A hely szelleme


      Sztella bírónő már sokadjára hallotta ezt a viccet. Bár meg kell hagyni, még most is tud nevetni rajta. A férje, Samu bíró úr, ugyanis nagyon jó viccmesélő. De már nagyon hívja a természet. Fél 9 van, rég vége van már a munkaidőnek, de a bíróság nagytermében, és az ahhoz vezető folyosókon még égnek a fények. Mivel január közepén járunk, kint már órák óta sötét van. Egy nyugdíjba vonuló kollégát búcsúztatnak. Ilyenkor laza a légkör, a kollégák maguk között vannak, mellőzik a napközben szokásos tárgyalótermi protokolt. Főleg azt.
      Sztella tehát igyekszik észrevétlenül kiosonni a jó hangulatú buliról. Amikor kilép a folyosóra, egy darabig még hallja a nevetéseket. De aztán hirtelen elcsendesül minden. Mintha valami hideg fuvallat csapná meg. A levegő kicsit mintha áporodott lenne. Nem érti ezt. Pedig minden nap végén gondosan feltakarítanak a takaritónők. Még akkor is, ha nincs is nagyon mit. Egyik ügyvéd megjegyezte, hogy a tárgyalóban mindig milyen fényesre van dörzsölve a parketta.
      – Nem tudom, nekem nincs arra időm figyelni! – mondta kicsit talán túl ingerülten, mint szerette volna.
      Mert eszébe jutott, hogy néha talán cserélne az ügyvédekkel, akik nem mindig mutatnak nagy aktivitást a tárgyaláson. Miközben neki ezer idegszálával kell koncentrálnia. Hogy szavainak élét vegye, még hozzá teszi:
      – Alig látok már le a pulpitusról, nem is tudom, hogy mikor melyik szemüvegemet kell éppen feltegyem.
      – A parkettát látom, de az iratokat nem mindig! – reagált egyetértően az ügyvéd.
      Sztella furcsálja, hogy a WC-ben milyen sötét van. Felkapcsolja a villanyt, mintha nem ott lenne a kapcsoló, ahol eddig. És valahogy minden olyan fura, olyan retro. Amilyen gyerekkorában volt, amikor még a lakótelepen laktak.
      Ennyire dív itt a retro? – gondolta csodálkozva. Hát még amikor benyitott a fülkébe, és falfirkákat látott. Többek között egy akasztott embert. Meg egy olyan poénosnak szánt mondást is, hogy:

Váljék egészségére.

      – Ez egyáltalán nem vicces! – szólalt meg hangosan és felháborodva több évnyi válóperes bírói tapasztalattal, és egy rossz házassággal a háta mögött. A WC-ben átható Hipo szag és „retro” fürdőszoba kő volt. És WC papír helyett újságpapír.
      – Na, ne már! Ezt már jelzem a Sanyinak. Csak azt nem tudom, itt van-e még, vagy már hazament.
      Gondo Sándor, a gondnok volt, akinek illett volna az ilyesmiről gondoskodnia. Kiváncsiságból felemelte az újságpapírt. Meglepődve olvasta, hogy a KISZ KB. ülésén a „Munka Érdemrend Aranyfokozatát” vehette át vmi elvtárs. Megborzongott, és egyszerre nagyon vissza akart menni a fényes és népes nagyterembe. Kiment a folyosóra. Áporodott dohányszag csapta meg az orrát. Valaki bent dohányzott? Igaz, elég hideg van, de azért kimehetett volna. Ráadásul nem dohányfüst, hanem mintha ráadásnak hetek óta nem szellőztettek volna itt – gondolta csodálkozva.
      Egyre jobban sietett. Sietett volna vissza a biztonságba, a melegbe, a fénybe, az emberek közé. Szerette volna megosztani a többiekkel furcsa élményét. Vagy talán mégsem…
      Mindig ilyen kacskaringós volt ez a folyosó? Mindig ilyen sötét? De jó Isten, hol is van a terem? Túl sok thillert mesélnek a gyerekeim? Túl élénk a fantáziám? Túl sokat ittam volna? Valamit tettek az italomba? De ki? Senkiről sem tételezek fel ilyet! Nem, nem esek pánikba! Nézzük, honnan is indultam el? A lépcső ismerős. Egyedül a lépcső. De mintha kopottabb lenne a korlát, mint ahogy emékszem rá. Ezt biztos, nem mondom el senkinek, az tuti! Csak jussak már ki innen! Honnan? Csak találjak vissza a többiekhez! Csak térjek vissza! Csak ébredjek fel ebből a rémálomból!
      Szégyen, nem szégyen, egy nagyot csípett a karjába. De hiába. Továbbment a zegzugos, kihalt épületben. A folyosóról irodák nyíltak. De az ajtajuk furcsa volt. Az is olyan régimódi. Az utcáról bejött némi fény, de az is halványabb, mint általában szokott. Kibetűzte, hogy mi van az ajtóra szerelt névtáblára írva:

Dr. Kíntovics Tivadar bíró

      Micsoda? Nincs is itt ilyen nevű bíró! Vagy mégis? Valami fiatal, frissen kinevezett? Lehet, bemutatták nekem még fogalmazó korában, csak nem emlékszem rá. Attól tartok, hogy az emékezetemmel gondok vannak. Félelemmel vegyes kiváncsisággal benyitott Kíntovics bíró úr irodájába. A kopogást mellőzte. Mert még attól félt, hogy valaki válaszol rá?...
      Már meg sem lepődött, amikor a régi – retro – villanykapcsolót kellett megnyomnia, hogy valami fényt varázsoljon a helyiségbe. A szemnek ártalmas és zúgó neon. Az ajtóval szemben egy hatalmas íróasztal. Amin egy mechanikus!!!!!!!! írógép volt. Számitógépnek nyomát se látta! Volt egy üres fogas, de talár nem lógott rajta. Az a legkevesebb! De miért gondolok pont erre? És miért pont a talárt hiányolom a józan eszem helyett??? Az íróasztal felett egy régi Magyar Népköztársaság címer volt. Sztella ekkor már nem bírta tovább. Kirohant a rémisztó kísértetirodából.
      – Hé, hol van mindenki??? – kiabálta remegő hangon.