A hallgatás rabjai


      Mikaela éjjelente keveset aludt, csak forgolódott az ágyban. Minden végtagja sajgott, a torkában érezte a szíve dobbanásait. A mennyezetet figyelte, majd morgott a fejébe hasító fájdalomtól. Felkelt, forgott vele a szoba. Nehezen állt fel, és kibotorkált a konyhába, ahol ivott egy pohár vizet. Megtámaszkodott a mosogató szélén, mert rátört a hányinger.
      Visszasétált lassan a szobába, leült az ágy szélére, felkapcsolta az éjjeli lámpát. Mélyeket lélegzett, hogy jobban legyen. Félhomály vette körül. Szellemujjak simítottak végig a hátán, hangokat hallott, mintha valami motoszkálna a falban, de mindez nem volt valós. Tudta, hogy ezek hamis démonok, amiket a depressziója és magánya szült.
      Nem bírt volna újra elaludni, és nem volt kedve forgolódni az ágyban, inkább belépett a társkeresőre. Felidézte a verset, amit L.W. legutóbb küldött neki. Örült volna még pár romantikus sornak tőle.
      Hátradőlt, és figyelte a monitort. Eddig egyetlen fiú volt az életében, akit igazán kedvelt, még a gimnáziumban, de akkor nem alakultak jól a dolgok. Rákattintott az üzenetekre, és újra elolvasta a verset. Abban a percben egy újabb sor jelent meg:
      L.W.: Hol voltál, Tündérke?
Összeráncolt homlokkal nézte a billentyűket, amíg gondolkodott, mit válaszoljon:
      Mica: Mi jogon nevezel tündérkének?
      L.W.: Milyen ellenséges vagy! Ezt még megbánod.
      Mica: Ne nevettess!
      L.W.: Elfenekellek. Éppen egy vastag bőrszíj van a derekamon. Megkereslek, és hidd el, nagyon fog fájni!
Egy fotó jelent meg. L.W. lefényképezte a derekát, ahogy a székben ült. Inget viselt öltönynadrággal, és széles övet, amit félig kicsatolt.
      L.W.: Mi a baj Tündérke? Megijedtél?
      Mica: Biztos lehetsz benne, hogy nincs mitől félnem!
      L.W.: Ez tévedés.
      Mica: Haldoklom.
L.W. azonnal kijelentkezett. Talán nem bukik a halálra – vont vállat csalódot-tan Mikaela.

***

      A lány műszakja kettőkor véget ért, majd Emmával találkozott, és otthon moziztak. Sosem volt oda a romantikus filmekért, ellentétben a barátnőjével, aki most is elérzékenyült. Mikaela bebújt a pokrócába a kanapén ülve, és elfordult, amikor csókjelenet következett. Emma rápillantott:
      – Tudom, hogy csak miattam nézzük ezt. Legközelebb te választasz, de ha akarod, kikapcsolom.
      – Nem kell – mosolyodott el a takaróból kifoszlott szálat babrálva. – Csak magányos vagyok és idegesít.
      – Hé! Beszéltél a pasival? – tette le a tál pattogatott kukoricát.
      – Igen. Küldött nekem verset, de aztán megint fura volt.
      – Csak kacérkodik veled. Rád fér.
      – Ja. Úgy sincs értelme belebonyolódnom komoly kapcsolatba.
      – Szórakozni tökéletes.
      Mikaela csendben maradt, amíg átrágta ezt a dolgot. Arra jutott, hogy talán csak azért tartja furának L.W.-t, mert ritkán beszél férfiakkal, ha mégis megteszi, nem ilyen céllal. Egy kezén meg tudta számolni hányszor csókolózott, és még senkivel sem feküdt le. Kíváncsi volt és vágyott a testiségre, viszont egy nagy falat húzott maga köré a gimnázium utolsó évében. Ezt a falat a leukémia pedig erősebbé tette. A középiskolában őt tartották az osztály okostojásának, akihez csak akkor mentek oda a fiúk, ha le akarták másolni a házi feladatot. Többnyire vicc tárgya volt, mert nem értett a divathoz (ahogy most sem), és ez a plázában bandázó, barnított üresfejűeknek tökéletes indok volt arra, hogy tönkretegyék azt a négy évét.
      – Egyébként, hogy hívják? – kérdezte Emma.
      – Nem tudom.
      – Már nagyon érdekel.
      – Oké. – Az ölébe vette a laptopot. – Megállíthatom a filmet?
      – Persze! – lelkesedett Emma, nyilván megsejtve, mi következik.
Mikaela beírta a böngészőbe a társkereső címét, aztán bejelentkezett. Rákattintott L.W. adatlapjára.
      – Ez nem túl bő! – állapította meg Emma. – Itt él New Yorkban. Ez annyit mond el, mint egy nagy semmi.
      – Ja, ennyi erővel a világ másik oldalán is lehetne. Egy ilyen nagyvárosban kilométerekre is lakhat.
      – Több órányira is akár. És ez így milyen társkeresés?
      – Hogy érted?
      – Ha nem tesz ki képet, kinek fog megtetszeni? – pillantott Mikaelára, aki gondolkodóba esett.
      – Szerinted gyanús alak? – kérdezte, aggodalommal a hangjában.
      – Egy kicsit, de attól hülyítheted. Sejtem, hogy miért nem rak ki képet.
      – Na, miért?
      – Mert biztos ronda, mint a bűn.
A lányok egymásra bámultak, aztán nevetni kezdtek.