Van, hogy még mindig látom anyám tekintetét. Azt a szívbe markoló, néma pillantást, amit akkor vetett rám, mikor a kiképzés után azonnal a frontra küldtek. Pedig azóta a valóságban egy évszázad telt el, még ha a testem nem is érzi. Most 2134 nyár vége van. Számomra alig pár hét telt el a nagy háború lezárása óta, de a naptár makacsul mutatja az igazságot.
Minden még 2030-ban kezdődött, amikor globális háború tört ki a Földön, azon a drága, törékeny bolygón, amelyen már oly sok vérontást élt meg az emberiség. Még tisztán emlékszem, milyen volt, amikor a Fekete Félhold Szövetség nevű radikális szervezet háborút indított a más vallásúak ellen. Szent háború volt ez, egy könyörtelen vallási tisztogatás. Mindenkit elpusztítottak, aki nem az ő hitüket követte, nem számított, hogy nő vagy gyerek. Egyetlen céljuk volt: hogy az övék legyen az egyetlen vallás a bolygón. Aki mást követett, halál fia volt.
Annak idején az UDF – az Egyesült Védelmi Erők – és több katonai szervezet próbált fellépni ellenük, de a kezdeti sikerek után sorozatos, súlyos vereségeket szenvedtek. Aztán 2033-ban a Fekete Félhold Szövetség szövetséget kötött Pakisztánnal. Olyan brutális, megállíthatatlan katonai tömörülést hoztak létre, amely végleg megpecsételte a háború kimenetelét.
Eljött a fekete év. 2034-ben a Fekete Félhold Szövetség és szövetségesei atombombát dobtak Amerikára. Három napra rá Európára, majd Ázsiára is atomfelhő borult. A bolygó szinte teljesen elpusztult. Nem sok ember élte túl a felszínen.
Szerencsére volt egy vészterv. Még 2025-ben felfedeztek egy bolygót egy másik naprendszerben. Volt saját holdja, és egy csillaga is, pont olyan, mint a mi Napunk. A sajtó annak idején csak Föld-2-nek nevezte el. Életre utaló jeleket találtak rajta, ám földtörténetileg ez a világ sokkal öregebb volt a miénknél, így a légköre is teljesen másképp alakult.
Amikor az első atomcsapás elérte Amerikát, Európából pár napra rá, a legfelsőbb parancsnokság által kiadott vörös kód parancs után azonnal megkezdték az emberek kimenekítését az űrbe. Gigantikus szállítógépek indultak a csillagok felé. Az UDF vezetői tudták, hogy a Föld lakhatatlan, az új világ, az Erebos bázisainak kiépítése pedig emberöltőkbe telik majd. Ezért a Noé bárkáiként funkcionáló evakuációs hajókon mindannyiunkat krio alvásba helyeztek. Míg mi eszméletlenül lebegtünk a kapszulákban, a Földön eltelt száz év, és az Erebosra előre küldött automata rendszerek, és robotizált gyárak ezalatt az évszázad alatt építették fel a kolónia első védelmi burkait, és lakószektorait.
Amikor idén, 2134-ben, felébresztettek minket a hibernációból, az életünk fizikailag ott folytatódott, ahol megszakadt, de a tudat, hogy a múltból érkeztünk, mindent megváltoztatott. 2134-re még az érintetlenül maradt Ausztráliából is felhozták az utolsó embert, akit szintén hosszú krio alvás után ébresztettek fel, hogy új életet kezdjen. Lent a Földön már csak a hátrahagyottak és a Fekete Félhold Szövetség szimpatizánsai maradtak. Mi jelenleg itt élünk, ezen a fenti világon. Én pontosan az elsők között érkeztem a hajók krio kamráiban, még a 2034-es meneküléskor.
Magyar vagyok. A nevem Takács Levente. Miután befejeztem a kiképzést, a magyar csapatok vezetőjeként azonnal a frontra vezényeltek. 2031-től kezdve három éven át védtük a szerb-magyar határt az UDF kötelékében. A radikálisok folyton ostromoltak minket, minden erejükkel próbálták áttörni a védvonalunkat, de nem sok sikerrel jártak. Tartottuk a frontot.
Aztán 2034-ben jött a lesújtó hír: atomot dobtak Amerikára. Szinte fel sem fogtam, bár pontosan tudtam, mit jelent ez. Mennyi civil, mennyi ártatlan ember, mennyi gyermek veszhetett oda egyetlen másodperc alatt... Elővettem a zsebemben hordott kis Bibliámat, imádkozni kezdtem az áldozatokért, és Isten bocsánatát kértem az emberiség e szörnyű tettéért. Mert erre a pusztításra valóban csak egy magasabb erő adhatna megbocsátást.
Nem sokkal ezután újabb roham indult ellenünk, de elszántan ismét visszavertük őket. Aztán hirtelen síri csend lett. Semmi mozgást nem tapasztaltunk a senki földjén, ami teljesen megdöbbentett. Alig harminc perc telt el a gyanús némaságban, amikor élesen csengeni kezdett a parancsnoki telefon. Felkaptam a kagylót. A vonal túlsó végéről egy halálosan kétségbeesett hang kiáltott bele:
– Vörös kód! Vörös kód!
Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem. Azonnal bekapcsoltam a rádiót, és feszült hangon kiadtam az utasítást a katonáimnak:
– Vörös kód, emberek! Vörös kód! Azonnal kezdjék meg a civilek evakuálását!
Ez a kód azt jelentette, hogy a radarok atomot szállító ellenséges gépeket észleltek a légtérben. Tudtuk, hogy eljön ez a pillanat, hiszen Amerika már elesett. Másodpercekkel később újabb parancs reccsent meg a rádión:
– Területet elhagyni! Azonnal!
Minden embert, akit abban a pár kaotikus percben elértünk, feltereltünk egy hatalmas UDF evakuációs űrhajóra. Az utolsó pillanatban szálltunk fel. Ahogy a gigantikus hajtóművek beindultak, a fémváz üvöltve remegni kezdett a talpunk alatt, a kabinban pedig elszabadult a civilek sikolya és a tiszta rettegés. A kis ablakon kinézve láttam a bombák becsapódását. Szemtanúja voltam, ahogy a gigantikus gombafelhők vakító fénnyel kinőnek a földből, és ahogy a mindent letaroló lökéshullám narancssárga tűztengerként söpör végig az európai kontinensen. Ott égett el mindenünk. A múltunk, az otthonunk. Ezután zártak le minket a krio kapszulákba, hogy átaludjuk a következő száz évet.
Mikor idén felébresztettek minket a fenti állomáson, átadtuk a papírokat a fenti tiszteknek. Én azonnal a nyilvántartáshoz siettem, hogy a családomat keressem, de a folyosón maga Howard elnök állta utamat. Bár egy évszázad telt el odalent, az arca semmit sem változott. Megállt előttem, és meleg, határozott kézfogással üdvözölt.
– Szép teljesítmény, fiam – mondta.
A hangja barátságos volt, de ahogy mélyen a szemembe nézett, észrevettem, hogy a tekintete teljesen jéghideg, kifejezéstelen.
– Holnap reggel várom az irodámban. Most pedig keresse meg a családját!
Mielőtt válaszolhattam volna, láttam, hogy az elnök mögött álló fegyveres őrök épp durván kicsavarnak egy idős, zokogó férfi kezéből egy családi feszületet. Megborzongtam.
– Köszönöm, elnök úr – válaszoltam tisztelegve, majd sietősen folytattam a keresést.
Szerencsére megtaláltam őket. Az én időérzékem szerint három éve nem láttam őket, és az utolsó pillanatig csak reménykedni tudtam benne, hogy a száz évvel ezelőtti káoszban biztonságban evakuálták őket a pokolból. Amikor megláttam drága édesanyámat, Takács Erikát, és a kishúgomat, Takács Lilit, hatalmas kő esett le a szívemről.
Édesanyám otthon varrónőként dolgozott a kis falunkban. Mindenki hozzá hordta a ruhákat, ha méretre kellett szabni valamit. Az otthonunk egy utcás, csendes kis zsákfalu volt Magyarországon. A közepén egy régi, fából ácsolt harangláb állt, aminek a zúgása gyerekkoromban az élet biztonságos ritmusát jelentette. A falu elején pedig két óriási nyárfa magasodott, mintha az égig nyúlnának fel, őrizve a házakat.
Amikor a frontszolgálat és a százéves krio alvás után újra magamhoz öleltem édesanyámat, óriási öröm fogott el. Behunytam a szemem, és egy pillanatra újra kisgyereknek éreztem magam. Olyannak, akit az anyukája vigasztal meg, miután nyolcévesen elesett fogócska közben. Szinte éreztem a falu friss, tiszta, esőáztatta levegőjét, mintha újra otthon lennénk. De aztán kinyitottam a szemem, és a rideg valóság arcul csapott: fent vagyok az Ereboson, egy idegen világban, édesanyám karjaiban. Megpillantottam a húgomat is, és erősen őt is magamhoz szorítottam.
– Hiányoztál Levi – suttogta a húgom, Lili, miközben könnybe borult szemmel nézett rám.
– Te is nekem hugi – feleltem megcsukló hangon.
Utoljára nyolcadikos korában láttam, azóta szinte felnőtt.
– Hogy vagy? A suliban minden rendben volt odalent, mielőtt jött a vörös kód?
– Igen, jól vagyok. Minden oké volt... amíg be nem zártak minket az óvóhelyre, le nem fagyasztottak, és fel nem hoztak ide – felelte halkan, de aztán meglátta az új barátnőjét, és már rohant is vele sétálni a fémházak közé.
Én leültem édesanyám mellé a vaságyra.
– Jól vagy, anya? – kérdeztem, fürkészve az arcát.
– Most már igen, kisfiam – felelte, és próbált elmosolyodni.
– És... hogy viseled apu halálát?
Édesapám orvos volt. Még az evakuálás előtt vesztette életét a fronton. Egy sérült kislány életéért küzdött a tábori kórházban, amikor a Fekete Félhold Szövetség egyik katonája hidegvérrel lelőtte. Azoknak a szörnyetegeknek semmi sem volt szent... Anya elkapta a tekintetét, a hangja elcsuklott a fájdalomtól.
– Hát... nehezen. Nagyon nehezen Levi. De most már ti itt vagytok nekem, és csak ez a lényeg.
Ezzel abba is maradt a beszélgetésünk. Láttam, hogy nem akar előttem összeomlani, így inkább sietősen felállt, és rohant főzni a rögtönzött konyhába, hogy elterelje a gondolatait. Én pedig kiléptem a lakóegységünkből, hogy végre közelebbről is megvizsgáljam, hogyan is néz ki ez az Erebos.
Ideiglenesen, míg a robotok által alapozott rendes lakóparkok teljesen el nem készülnek, ilyen fém konténerházakban szállásoltak el bennünket a burkon belül. Ahogy kiléptem a poros utcára, azonnal megéreztem a különbséget: sokkal nehezebben, fojtogatóbban vettem a levegőt, mint egykor a Földön. Láttam, hogy egy hatalmas, mesterséges burok veszi körbe azt a területet, ahol élünk. Mindenhol figyelmeztető táblák virítottak, rajtuk a rideg felirattal:
„FIGYELEM! A BURKON TÚLRA ÁTLÉPNI TILOS!
AZONNALI OXIGÉNHIÁNY, ÉS HALÁL VESZÉLY!”
A táj a burkon túl teljesen kopár, rozsdás vörös és halott volt. Idebent, a mesterséges ózonpajzs alatt már próbálkoztak a tudósok növénytermesztéssel, ami egy kis zöld színt és életet vitt a nyomasztó, szürke környezetbe. Láttam, hogy pár haszonállatot is sikerült megmenteni és ideszállítani a teherhajókon.
Mentem tovább, nézelődtem a sárban. Mivel katona voltam, a tisztek hamar közölték velem, hogy kötelezően be kell segítenem az UDF építkezéseiben, az infrastruktúra finomhangolásában, hogy felépítsük az új hazánkat. De én legbelül nem egy új hazát akartam építeni a semmi közepén. Én a régit akartam visszakapni.
És ha még csak ez lett volna az egyetlen baj ezen a fojtogató helyen... Ahogy elértem a parancsnokság épületét, egy frissen kifüggesztett plakátra lettem figyelmes. Egy hivatalos kormányzati felszólítás volt, vastag, fekete betűkkel szedve:
„Minden lakos köteles beszolgáltatni minden vallási jelképet, kegytárgyat és könyvet augusztus 28-ig az UDF körzeti irodáiban. Augusztus 28-án a biztonsági erők általános házkutatást tartanak. Akinél vallási szimbólumot vagy könyvet találunk, azt elrettentésül szigorúan megbüntetjük és nyilvánosan kivégezzük. A polgároknak meg kell érteniük a törvény súlyát: a vallások voltak a globális háborúk kizárólagos kiváltói, ezért a jövő békéje érdekében a vallást mint fogalmat mindörökre eltöröljük az Ereboson.
Tisztelettel:
Howard, Miniszterelnök”
Ahogy végigolvastam a sorokat, megfagyott a vér az ereimben. Ott és akkor elhatároztam: én nem akarok itt élni. Bármi áron, de vissza akarok menni a Földre. Miért kellene eltörölni a vallást? A hitre szükség van. A hit az, ami fontossá teszi az életet, ami reményt ad a romok között. Akkor is, ha ez az utolsó dolog, ami megkülönböztet minket a gépektől.
Hazáig futottam. Lihegve rontottam be a konténerbe, és megkérdeztem édesanyámat, mit szól ehhez az őrülethez. Láttam a szemében a rettegést, neki sem tetszett a dolog. Nem akartam engedelmeskedni a zsarnokságnak. Fogtam a családi Bibliánkat, és az éjszaka leple alatt kimentem a konténer mögé. Letérdeltem, és puszta kézzel kezdtem kaparni az Erebos száraz, idegen, vegyszerszagú talaját. Ahogy a körmöm alá rakódott a rideg por, görcsösen összeszorult a szívem: ez a föld nem az otthoni, puha, illatos magyar termőföld volt. Ez egy sírhely volt. Elástam a könyvet, bízva abban, hogy ott nem keresik a házkutatás végéig, ami másnap volt esedékes. Szerencsére két Bibliánk volt: az egyiket elástam, a másikat pedig kikészítettem az asztalra, mint egy áldozatot. Így nem volt feltűnő a katonáknak, azt hitték, önként behódoltunk.
Eljött az átkutatás napja. Rettenetes nap volt. Rengeteg embert vezettek el, és végeztek ki a főtéren a katonák, amiért megpróbálták elrejteni a szent könyveiket. Mi megúsztuk, mert azt az egy példányt átadtuk nekik, a másikat pedig elnyelte a föld.
Másnap korán reggel elmentem dolgozni. Az új iskola manuális alapozásánál segédkeztem. Ahogy a nehéz betonelemeket mozgattuk a mesterséges burok alatt, örömmel hallgattam a többiek fojtott suttogását: sokan vissza szeretnének menni a Földre. Nem voltam egyedül a gondolataimmal. Munka közben szinte mindannyian némán merengtünk, és ugyanarra a kérdésre kerestük a választ.
Vajon mi lehet most odalent, a Földön?