Eszkimó átok


      Egy sör mellett üldögélt a White Bear kocsma teraszán, mert belül nagy volt a hangzavar és a füst, amikor meglátott egy fiatal, csodaszép eszkimó lányt. Megkérdezte tőle, beszél-e angolul.
      – Yes – válaszolta a lány, és leült az asztalhoz.
      – Kérsz egy kávét? Vagy valami mást? – kérdezte, mire a lány azt mondta, hogy inkább egy sört kér, mert ott mindenki azt iszik. – Mi a neved?
      – Anayya, de leginkább csak azt mondják, hogy Ana. Ápolónőnek tanulok, és jövő héten lesz a vizsgám, utána a kórházban fogok dolgozni – mesélte a lány. Csodaszép fekete haja volt, két copfba fonva, és gyönyörű fekete szemei.
      – Én Stefano Pigroni vagyok Itáliából. Tudod, hogy hol van Itália?
      – Nagyjából – felelte a lány. – Ahol mindig süt a nap. Láttam a TV-ben. De te, Stefano, miért vagy itt Churcill-ben? A te hazád túl messze van ahhoz, hogy idegyere megcsodálni a sarki fényt. Vagy a híres rénszarvas burgerünket kívánja a gyomrod?
Stefano elnevette magát, majd komoly hangon válaszolt.
      – Elindultam megkeresni anyám testvérét, Mirát, aki sok-sok évvel ezelőtt hagyta el a családot, és a nyomok idevezettek.
      – Egy fehérbőrű asszony? Majd megkérdezem a nagyapám, ő mindent tud, ami ebben a városban történt, még az ötven évvel ezelőtti dolgokra is emlékszik.
      Miközben itták a Cranky sört, Stefano mesélt neki a hazájáról, a pálmafákkal övezett utakról, az olaszok napi életéről, a híres ételeikről, Anayya pedig mesélt az inuitok szokásaikról, isteneikről, még Kallupilluk neve is előkerült, aki a népcsoport mumusa, többnyire vele ijesztgetik a gyerekeket. Így telt az első délután. Amikor a lány elindult haza, azt mondta:
      – Majd holnap délután körbevezetlek a városban. Megmutatok neked mindent, mint a turistáknak.
      – Remek lesz, köszönöm. Itt foglak várni a teraszon.
      Miután másnap körbejárták a várost, felmentek Stefano szobájába, és a délután hátralévő részét az ágyban töltötték. A férfit meglepte a fiatal lány forró és szenvedélyes temperamentuma. Ana elmondta, hogy következő nap elviszi a nagyapjához.
      – Nagyapa nem beszél angolul, de majd én fordítok.

      Anayya nagyapja már kilencven éves volt, és kint lakott a városon kívüli pár házból álló településen. Emlékezett rá, hogy sok sok évvel előtte egy fehér bőrű asszony érkezett egy eszkimó férfival. A faluban nem szerették az idegeneket, akkor sem, ha egyikük fajtabeli volt, de látva, hogy a fehér asszony terhes, befogadták őket. De attól a naptól kezdve balszerencsés dolgok történtek, ès különös betegségek kezdtek megjelenni a faluban. Azt mondták, hogy az újonnan érkezők miatt van, ők hozták be a faluba a bajt és a betegségeket, ezért kegyetlenül és durván elkergették őket, csupa vér volt a hó, amerre menekültek. Pár nap múlva azt beszélték, hogy nem jutottak messze, mert vagy a farkasok, vagy a jegesmedvék marcangolták szét őket.
      – Sajnálom, fiam, Anayya mondta, hogy a rokonod volt. Én már akkor a tudtukra adtam, amikor legelőször találkoztam velük, hogy egy fehér asszony és egy inuit férfi, vagy egy fehér férfi és egy inuit nő szerelme nem vezet jóra, átok ül az ilyen szerelmen és balszerencsét hoz – mondta, miközben úgy nézett az unokájára, mintha csak neki címezte volna ezeket az utolsó szavakat figyelmeztetésképpen.


Az élet mindig benyújtja a számlát


      Egyik hétvégén az ügyeletre kellett rohannom vele, mert nem akart lemenni a láza és erős hányinger gyötörte. Akkor ott a kórházi ügyeleten láttam viszont Tamást. Ő volt az orvos, aki ellátta Orsikát. Tizenhét év telt el az utolsó találkozásunk óta, de azonnal megismertem, s ő is engem. Ki tudja, hogy meddig néztük volna egymást elbűvölve, szótlanul, ha a nővér be nem jön a rendelőbe.
Három nap múlva csörgött a telefonom. Tamás volt, érdeklődött a kislány állapota felől.
      – De honnan tudod a telefonszámomat? – kérdeztem tőle.
      – Rá kellett írnod a lányod kezelési lapjára – válaszolta. – Hát persze, emlékeztem vissza. – Vártalak Pécsen – mondta végezetül, és nem is tudtam, mit válaszoljak neki.
      – Tudod, annyi minden történt akkoriban – nyögtem ki pár kínos perc után.
      – Igen, persze… Aztán pár hónap múlva levelet kaptam, melyben Madame Sartré azt írta, hogy férjhez ment és Egyiptomban marad. Akkor tört ketté a szívem – jegyezte meg halkan.
Szerettem volna elmondani neki mindent, mindazt, amit megbántam, és mindazt amit nem. Talán még lesz rá alkalom, nyugtattam magam. Másnap ismét telefonált, és randevúra hívott.