A felhozatal


      Ha az éppen aktuális jelenünkben széjjelnézünk, egyre-másra a múltba ütközünk. Közel s távol, kicsiben és nagyban egyaránt. Ha felnézünk az égre, semmi nem az, aminek láttatja magát. Mint egy régi némafilmet nézve, amikor a szereplők közül már senki nincs az élők sorában. Egy ilyen jelenben az előző jelenek, vagyis egyszerűen szólva, csak a múlt hozadékát, hordalékát láthatjuk a közvetlen környezetünkben is. (Ami ma készül el, az csak holnapra lesz látható, kapható.) Ezen az örökül kapottaknak egy része valóságos istencsapása ránk nézve. Ez a szemetünk, amit nem szívesen gyűjtünk. Egy másik jelentéktelenebb része viszont retrográddá, vintagevé, antikvitássá, kinccsé változik számunkra. Ez utóbbiakat nevezhetjük igazán forgalomképes dolgoknak, habár a szeméttel is vannak próbálkozások. Van, hogy élesen megkülönböztethető a kincs a szeméttől, és van, hogy nem. Majd az idő kiforogja – szoktuk mondani, és valóban, az kiforogja, hogy miből mi lesz. Az ókor szemete en bloc, mára a múzeumok féltett kincse. Vica versa is működik a dolog, és pedig, hogy a magasztalt, értékesnek titulált holmiból szemét válik. Akik kukáznak, azok tudják ezt a legjobban. Pedig egyszer mindent kihajítanak a világon! Alkotásból hulladék, lomból művészet, mint a Csontváry hagyaték vagy V. van Gogh életműve. Így alternálnak a dolgok. A művészetben az öncélúság leleplezi magát és akkor már nem is művészet, de dekornak még elmegy. A gazdaságban békesség idején minden kutyafülére költenek az emberek, de mikor jön a baj, előtérbe kerülnek a nemesfémek és az antikvitások, a mesterművek. Ezek összehalmozása minden háború győztesének alapvető tevékenységi köre.
      Maga a Föld egy kihűlt lávadarab a múltból. Több milliárd éves relikvia. Nem igazán becsüljük meg, pedig a legbecsesebb műtárgy, valóságos gyöngyszeme a kozmosznak. Igen nagyfokú differenciáltság és formagazdagság jellemzi, amihez immáron az emberi alkotó tevékenység is nagyban hozzájárul. Földünk otthona az életnek, az élet pedig sokrétűségével belakja a Földet. Az evolúció egy gigászi gyűjteménye az életformáknak, az élőlényeknek.
      Azok, akik annyira ragaszkodnak az új dolgokhoz, és viszolyognak az öreg, régi holmiktól, jó lesz, ha észben tartják azt, hogy hány éves az otthonunk. A régiségektől idegenkedők jobb is, ha nem meditálnak el azon, hogy a testüket felépítő sejtkupac hányszor és hol fordult már elő e földtörténet során. Ezen a világon, minden „újdonság”, régi és agyonhasznált egyaránt csak csillaghamu új köntösbe bújtatottan. Anyag el nem vész…
      Az emberi környezet folyamatosan módosul, és már nem csak a természeti jelenségektől, hanem magától az emberi szándéktól vezérelten is. Az ember kényelemre, értékállóságra törekszik. Építkezik, készíteni, gyártani kezdett tárgyakat, és nem csak használatiakat. Feltalálta a művészetet is, aminek a gyönyörködtetés, a rendkívüliség, az individum áll a középpontjában. Ám mindezekre egyre inkább rátelepedik az üzletiesség, a sorozatgyártás elve. Ez formálja a piacot, régiségpiacot. A régiségkereskedelmet az élteti, hogy az emberek maradandóra, értékállóra vágynak, a sok értéktelen tömegcikk ellenében. A retro szerényebb formában működik. A retro a régiséggel olyan viszonyban is áll egymással, mint egy újszülőtt a bölcs öreggel. Ezen felül azonban, a régiség nem csak koránál fogva tekintélyes, hanem bele van sűrítve a jószándék, a mesteri tudás, az időtlenség akarata is. A régiségből már nem lesz retro, a retroból viszont még lehet régiség, ha kiállja az idő próbáját. (Mint, ahogyan az ókor szemete.) A vintage elnevezés már előszobája ennek. A vintage azt jelenti, hogy egy retro darab eléggé jól sikerült. Egy kicsit a vintage idősebb tárgyat is jelölhet, mint a retro. Ezek mind elméleti vonatkoztatások a tárgyak hovatartozását illetőleg, és nincsenek kőbe vésve. Az viszont rombolja a meghatározási esélyeket, hogy az utóbbi néhány évtizedben beindult a tömeggyártás, a hamisítás, a másolatok készítése valamint, hogy lelketlenné vált az egész, és megszünni látszik az alkotás folyamata. Kezd öncélúvá válni az egész. Az alkotásé, ami a régebbi vagy az antik korokra oly jellemző volt. Az anyagok is silányak lettek. Gondoljunk csak a bizsu tömeges megjelenésére. A műanyagok elterjedése egy áldás és átok. Jobban belegondolva, csak átok. Egy új lakóház esetét véve, hiába formatervezett, zsűrizett, esetleg esztétikus is, de idővel minden szintetikus eleme, a természetes vizekben köt ki. Lehet, hogy nem ma, csak holnap vagy azután, de ott lesz, erre mérget vehetünk. A csomagolóanyagokról már nem is szólva, hiába a szép dizájnjuk.
      Márpedig az ipar kíméletlenül ontja ezeket a környezetet terhelő anyagokat. Így aztán furcsa lehet, de már jócskán jegyzik a műtárgy piacon a műanyagokból készült iparművészeti tárgyakat, bútorokat is, amik málanak, aprózódnak, mint egy szikla, de semmi jóval nem kecsegtet a jelenlétük a környezetben. Bezzeg egy szikla önmagában is antik, még felaprózódva is, és ha még ásványokat, drágaköveket is rejteget, akkor rögvest kincsnek minősül. Vannak tehát a stabil értékek, a múlandóbbak és a kártékonykodók. Itt elég, ha csak a drágakövekre, a fából készült műalkotásokra vagy a műanyagokból készülő tárgyakra gondolnunk. Ezek közül már mindegyiket dobták ki a szemétbe, ebben nincs különbség közöttük, de gondolhatjuk, hogy melyik jelentkezik problémaként „holtában” is, leginkább a tömeggyártott, széteső félben lévő retro cuccok. Azért a retro, mert, hogy a közelmúltban terjed el tonnaszámra a polimer. Ezekkel dugig a piac. Ráadásul szerethető, gyűjthető dolgokat, például markáns, márkás játékokat is csinálnak belőle.
      Na, így legyen egy fogyasztó, gyűjtő vagy egy lelkes kezdő okos a piacon! Hogyan tovább emberiség? Olyan sok dolgot készítettek már, olyan sok dolgot hagytak ránk az elődeink, hogy azzal Dunát lehetne rekeszteni. Csak a hazai vonatkozásúakból is. Nap mint nap nő a tömege a főld alól, a padlásokról, pincékből, a víz alól előkerülő tárgyaknak is, és nő a tömege az eltemetetteknek is. A gyűjthető darabok sokfélesége szinte végtelen. Még az értéktelennek ítélt kacatok iránt is, egyszer csak megnőhet a kereslet. Ez alól az informatika, a műszaki cikkek sem kivételek. A veszélyes hulladékból műtárgy válik, mint egy ócska rádióból, televízióból. Felértékelődik egy addig lenézett, kiselejtezett szoftver és kultikus lesz, mint egy fekete-fehér tv-s játék.
      Ahogy tolatunk visszafelé az időben, fogyatkoznak a tárgyak és fogyatkozik az emlékezet. A retrográd azért is lett népszerű, mert a ma élő embereknek igényük és lehetőségük is van rá visszaemlékezni, hogy mik is voltak azok, a még az ő életükre jellemző és jellegzetes tárgyak, eszközök és történések, amik mostanra eltünedezőben vannak. A memória, pompás tulajdonság. A történelem is ebből építkezik.
      A fényképezés megjelenése, elképesztő távlatokat nyitott a rögzítés és a memória terén. Ez a lehetősége az emlékezetnek, mármint a pillanatnyiság fénysugarak segítségével való leképzése egy hordozóra, elevenebbé teszi a múltat, mint bármi ezelőtt. Gondolva itt a történelemre, a korai írásbeliségre és ábrázolásokra, művészetekre egyaránt. A kőkori ember ezer esztendőkig nem élt át ilyen bőséges átalakulást. Alig volt mit gyűjteniük, legfeljebb csak az élelem, de az romlandó volt. Feleslegük még nem képződött. Minden bizonnyal erősen ragaszkodtak kőeszközeikhez, sajnálták kidobni őket, és ha használhatatlanná váltak, a túlvilágra még jók voltak. Mostanra külön tudományág az ásványok rendszerezése és ismerete, valamint a régészet azon formája, amely az őseink eszközeit keresgéli. Ezen talált vagy bányászott egyszerű darabok kincseket érnek, mint a pattintott obszidián pengék, vagy a csiszolatlan gyémántok.
      Azután itt vannak a történelemben megjelent új anyagok, mint a papír is. Hihetetlenül nagy és tágas univerzumot alakított ki magának. A papírusz tekercsektől a fényképezésig. Az iskolapadtól, a levéltárakig, könyvtárakig. Ez a galaxis most összeborulni látszik. A papírnak korszaka véget ért, mint a kőé? Mi leszünk a papírkorszaki emberek? A papíralapú könyvkiadás gyengélkedik. A nyomdában készült nyomtatványok értéke erősen inog. Vélhetőleg mélypontra zuhant irántuk a kereslet. Gyújtósként végzik egy kályhában. Mivel tömegesen vesznek oda a könyvek és válnak szemétté, ezért előbb vagy utóbb stabilizálódni fog az értékük, vagy akár feljebb is mozdulhat, mint ahogyan mostan áll. Ez nem lenne egyedülálló eset. Sok mindennel megtörtént már. Szemétből kincs és ennek ellentéte is. Az utolsó könyvet nyilvánvalóan nagyon meg fogjuk becsülni. Jobban, mint egy molylepke.
      A fényképezés mélyrehatóan átalakította világunkat. Első benyomásra nem is gondolnánk, hogy mennyire, és még nincs is vége ennek a folyamatnak. Ez a találmány mintegy más embert faragott belőlünk. A személyiségünket is módosította. Régente nem féltek úgy tőle, mint mostanság teszik. Valamikor büszkeséggel álltak a sötétkamra elé fotografáltatni magukat az emberek. A technikai fejlődés amin keresztülment e találmány, az külön csoda. Megpillanthatjuk a múltat rajta keresztül, amit eddig csak az elmondásokból, leírásokból, patinás tárgyak megérintéséből érzékelhettünk. A múlt nem csak megdermedt állapotában érhető el immáron egy barlangrajz, egy hieroglifa, egy szobor, egy szobor formájában, hanem a mozgóképnek köszönhetően, az egykor élt emberek is megelevenednek a vásznon, a képernyőn, és hangjuk is újból meghallgatható. Igaz, ez is csak konzerváció, de mennyire hatásos! A filmezés aranybánya lett és kinőtte magát művészeti, és iparággá. Úgy is mondják ezt, hogy „megörökítünk” valamit. Az interneten azután közkinccsé alakul. Manapság pedig már bárki filmezhet, nem privilégium. Illetőleg, mindenki privilégiuma lett.
      A megörökítés vágya az embernél az is örök. Az örökélet elmarad, de a különböző korokban élt emberek itt hagyták viselt dolgaikat. Ahogyan mondani szokták, semmit nem viszünk el magunkkal a földi életből. Csak gyenge próbálkozások vannak rá, de ezen hiedelem, miszerint ez lehetséges, folyamatosan elbukik. A piramisok üregeiből, más temetkezésekből, állandó jelleggel bukkannak elő a túlvilágra szánt tárgyak, holmik, amik ismételten csak ezen a világon szolgálnak tovább. Az élő nemzedékek csodálatos okulására, műkincsként és áhítattal is tekintünk rájuk. Vannak pedig városok, melyek az „örök” címet is kiérdemelik. (ROMA AETERNA) Azért is nagybetűvel, mert kicsijük nem volt.
      Egyébként is, egy múzeumban lakik mindenki. Annyi sok generáció élt előttünk már, hogy képtelenség nem így tekinteni a Földünkre. Nagyvárosaink egykori temetőkön nyugszanak. Az elődök lábnyomaiban lépkedünk. Használati tárgyaik, gyűjteményeik kereskedelmi forgalomba kerülnek, ha tönkre nem mennek időközben, vagy meg nem semmisülnek, tűzvésztől, földrengéstől vagy akár szándékos rongálástól, mert ez utóbbi sem ritka a történelemben.
      Az ember tehát lát fantáziát, az értékítéletének megfelelően a múltban funkcionált vagy műtárgyként kezelt holmikban. Időről-időre bekerülnek a kereskedelmi forgalomba a letűnt idők emlékei, ha nem közkincsként vannak kiállítva valamelyik galériában vagy múzeumban. Az értékszemléletünk igen változatos. Mondhatni az is egyedi, mint mi magunk. Kinek mi tetszik? Ehhez a szubjektív kereslethez igazodik a kínálat is. Nincs könnyű dolga, mert sokan és sokfélét keresnek. Igények jönnek-mennek. Ami ma ér valamit, holnapra szemetesben végzi, és onnan kezdhet új életet, ha van olyan, aki lát benne lehetőséget. Kereslet és kínálat keresgélik egymást és az ember elméjében, le s fel ingadozik az értékmérce mutatója. Ami ritka, az még nem bizonyos, hogy sokat is ér, és ami közönségesnek hat, az sem biztos, hogy olcsó és a retrográd is lehet drágább, mint a régiség vagy az antik. Elég csak az első egerekre gondolni, a számítástechnikában.
      Legkifizetődőbb lenne oly dolgot gyűjteni, amiből csak egy van, ám ez szinte lehetetlen. Egy tévnyomat is lehet ilyen tétel, de általában amiből egy létezik, az már igazi kincs számba megy, és nem egy életbiztosítás birtokolni. Elég csak a Seuso-kincs „kalandjaira” gondolnunk.
      Mint azt már tudjuk, mindenféléket lehet gyűjteni, és a gyarapodásunkon túl alkalmas környezetünket szépíteni, lelkünket istápolni vele. Egy szépséges művészeti alkotás egy akkurátus használati tárgy, nem csak az örökösen inflálódó pénz kimenekítésére szolgálhat, de táplálja az elmét, edzi a gondolkodást. Ha csak a családfakutatásra gondolunk, ami az őseink összegyűjtésén alapszik, már az mennyi értéket hordoz magában. Tisztelettel adózunk vele azoknak, akik azt a rengeteg tudást, komfortosabb életet ránk testálták, amelyben mi, utódok, foglalkozhatunk a világörökségünk hagyatékával. A mesés építményektől, az aprócska, leheletnyi postai bélyegecskékig, mindennel. Vannak, akik azt mondják, hogy csak hasznos dolgokat gyűjtenek, de az, hogy mi a hasznos és mi nem, igencsak nehéz körülírni. Gyűjthetjük az esővizet például, és az egyik ember megveti ezt a szokást, a másik meg ezzel locsol és spórol a vízszámláján. Nagyon változatos tud lenni a gyűjteménynek szánt anyag. Valaha macskákat falaztak be élve az épülő házak falába, mert szerencsét tulajdonítottak ezen eljárásnak és mostanra ezen szerencsétlen állatok mumifikálódott teste is kedvelt gyűjtői darab, mint a vadásztrófeák. Hát van még valami, amit még nem találtak ki gyűjthetőség szempontjából? Biztosan van, avagy lesz. Most is folyamatban van a gyártásuk, képződésük. Ki gondolta volna egykor, hogy a használt bugyogóknak is van gyűjtői csoportja? Épp elég extrém holmi is felbukkan a szenvedélyektől űzött emberek körében. Nem is minden szép és jó, mint a fegyverek sem, amikkel egykoron gyilkoltak, de igen nagy a kereslet körülöttük. Mit is lehet erre mondani, mint azt, hogy azok is a történelmünk részei, és ha mást nem, de okulásul figyeljünk oda rájuk is. A piacokon cserebere is dívik, nem csak az adás-vétel. Amint már az érzékeltetve lett. ha gyűjtünk, ha nem gyűjtünk, akkor is boldogulnunk kell a sokszínűvé vált világunkban. Hol van már a barlangrajz? Helyette itt a graffiti. Pattintott kőpengék helyett a militária. Ezek nem csak másak, mint az őskoriak, de sokkalta számosabbak is. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nincs ember a Földgolyón, aki ne ragaszkodna valamihez, vagy ne szeretne megkaparintani valamit a felhozatalból. Most mindegy, hogy használati tárgyról, dísztárgyról, vagy szellemi termékről van-e szó. Igen, mindannyian szellemi termékkel is körbevesszük magunkat, amikor a kedvenc zenéinket meghallgatjuk. Ezzel együtt hordozókon, lejátszókon összegyűjtjük és tároljuk őket. Ennek is rettentő nagy piaca támadt pár évtized alatt szinte a semmiből. Olyasformán, mint ahogy könyvnyomtatás alakult, de annak több száz évre volt szüksége ehhez. A zenei forradalom később indult el az általános elterjedtség útján, mint a könyv, de a finisben ráerősített. Elképesztő, de a zene a legbárdolatlanabb elmére is hatással bír. Annyira igaz ez az állítás, hogy aki soha nem olvasott el egy könyvet sem, olvasni sem tud, nincs is rá igénye, még az is hajlandó fizetni azért, hogy az általa kedvelt zenei tartalomhoz hozzáférhessen. Ezáltal mintegy rajongóvá, gyűjtővé válik ő is. Akkor még a filmiparról, filmművészetről alig ejtettünk szót, pedig irtózatosan sok ember hódol neki. Az internet pedig mindezen dolgoknak, hogy zene, fotó, film, olvasmány, stb. egy gigantikus gyűjteményévé lépett elő. Amit eddig nem vagy csak darabosan érhettünk el, az most ott hever egy kattintással az érzékszerveink előtt. Maguk a nyelvek is, amiket beszélünk, gyűjtés eredményei. Mindegyik nyelv egy gyűjteménye a hangoknak, betűknek, szavaknak és mondatoknak. A nyelvek nem percek alatt keletkeztek. A valaha élt valamennyi ember hordta össze hozzá és gyűjtötte egybe hozzá a logisztikát és tartalmat. Igazi régiségek. Minél kevesebb hangból, betűből áll egy szó, annál régebben van használatban és ebből következően, a sok szótaggal rendelkezőek már jóval későbben képződtek. Így rétegződött, sűrűsödött bonyolult nyelvekké az ősi emberek kezdeti, primitív hangképzése. Az írás megjelenése, akkora detonációja a nyelveknek, hogy megsokszorozta a fantáziánkat és memóriánkat vele.
      A nyelveknek is köszönhetően minden arrafelé mozdul, hogy felköltözzék a világhálóra. Régi és új egyaránt. Az internet újnak számít, és mégis milliárd évnyi információt hordoz máris, ami lehet csak felületes még, de percről-percre terebélyesedik.
      Ennek a gyűjteménynek mindenki részese, akárcsak egy családfán. És igen, ez a családfa létezik! Őseink átvitt értelemben, de itt élnek velünk. Tárgyi hagyatékuk is időről-időre felbukkan a köztereken, vásárokon, kiállításokon. Az, hogy becses magántulajdonként vagy hulladékként, az eléggé váltakozó tud lenni, de akár így, akár úgy, ezek is a kereskedés részét képezik, értéket képviselnek, mint az újdonságok. Nincs arról szó, hogy minden új rossz lenne és a régit sem kell elítélni. Megférnek egymás mellett.
      Ennek okán is jött létre ez a könyv, hogy az egyébként lappangó, de a köznapi életben időnként előbukkanó holmikat, ha kicsiben is, de valamelyest, közkincsé tegye. Figyelmet szenteljen rájuk. Ez az anyag, csupán vékony szelete annak hatalmas felhozatalnak, amit az emberiség idáig felhalmozott. Régieket és nem oly régieket egyaránt. Ez tehát „a felhozatal”. Nem egy szakkönyv. Nem oktatni akar, csupán mutatni, szórakoztatni.