Csapda!
Ennyit értett meg a hirtelen kirobbant hangzavarból. Ezt is csak azért, mert a mellette álló társa kiabálta az arcába. Mintha álomból ébredne:
minden olyan valószerűtlen volt. A fák közül állati üvöltés hangzott ezernyi torokból, és záporoztak rájuk a nyílvesszők, dárdák, kövek. Az egyik
épp eltalálta a társát, akitől az előbb az egyetlen felfogott szót hallotta. Összeroskadt, és ő már a sokadik volt.
Pajzsfalat!
Ezt már értette, a közelében álló díszesebb egyenruhás kiabálta. Gépiesen maga fölé emelte a pajzsát, a káoszban végre történt valami, ami a rend irányába
hatott. Már kezdte fölfogni a körülötte levő világot. A többiek összezártak az út két oldalán, ő egyedül volt középen. És persze a rengeteg haldokló,
segítségért üvöltő, fekvő társa körülötte. Az ellenség meglepte őket az erdőből, és ezért súlyos árat fizetnek. Talán mindannyian. Aztán a nyakába,
épp ott, ahol a páncél véget ért, elviselhetetlen fájdalom hasított.
Meghalok. És tényleg ez volt az utolsó gondolata.
---
David Nolan felriadt álmából, ami rémisztően valóságosnak tűnt. Máskor is álmodott már valamelyik kedvenc történelmi játékával, de akkor valahogy távolabb
zajlottak az események. És persze a történet is hosszabb volt. A fotelben aludt el, a számítógépe előtt. Ez sem volt példa nélküli, bár olyan még nem volt,
hogy ha játék közben aludt el, akkor azzal álmodott.
Hát most már ilyen is volt - tudta le magában a dolgot. Mert nagyon le akarta tudni. Egész teste fürdött az izzadságban, minden izma remegett. Pánikrohamom
van? Eddig ilyet csak másnál látott, és legfőképpen csak hallott ilyesmiről. Kimerültem, kicsit pihentetni kéne a játékot - gondolta. Szombat éjjelre már szép
alváshiánya alakult ki, a hétvégéken mindig annyit játszott, amennyit csak bírt. Hét közben ritkán jutott a géphez, általában késő este ért csak haza a
könyvtárból. A filozófusok maguknak való emberek, az igazi otthonuk a könyvtár. És bár David még csak negyedéves hallgató volt, nem igazi tudós, de azért az
életszokásai már a jövendő hivatásához alakultak.
Rendben. Élek. Ez itt a valóság. Az előző volt az álom. És ezt hangosan ki is mondta. Mert ettől kicsit nyugodtabb lett. A saját hangja jelentette a
kapaszkodót most, és szüksége is volt rá, mert annyira valós volt ez az álom. Átélte a saját halálát, és még most is erősen fájt a nyaka ott, ahol eltalálták.
Fantomfájdalom. David, állj már le!
A legjobb lesz főzni egy kávét, elszívni egy cigit, és letusolni. Mert ezek valóságos dolgok. Nem legionárius vagyok, hanem David Nolan, filozófia szakos
egyetemi hallgató. Aki kicsit túl sokat játszott. Rendben, gyerünk kávét főzni!
A kávé és a cigi megnyugtatta. A dolgok a helyükre kerültek, és a fantom fájdalom is enyhülni kezdett. Persze már az is furcsa, hogy az álmában kapott
seb ébren is sajog, nem is kicsit. Na, de túl vagyok rajta. Gyerünk fürödni! A szokásosnál hidegebb vízzel, az is segít majd teljesen felébredni.
És törölni ezt az álmot. Mert azt biztosan tudta, hogy még egyszer ilyet nem akar átélni.
Levetkőzött, megnyitotta a csapot, és kezébe vette a zuhanyrózsát. Jólesett a víz, a fejére zuhogtatta. Oké. Nyugi van. Aztán ahogy a szeméből kifolyt a
víz, meglátott valamit a falitükörben. És megmerevedett a keze a levegőben. A nyakán egy hatalmas lila duzzanat volt, aminek a közepéből vér szivárgott.