Egy parkban leült az első padra. Tenyerébe temette arcát, és már nem érdekelte a világ. Rázta a sírás, és folytak a könnyei. Most ért véget az élete. Mindegy volt látják, nem látják, sajnálják, utálják, esetleg lenézik. Nem számít semmi. Vége! Vége! Vége!
      És az ő hibája, csakis az övé. Nem kényszerítette senki, hogy szóba álljon a Bódis Jóskával, hisz mindig egy genny alaknak tartotta. Arról is csak ő tehet, hogy elhitte neki, csak akkor nyerhet, ha ad neki egy csomó pénzt. Úgy gondolta, csak az ő baja, ha elosztja a nyereséget, de milyen jó referencia lenne elmondani, ő ennek a tendernek a nyertese. Ez később meghozta volna a hasznot, nem számít, ha alig keres ezen az üzleten. Majd a következő, és az azután következő bőségesen kárpótolja. Amikor megtudta, hogy a Bódis nélkül is nyertek volna, mert az ő pályázata volt a legjobb, akkor is úgy gondolta, ez így biztos volt, megérte.
      Aztán megjelentek a rendőrök, és attól kezdve egyedül maradt. Mindenki szemrebbenés nélkül hazudott, és mentette a bőrét, persze az ő kárára. A legnagyobb meglepetés az volt, amikor kiderült, amikor már égett a talaj a lába alatt, Bódis feljelentést tett ellene és valami fondorlatos módon bizonyította, ő kényszerítette rá a pénz elfogadására, szinte ráerőszakolta, hogy előnyt szerezzen a többi pályázóval szemben. Mindent visszájára fordított, és a bíróság neki hitt, hisz mégis csak egy kiváló hivatalnok, aki ráadásul a pénzt is beszolgáltatta. Igaz, hogy az összeg csak a harmada volt, mint amit ténylegesen kapott, de azt csak ketten tudták és János szava semmit nem számított.
      Nyilván az egészhez hozzájárult János ügyvédjének gyengesége is, de azt is ő választotta. Ha egy sztárügyvéd védi, akkor lehet, hogy egy pénzbüntetéssel megússza, vagy még akár az igazság is kiderülhetett volna.
      Volna! Volna! Volna! Ez a szó most azt jelenti, nem számít! Már nem.
      Most más kérdés van: toronyház, vonat, vagy valami jobb módszer? Jó lenne, ha nem nagyon fájna és gyors lenne. Meg aztán biztosra is kell menni, mert ha esetleg túléli nyomorultan, torzan, esetleg hülyén, az borzasztó lenne. Gyorsan meghalni, aztán minden gond letudva!
      Na, hol az a toronyház?
      Nem, mégis a vonat a jobb. Hogy a fenébe jusson a tetőre? Inkább kiballag a sínek mentén és megvárja a pesti gyorsot ott, ahol még nem lassít.
      – Hé, haver, baj van?
      Mintha egy más világból szólt volna a rekedtes hang. Ki a fene lehet ez? És mit akar tőle? Levette az arcáról a kezét, és a hang után nézett. Egy szakállas, bozontos hajú, meghatározhatatlan korú fickó állt előtte, aki mondhatni speciálisan, azaz csövesnek praktikusan volt öltözve. Nem tudta volna letagadni lakhelyét és foglalkozását, azaz, hogy egyik sincs neki. Úgy nézett rá – kissé hamiskás mosollyal – mint aki tudja pontosan, mi játszódik előtte. Sőt, a megoldást is tudja, tapasztalatból.
      – Ha megmondod mikor jön a pesti gyors, akkor hamarosan nem lesz.
      – Kinek akarsz szívességet tenni?
      – Magamnak.
      – Kényelmesnek tűnik a gondolat, de szart sem ér. A gyerekeid mit fognak majd mondani? Gyáva és gyenge volt a fater, ezért feladta? Nem snassz ez egy kicsit?
      – Honnan tudod ilyen jól a dolgokat?
      – Még egy éve sincs, hogy én is a süsüvel kacérkodtam. Nekem is az tűnt a legjobbnak.
      – És miért nem…
      – Mert fogalmam sem volt mikor jön a vonat, és legalább két óra hosszat ültem, vártam a gyors halált, és gondolkodtam. Egy bölcs francia egyszer azt mondta, a gondolkodás a tettek halála. Hát nekem bejött. A tett meghalt, ezért én meg életben maradtam. Számításokat végeztem, és az jött ki, ha tudok még két jóízűt röhögni, akkor megéri maradni. Sikerült, pozitív a mérleg. Ha neked most elég sokat dumálok, akkor talán te is végzel egy számítást.
      – Nem hiszem, hogy túl sok mindenen tudnék most röhögni.
      – Te alapból savanyú vagy? Nem érezted még soha jól magad? Esetleg gyerekkori élmények? Az is pocsék volt? Hát akkor tényleg a vonat a nyerő.
      – Azt hiszem te egy igazi hülye vagy! – és János elnevette magát. – Lehet, hogy tényleg elhalasztom egy kicsit a vonatos kalandot. Persze teljesen mindegy, mert perceken belül éhenhalok. Harmadik napja emlékszem egy cipóra, aminek utolsó porcikáját akkor ettem meg. Szívem szerint elmennék bevásárolni, vagy inkább egy jót vacsorázni, még akár téged is meghívnálak, de egy árva petákom sincs. Tartok tőle, te is otthon hagytad a hitelkártyád. Tévednék?
      Összenéztek, aztán úgy elkezdtek nevetni, mintha a világ legjobb viccét hallották volna. Ültek a pad két végén, és a térdüket csapkodták a röhögéstől. Két ágrólszakadt senki, kiknek saját nyomorúságán csak nevetni lehetett.
      – Szépvölgyi János – kezét nyújtotta a szőrös alak felé.
      – Bodóváry István, de ne komplikáljuk az életet, maradjunk a Bodinál. Mindenki így hív. De hallgatok a „Hé, te!” megszólításra is.
      – A jelekből ítélve te sem az utcán születtél.
      – Nem, de egy telet már túléltem. Most örülök, hogy kezd jó idő lenni. Te most kezded?
      – Nagyon úgy tűnik. Ma délelőtt még úgy nézett ki, lehet állásom, meg lakásom is. Ennek az ábrándnak lett most épp vége.
      – Lehet, hogy jókor jöttem?
      – Talán. Már most úgy néztek rám a munkaerő közvetítőnél, mintha a holdról jöttem volna. Még néhány nap, és bármit csinálok, még a közelébe sem engednek. Lassan mindenem elkoszolódik, akárhogy vigyázok rá. És ez számít, meg a lakcím. Már csak egy lakás kellett volna és meg van az állás, de képtelen voltam keríteni.
      – Miért, van pénzed?
      – Hát ez az, hogy nincs! Ígértem én mindent, de nem jött össze. Pedig tényleg becsülettel kifizettem volna mindent, de csak utólag. Arról persze fogalmam sincs, hogy éltem volna meg az első fizetésig, de erre a dilemmára nem is került sor, mert mindenhonnan kirúgtak. Így aztán mostantól én is csőlakó vagyok.
      – Úgy veszem észre, te egy naiv ember vagy. Hogy jutott az eszedbe ilyen marhaság, hogy pénz nélkül bérelj lakást? A lottó ötösre több az esélyed, mint hogy egy ilyen balekot találj! Gondolj bele, te kiadtad volna magadnak a lakást? Ugye hogy nem! Erről jut eszembe, mostanában hol szoktál aludni?
      – A vasútállomáson. Nem azt mondom, hogy kényelmes, de nincs túl hideg, és békénhagytak. Talán még egy darabig maradhatok, amíg a zsaruk ki nem szúrnak. Még valamennyire meg is tudtam mosakodni, sőt, még egy borotvát is szereztem, illetve kaptam. Kicsit küszködve, de megborotválkoztam. Csak piszok éhes vagyok.
      – Én tudok egy helyet, ahol talán még kapunk egy levest.
      – De nekem nincs egy vasam sem! Már mondtam.
      – Ez ingyen van. Egy segélyszervezet osztja, de lehet, hogy már nem lesz.
      – Hát, akkor rohanjunk! Messze van?
      Új barátjával, vagy inkább sorstársával, épphogy nem futva tették meg az utat, és tényleg messze volt. Mindketten lihegve értek oda, de még osztották a levest. Egy régi családi ház udvara volt tele csövesekkel, és az első helyiségben álltak a nagy kondérok, abból merték az ételt műanyag edényekbe. Már csak ketten-hárman álltak a sorban, de még volt mit osztani.