Hajni nem értette, hogy miért akarja annyira megóvni barátnője – a már régóta nem létező – erényeit ettől a jó pasitól. Akiről
csak annyit tud, hogy bejön neki, egy távoli és nem túl demokratikus országból jött. Szingli és kalandvágyó. Akárcsak én – gondolta még. És hirtelen nagyon
sekélyesnek és régimódinak – mondhatni kispolgárinak – látta Klári barátnője életét. Mintacsalád, mintaférj, két mintagyerek.
Mégis, mit remél neki? Miért nem tudja őt megérteni? Ő vajon más pasit nem vesz észre a férjén kívül? És csak a gyerekei
iskolai előmenetele érdekli? Meg a műtéti tervek? Semmi őrültség?
Eszébe jutottak az egyetemi vad bulik. Klári akkor is mértéktartó volt. Bezzeg az Éva. Az Éva férjének a jó barátja az a
„Superman”. Mert magában már csak úgy hívta.
Amikor Kláritól puszival elköszönt, azzal búcsúzott, hogy felejtse el Freddit. Ehelyett Hajni felhívta a névjegykártyán talált
számot. De csalódnia kellett, mivel nem ő vette fel személyesen, hanem az asszisztense. Kiderült, hogy jól ismeri. Kedves nő volt. Hajni megnyugodott
egyrészt azért, mert Ursula egy ötvenesen éveiben járó nő volt, és nevéhez méltóan duci is volt. Másrészt pedig tudta, hogy boldog házasságban él. Három
gyerekük, és öt unokájuk volt szakács férjével. Tőle legalább nem kell féltenie Freddit. Ő magában már átnevezte Don Quijotének.
Mivel Servantes – a könyv írójának – volt a vezetékneve. És csodálkozott, hogy erre senki se jött rá rajta kívül. Vagyis
inkább búsképű lovagnak kezdte hívni. Mert – mióta tudta a származását – valami titokzatos szomorúságot vélt felfedezni mélykék szemében. És egy szomorú
történtet Latin Amerikában. Amit az elkényeztetett németek meg sem értenének tán. De egy kelet európai talán igen.
Nekem elmondhatná élete szomorú történetét.
Nehezen tudott érdemileg a beszélgetésre koncentrálni. Ursula nagyon kedves volt, és örült, hogy együtt fognak dolgozni. És a
kapott összeg! Több volt, mint Hajni egy havi magyarországi fizetése. Mivel csak egy éve volt Németországban, ezért még mindig a magyarországi bérekkel és
árakkal hasonlította össze az ittenieket. Hát még Columbiában milyen nehéz lehet az élet! – gondolta rögtön hozzá.
Aznap éjjel megint alig aludt valamit. Hál istennek a klinikán csak egy kisebb műtét volt. Mielőtt elment a plasztikai
klinikára, hazament átöltözni és kisminkelni magát. Nem mintha a műtőscuccban látszana…
Korábban odament, hogy találkozzon a beteggel. A beteg – természetesen – egy szép fiatal nő volt. Vagyis szép lehetett,
mielőtt megégett. Mert súlyos égési sérülései voltak. Amit csak plasztikai műtéttel lehetett helyrehozni.
– Freddi ismét széppé tesz! – mondta boldogan a beteg.
Hajniban felmerült egy szakmailag nagyon-nagyon etikátlan gondolat: Mi lenne, ha örökre elaltatnám ezt a kis hölgyet. Mert
nagyon-nagyon csinos volt. És nagyon fiatal.
De természetesen nem tette. Viszont eszébe jutott, hogy azt elfejeltette megkérdezni a Kláritól, hogy vajon a betegeivel is ki
szokott-e kezdeni? Mint annak idején az ő „kedves” férje. Talán ezért féltette őt annyira Fredditől? Mert emlékeztette anno a férjére? Vagy én
mindig a rosszfiúkra bukok? – gondolkodott el.
Közben a beteg – szabályosan – elaludt, és megkezdődött az operáció. Hajninak már kezdett gyakorlata lenni, hogy fél szemmel a
beteget, fél szemmel pedig a sebészt figyelje. Federico viszont komolyan csak a műtétre koncentrált. De a műtősruhában is jól kivehető volt izmos teste.
Eszébe jutott, hogy azt is elfelejtette megkérdezni Kláritól, hogy mit sportol.
Talán majd Ursulától kérdez majd ezt-azt. De meg kell várnia amíg a beteg felébred. És most is, Freddie már befejezte az
operációt, és „angolosan” távozott a műtőből. Mire Hajni is kiment, a férfinak már nyoma sem volt. Ursulával még elintézték a papírmunkát, és kicsit
beszélgettek semmiségekről egy kávé mellett. Meg még ránézett a betegre is. Utána magányosan hazaindult. Adott Ursulának egy névjegykártyát, illetve kettőt,
azzal, hogy a másikat adja oda Freddinek. És szívesen beugrik máskor is. Ursula biztosította, hogy szól, ha szükség lesz rá. És nem azt mondta, hogy Freddie
fog hívni! – dohogott még magában.
A következő napok mégis boldog izgalomban teltek Hajninak. Időnként meglátta Freddit a kórházi büfében, és kedvesen integettek
egymásnak. Egyszer meg ismét szükség volt plasztikai sebészre. Csak azt nem értette, hogy idáig miért nem találkoztak.
– Hol rejtegettétek eddig előlem? – akarta feltenni barátnőinek a kérdést.
Arra is emlékezett, hogy Éva férjének jó barátja. De valahogy Évát nem merte megkérdezni. Mivel néha elég undok tudott lenni.
A legkézenfekvőbb jutott az eszébe: megkereste a Facebookon. Három Federico Servantest talált a keresésre. Ebből egy Spanyolországban, egy Cubában élt, a
harmadik Németországban. Mindegyik jóképű volt, de egyedül „Freddinek” volt kék a szeme. Hajninak jobban tetszett a Federico név. A Freddie túl németes volt
hozzá. Bejelölte. A férfi rögtön visszaigazolta.
Hajni gondolta, hogy ráír, szép napot, vagy valami ilyesmi, de azt túl rámenősnek és erőltetettnek gondolta volna. De a
profilképét rögtön megváltoztatta. Méghozzá az erkélyen csinált egy szelfit. Szélfútta hajjal. De előtte kisminkelte magát.
„Csak” egy óráig tartott a művelet. Mindenki lájkolta, egy magyarországi barátnője meg is jegyezte, hogy jót tesz neki
Németország. Hajni szmájlival válaszolt rá. Freddi viszont nem reagált a profilképre. Biztos nagyon elfoglalt – mentegette magában.
A fia is írta, hogy milyen jól nézel ki anya. Sőt még a barátnője is. Ezután elkezdte nézegetni Federico profilját. Az
egyiken egy fiatal nővel ölelkezik. De amikor jobban megnézte, észrevette, hogy ugyanolyan kék szeme van mint neki. És oda is volt írva, hogy hugicám. A
másik képen meg gyerekekkel van. Ezek is hasonlítottak hozzá. Hajni sorba lájkolta a képeket. Hirtelen megijedt, amikor elkezdett csörögni a telefonja.
Oda se nézett amikor beleszólt.
– Szia, Szívem!
Julcsi nagy Illés rajongó volt. Pontosabban inkább Bródy rajongónak mondhatnánk. Minden nagy és kislemeze megvolt tőle az
Illésnek is, meg Bródynak is. A szobája – amin a húgával osztozott – fala rá eső része tele volt ilyen-olyan újságokból kivágott poszterekkel, és róluk szóló
cikkekkel. Minden számukat kívülről fújta nem túl szép hangján.
Még az alsó és felső szomszédok is ismerték minden számukat. De lehet nem is akarták olyan nagyon ismerni. Néha irigyelték a
kissé nagyot halló Mancika nénit a hetediken. Ugyanis Julcsiék Kispesten laktak egy tízemeletes nyolcadik emeletén. Ahol a lift gyakran nem működött.
Julcsi amolyan tipikus pesti lánynak tartotta magát. Tizenhat éves volt, kereskedelmi szakközépbe járt. Szeretette a sulit,
de emellett mint minden fiatal, szeretett bulizni, moziba, diszkóba, koncertre járni.
Már amikor szerinte szigorú szülei elengedték. Ha nem jó jegyet hozott haza a suliból, nem volt csavargás. A Budai Ifjúsági
Park volt a kedvenc helye.
Mivel itt lépett fel a legtöbbször imádott együttese. És imádott popsztárja Bródy János. Alapjában jól érezte magát a bőrében.
A barátját is Jánosnak hívták. Bordé Jánosnak. A barátai Bordinak becézték. Julcsi meg egyenesen Bródynak.
Nyáron jöttek össze az építőtáborban. Ahová Julcsi azért ment, mivel be volt ígérve, hogy lesz Illés Koncert. A koncert végül
mindenki csalódására elmaradt. De a legvigasztalanabb mégis Julcsi volt, a nagy rajongó.
Helyette buli volt. Ahol Jancsi vigasztalásul Julcsinak Illés számokat énekelt és gitáron kísért. Később bevallotta, hogy
Julcsi kedvéért tanult meg gitározni. Ő egy évvel járt Julcsi felett a Kereskedelmi Iskolában, és már régóta tetszett neki a lány. Ő meg miatta ment el az
építőtáborba.
Miután összejöttek, Julcsi talán már nem volt annyira féltékeny a Koncz Zsuzsára. És talán már nem utálta annyira Sárikát,
Bródy feleségét. De továbbra is rajongott Bródyiért, meg az Illésért.
Bordi – vagyis neki Bródy – is mindig Illés lemezeket és/vagy koncertjegyeket vett neki ajándékba. A legtöbb koncertre
elkísérte, de nem mindegyikre volt kedve vele menni. Mivel ő nem rajongott értük annyira. Vagy talán kicsit féltékeny is volt Bródyra?
Mindenese olyan frizurát vágatott – vagy inkább növesztett? – amilyen Bródynak volt. Azért a legjobban a gitár- és énektudását
irigyelte, meg a gitárját. Nem gondolta komoly riválisának, már csak a korkülönbség miatt sem.
A vidéki koncertekre azonban már nem kísérte el Julcsit. És a szülei se mindenhová engedték el. Sok helyen voltak vidéken
rokonai és barátai, így tudott is hol aludni. Vagy ifjúsági szállóba is mehetett. De oda csak barátnőkkel. Bordival kettesben – egyenlőre – nem engedték.
Egy szeptember végén Bródy Dunaföldváron lépett fel. Julcsi tudott hol aludni, mivel az unokatesójáék is Földváron laktak.
Az unokatesója meg is vette a jegyet. Egy péntek este hét órai kezdésre. Julcsi ki is nézte, hogy melyik busszal fog menni. Már minden le volt szervezve.
Viszont külön pechje volt Julcsinak, hogy pont aznap írtak matekból témazárót. Szerinte a tanár direkt ki akart szúrni vele. Mert máskor osztályfőnöki órájuk
volt, amit rendszerint a legtöbben ellógtak. Mivel a matektanár volt az osztályfőnökül, így kénye-kedve szerint sakkozhatott az órarenddel.
Julcsi azt gondolta, hogy direkt ki akar vele szúrni. A dolgozat végül egész jól sikerült. Viszont az idő elment. Mert Julcsi
úgy számolt, hogy ellógja az utolsó órát. De a matekdogát nem volt szabad elpasszolnia. Mert azért komoly büntetés és komoly szobafogság járt volna.
Így nem érte el a háromórás buszt. Ami háromnegyed hatra ért volna Földvárra. És pont odaért volna a koncertre. Volna, volna.
Ha le nem késte volna. Mivel pont az orra előtt ment el. Dühében sírva fakadt, és az öklét rázta a pályaudvarról kimenő busz után. Sírva akarta telefonálni
az unokatesójának, hogy nem megy, adja oda másnak a jegyét. Pont be akart állni a telefonfülke előtt álló sorba, amikor látta, hogy nincs is kétforintosa.
A büfében pénzt akart váltani, amikor jobb ötlete támadt. És még a jegyre szánt pénze is megmaradt. Nem mond ő senkinek semmit.
BKV-val kiment a város határába. Erőt vett magán, és egy benzinkútnál kifigyelt egy trabantos családot. Udvarisan
megszólította őket, és megkérdezte, hogy Dunaföldvár felé mennek-e. Nagyon kedvesek voltak és megengedték, hogy beüljön hátulra a gyerek mellé. De csak
félútig tudták elvinni. Egy elágazásnál kitették és intették, hogy vigyázzon magára. Nagyon szépen megköszönte nekik. Megnézte az óráját, és megkönnyebbülten
látta, hogy még csak fél négy.
Tehát időmilliomos vagyok – gondolta boldogan. Csak sajnos nagyon kicsi volt a forgalom. Ott állt hát Julcsi az út jobb
oldalán Földvár felé félúton. Az őszi napfény felragyogott sápadt homlokán…. És egyszer csak feltűnt egy vadiúj piros Lada. És kiszállt belőle… Ő!!!!! Ez nem
lehet igaz, álmodom – sápadt el Julcsi.
– Szia! Ha Földvár felé mész, szívesen elviszlek ha eljössz – mondta még beszédhangján is kellemes hangon Bródy János.
Mivel kitalálhatjátok, hogy csak ő lehetett Földvár felé félúton. Csak és kizárólag ő álhatott meg az út jobboldalán
álló lánynak. Élőben még sokkal helyesebb! Ha én ezt a Klubban egyszer elmesélem – gondolta és alig kapott levegőt. Köpni-nyelni nem tudott. Most már
piros volt az arca.
– Bocs, ne haragudj, sietek, engem már várnak Földváron. Ha nem jössz, akkor én tovább mennék.
Várt egy percet, vagy annyit sem talán.
– Nos, akkor jössz, vagy nem? Ne haragudj, talán süket vagy? – vesztette el már kissé a türelmét Bródy.
Julcsi nem válaszolt, csak nézett álmodón. Illetve a földet bámulta.
– Nos, akkor szia, vigyázz magadra! – búcsúzott el Bródy, és sietve beült a kocsiba.
– Szia! – suttogta a lány maga elé.
Amikor elindult, még búcsúzóul integetett. Julcsi bódultan megemelte a kezét. Egy darabig megkövülten állt.
– Nem hiszem el, ezt nem hiszem el – suttogta maga elé.
Ránézett az órájára, és látta, hogy már fél öt is elmúlt. És a legközelebbi autót leintette. És az meg is állt. Nem érdekel
most már, ha ebben az Abba Együttes tagjai ülnek, én akkor is beszállok melléjük – gondolta most már gondolta elszántan. De a fehér Skodában egyetemista
fiatalok voltak, akik szintén Földvárra mentek, méghozzá pont a koncertre!
– Találjátok ki, hogy kivel mentem majdnem – mondta magához térve a sokkhatás alól.
– Bródy? – kérdezte magától értetődő természetességgel az egyik srác.
– Honnan tudjátok?
– Mi is találkoztunk vele a benzinkútnál. De akkor miért nem vele mentél?
Julcsi nem válaszolt és ő maga is ezen gondolkozott, hogy miért is nem Bródyval ment akkor. És miért is nem bírt meg se szólalni.
– Vagy lehet, hogy sokkot kaptál? – kérdezte megértően az egyik lány.
Julcsi némán bólintott.
– Mi köszöntünk neki, hogy „Szia” és ő visszaköszönt, hogy „Sziasztok”, ennyi – mondta természetesen a másik lány.
– Jófej volt – tette még hozzá.
Julcsi most már elég égőnek és dedósnak tartotta a bénázását. De már nem tudta visszafordítani az idő kerekét. De elhatározta,
hogy legközelebb akármelyik híres ember autójába beül, sőt, akármilyen hírességgel is találkozik az utcán, köszön neki.
Hamarosan megérkeztek Földvárra. És megálltak az ócska kultúrház előtt. Julcsi megköszönte a fuvart, és elköszönt új
ismerőseitől. Az unokatesója meglepődött, hogy egyenesen itt találkoznak.
– Nem úgy beszéltük meg, hogy a buszpályaudvaron várlak? Majd frászt kaptam amikor nem voltál rajta a pesti buszon. Már pont
akartam telefonálni hozzátok, hogy mi történt. Még szerencse, hogy nem volt kétforintosom.
– Milyen szerencse, hogy egyikünknek sem volt ma kétforintosa – mondta ki Julcsi hangosan.
Hál istennek az unokatesó ezt már nem hallotta, mivel kinyitották az ajtókat és a fiatalság bement az ócska kultúrházba. A
jegy természetesen – mint mindig – most is az első sorba szólt. Julcsi megállapította, hogy a színpad még a színháznál is sokkal ócskább. Az első sorban
senki sem ült. Hanem állt és táncolt. Julcsi mindig állva végigénekelte és végigtáncolta a koncerteket. Még azon sem csodálkozott volna, ha Bródynak ismerős
lett volna az arca. A tenyere piros volt a sok tapsolástól. Amikor már a Micimackót is végigtombolták, és azt hitték, hogy már vége a koncertnek, Bródy
megszólalt, hogy:
– A legújabb számomat, amit bevallom, idefelé szereztem, ezt a lánynak írtam, aki itt áll az első sorban. Csak annyit
módosítanék rajta, hogy tudom, hogy már nem kell őt megvigasztalnom. És örülök, hogy ma mindenki odaért ahová el akart jutni. Ha különböző utakon indult is
el.
És akkor felcsendül a ma már jól ismert dal: ”Ott állt a lány az út jobb oldalán!” A reflektor egy pillanatra megvilágította
Julcsi arcát. De csak egy pillanatra. Ahhoz épp elég volt, hogy zavarba jöjjön ismét, de ahhoz viszont kevés, hogy a többiek is felfigyeljenek rá. És
elhiggyék a történetét, hogy ez a dal róla szólt ahogy állt az út jobboldalán.
Már csak azért sem hitte el neki senki, mivel mindenki úgy tudta, hogy busszal ment. Nem merte senkinek sem elárulni, hogy
kiállt egymaga „az út jobboldalára” stoppolni.
Otthon se a szülei, se a barátai, se a barátja nem hitték el neki, hogy ez a dal róla szól, azt a dalt személyesen neki írták.
Azt hitték, hogy a túlzott rajongás mondatja vele.
– Igen, elhisszük Juliska néni, hogy ez a dal magáról szól – mondták néhány évtizeddel később az idősek otthonában a gondozók
özvegy Bordé Jánosné Tóth Juliannának.
Az unokái és a dédunokái viszont nem hitték el neki. És talán nem is ismerték már ezt a dalt…
Ihlette:
Babits Mihály: Húsvét előtt című verse
Íródott: A Covid idején (2020.áprilisában)
Két hónapja máshogy ment az élet, a kocsmákban este is égtek még a fények.
Barátokkal azon keseregtünk, hogy elmúltak az évek felettünk.
Természetes volt az ölelés, arról panaszkodtunk az időnk és/vagy a pénzünk kevés.
Szájmaszkot csak kórházakban hordtak, boldog békeidők voltak.
Koronáról király vagy sör jutott eszünkbe, nem fészkelte be magát még félelem a lelkünkbe.
Hisz a járványok tőlünk messze vannak, katasztrófák csak hírekben történnek.
Időnként emberek meghalnak, de mindig másról szól a történet.
Hirtelen lett az utca csendes, a kocsmákban (is) kihunytak a fények.
Csak otthon puszilhat meg a Kedves, most már rólunk szól a történet.
Látjuk-e még valaha a tengert? Kerüli még ember az embert?
Megyünk-e még félelem nélkül tömegbe? Éneklünk-e koncerten egymást átölelve?
Miről szól majd akkor az az ének? A halálról vagy, hogy mégis szép az élet?
S talán egyszer újra kigyúlnak a fények!
Elmém segítségért kiált! Lesz még valami normális ez a Világ?
Adjon valaki egy kis piát!