A haragos tenger hullámai egyre sűrűbben és egyre magasabban csapkodták a part menti sziklákat. A kavicsos partszakaszról a víz
sisteregve húzódott vissza a medrébe. Éva már egy órája állt ott. Eleinte csak ugrott egyet, ha egy nagyobb hullám a cipőjéig ért, végül felmászott egy
magasabb sziklára, ahol nagyobb biztonságban érezte magát. Eszébe se jutott, hogy a dühös tenger elől inkább lefelé kellene másznia és messzebb menni a
víztől. Mozdulatlanul szemlélte a sötétszürke, komor felhőket és a felbőszült hullámokat. A harapós, hideg szél bebújt a rövid dzsekije alá, fázósan húzta
össze a zipzárt. Azon gondolkodott, vajon milyen hideg lehet a víz.
– Higgye el, egy pöcs se ér annyit, hogy a vízbe ugorjon miatta! – hallotta a háta mögül!
– Arról nem is beszélve, hogy fejest ugorva ebbe a derékig érő, sziklás vízbe, kitörheti a nyakát. De az is lehet, hogy még
mielőtt megfulladna, a hullámok kisorodják a partra. Négy napig nyomná az ágyat lázasan, taknyosan, köhögve, mert összeszedett egy alapos megfázást.
– De nagyon tudja! – szólt hátra a nő mérgesen, oda sem nézett, remélve, hogy a hang gazdája elmegy, és nem háborgatja
tovább.
– Láttam már itt többször is – folytatta a férfi annak ellenére, hogy intelmei nem találtak kedves fogadtatásra – némán
botorkálni a kövek között, vagy kavicsokat dobálni a vízbe.
Kis szünetet tartott, aztán újra megszólalt:
– Hallottam boldogan énekelni és hallottam kétségbeesetten zokogni.
– Mindebből arra következtet, hogy fejest akarok ugrani a derékig érő sziklás vízbe? – szólt vissza a nő, és azon töprengett,
hogy ki ez az ember, aki mindent lát és mindent hall.
Talán az Úr, vagy az őrangyalom? Megbolondultam és halucinálok. Lassan megfordult, de még mindig a legmagasabb sziklán állt.
Félt lenézni, félt, hogy nincs ott senki, félt, hogy csak a képzelete űz gonosz tréfát vele. Aztán bátorságot vett magán, s fejét az előbbi hang irányába
fordította. Egy férfi állt ott. Fekete kötött sapkája alól kilógott egy-egy rakoncátlan, hullàmos hajtincs, melyet a hideg szél ide-oda lebegtetett borostás
arca előtt. Látszott rajta, hogy több napja nem borotválkozott.
– Jöjjön le onnan, mert a végén még megcsúszik és beleesik a vízbe! Kénytelen lennék maga után ugrani, hogy kimentsem. Tudja
milyen hideg a víz? Na, legyen jó kislány, és adja a kezét!
Éva megfogta a feléje nyújtott kezet. Nem volt érdes, mint a halászoké, nem egy agyondolgozott kéz, állapította meg. Érezte a
melegséget, ami körülölelte az ő jéghideg kezét, s hagyta, hogy a férfi lesegítse. A szikla tetejéről nem tudta eldönteni a segítőkész lovag magasságát, de
most, hogy ott állt mellette, a férfi egy kicsivel volt magasabb nála. Pufidzsekiben is látszott, hogy a nincs elhízva.
– Lorenzo a nevem, de mindenki Enzonak hív. Itt lakom a közelben, ott, a második kéktetejű bodegában – mutatkozott be a férfi,
és karjával a bodegák felé intett.
Éva már máskor is látta azokat a fehérre festett, deszkából készült bódékat a sekély vízre épülve. Némelyiknek még kerítése is
volt, mely körbefogta a kis napozó teraszt. Az utcai járdával kis deszkahíd kötötte őket össze. Fehér színűek voltak, tetejük, ablakuk és az ajtajuk pedig
kék. Igazi tengerparti benyomást árasztottak. Azt gondolta ezekről az építményekről, hogy vetkőző-öltöző kabinok szerepét töltik be nyáron, strandidényben,
néhány jómódú ember részére, akiknek saját partszakaszuk van, akkor is, ha csak pár méter széles. Így nem kell a zsúfolt strandon napozniuk, ahol a napágyak,
vagy a homokra leterített törölközők egymást érik, s a tengerben is lépéstávolságra hűsölnek az emberek. Ha valaki úszni szeretne, hiába lenne már meg a víz
magassága, de az embertömeg miatt jó messzire be kell menni. Itt védve vannak mind ez elől. Van, aki nyár végén elbontja a bodegáját, nehogy a téli viharok,
szelek, magas hullámok tönkretegyék, és tavaszra csak néhány deszka mutassa, hogy valaha állt ott valami. Néhány bodega azonban minden télre megmaradt,
szembeszállva az erős széllel és a viharok által felkorbácsolt magas hullámokkal. Éva nem gondolta volna, hogy ezekben a kis deszkaházikókban lakjon valaki.
Főleg télen. A férfi mintha csak kitalálta volna a gondolatát, vagy leolvasta a megdöbbenést az arcáról, így folytatta:
– Igen, tudom, hogy most mire gondol. Higgye el, pár évvel ezelőtt én se tudtam volna elképzelni a téli hónapokat egy ilyen
szélúrfikibefúj helyen. S ha valaki azt mondta volna, hogy ide jutok, körberöhögtem volna, hogy ugyan már, velem ilyesmi nem történik soha. Mai dir mai (soha
se mond, hogy soha) tartja a közmondás. De a dolgok megváltoztak, sajnos. Épp teázni indultam, kicsit felmelegíteni magamat. Velem tart? Ne féljen, nem eszem
meg! Úriember vagyok! Jöjjön!
Elindult a bódék irányába. Nem nézett hátra, hogy a nő követi-e vagy sem, de mint valami erős mágnes a vasat, úgy vonzotta azt.
Tudta, hogy a nő megindult utána, léptei visszhangozttak a néma kavicsokon.
Enzo „lakása” valóban kicsi volt, talán ha lehetett 6m2, vagy még akkora sem. Volt benne egy katonai vaságy, rajta paplan,
pléd és egy hálózsák. Az ágy felett a falon egy viharlámpa lógott. Az ágy mellett, az ablak alatt egy kis műanyag kerti asztal állt, mely egyszerre töltötte
be az éjjeli szekrény és a mindentároló asztalka szerepét. Rajta gázmelegítő-főző, egy kisebb teáskanna, műanyag poharak, műanyag kanalak, teásdoboz és két
zseblámpa, öngyújtó, gyufa, két könyv. Egy műanyag kerti szék állt az asztal előtt, rajta egy vastagabb füzet, amelynek a spiráljába egy toll volt beledugva.
A szék hátán egy kezeslábas gumiruha pihent, amilyent a búvárok hordanak lemerüléskor. Az asztal alatt vízzel teli ásványvizes üvegek sorakoztak. A másik
oldalon már nem volt más, csak egy deszkapolc mely két utazótáskának és egy doboznak adott helyet. Egyik táskából pulóver kandikált ki. Egy méretes szögre
terepmintás hátizsák volt felakasztva A sarokban horgászfelszerelés, szigony, vödör, s egy nagyobb kartondoboz búvárfelszerelést rejtett. Búvárszemüveg,
légzőpipa, békatalp. A bodega alja műanyag zsákokkal volt leterítve, s itt-ott deszkalapok keresztezték őket, a leszorítás végett.
– Néha, amikor magasabb volt a vízállás és erősen hullámzott a tenger, alul bevert a víz, ezért van minden felpakolva a falra,
és leterítve alul. Történt párszor, hogy vizesek lettek a ruháim, vagy reggelre elázott a földredobott könyv. Persze így se tökéletes, de lényegesen jobb.
Öngyújtóval meggyújtotta a kis gázmelegítőt és a piros teáskannába vizet öntött az egyik műanyag palackból. Gyakorlatias
mozdulatai arról árulkodtak, hogy nem először csinálja. A polcon lévő dobozból elővarázsolt egy teafiltert is, és a gőzőlgő teát két pohárba öntötte.
Egyiket a nő kezébe adta. A málna és a vanilia együttes illatharmóniája szállt a levegőbe. A nő egy pillanatra behunyta a szemét és beleszippantott a feléje
szálló teagőzbe, átadva magát a kellemes illat adta varázslatnak.
– Sajnálom, cukor nincs. Én anélkül iszom.
– Én is.
– Azt hittem, hogy maga odavan az édességekért!
– Igen, a csokoládékat, sütiket imádom, de a kávét és a teát cukor nélkül iszom.
– Érdekes – mormogta a férfi az orra alatt csak úgy saját magának.
– Várjon, van egy citrom valahol. De hol is? Itt kell lennie a dobozban! Úgy látszik elfogyott. Sajnálom! Vételeznem kell
valakinek a kertjéből – nevette el magát.
– Nem gond, igazán. Jó ez így is. Jó meleg! És igazán finom.
Szótlanul kortyolták a teát, s a nő azt gondolta, hogy a férfi annak ellenére, hogy egy ilyen helyen lakik, nem úgy néz ki
mint egy hajléktalan, mert a sportcipője és a dzsekije, de még a kötött sapkája is kimondottan jó márkanevet képviselt. Ki tudja mi történt, miért kényszerült
ide?
– Mióta lakik itt? – törte meg a csendet.
– Október végén jöttem ide.
– Nincs hideg?
– Napközben ritkán vagyok itt, inkább csak este jövök ide aludni. Magamra húzom a takarókat, alszok. Napközben, ha az időjárás
kegyes hozzám, megyek pecázni, vagy alámerülök, a halat, polipokat meg eladom. Időnként besegítek egy ismerősömnek, akinek kutyaiskolája és kutyapanziója van.
Főleg hétvégén, amikor többen elutaznak és a házi kedvencet nem akarják, vagy nem tudják magukkal vinni. De elvállalok minden munkát, ami utamba kerül.
– És előtte? Mármint október előtt, mielőtt idejött?
– Egy barátom strandján dolgoztam a nyári hónapokban. Azokban a hónapokban ott aludtam a raktárban a napernyők és nyugágyak
társaságában. A szezon végén tulajdonosváltás volt, és az új tulaj nem engedte meg, hogy a telet is ott töltsem. A bodega és a berendezés egy ismerősömé,
ő ilyenkor télen nem jön ide, májusig itt lehetek. És még örül is neki, legalább biztos benne, hogy nem törnek be valami gazdag zsákmány reményében – fanyar
mosollyal az arcán mutatott körbe a kezével.
– Bár nem örülnék neki, ha megfújná valaki a búvárcuccomat!
– És utána? Utána hova megy?
– Egyelőre nem izgatom magam emiatt. Január eleje van, messze még a május! Na, igya meg, aztán menjen! Ne értsen félre, nincs
utamban, sőt, örülök neki, hogy velem teázott, de gondolom a búcsúlevelet otthagyta az asztalon. Siessen, még mielőtt valaki megtalálja!
– Nincs semmiféle levél. Igaz, rossz kedvem van, sok minden bánt, de azt azért mégsem – vágott közbe a nő hírtelen.
Mélyen a férfi szürkéskék szemébe nézett, ahonnan annak kételkedését vélte kiolvasni. Kihörpintette a maradék teáját, felállt és elindult kifelé.
– Köszönöm a teát! Évának hívnak! – nyújtotta a kezét a férfi felé.
– Magának mindig ilyen hideg a keze?
– Elég gyakran – válaszolta.
– Viszontlátásra, Enzo!
– Viszontlátásra, Éva! – a férfi pár másodpercig még melengette a hideg kezeket, gyengéden megszorította, majd elengedte.
A nő azonnal zsebredugta mindkét kezét. Enzonak eszébe jutott, hogy akinek hideg a keze, forró a szerelme. De ahogy jött a
gondolat, úgy el is távozott a nővel együtt, aki ment, és nem nézett hátra. Ment a széles, pirostéglás járdán a lungomare-n, aztán bekanyarodott a keskeny
via Mattoni-ra. Enzo még akkor is ott állt a bódéja előtt és látni vélte, amint kiér a főútra. Innen nem tudta merre megy tovább, jobbra vagy balra, netán
egyenesen előre. Nem tudta hol lakik, de biztos volt benne, hogy elég közel, máskülönben nem járna ide, erre a partszakaszra. Előhalászott egy cigarattát,
és az erős szélben csak többszöri próbálkozás után sikerült rágyújtania. Mélyen, hosszan szívta magába a nikotint, kiélvezve minden másodpercét, de félúton
elnyomta és hangosan megfegyelmezte önmagát.
– Hé, pajtikám, ne légy ilyen torkos, a reggeli kávé után is jólesik majd egy kis nikotin!
Pár másodpercig elrévedezve nézte a haragos tengert, majd mint akinek egy isteni szikra pattant volna ki a homlokából, gyorsan
megfordult és bement a szegényes, szűkre méretezett hajlékába. Gondosan becsukta az ajtót, mert az erős szél süvítve körözött a bodega alatt, felkorbácsolva a
hullámokat, melyek nagyokat morogva csapódtak a deszkákhoz. Levette a viharlámpát a polcról, elégedetten lefújta róla azt a kevéske port, ami volt rajta,
hiszen pár napja használta. Meggyújtotta, majd magára terített két plédet, és a lámpa fényénél kinyitotta a spirálfüzetet.