Fekete Birodalom


      Sorsfordító kalandom egy esős, májusi napon kezdődött. A hegyekből hűvös éjszaka csorgott alá a völgybe, az ágakon a virágszirmok megborzongtak érintésére. Én a házunk tetején üldögéltem, mint lágy zenét, úgy hallgattam az esőcseppek ritmikus koppanását. Szerettem elvonulni ide a világ zajától, hogy meséket találjak ki, ábrándokat kergessek.
      Felálltam, megkapaszkodtam az ablakom mellett pörgő szélkakasban, a karomat szélesre tártam, az égboltra emeltem vak szemem, a nyitott számba eső hullott. A képzeletem szárnyat növesztett, magasan repültem a bűvös végtelenbe, ahol nem létezett az idő és eltűnt a világtalanság. A lelkem együtt dalolt a szárnyam alatt zúgó széllel. Nem akartam visszatérni a borzasztó magányomba, nem akartam hallani vakságom pattogó hangját – tt, tt – mint forró napsütésben a vonatsín.
      Hirtelen megbillentem, meztelen talpam hang nélkül csúszott szét a nedves cserepeken. A szélkakas után kaptam, de az elhúzódott tőlem, hallottam csúfolódó csikorgását, amint előtte a térdemre estem, s csúsztam, csúsztam lefelé. Megállíthatatlanul zuhantam.
      Csupán egy szemvillanásig.
      Meleg illatú jelenés átölelte a derekam, talpra állított, majd kezemet a csintalan szélkakasra igazította. A megmentő ölelését nem ismertem, de tudtam, egy férfi áll mellettem. Nem féltem tőle, nem tétováztam, hagytam, hadd vezessen.
      – Vigyázok rád, ne félj! – sóhajtotta a fülembe.
      Mikor megszólalt, halovány fénysugár illant be Fekete Birodalmamba, puha, akárcsak a férfi mélyen zengő hangja. Nyitott, mohó szememmel feléje fordultam, a számat tátva figyeltem. Megeredt a könnyem, és mire letöröltem, a tünemény magamra hagyott; csak a hűs rejtelem, a sötétség maradt utána. A föld s az ég elnémult. Nem sejtettem, hogy létezhet ekkora csönd.
      – Ne hagyj magamra! – könyörögtem.
      A fénysugár után vágytam, mely egy röpke pillanatra beszűrődött a szívembe, s azt sajnáltam, hogy nem lassan aludt ki, hanem azonnal, egy mágikus csettintésre. Tétován kerestem a férfit, de csak a levegőt markolásztam: a vakfényt, a hátborzongató sötétséget.
      Hallucináltam hát.
      Nem állt mellettem senki, csak képzeltem, hogy egy pillanatra láttam.
      Magamba roskadtam, lekuporodtam a vizes tetőre.
      Dadusom szagát éreztem: a hölgy, az idő, a tudás keverékét, ami most tetőtéri szobám ablakában állt. Dadus megmarkolta a ruhámat, türelmetlen mozdulatokkal rángatott be. Felületesen, gyorsan vette a levegőt: ideges volt miattam. Rettegett, ha a tetőn töltöttem az időt, nem mondta ki, de félt, hogy egyszer öngyilkos leszek. Igaza volt. Már gondoltam rá, hogy itt hagyom a fekete világot, melyben annyit csalódtam. De nem akartam, hogy az emberek sirassanak, amíg én leragadt szemmel, mélyen alszom.
      Kitapogattam az asztalon egy cigarettát, ráharaptam a végére, az öngyújtóval életet leheltem bele. Nagyot szippantottam. Rögtön megnyugtató, lágy érzés futott végig a gerincemen. A hamutartóban az ujjam öt csikket számolt; hiába, imádtam ezt a hitvány élvezetet. A rabja lettem, unalmas napjaimat nem tudtam elviselni nélküle.
      – Melánia, ne cigizz, ha velem vagy, olyan büdös! – szólt a dadus.
      – Kell valami játék, kell valami méreg! – sziszegtem.
      – Még a végén felgyújtasz valamit! Hisz nem látod, mikor lobban a láng, hova esik le a parázs!
      – Vak vagyok, mint a homokkutya, de sokkal élesebb radarral rendelkezem, mint a denevér. Vicces, milyen kicsi egy ilyen cigaretta, mégis mekkora gyilkos!
      – Inkább az nevetséges, hogy meghalnál miatta! – szólt csípősen a dadus.
      – Meghalni… Mondd, dadus, élet ez egyáltalán?
      – Apád beszélni akar veled a vacsoránál. Ideje levetned a pizsamát, a piros, hátul kivágott ruhádat vedd fel!
      – Még nem vagyok felkészülve a beszélgetésre. Talán holnap.
      – Ma beszélgettek, hét órakor tálalok – közölte.
      Valahol a halántékom mögött vörös golyóként izzott fel a haragom. Harmincöt éves voltam, de még mindig a szeretetével fojtogató, mártír, mindent megengedő és mindent jobban tudó dadám irányította az életem.
      Újabb cigit kotortam elő, de nem gyújtottam rá. Elfeküdtem az ágyamon, és arra gondoltam, hogy az érzelem a legalattomosabb dolgok közé tartozik. Ha ingerülten mondom ki a gondolataimat, úgy később bocsánatot kérhetek, de dadus megjegyzi a szavakat, hogy később felhasználja ellenem.
      – Miért hallgatsz, hirtelen megnémultál? – kérdezte.
      – A ruha színén gondolkozom. Milyen lehet a piros szín?
      – Mindig a színekkel nyaggatsz!
    – Talán mert sötétségben élek, ahol tényleg élek, ezen a helyen senkit nem találsz, aki dicséri egy énekesmadár színpompás tollazatát. Én a varjút kedvelem, mert egyszerű madár, mindig feketében jár, és nem ért a dalolás mesterségéhez. Ne sírj, csak folyton dühös vagyok, mert Isten szerint nem érdemlem meg, hogy lássak! Nem rád haragszom.
      – Most rosszkedvű vagy, de elmúlik – szipogta galamblelkű dadusom.
      – Nem vagyok rosszkedvű, csak gonosz. Esténként, mielőtt elalszom, azért imádkozom, bárcsak ne én lennék vak, hanem te vagy apám, vagy bárki más.
      – Nem vagy gonosz, csak gondjaid vannak.
      – Mit tudsz te a gondokról!
      – A látványon kívül annyi minden van: a hangok, az ízek. Csak akarnod kellene, teljes lehetne az életed.
      Ölébe vette a fejem, a hajammal babrált vénülő keze. Némán átöleltem a derekát. Ő a könnyeit nyelte, én arról ábrándoztam, hogy fehér bot nélkül futok egy mezőn. Még soha nem futottam, mert a családom félt, hogy elesek.
      – Gyere csak! – szólt a dadám.
Bevezetett a szobámból nyíló fürdőszobába, és a csuklómra forró vizet folyatott.
      – Mit művelsz? – kaptam el a karom.
      – A színekről kérdeztél. Ez a piros, erős szín, mint a csípős paprika, és tüzes, mint a forró teavíz!
      – Mennyire szép ez a szín!
Megpusziltam az arcán.
      – Most a kék jön! – mondta, és hideg vizet csorgatott a csuklómra.
      - Hideg és kellemes, mint nyáron a hűsítő jégkrém a felhevült testnek – lelkesedett.
Az orrom alá virágföldet dugott, megparancsolta, hogy szagoljam meg.
      – Kislányom, ez a barna! Biztonságot sugároz, mint az emberek számára az anyaföld.
Sokáig kutatott egy fiókban gyertya után, az öngyújtómmal meggyújtotta. A lángot az arcomhoz tartotta.
      – Ez a sárga! Langyos, olyan, mint a szívből jövő nevetés – mondta.
      Az ablakhoz vonszolt, az ablakszárnyakat kitárta, az orrunkat megcsapta az eső áztatta fák, bokrok szaga. Ez volt a zöld. A fáradhatatlan dadus a tenyeremet rányomta az üvegasztalra: így mutatta meg a fehér színt, mely szerinte bársonyos és sima.
      – A feketét ismered, mély tónusú szín, ami mindent eltakar – sóhajtotta.
      – Mondd csak, dadus, szerinted a magány milyen színű? – kérdeztem.
      – Csak szürke lehet. Utálatos, mint a büdös bagód füstje – felelte.
      – Milyen színű az öröm?
      – Olyan, mint az arany, meleg fényű, mint az első tavaszi napsugár – magyarázta a drága dadám.
      – A szerelem, dadus, a szerelem milyen színű lehet?
      – Rég volt, már alig emlékszem. Mindenki másnak láthatja, de nekem narancssárga, az illata pedig olyan, mint a szegfűszegé.
      Leült a sarokban lévő fotelba, tudtam, folyton aggódó szívvel vizsgálja az arcom minden rezdülését. Mosolyra húztam a szám, hogy megnyugtassam. Nagyon szerettem őt, de ezt soha nem mondtam neki.
      Olyan voltam, mint a viharral hadakozó világítótorony, amiben a világosság csak pislákol, de meleg fénnyel soha nem ragyog. Soha nem volt igaz barátom, még a szerelem sem érintett meg. Holott mennyivel könnyebb annak a sorsa, aki tudja, nem fog eltévedni, mert egy gyertya vagy lámpa szeretetfényénél felmelegedhet! Bennem a kedvesség csak hunyorgott, így a tornyomban a hívogató fényt egy könnyű szellő is hamar eloltotta, soha nem jutott el ahhoz, kinek éppen céloztam. Pedig vágytam rá, hogy mások rám találjanak. Társat akartam, akinek elmondhatom, mi bánt, aki velem örül, ha jókedvűnek lát, akit átölelhetek. Irigyeltem azokat a nőket, akik kivirágoztak; még a hangjuk, az illatuk is megváltozott, amikor áldott állapotba kerültek.
      Nem kellett hozzá óra, hogy tudjam, itt a vacsoraidő, az apámmal való nagy beszélgetés ideje. Kitártam a szekrényajtót, kitapintottam a piros ruha bordázott anyagát. Magamra húztam, és közben haragudtam apámra, holott nem tett semmit, ami beárnyékolja a sorsomat. A gondomat viselte: szekrényem ruhától, cipőtől roskadozott, magántanárokhoz járhattam, az ő szemében nem hiányzott belőlem semmi.
      Mégsem éltem soha úgy, mint egy átlagosan szeretett átlagos kisgyerek. Apám soha nem bocsátotta meg nekem, hogy anyám meghalt gyermekágyi lázban, s hogy én a vállamra vettem e szomorú terhet: nem sokkal születésem után, az inkubátorban vakultam meg.
      Az életben hiába nyúltak felém segítő kezek, ha megkaptam részemet a rosszmájú megjegyzésekből is: lelkemben a napfény a viharral keveredett. Mint tenger mélyén a kagyló, kemény páncél mögé bújtam, bármerre sodort a víz, nem tudta megsérteni a vértemet. Magamban éldegéltem, és ha héjam közé férkőzött egy homokszem, túléltem, bár elindította a könnyemet a szenvedés.
      Most lehajtott fővel mentem az ebédlőbe, a falon húztam a kezem, úgy tájékozódtam; ötlépésnyire mögöttem dadám csoszogott, papucsban. Fülemet a falióra felé fordítottam, amely már hozzáfogott, hogy a következő percben hetet kongasson. Még öt lépés az ebédlőig, már érezhető a sült csirke illata, elvegyülve apám szivar- és parfümillatával.
      Az én időérzékem gyakran elszundított, de apám pontos, precíz ember volt. Nem hasonlítottunk egymásra, nem egyezett sem a testalkatunk, sem a természetünk. Ő nem volt érzelgős, olyannak látta a dolgokat, amilyenek, a nevetséges és ronda igazságot kereste mindenhol. Én az életet átkozottul keménynek és göröngyösnek ismertem meg, hát meséket találtam ki, hogy érdekesebbé tegyem.
      Az ebédlő ajtajában toporogtam, lábfejem megakadt a szőnyeg gyűrődésében, s egyszer csak elestem. A csuklóm a testem alá csavarodott, átkozottul fájt. Közelről szagoltam a szőnyeget, melyet dadám zöld és barna mintásnak írt le, de sem az eső áztatta levelek szagát, sem a föld melegségét nem árasztotta magából, csak az orrom lett tele porral, prüszkölve káromkodtam.
      – Nem hiszem el! Hányszor kértem, hogy kisimítsátok vagy lecseréljétek ezt a rohadt szőnyeget? A fenébe is, vak vagyok!
Csoszogó lépteket hallottam, de apám dörgő hangon megálljt parancsolt a dadusnak.
      – Miért nem használod a vezetőbotodat? – fordult hozzám.
      – Úgy közlekedj, mint a vakok!
      – Én nem függök a fehér viperától, boldogulok!
      Szétvetett lábakkal feküdtem, orromat megcsapta a bőrcipő szaga apám lábán; mérges szuszogása visszhangzott a szobában. Megragadta csontos csuklómat, s könnyedén felnyalábolt, hogy talpra állítson. Még soha nem láttam őt, mégis minden mozdulatát, arcának legapróbb grimaszát érzékeltem. Olyan volt ez, mintha örökké kergettek volna a földi ördögök, az érzékelés minden létező kapuján dörömböltem, hogy képet kapjak a környezetemről. Megszállottan akartam látni a világot, amiről csak egy fantomkópiát, egy Hamis Mennyországot kaptam.
      – Hiába erősködtem, hogy költözz be a vakok intézetébe, legalább egy kis időre, hogy önállóságot tanulj. Tudom nagyon jól, hogy hatalmasat hibáztam, amikor engedtem a könyörgésednek, hogy velünk maradj. Megkeményítem a szívem. Úgy döntöttem, egy időre el kell hagynod az otthonod.
   Megszédültem, szék után tapogatóztam, hogy leüljek. Mintha vöröshangya mart volna meg, olyan fájdalmat éreztem, amit csakis a rovar reményvesztettségével magyarázható meg. Nyelvemen volt a hangyasav íze: ecetes volt, mint a gyermekkorom. Rettegtem, pánikba estem, ha bármilyen idegen környezetre gondoltam, hozzászoktam már a házunkhoz, a környező utcákhoz, a boltokhoz, a szűk, de biztonságos életteremhez. Bármilyen rosszul is mentek a dolgaim, valahogy számítottam rá, hogy Isten leszól az angyalainak, hogy a vak lánnyal, Méth Melániával elnézőbbek legyenek, hiszen magától is tudja, hogyan igya ki az élete méregpoharát.
      – Mikor? – kérdeztem fásultan.
      – A jövő hét végén. Ennyi idő elég, hogy összepakoljatok.
      – Dadus velem jön?
      – Nem. Senki nem megy veled és senki nem látogathat. Egy évig meg kell lenned nélkülünk, hogy önállóságot tanulj. Mindent megbeszéltem az intézet vezetőjével, minden a te érdekedet szolgálja. No, üljünk le, mert elhűl a vacsora.
      Szédültem, a szavak egyre távolodtak tőlem, a mondatok a semmiben keringtek, mintha nem is létezne valóság; gyanakodtam, hogy mindez csak egy álom, hamis látszat. Vagy csak reméltem. Egyik pillanatról a másikra a kiábrándulás olyan fokára értem, ami sötétre festette a gondolataimat, a múltbéli események jutottak eszembe, abroncsként szorongatta mellkasomat az elkeseredés.
      Hallgattunk. A Méth családban soha nem volt szokás az érzelmekről beszélni. A ránk telepedett csendet csak a sarokban ketyegő állóóra törte meg: tik-tak, tik-tak, kattant az óralapon a mutató; volt egy visszatérő álmom erről a végtelen ketyegéséről. Alvás közben időnként megmagyarázhatatlan félelem tört rám, hogy felgyorsul az idő, a világ elszalad mellettem, én pedig próbálok lépést tartani vele, mert tudom, hogy nem szabad lemaradnom. Mindig ugyanakkor riadtam fel az álomból: az állóóra elrohant mellettem, egyedül én nem érhettem utol, mert vak voltam… a földre estem, nem tudtam tartani az iramot a többiekkel.
      Egy ideje már nem csak éjszaka, hanem nappal is őrült képzetek mérgeztek.
      Rettegtem attól, hogy egyszer végleg elveszek a sötétben, nem találok vissza magamhoz.
      Még ma is élményként jelenik meg előttem a nap, amikor felfedeztem, hogy sarokba állított óránknak lakója is van. Igen, lakója.
      Egy törpe.
      Szerdai napra esett, amikor először meghallottam a hangját; dudorászott, és amikor megszólítottam, megengedte, hogy megérintsem: nagy szakálla selymes volt, az orra görbe, az egyik szemét kendő takarta. Hízelgő modorával a bizalmamba férkőzött, s hamarosan úgy éreztem, ő a legjobb barátom. Ha vele voltam, gondolataim mind hallhatóvá váltak, rámutattak az aggodalmaimra, a félelmeimre, a bizonytalanságomra. Rufus győzködött, hogy a kételyeim valósak, biztatott, hogy önálló életbe kezdjek, hagyjam ott a családomat. De én féltem szót fogadni, mert tartottam a többi embertől, a jövőtől, a kudarctól, az ürességtől, amit magamban éreztem. A szavai a saját, ki nem fejezett érzéseimet tükrözték, és féltem, hogy alakja csupán képzeletem megelevenedett gyermeke. Akkor jöttem rá erre, amikor a különös lakót megemlítettem dadusnak; megrémült, és elpletykálta apámnak. Ő felháborodott, hogy normális emberek nem hallanak hangokat, nincs képzelt barátjuk, és kifejezetten megtiltotta, hogy az óra mellett üldögélve töltsem az időmet. Fenyegetőzött, hogy kidobja az időmérőt, törpéstől, ingástul – de a fenyegetést nem váltotta be.
      Dadám addig duruzsolt a fülembe, míg meg nem győzött arról, hogy a törpét ne barátként, hanem betegségként kezeljem; ettől még rosszabbul éreztem magam, és saját elmém ellen fordultam. Rufus-nak hamarosan feltűnt, hogy kerülöm a társaságát; onnantól már ő sem tűnt olyan jóindulatúnak, egyre agresszívabbá, ellenségessé vált velem szemben. Egy nap – szintén szerda volt – összeszedtem széthullott önmagamat, és végleg szakítottam vele, többet tudomást sem vettem róla. De… hiányzott, mintha ott, akkor meghalt volna a legjobb barátom, és én túlélő lennék.
Most apám mondja ugyanazt, mint akkor a törpe: nyomás el itthonról! A sarokban Rufus felnevetett.
      – Rohanj, Melánia! Ez csak provokáció, a családod lenéz, leköp, mert vak vagy. Nem ért meg senki ezen a kerek földgolyón, csak én – mondta.
      Elfordítottam fejem, de csúfolódása álarcként ráragadt az arcomra, elszívta tőlem a levegőt, fojtogatott. Kapartam, vakartam a bőrömre ragadt gúnyt, de csak apró fémforgácsok váltak le a bőrömről, csilingelve estek bele az elém rakott porcelántányérba.
      – Az ég áldjon meg! Melánia, mit művelsz magaddal, miért karmolod az arcod? – hallottam apám ijedt hangját a balomról.
Megálltam.
      – Nagyon viszket az arcom. Az… az új krém miatt lehet, talán allergiás vagyok rá.
      Ráültem a kezemre, befelé sírtam, titkoltam, hogy még mindig hallom a törpe hangját a fejemben. Apám unszolt, hogy lássak hozzá a vacsorához, miköz-ben a dadus szedett nekem.
      – Kicsim, a csirkét hat órára, a rizst a tizenkettes és a hármas közé, a zöldséget a kilences és a tizenkettes közé raktam. A tányér fölött, tizenkettő óránál, egy pohár vizet találsz. Jó étvágyat, láss hozzá!
      Megköszöntem, és a kezembe vettem a szalvétára helyezett kenyérszeletet. Étkezésként mindig második tájékozódási pontnak használtam, így nem ettem le az abroszt vagy a ruhámat.
Megragadtam a hússzeletet.
      – Az asztalnál ne kézzel egyél, nem vagyunk állatok! – utasított rendre apám.
Nem nyelveltem vele, higgadtan megtöröltem az ujjamat. Ittam egy kortyot a vízből, hátradőltem, és apám felé fordultam.
      – Miért akarsz megszabadulni tőlem? Mi a valódi oka annak, hogy elküldesz?
      – Butaságokat hordasz össze. Mióta világra jöttél, vak vagy, mégsem találtál egy kapaszkodót, ami segít feldolgozni a gyászt, amit a látásvesztés okozott a számodra. Az intézetben hozzád hasonlókkal lehetsz, akik talán ösztönöznek téged a továbblépésben, megkönnyítik az életed. Az önállóságig nehéz út vezet. Fogad el, hogy a világ a nem látó emberek számára épp olyan nagy, mint a többieknek.
      – Mellébeszélsz.
      – Sivár az életed, nincs udvarlód, a barátokról meg ne is beszéljünk. Azért mész az iskolába, hogy változtass ezen!
      – Kérlek, hadd maradjak, a külvilágban nem ismerem ki magam!
      – Nem lehet. Egy év rövid idő, hamar elrepül, utána hazajöhetsz.
      – Anya nem engedné, hogy elzavarj.
      – Anyád meghalt. Ne duzzogj. Nekem sem könnyű. Minden este egyedül ülök a szobámban, és csak rád gondolok, érted aggódom. Mit vársz tőlem?
    – Mutasd ki a szereteted. Képzeld, ezt a nyelvet még a vak ember is képes látni. A lányod vagyok, mégis úgy bánsz velem, mint egy elkényeztetett kutyakölyökkel.
      – A kedvenc virágod a margaréta. Igazam van?
      – Kedvelem az illatát.
     – Azt várod, ha nagyon szeret téged valaki, akkor a kedvedért egy mezőnyi virágot kössön bokrétába? Egy-két szál csak csúfolódást jelentene? Nem mondom minden órában, mennyire fontos vagy számomra, de ettől még így van. Téged csak az tesz boldoggá, ha a világ valamennyi margarétáját megkapod? Csak pár szálat adtam neked, ha akarnád, ennyitől is jó illatú lenne a szobád. Jövő héten utazol, ne hisztériázz tovább!
      – Hagyd a hülye virágaidat! Nem érzem, hogy szeretsz, és sohasem mondtad, most pedig elküldesz! Hát mit gondoljak?
      Szégyelltem magam, de nem kértem bocsánatot, büntetni akartam apámat a magam keserűségéért. Hagytam, hogy az önsajnálat felülkerekedjen rajtam, nem lett volna az a hatalmas csokor virág, melynek illata elbódított volna… egy egész margarétamező kevés lett volna. Nyomasztó volt a csönd, mindannyian saját magunkkal foglalkoztunk, csak a törpe kiabált, hogy vágjam bele apám karjába a villámat. Gondolatban már vele együtt kántáltam, villát, villát. A száraz csirke alig csúszott le a torkomon, elment az étvágyam. Még az étel felét sem ettem meg, apám már hátratolta a székét; befejezte a vacsorát.
      – Csak egy rosszabb annál, ha a lányod világtalan. Ha boldogtalan is – mondta.
      Az ebédlőből eltűnt a szivar- és a parfümillat; dadus békítőleg szorította meg a kezem. Nem fogadtam el a vigasztaló szavakat, a szőnyeg gyűrődésére gondosan figyelve a szobámba botorkáltam. Ki akartam ülni a tetőre, de dadus az ablakot úgy zárta be, hogy sehogy sem boldogultam. Remegett a kezem a dühtől, felkaptam az ablak alatt álló kisasztalt és bevágtam a sarokba, majd felkaptam a fehér botomat és ütöttem, vágtam vele, amit csak értem. Végig sem gondoltam, hogy a rendetlenségben elvesztem a tájékozódási pontokat.
      – Elég! – ordítottam.
      Repült az asztalról a váza, nem is én dobtam, emberfeletti erő irányított, én csak elégedetten hallgattam, ahogy darabokra tört a padlón. Lerogytam a cserepek mellé, bámultam magam elé, néztem a láthatatlan világot. Megkerestem a cigarettás dobozomat, rágyújtottam. Lassan, kéjjel szívtam el egymás után két szálat, füleltem, élveztem minden szippantást, a parázsló dohány hangját. Aztán megfogtam a hamutartót, és hozzávágtam az ablakhoz. Az összes táblában betört az üveg.
      Felkelhetett odakint a szél, mert hideg fuvallat nyargalt át a szobán. Egy ideig hallgattam a függöny suhogását, aztán feltápászkodtam, de, mintha körhintán ülnék, a világ megpördült körülöttem, s a fenekemre estem. Rájöttem, hogy ma még alig ettem, a dadus reggel fél szelet vajas kaláccsal tudott megtömni, a vacsoránál meg csak pár falatot gyűrtem le. Az éjjeliszekrény fiókjából csokoládét vettem elő; néhány kocka kellett csak és helyrejöttem. Jó, hogy nem dobáltam ki ezt is az ablakon… pedig nagy kísértést éreztem. A kintről beszűrődő zajokra összpontosítottam: néha elhaladt egy-egy autó, messzebb egy részeg nő veszekedett a férjével, valahol egy macska vernyákolt. Az eső a pléhpárkányon zümmögött; most is esett, akárcsak egész héten.
      Lassan megnyugodtam, bár a kupleráj aggasztott, reggelre magyarázatot kell majd találnom. Majd… A haragom kiapadt, mint az aszály sújtotta patak, a hátamon fekve el is szenderedtem.
      Örökké ingadozott az érzésvilágom, akár a hullámvasút; őrült elmém folyamatosan ábrándozott. Tudtam, baj van velem. De most nem járt a fejemben a teher, ami a lelkemet nyomta, lassan elenyészett a tér, majd semmibe foszlott. Elaludtam. Álmomban száguldó tetvek rohantak meg, az apró lábak a nyakamra, az arcomra, a számba másztak, eltűntek a hajamban. Megpróbáltam elhessegetni őket, járt a kezem fel, le, fel, le, de nem sikerült megszabadulnom tőlük, így hát pihegve megadtam magam. Beletörődtem a sorsomba, eltűrtem, hogy a rovarok belőlem táplálkoztak, a bőröm alá petéket rakjanak, s hamarosan életet adtam egy új rovarnemzedéknek. Nem zavart a jelenlétük, sőt, eufória öntött el, mert magam lettem a teremtő, mely önmagában kezdődött és ért véget. Építésszé váltam, ki saját szabályai szerint alkotott új világot, hogy milliónyi lélek lakhasson benne. Leragadtam az idő végtelenében, tudatom új univerzumokat készült megtörni. Boldog voltam, kellemes, áldott állapotban lebegtem, hiszen Rovarország az én törvényeim szerint működött, a királynőjük lehettem. Ezen a helyen nem uralkodhatott felettem az apám, itt nem utasíthatott rendre a dadusom.
      Amikor felébredtem, megkönnyeztem a csodálatos álombirodalmat, sajnáltam, hogy Rovarország képzete elenyészett. Megszerettem szorgos népem zümmögését a fülemben, kedvessé vált az apró lábak érintése a hajszálaimon.
      Még az ébrenlét és az álom határvonalán lebegtem, mikor bolondos elmém új helyre sodort. Átúsztam a fénybe. Abban a meseszép világosságban lebegtem, amit kora este a háztetőnkön pillantottam meg. Most csak álltam és bámultam a hideg fényű, csodálatos semmit. Megdörzsöltem a szemem, mert megfájdult, hiszen eddigi életemben még soha nem használtam, semmit nem vehettem szemügyre.
      Messziről tündöklő alak bontakozott ki a fehér fényben, puhán, hangtalanul közelített. Fenséges szárny billegett hátán minden lépéssel, melyet nem tollak fedtek, mint a meséimben, hanem áttetsző bőr, ami alatt láthattam a vértől lüktető erek sűrű hálózatát.
      Az időt változatlan és mozdulatlan volt. Gondolataim alakot öltöttek, önmagukat kergetve örvénylettek körülöttem. Színesek voltak, kitapinthatóak, mintha tárgyak és élőlények lettek volna, puhák és rugalmasak mind. Néha lelassultak, majd egyik-másik tovaszáguldott. Mulandónak, illónak tűntek a halálosan merev időben.
      - Vigyázok rád! – sóhajtotta bele a jelenés a fülembe, aki közben mellém ért.
      – Engedd, hogy a szemedbe nézhessek – könyörögtem.
      Tudtam, hogy a férfi létezik, nem álomkép, és hogy miatta láthattam, azért adja nekem mindezt, hogy legyen egy emlékkép, amire a Sötét Birodalomban visszagondolhatok. Valódi látó emlék volt ez, melynek a lelkem adott otthont. Örökre magamba zártam, és megfogadtam, hogy többet el nem engedem.
      A szárnyas férfi nem nézett rám; átölelt, majd alakja szertefoszlott a fényben.
      És újra a sötétség jött.
      Tömény feketeség mindenhol. Belőlem áradt.
     Kigomolygott belőlem a vakság gyűlölete. Tudtam, hogy a férfit nem a fantáziám teremtette, hiszen a mai nap már másodszor látogatott meg, és örültem, mégis bánatomban elsírtam magam, mert fájt meglátni a sok-sok-sok sötétség után a fényt, mely ott ragyogott mindenen. Könnyemet törölgetve aludtam el, menekültem az édes, pihentető feledésbe.