A rakéta süvöltve csapott be az udvarra. Az erős robbanás és tűzfelhő után, záporoztak a szilánkok a kennelekre. Pengve pattantak le a sűrű acélrácsokról, s az a néhány, amelyik átjutott rajtuk, az sem sebzett meg egy kutyát sem. De a legközelebbi találatnál nem biztos, hogy ilyen szerencséjük lesz az állatoknak.
A „Jóreménység” Kutyamenhelyen már csak 10 kutya maradt a 200-ból. Azelőtt itt gyűjtötték össze a kibombázott családok elárvult kutyáit, s azokat a szerencsétleneket, akiket otthagyott az udvaron láncon a családjuk, míg ők elmenekültek a közelgő front
elől.
Vagy egyszerűen csak behozták őket, mert nem vihették fel őket a menekültek vonatára, vagy azzal az indoklással váltak meg tőlük, hogy nem fértek fel a menekültek buszára. Mindenesetre majd 200-an voltak a kutyák még az evakuáció előtt. De aztán, ahogy közeledett a front, evakuálni kellett őket, ha lehet, minél messzebb a harcoktól.
Ez nagyjából meg is történt, a 20 állatvédő önkéntes teherautókkal, kisbuszokkal, sőt, volt, aki kombi személyautóval szállította el a kutyákat kis mobilketrecekbe zárva. 3 napig hordták őket el a harcok közeléből, minél messzebbre, és a harmadik napon egyre erősödő ágyútűzben. Az aknák és a rakéták már a menhely közelében robbantak. Közeledett a front, csak néhány kilométerre volt. Sietni kellett, mert az egyik lövedék már a kapu közelében robbant fel.
Azonban szegény önkéntesek a 10 legproblémásabb stresszes kutyával nem tudtak mit kezdeni. Ezek a kutyák korábban átéltek bombatámadást, lövöldözést, s ráadásul gazdáik nem leadták őket, hanem a bombáktól, harcoktól haltak meg. Volt olyan köztük, aki a gazdája holttestét három napig őrizte, mire rátaláltak az önkéntesek. És nem is engedte a halott gazdája közelébe őket, úgy kellett injekciós altató puskával elkábítani, hogy betehessék egy szállító ketrecbe, s eltemethessék békében a halott gazdáját. Hát ilyeneken, és hasonlókon mentek keresztül az itt lévő stresszes, problémás kutyák, akiket a szállító önkéntesek nem tudtak megfogni.
Felfokozott menekülési reakcióik voltak, meg volt az a veszély, hogy világgá rohannak a segítő kezek elől, egyenesen bele a front tüzébe. Mindemellett némelyikük harapott is, ha veszélyben érezte magát.
Az önkéntesek vezetőjének eszébe jutott a nyugtatásos módszer, altató puskával, kennelrácson keresztül... De ehhez nem volt elég idő már. A front vészesen közeledett, s ők ott álltak a kapu előtt, autóikban, az utolsó szállítmánnyal; vagy 20 szelídebb kutyával. Már az ő életük is veszélyben forgott, mert a becsapódó rakéták szilánkjai átütötték a 3.ik autó burkolatát, s az egy megmaradt UAZ ponyváját.
Menni kellett hát. Felpörögtek a motorok, indultak az autók, s az önkéntesek sírva tekintettek vissza az otthagyott kutyákra. Saját magukat okolták ezért, s azt kérdezték maguktól: miért nem kezdtek előbb az evakuáláshoz? De most már mindegy volt. Már nem csak rakéta szilánkok, hanem nehézgéppuska golyók is tépni kezdték a gépkocsik oldalát. Nagy sebességre kapcsoltak a poros földúton, majd rátértek a tarlóra, s elhajtottak a fronttal ellenkező irányba, a város felé.
Ők tizen pedig ottmaradtak a sivár kennelekben. Az ágyúdörgéstől reszketve, sírva és ugatva néztek az önkéntesek porfelhőben eltűnő autói után. A front már két kilométerre volt a menhelytől. Tisztán lehetett látni, ahogyan a katonák folyamatosan hátrálnak a záporozó lövedékek elől. 4 BMP-1-es páncélozott harcjármű hátrált keresztül a szántóföldön. Lövegtornyuk szapora és tompa pukkanásokkal ontotta magából a fedező tüzet. Vele kánonban csattogott az ágyú mellé beépített géppuska is.
A velük szemben előrenyomuló harcosok karabélyainak golyói pedig szaporán kopogtak a harcjárművek páncélján. A hátráló katonák némi tűzharc után odaértek a menhely tárva-nyitva hagyott kapuja elé...
Hátra, hátra nézve észlelték az öreg épületeket, s mellettük a két sorban futó kenneleket. Először nem fogták fel mit látnak, csak annyit, hogy: Fedezék. Végre van védelmük a velük szemben előrenyomuló harcosok golyóitól. Behátráltak a kapun. Beözönlöttek az irodaépületbe mind a húszan, akik a C századból maradtak. Két fiú közülük sebesült volt. Egyik vérző fél szemmel, a másik véres lebénult karral.
Alexejevna, a 40 éves, több csatát is megjárt veterán őrmester volt a parancsnokuk. Az épület három ablaka körül egyenlően osztotta el katonáit, a két sebesültnek fekhelyet csináltak. És a szakasz fiatal felcsere, Leonov, már kötözte is őket. Nyugtató szavai, finom, ügyes keze csökkentették a stresszt a sebesültekben.
A négy páncélosuk közül az egyik lángolva állt meg a kapuban. A kezelő személyzetük egyenként ugrált ki a szállító jármű hátsó dupla ajtaján, ahonnan dőlt a füst. De egyik sem sebesült meg, csak veszettül köhögtek.
A másik három BMP az előbbi égő páncélost megkerülve befordult az udvarra. Egymás mellett megálltak. A tüzelést is beszüntették, mivel nem volt kire lőniük. Az őket üldöző, velük szemben előrenyomuló csapat nyomtalanul eltűnt. A katonák nem értették, hogy hova lett az az eddig veszettül lövöldöző több száz katona, de lényegében véve örültek a váratlanul jött csendnek. Kifújhatták magukat. Rá is gyújtottak. Mindegyikük dohányzott. A háborúban könnyű rászokni. Alexejevna kijött az épületből az udvarra. Odabent a fiúk jól elbarikádozták magukat, ők is fújták a füstöt.
Az őrmester először úgy gondolta, hogy most itt megállíthatja az őket üldöző ellenséges csapatot. Az épület jó fedezéket és jó kilövést nyújt lövészeinek, főleg, ha továbbra is támogatják őket tüzükkel a páncélosok.
Szomorúan nézte a kapuban ragadt lángoló páncélost. Ezzel is kisebb a tűzerőnk – gondolta, de vigasztalta az a tudat, hogy a 3 fős személyzet túlélte a rakéta találatot. Hátrafordulva körbenézett az udvaron.
Ahhoz az alacsony épületsorhoz állítja be a páncélosokat. Azok az épületek jó optikai fedést nyújtanak a lövészpáncélosoknak. De jobban belegondolva mégsem volt igazán biztos abban, hogy itt meg tudja állítani az oroszokat. Tovább kellene hátrálni, (menekülni), ha nem lenne szinte biztos abban, hogy az épületek mögötti nyílt terepen, mindannyian elesnek. Le fogják mészárolni őket az oroszok.
Ekkor vette észre a kutyákat...
– Édes Jézusom – nyögött fel akaratlanul is a sokat próbált katonanő. – Mit keresnek itt ezek a kutyák a csata közepén?
Aztán rövid nézelődés és gondolkodás után rájött, hogy ez egy Menhely, s a helyzet pont fordítva van, vagyis: Mit keres a csata egy Menhely közepén? Hát erre terelte a frontot a Sors.
Alexejevna kifelé nézett, a távolba. Az őket üldöző katonákat kereste. Legalább 300-an voltak, nehézfegyverek is támogatták őket. Nagyon agresszíven és céltudatosan nyomultak előre velük szemben. De most nem voltak sehol. Egyszerűen eltűntek, rakétástul, harckocsistul együtt.
Az őrmester asszonynak ez nagyon nem tetszett. Cselt sejtett, s biztos volt benne, hogy azok forralnak valami váratlant. Odament a kutyákhoz. 3 egymás melletti kennelben 10 kutyát számolt meg. Rögtön aggódni kezdett. Most már nem csak a saját katonáit féltette, hanem ezeket a szerencsétlen kutyákat is. Kivétel nélkül mindegyik reszketett, annyira féltek a hangos dörrenésektől.
Most mit csináljon velük? – fogalmazódott meg fejében a kérdés. Mert, ha ismét elindul ellenük a támadás, a katonák ugyan találnak fedezéket, de a kutyákkal mi lesz? Ha egyszerűen kiengedik őket, lehet, hogy azonnal elszaladnak, menekülvén előlük. És szinte biztos, hogy rossz felé menekülnek, egyenesen akár az ágyúzás közepébe.