A háborús veterán Fred gyerekként élte át Auschwitz borzalmait. Ahol nem volt múlt, nem volt jövő, csak az életben maradás számított. Alkalmazkodniuk kellett az adott helyzethez, különben nem élték volna túl a földi pokolban. Megölték a szeretteit, megfosztották a szabadságától, méltóságától, az emberiségben való hitétől, kishíjján az életétől. Mégis azt mondja, nagyon boldog ember vált belőle. A borzalmas pokol után is sajnos érte veszteség, elvesztette szeretett unokáját, feleségét többször megerőszakolták, elvesztette a „vejét”, de a család mégis együtt tudott maradni, és ebben a hatalmas szeretetben, amiben éltek egymással, meg tudta óvni őket, és együtt sikerült átvészelniük a nehéz időket. Ám ezekben a nehéz időkben, a szorongás, a félelem, és sok veszteség után nehéz megőrizni a reményt. De Frednek és Elenának sikerült. Csak a szeretet ereje tarotta össze őket, egymásba tudtak csak kapaszkodini, egymásra száíthattak csak.
      Azonban, nekünk, akiknek közünk nem volt ezekhez a borzalmakhoz, fogalmunk nincs, hogy lehet egy ilyen helyzetet épp ésszel átélni. Hogy tudták emberségüket megőrizni? Hogy lehetnek ennyire boldogok, ezekkel a terhekkel a vállukon? A halál szinte élettársuk lett. A borzalmas körülmények, az emberhez nem méltó bánásmód, mind mind nyomát hagyja az emberben. Mondhatni, élete végéig elkíséri, esetleg csak fakulnak az emlékek, de el nem tűnik soha…

      – Eszembe jutott egy gondolat. Egyszer egy kisfiú azt mondta Auschwitzban, aki már nem kisfiú, nem tudom mi lett vele azóta. Szóval azt mondta, „Ha megnövök, kutya akarok lenni, mert a nácik olyan kedvesen bánnak a kutyáikkal”. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Fred.
      Én nem igazán tudtam hová tenni szegény szavait. Hogy akkor mit feleltem rá, már nem emlékszem, de valószínű akkor mégjobban meglepett. Nem tudom, mit gondoljak erről. Sajnálom, hogy ezt ő akkor így érezte. Nyilván, jó bánásmódra vágyott, és ő akkor gyermekszemmel ezt látta, ezt érezte. Nehéz szavakat találni egy ilyen gondolatra. Talán erre nincsenek is szavak.
      Azt, hogy mi váltja ki emberekből ezt a mérhetetlen gyűlöletet, hogy gyilkológéppé váljanak, állat módjára viselkedjenek, zombikat csinálnak belőlük, nincs rá magyarázat. Valószínűleg nem volt mindenki ennyire gonosz, csak jól lehetett manipulálni. És ezek a gyenge emberek lassan kezdték elveszíteni minden erkölcsi érzéküket és emberségüket. Nyugodt szívvel és lélekkel öltek, erőszakoltak, kínoztak, majd hazamentek a saját feleségükhöz és a gyerekeikehez.
      – Közben pedig ők azok, akik elveszik a gyerekeket az anyáktól, és csapják falhoz a fejüket. És mindezek után még képesek voltak enni és aludni. Az ember minden nap, sőt minden percben dönthet, hogyan fog cselekedni: lehet, hogy felvillanyoz vele egy vadidegent, vagy lehet, hogy megbántja. A választás könnyű, és ott áll mindenki előtt. Nagyon hosszú ideig nem beszéltem erről senkinek, míg nem egy nap Anna unokán rábeszélt, hogy kísérjem el őket egy osztálykirándulásra, Auschwitzba. Hezitáltam, nem akartam, de a kis akaratos gyermek rábeszélt. Elkísértem őket, és ott akkor minden előjött belőlem. Emlékszem a kis arcokra – mosolygott.
      – Csak néztek, még levegőt is alig vettek. Megrázta őket, és ez látszott rajtuk, de hatalmas élményt tudtam nyújtani nekik. És, így vissza gondolva, nem bántam meg, hogy tovább nem kellett cipelnem ezt a terhet. Miután elmondtam nekik, olyan volt, mintha egy hatalmas hátizsákot tettem volna le a hátamról. Nehéz volt belekezdeni, és fájdalmas is, de megkérdeztem magamtól: Mi lesz, ha az utólsó túlélők is elmennek? Akkor eltűnik a történelemből ami velünk történt. Vagy emlékezni fognak ránk? Eljött az új generáció ideje, a fiataloké, akik szeretnék jobbá tenni a világot. Nekik kell hallaniuk a fájdalmunkról, nekik kell megörökölniük tőlünk a reményt. És ami talán a legfontosabb, hogy a sok gyűlölet, és trauma után, a reményt örökítsük tovább. Vannak olyanok, akik folyton azt hajtogatják, hogy a világ rossz, mindenkiben ott a gonosz. Ők nem lelnek semmi örömet az életben. Ezek az emberek soha nem szabadulnak fel. Nekem is hosszú évekbe került, mire felismertem, hogy amíg csak félelmet és fájdalmat őrzök a szívemben, soha nem lehetek szabad. A legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy annál, ha valaki szeret, soha nem érhetsz el többet. Elena mellett új emberré váltam. A világon mindig vannak csodák, még akkor is, amikor minden reménytelennek tűnik. Nekem Elena volt a csoda, aki a mai napig kitart mellettem, és ugyan úgy szeretem, mint az első alkalommal, mikor megláttam őt. És amikor nincs csoda, nekünk, magunknak kell csodákat tennünk. Egy egyszerű, kedves cselekedettel kihúzhatunk másokat a kétségbeesésből, és ezzel akár az életüket menthetjük meg. És ez a legnagyobb csoda a világon.