– Doktor úr, hogy vagyok most? – kérdeztem az ágyam mellett álló orvost.
– Hm… Amikor a múlt században hibernálták, gyógyíthatatlan, végstádiumos hasnyálmirigyrákban szenvedett, és az agyának nagy részét agyvérzés pusztította el…
– Valami rémlik, de alig emlékszem a kimondhatatlan szenvedés pillanataira – vágtam közbe. – Az orvosok azt mondták, csak néhány hét van hátra a daganat miatt, s röviddel azelőtt, hogy bevittek a milánói kórházba, agyvérzést kaptam. Hogy lehetek
most itt?
– A felesége kapcsolatba lépett az elődeimmel, és beleegyezett, hogy hibernálják Önt, abban a reményben, hogy az orvostudomány hatalmasat fog fejlődni azon idő alatt, amíg Ön “alszik”.
– Drága Adéle, mi van vele?
– Elhunyt, mint az összes többi ember, akit ismert. Sajnálom.
– Hogyhogy? – néztem az orvosra kíváncsian. – Mennyi időt töltöttem a hűtőben?
– Majdnem száz évet. Ön volt az első, aki felébredt az ilyen hosszú, mesterséges kómából.
Forgott velem a szoba, a fehérköpenyes férfi szavai lavinaként zúdultak rám. Amióta felébredtem, csak egy
valamire emlékszem, egy furcsa, hideg ládára, amibe úgy ragadtam, mint egy virsli a hotdogba.
– Most hogy vagyok? – ismételtem meg a kérdésemet. – Furcsa módon elég jól érzem magam.
– Néhány hónapja, bocsásson meg a tudománytalan kifejezését, már kiolvasztottuk, de csak olyan szinten, hogy Ön még eszméletlen állapotban legyen, de mi már tudjuk tenni a dolgunkat. Bevezettünk a testébe pár programozható, biológiai sémával rendelkező nanorobotot. Miután a véráramba kerültek ezek az icike-picike gépek, minden egyes rákos sejtet megkerestek, és elpusztították azokat. Néhány nap múlva a szervezetében már nem voltak áttétek, pár napra rá az egészséges sejtek megerősödve visszavették az irányítást – mondta büszkén
az orvos.
– Fantasztikus! – kiáltottam fel csodálattal. – De mi van az agyvérzéssel?