A kis Esthajnalcsillag


      Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány, Annabellnek hívták. Annabell, egy 6 éves kislány, gyönyörű kék szemekkel, barna hosszú hajjal. Egy vidéki tanyán élt a szüleivel. Mély szegénységben éltek, így szülei reggeltől estig dolgoztak, hogy étel kerüljön az asztalra. Tálból mosakodtak, a kútról húzott vízzel, szalmazsákból eszkábált ágyon aludtak. Az ételük is szegényes volt, kis kenyér tejjel, és néha sajt, vagy egy kis túró, kása jutott a tányérokba. Volt néhány állatuk, és egy kevéske földet is műveltek.
      Annabell, sokat segített anyukájának a ház körüli munkákban, kicsi volt még, nem érette mi a szegénység, neki ez volt a természetes. A jómódú életet távolról sem ismerte. Korához képest okos, szorgalmas kislány volt. Amiben tudott, segített édesanyjának a ház körüli teendőkben.
      Barátai nem voltak, mivel a tanyájuk messze esett a várostól, így nem igazán ismert korabeli gyerekeket. A szomszédságukban leginkább csak idősebb házaspárok éltek, akiknek gyerekei már kirepültek a családból.
      Annabell és szülei gyalog, vagy lovaskocsin jártak a városba, hogy tojást, és tejet adjanak el a városiaknak. Ebből tudtak egy kis pénzt szerezni maguknak.
      A városi gyerekek nem foglalkoztak vele, mert szegény családból származott. Lenézték, kinevették rongyos ruhái miatt. Ujjal mutogattak rá. Annabell nem értette miért történik ez vele, csak azt tudta, hogy nem esik jól neki. Ilyenkor mindig rosszkedvű volt, amit persze édesanyja mindig észrevett rajta.
      Sokat beszélgettek erről a szüleivel, akik mindig próbáltak logikus válaszokat adni lányuknak. Tudták, hogy eljön ez az idő, mikor majd Annabell kérdéseket tesz fel nekik, és ők mindig őszintén válaszolnak, még ha Annabellnek ez nem is esik jól. De az igazságot tartották az egyik legfontosabb dolognak az életben.
      Telt, múlt az idő, és a nyár végéhez közeledve, Annabell iskolába készülődött. A városban két iskola működött. Az egyikbe a jómódú gyerekek járhattak, a másikba pedig a szegények, olyanok, mint Annabell.
      Abban az időben ez volt a szokás, hogy ezek a gyerekek két külön iskolába jártak. Mert hát Annabell családján kívül, még éltek a környéken ugyanolyan szegény családok, mint ők. Ezek az emberek mind földművesek voltak, kétkezi munkával keresték a kenyérre valót.
      A jómódúaknak rendes munkahelye volt, vagy talán még arra sem volt szükség, mert másból is jól megéltek. Még soha nem látta az iskolát, így egy kicsit félt is tőle, de azért várta is. Egy nap elmentek anyukájával a városba, hogy egy pár íróeszközt, és füzetet vegyenek. Mindenből csak keveset. Annabell lelkesen válogatott a színesnél színesebb készletből, mikor egyszer csak észrevett egy csodaszép rózsaszín iskolatáskát.
Szeme csillogni kezdett, és így szólt anyjához:
      – Édesanyám! Olyan szép az a táska – mutatott Annabell a rózsaszín táskára.
      – Megveszed nekem, kérlek?
Édesanyja arca elszomorodott, hisz tudta, hogy olyan szegények, hogy azt már nem tudja kifizetni. A többit is nehezen tudja megvenni.
      – Kedves lányom! Kérlek, bocsáss meg, ezt a táskát már nem tudom neked megvenni. A többit is nehezen fogjuk tudni kifizetni – mondta édesanyja csendben, kissé szégyellve magát.
      Annabell nagyon bánatos lett, de elfogadta, amit édesanyja mondott neki. Lehajtott fejjel állt anyja mellett, aki a kevés pénzből oly nehezen tudta kifizetni azt az egy-két íróeszközt, és füzetet. Az üzletben lévő emberek is szánakozva néztek utánuk. Talán még össze is súgtak mögöttük.
      A hazaúton Annabell csendben ült anyja mellett a lovasszekéren. Egy szót sem szólt, csak gondolkozott. A kislány itt értette meg talán azt, hogy ők szegény család, és nem tudnak mindent megvenni, amit csak szeretnének. Azt is megértette talán, mit jelent a szegénység.
      Azt is észrevette, hogy az üzletben lévők másmilyenek voltak, mint ők. Szép volt a ruhájuk, a hajuk szépen fésült. Az arcuk viszont gúnyos, a mosolyuk idegen.
      A házba lépve apja azonnal látta, hogy valami nincs rendben. Feleségét kérdezte, mi történt, amiért a kislány ennyire bánatos. Az édesanya el is mesélte, mi történt velük azon a napon az üzletben. Az édesapa azonnal gondolkozni kezdett, mivel szerezhetne örömet a lányának. Aztán eszébe jutott, hogy neki még megvan a régi iskolatáskája.
      Felszaladt a padlásra, és azonnal keresni kezdte a táskát. Meg is találta, de a táska az évek alatt igen csak megkopott. Az apa gondolkodott, és gondolkodott. Egyszer csak eszébe jutott, hogy mi lenne akkor, ha feldobná a táskát kívül-belül, örömet szerezve ezzel lányának. Lemászott a padlásról, kezében az ütött kopott táskával, és kiszaladt a pajtába. A pajtában volt néhány szerszám, festék, és ecset. Fél éjszaka azon dolgozott, hogy a régi táskából újat varázsoljon. Megfoltozta, és le is festette a táskát, a szíját, amivel fel lehetett tenni a vállra, teljesen kicserélte.
      Reggel kimerülten, de büszkén mutatta a feleségének, hogy mit csinált az éjszaka. Az asszonynak könnybe lábadt a szeme a boldogságtól. Büszke volt a férjére, hogy ennyi áldozatot hoz a gyermekükért.
Annabell aznap sokáig aludt. Reggel mikor felkelt, felöltözött, lement a szüleihez, akik már a napi feladatukat végezték.
      – Jó reggelt Annabell – köszöntötte apja boldogan.
      – Jó reggelt Édesapám! – fogadta a lány a köszönést.
      – Gyere, van számodra egy meglepetésem – szólt az apja.
      Annabell szeme felcsillant, mi lehet az apja meglepetése. Bementek a házba, és apja elővette a rendbehozott táskát, amit be is csomagolt. A kislány nagy örömmel bontotta a csomagolóanyagot, de az öröm nem tartott sokáig. Mikor meglátta a táskát, újra szomorú lett, de hogy apja ne vegye észre, lelkesen megköszönte az ajándékot. Felvitte a szobájába, és letette a földre.
      Sajnos nem az volt a csomagban, amit várt. A kislány azt hitte, a rózsaszín táskát rejti a csomagolás. Annabell olyannyira bánatos volt, hogy aznap este nem is vacsorázott, és nem is sokat aludt, csak kikönyökölt a rozoga ablakon, és csendben nézett maga elé.
      Ám azonban volt egy szokása, amire édesanyja tanította… Minden este kinézett szobája ablakán, és csendben imádkozott. Magának jobb életet, barátokat, és szép ruhákat kívánt, szüleinek pedig, hogy több tojást, és tejet vegyenek tőlük az emberek, így legyen több pénzük, ennivalójuk.
      Így volt ez azon az estén is. Miután megnyugodott, és meg tudott szólalni, imádkozni kezdett. Elsuttogta, mi történt aznap az üzletben, hogy érezte magát a hazaúton, mire jött rá, és hogy ők hogyan élnek.
      Elmondta szokásos kívánságait, és miközben mondta, egy pillanatra elhallgatott. Egy kis Esthajnalcsillagot vett észre a sötét égbolton. A csillag pontosan az ablakával szemben világított. Olyan fényesen, mintha figyelné őt. Annabell, azt hitte, hogy valami csoda történt. Először hosszasan nézte, majd megszólította a csillagot.
      – Kedves kis Esthajnalcsillag! Hogy kerültél az ablakom elé? Úgy érzem, engem figyelsz. Eddig soha nem láttalak.
      – Én Annabell vagyok. Téged hogy hívnak?
Kis szünet után ismét folytatta:
      – Tudod, nemsokára iskolába kell mennem, hogy én is tanulhassak. De az iskola és a felszerelések nagyon sok pénzbe kerülnek, nekünk nincs annyi, hogy mindenből újat vegyünk. Édesapám nekem adta a régi iskolatáskáját. Még le is festette nekem. Így már nekem is új táskám van. Bár nem az a rózsaszín, ami annyira tetszett abban az üzletben, de én ennek is fogok örülni. Barátaim nincsenek, a városi gyerekek lenéznek, mert szegény vagyok. Ez nagyon bánt, mert én jó gyerek vagyok, segítek anyukámnak, és ha tudok, apukámnak is. Az iskolában is szegény gyerekek közé fogok járni. Ott majd biztos lesz barátom igaz? – Annabell ezzel a mondattal feküdt le, és nagy nehezen el is aludt.
Másnap reggel Édesanyja ébresztette:
      – Annabell, ébredj. Iskolába kell menned. Amíg te elkészülsz, én elkészítem a reggelidet. A ruhád a székeden van.
      Egy puszit nyomott lánya homlokára, és kiment a szobából. Annabell, mivel sokára aludt el, nehezen tudott felkelni. Mire kiért a konyhába, reggelije az asztalon várta. Édesanyja kását készített neki. A táskájába pedig egy kis almát, és kenyeret csomagolt sajttal.
      Mikor befejezte a reggelit és elkészült, Annabell és anyukája elindultak a városba a szekéren, amire már az eladásra váró áru is fel volt készítve. Apjától a kapuban hosszasan búcsúzott, aki bíztatta, és csupa jó tanáccsal látta el gyermekét.
      – Jó legyél az iskolában, figyelj oda alaposan, mit mond a tanító! Ügyes legyél. Este várlak haza! – szólt még utána apja.
      Első útjuk az iskolához vezetett, ahol édesanyja kézenfogva kísérte be. A többi kis diák is sorra érkezett szülei kíséretében. Csinosak voltak, de akár csak Annabell, ők is régi, kopott ruhát viseltek.
      Fából készült székeken ültek, ami kemény volt, és kényelmetlen, egy kis füzettartó tábla volt előttük, erre tudták a holmijukat pakolni. Mikor mindenki beért, és elhelyezkedett, a tanító kedvesen köszöntötte őket. Mindenkit sorra megkért, hogy mutatkozzon be. Történetük nagyjából hasonló volt, szinte minden gyerek ugyanazt mesélte. De hát mi is lehetett volna a sztorikban a különbség? Hiszen szegény gyerekek iskolájában járunk. Ennek ellenére, mindenki vidám volt, és kedves.
      Míg Annabell az iskolában volt, anyja a tojást és a tejet próbálta eladni a városi embereknek. Vettek is tőle, meg nem is. Voltak jobb, és rosszabb napok. Apja pedig a tanyán végezte a mindennapi teendőket. Művelte a földet, kapált, kaszált, etette, rendbe tette a jószágokat.Így teltek, múltak a napot, hónapok. Tanulással, munkával, de nem boldogtalanul.
      Annabell már egy éve járt az iskolába. Minden nap a hazaúton elmesélte aznapi élményeit a szüleinek, mindig érdeklődve hallgatták a jobbnál jobb történeteket. Azt tudni kell, hogy Annabellnek igen élénk volt a fantáziája, így hol hozzá tett, hol elvett a történetekből. Lassan 7 éves lesz. Jól tanult, szorgalmas gyermek volt. Otthon miután segített anyukájának, együtt írták meg a házi feladatot. Nem volt mindig egyszerű, mert előfordult néha, hogy Annabellnek nem volt kedve tanulni, vagy épp nehezebben ment egy feladat, de olyan soha nem volt, hogy erre ne találtak volna valami megoldást.
      Sajnos barátai még mindig nem voltak. Zárkózott, visszafogott gyermek volt. Nehezen barátkozott, még a vele hasonló sorsú gyerekekkel is. Nagyon szeretett volna barátokat, de ez nem igazán sikerült neki. Beszélgetett a többiekkel, de olyan gyerek nem volt, akit a szívébe is zárt volna.
      Csak a kis Esthajnalcsillag, akihez minden áldott este imádkozott. Ő lett a legjobb barátja. Senkinek nem beszélt róla, ez volt az ő titka. Nem akarta, hogy őt bárki is elvegye tőle, és azt sem akarta, hogy ez miatt kinevessék a többiek. Azt akarta, hogy a kis csillag csak az övé legyen, ő az, akinek a legféltettebb titkait is elmesélni. Még anyjának sem mesélt el, aki sejtette, hogy Annabellnek képzeletbeli barátja van, mert minden este hallja gyermekét beszélni valakihez.
      A szülők egyre többet dolgoztak, így másra nem sok idő maradt. Mostanra már nem csak tojást, és tejet vittek a piacra, már sajtot, és zöldségeket is, hogy több pénzük legyen. Annabellnek akarták a legjobbat, és ezért mindent próbáltak megtenni, hogy egy szem lányuknak a legjobbat nyújtsák.
      Ezután ami következett, sorsfordulat volt az életükben.
      A szülőknek nagy döntést kellett, hozniuk, ami igen csak nehéz volt a számukra. Pár év eltelte után, amikor Annabell betöltötte 10-ik életévét, szülei elérkezettnek látták az időt, hogy elmondják neki féltve őrzött titkukat. Eddig korainak látták, mert azt gondolták, nem értené meg. Azt sem akarták, hogy a kislány esetleg mástól tudja meg azt, amit tőlük kell megtudniuk.
Nagyon féltek, de bíztak lányukban, és abban is, hogy meg fogja érteni, eddig miért nem mondhatták el neki ezt a dolgot.
Hosszas tanakodás után, lányuk elé álltak.
      – Annabell, elérkezett az idő, hogy elmondjunk neked valamit – kezdtek bele a szülők a mondanivalóba.
A gyermek aggódó tekintettel figyelte szüleit.
      – Nem tudtuk eddig, mikor teszünk jót, de most már tudjuk. Az lesz a legjobb, ha te is megtudod, mert szeretünk, és fontos vagy nekünk. Erről neked is tudni kell.
A szülők elmondták, hogy rajta kívül van még egy gyermekük. Annabell a döbbenettől egy szót sem tudott mondani. Könnyeivel küzdve ült szüleivel szemben.
      – Tudod, akkoriban, még ennél is szegényebbek voltunk. A semmi közepén, nem tudtuk volna felnevelni a testvéredet. Így őt elvették tőlünk. Nevelőintézetbe került, ahol sokkal jobb dolga volt, mint nekünk – mondta az apja.
      – Egy jómódú hölgy jött érte, és vitte magával oda, ahol sokkal jobb sora lett, mintha velünk maradt volna – folytatta anyja.
      – Sok év eltelt azóta, mióta ez megtörtént – sóhajtotta az apja.
      – Próbáltuk összeszedni magunkat, kicsivel jobb életet teremteni magunknak. Aztán megtörtént velünk a csoda. Megérkeztél hozzánk. Mint egy kis angyal, akit az Úr küldött hozzánk, így adva nekünk egy második esélyt arra, hogy jobb emberek legyünk, és legyen miért élnünk, dolgoznunk, és ez adott értelmet az életünknek.
Apja be sem tudta fejezni mondandóját, Annabell felugrott, és zokogva rohant ki a szobából, így kiabálva szüleinek.
      – Gyűlöllek titeket… – hangzottak szavai.
      A szülők úgy érezték, minden reményt elvesztettek. Az első gyermeküket elvesztették, és most úgy tűnt Annabell is elfordult tőlük. Utána szaladtak, de a lány már sehol nem volt a házban. Annyira dühös lett szüleire, hogy mérgében és bánatában elszaladt a házból, és egyenesen az erdő felé vette az irányt.
      Hálóingben, mezítláb rohant a nagy sötétség felé. Az sem érdekelte, hogy hideg, szeles idő van kint. Csak szaladt, szaladt, amíg a lába bírta, s közben keservesen zokogott, és a dühtől azt sem tudta mit miért tesz. Annyira szaladt a sötét fák között, hogy észre sem vette, mennyire eltévedt. Minden olyan egyformának, és félelmetesnek tűnt körülötte.
      Nem tudta, hogy hol van, de jelen pillanatban nem is ez érdekelte. Szülei szavai jártak a fejében, újra és újra játszva a történetet. Teljesen össze volt zavarodva. A miértekre kereste a választ, az ő gyermeki észjárásával. Hibásnak érezte magát. Magát okolta mindenért. Azt gondolta, hogy szülei vele pótolták az elvesztett gyermeküket.
      Gondolataiba mélyedve bolyongott az éjszakába. Minden fától, minden apró zajtól megrezzent. Lábait kikezdték az eltört ágak, a hideg föld, amin járt, minden porcikája fájt, a hidegtől, de leginkább a lelke volt a legnehezebb.
      Az erdő hatalmas volt, Annabell teljesen eltévedt. A hajnal valahol az erdő legmélyén talált rá. Fázott, és éhes is volt. Nem tudta, hogyan tovább. Leült egy fa tövében, és összekuporodva hideg levelekből készült takaró alatt elaludt.
      De álmában is szülei története jött elő. Átélte újra az elvesztett gyermek szerepében. Azt álmodta, hogy megjelent egy jómódú hölgy, akiről apja mesélt, és erővel veszik el őt szerető szülei karjából. Látta azt is, ahogy anyja sírva nyúlna felé, de a nő anyja kezét ellökve viszi el őt egy autó felé, amivel érkezett.
      Anyja próbál utána szaladni, de apja valamiért visszatartja őt, és így megvárva, míg az autó Annabellel az ülésén kikanyarodik a szegény, roskadozó tanyáról. De az álomban nem kisbaba volt, hanem az a 10 éves lány, aki a valóságban is. Pedig apja azt mesélte, hogy a másik gyermeket egészen kicsi korában szakították el szüleitől. Most akkor mi is történt valójában? Az autó kikanyarodása után Annabell hirtelen felriadt. Körbenézett, rájött, hogy még mindig az erdő mélyen van, csupán egy hálóingben, mezítláb, és ezt az egészet csak álmodta.
Mindkét érzés fájdalommal töltötte el, az álom és a valóság érzése is égette a szívét.Annabell napjai bolyongással teltek, míg otthon szülei betegre aggódták magukat, mert sehol nem találták meg elveszett gyermeküket. Mindenütt keresték, kutatták. A pincétől a padlásig, a városban, az iskolában. Akit lehetett megkérdeztek, nem látták-e a kislányt. Volt olyan városi, aki bolondnak hitte őket.
      – Ugyan, hogy kerülne, egy rongyos, szakadt gyerek ide a városba? Ki tűrné itt meg magánál? – hangzottak így a gonosz szavak.
      A szülők teljesen összetörtek. Már-már feladni készültek, hogy valaha is előkerül a gyermekük. Azt hitték, ez egy égi büntetés, amiért nem voltak jobb szülők. Valahol legbelül érezték, hogy nem adhatják fel, mert valahol mindig jelen van egy cseppnyi kis reménysugár.
      Annabell a napok múlásával, kezdett megnyugodni. Igaz, a hazafelé vezető utat nem ismerte, tétlenül bolyongott. Kereste a kiutat a rengetegből. Bogyókat evett, és forrásvizet ivott. Amikor egy bogyót is talált, mindig eszébe jutottak apja szavai. Ezt megeheted, de van, amit nem szabad megenned. Ugyanis a tanyájukon is termett különböző bogyó, és apja gondosan megtanította neki, mit ehet, és mit nem. Az erdőt soha nem mutatták neki korábban, és neki sem volt szabad bemennie. Főleg nem egyedül. Hogy miért? Azt soha nem mondták meg neki.
      Ahogy ment, ment az erdőbe, egyre több régi emlék jutott eszébe. Anyja meséi, apja régi történetei. De gyermek egyikben sem szerepelt. Eszébe jutott, mennyit játszottak együtt, mire tanították meg. Arra is gondolt, mennyit segített anyjának a ház körül, kapált, ahogy gyermekként azt lehetett, szedték a kertből a zöldséget.
      Hmm.. Milyen finom is az leszedés után. Az sem baj, ha kicsit sáros – gondolta.
Eszébe jutott apja gondos munkája az állatok körül, és hogy esténként mindig fáradtan huppant le az asztal mellé vacsorázni. De ha fáradt is volt, mindig azt mondta neki.
      – Drága kincsem! Jó napod volt ma?
      Most jött rá, hogy mindig is ő volt szülei számára a legfontosabb. Még a nehéz időkben is. Rájött, hogy valóban a legjobb szülei szerettek volna lenni. A haragot, a bűnbánat kezdte felváltani benne. Kezdett rájönni, hogy bizony csúnyán bánt szüleivel, akik őszinték akartak lenni hozzá.
      Mindeközben, az iskolában is feltűnővé vált, hogy Annabell, már több napja nem jelent meg. A tanító el is ment a szülők tanyájára, hogy utánajárjon, mi lehet az oka, hogy a kislány napok óta nem látogatja az iskolát.
      A szülők mindenről beszámoltak a tanítónak. Elmondták, hogy Annabell megszökött otthonról, és azt is, hogy ennek mi az oka. Az együttérző tanító szeretett volna segíteni a szülőknek. Megígérte nekik, hogy mindenben támogatja őket, segíti őket Annabell keresésében is. Bár a tanító jómódú család sarja volt, egy melegszívű, jó embert ismertek meg benne a gyerekek, és szüleik egyaránt. Jó sora ellenére nem nézte le a szegény családokat, sőt ahogy tudta, segítette őket. Amiért a szülők hálásak is voltak. Mindig vittek neki valamit, kinek épp mije akadt.