Tóbiás az arcához szorította a párnáját, és hangosan beleüvöltött. A torka megfájdult az ordítástól.
A szeme is, Mei is... Bizonyára jó néhány hete félrejárt, sőt, erre utaló jelek is voltak. Mei sokszor eltűnt a szünetekben, ugyanakkor naponta többször megigazította a rúzsát. Még Áron is látta bemenni a WC-be Attilával, de Tóbiás nem vett tudomást a pletykáról. Bízott Meiben, és mi lett a vége?
Nem szeret! Talán sosem szeretett! – kattogott az elméjében. Körmeit a tenyerébe vájta, a fogait összeszorította. A lábán végig korbácsoló idegesség felállította és faltól-falig kezdett járkálni a szobában. Idióta vagyok, egy szánalmas idióta! Egy vak barom, sőt, nemsokára komolyan az leszek! Senki sem képes kitartani mellettem. Még Dani sem. Méghogy a legjobb barátom? Szemét vicc. Cserbenhagytak. Mindketten.
Tóbiás megállt az ágynál, levágódott a lepedőre. Ahogy előrehajolt, a nedves inge hozzáragadt a hátához. Ismét remegni kezdett a tehetetlen dühtől. Körmeivel végigkarmolt a térdén.
– Magamra hagytatok, ahogyan az anyám. A drogos ringyó is csak lerakott az árvaház előtt, és félredobott, ahogyan most ti. Vége. Egyedül leszek a sötétben. Egyesegyedül – a gyötrelmes szorítás pumpálása majdhogynem kirobbant a fején, többször a halántékára csapott a tenyerével.
A torka összeszorult, fuldoklott a sírástól. Annyira félek, nem bírok egyedül szembenézni a vaksággal. Nem így… nem most!
Ledőlt a párnájára, és felnézett az ágya melletti falon lógó térképre. Magyarországra, és annak Trianonkor elvett részeire. A térképet még másodikos gimnazistaként nyerte egy történelmi versenyen. Az emberek megtapsolták, akkor egyszer elismerték a tudatását és a hazaszeretetét. Azon a napon büszkének érezte magát, és döntötte el végleg, hogy katona lesz. Hogy meg fogja védelmezni ami az övé. A hazáját. Azt kívánta, bárcsak visszamehetne arra a színpadra, és újra átvehetné a térképet és az oklevelet.
Daninak lenne igaza? Minden, amit a magyarságról gondolok csak hülyeség? Szánalmas vagyok, reménytelen, és csak hülyeségekről fantáziálok? Egy kudarc vagyok, ahogy a hazám is? Felpattant az ágyból, kulcsra zárta az ajtót. Elegem van ebből!
Elege volt abból, hogy akiben megbízik, az elárulja! Elege volt az otthontalanságból! Nem akarta az élete hátralevő részét elkerülhetetlen sötétségben leélni! Kiút kellett ebből a borzalomból! Kiutat akart, de azonnal!
Kihúzta az íróasztal fiókját. A füzeteken kívül még két dolgot talált benne: egy kisüveg vodkát, ami még az egyik bulizás után maradt, és egy bicskát, amit tizedikben vásárolt Máriótól ezerötszáz forintért. Átok ül rajtam. Ez egy átkozott élet. Mégis, mi miatt tartsam meg?
Tóbiás mélyet sóhajtott. Megmarkolta és letekerte a kis vodkásüveg kupakját, egy mozdulattal felhajtotta az italt. Az íz semleges volt, de aztán a folyadék végig égette a torkát. Ahogy az asztal mellett elterülő zöld szőnyegre ejtette az üres üveget, a gyomrában tüzes forróság gyúlt. Percek múlva újra megérezte a koponyájában a jellegzetes zsibbadást. Oh, igen. Ez az! Masszírozni kezdte a halántékát, míg a másik kezével a bicskáért nyúlt. Kipattintotta pengéjét.
Ki van nekem? – szíve egyből gyorsabb ütemben verte a tam-tamot. – Senkim. Semmim. A katonai jövőm oda. Mindenem oda.
Visszafeküdt az ágyra, azután könyökig feltűrte mindkét ingujját. A bicska élét a csuklójához illesztette. Mit művelsz? Karcsi szavai visszhangzottak a fejében. Gyáva vagy, gyenge vagy! Akinek van vér a pucájában, az nem tesz ilyen csicskaságot! Tóbiás elméjébe belemart az égető bizonytalanság. Nem, nem vagyok az, de gondolkozzunk már normálisan! Vakon és magányosan akarok hesszelni életem végéig? De Karcsi azt mondta, ez a gyengék módszere. Tóbiás feljebb emelte a bicskát. Igyekezett egyenletesen lélegezni.
Istenem, mit tegyek? Mit tegyek, hogy ne fájjon? Küldj egy jelet! Ha kicsit is szeretsz, kérlek, küldj egy… A bőréhez érintette a pengét, amikor az egész szobát betöltötte egy sistergő hang. Az íróasztal körül elmosódott a tér. Egy áttetsző, mégis sűrű henger képződött a plafon és a padló között, amiben fekete-fehér kígyószerű árnyékok fickándoztak. A tekergő siklók néhány másodperccel később egymásba fonódtak és torzószerűséggé álltak össze.
Tóbiás ülőhelyzetbe rúgta magát nyomban, előre szegezte a bicska élét. A bizsergő félelemtől levegőt sem bírt venni. Meredten bámult. Mikor az utolsó siklószerű árnyék is a fekete testbe olvadt, a torzó rángatózni kezdett, a körülötte lévő henger pedig eltűnt. A torzóból négy sötétszürke, füstszerű nyúlvány szivárgott ki. A nyúlványokon kisebb, ujjszerű képződmények tekeregtek. Az alak maga köré fonta füstös csápjait, azután remegni kezdett. Pár másodperc után a furcsa test, mint egy báb, fakító fényesség kíséretében ketté nyílt, és egy homokóra testű nő lebegett az íróasztal előtt. Vállára omló hajzuhatagja színezüstként ragyogott, a testének gyönyörű porcikái egy huszonéves lányt idéztek meg. Végignézett saját meztelen testén, ezt követően csettintett egyet, és tejfehér ruhát varázsolt magára. Elégedetten mustrálta a végeredményt, csak ezután fordította csillogó arany szemét Tóbiás felé.
Tóbiás kezéből kifordult a bicska. Az ágy végébe kuporodott, és mély lélegzetvételekkel igyekezett lenyugtatni magát. Ez… ez nem lehet! Álmodok? Igen, csak álmodok! A csuklójára pillantott, de nem. Nincs vágás, vagyis nem a vérveszteségtől képzelődött. Vagy úgy ölte meg magát, hogy nem is tudott róla?
– Meghaltam? Me… megöltem magamat? – hallotta meg a saját kérdését.
Az ezüsthajú lény krákogott egyet, majd mézédes, női hangon szólalt meg:
– Nem ölted meg magad, de gyanítom, közel járhattál hozzá – pillantott le a parkettán heverő bicskára, ezután kicsit odébb siklott, és végigmérte a helyiséget. – Te jó ég, milyen picike ez a szoba, mindjárt én is feszült leszek. Már értem, miért volt nálad a késecske – kacsintott kuncogva.
Tóbiás körülnézett, hátha ez valami vicc. A kulcs a zárban, ahogy hagyta, a szobában rajtuk kívül nem volt más.
– Mi történik? – remegett a hangja. – Ki… mi vagy te?
A lény a válla mögé söpörte a haját, és békítően felemelte mindkét tenyerét. Kedves, meleg mosolyt kanyarintott az arcára.
– Nyugalom, ne félj tőlem! Az anyagi világ lakói nem tudnák kiejteni a valós nevemet. Hívhatsz Leviatánnak. Mivel tudom, hogy az emberek szeretik becézni a neveket, szólíthatsz Lev-nek vagy Levinek is.
Tóbiásban lassú csillapodás kezdte oldani a kezdeti rémületet. Annyit már felfogott, hogy ez a lény nem akarja bántani. Legalábbis egyelőre.
– Na, és téged, ifjú ember, hogyan hívnak?
Torka kiszáradt, nyelt egyet, és összeszedve minden bátorságát, Tóbiás az őt vizslató arany szempárba nézett. Mei folyton Tóbinak, míg Dani Tóbesznek becézte, de jelenleg a hányinger kerülgette ettől a két szótól.
– T… Tóbiás. Világosy Tóbiás. És nem szeretem a becézést – kötötte ki. – Mi vagy te Leviatán? Valami… túlvilági lény?
– Ó, nézzenek oda! – vigyorodott el a nő. – Hogy vág az esze, egyem a szívét! Igen, mondhatod így is. Egy, minek is nevezitek? Ah, igen! Démon.
A szó hallatán Tóbiást tetőtől talpig kirázta a hideg. Démon? Egy démon van a szobámban? Egy valódi démon…