A valaha Nagymagyarországhoz tartozó Szávanyerges a Száva két partjára épült. A város nagyobbik részét szerbek lakták. A híd
túloldalán – a város kisebbik részén – pedig horvátok. Arnold anyja magyar volt, apja pedig szerb. Szvetlána édesanyja horvát, néhai édesapja pedig magyar
volt. Édesapja még kisgyerekkorában meghalt, úgyhogy otthon édesanyjával inkább horvátul beszéltek. A barátaikkal és az iskolában hol ilyen, hol olyan
nyelven. Gyakran egy mondatban is három nyelvet használtak. Magyarországi magyar ismerőseik csak kapkodták a fejüket.
– Ti meg milyen zagyva nyelven beszéltek?
A tízéves kislányuk rávágta:
– Hát jugoszlávul.
Ezen aztán jót nevettek. Mikor észrevették, hogy ilyen furcsak keverék – legtöbbször, magyar, szerb és horvát nyelv
keverékével – beszéltek, mindig rávágták, hogy jugoszlávul. Az iskolában a hivatalos nyelv a szerb volt, a magyart úgymond idegen nyelvként fel lehetett
venni. Sok magyar nemzetiségű járt oda. Szerbül azért mindenki tudott. Arnoldéknak volt két macedóniai osztálytásuk is. A tenisz edzések aztán végképp
vegyes nyelven folytak! Ott a mozgás volt a lényeg és nem a szöveg. Milán bácsi horvát volt, de mikor sok különböző nemzetiségű diákot edzett, ráragadt a
többi nyelv is. Főleg a tenisz szakkifejezések. Már tiszteletbeli nyelvtanárnak is nevezték.
A fiatalok edzésen voltak, és Arnold hosszú küzdelem után megverte – persze csak átvitt értelemben – Szvetlánát. Még egy
meccset akart játszani, de azt már az edző nem engedte. Arnold idegesen vette észre a lelátón Szlobodánt és bandáját. Nem is tudom, hogy engedhették be őket
a tavalyi botrány óta? – gondolkodott el.
Tavaly egy bulin drogot árultak, és szidták a magyarokat, verekedést provokáltak. Ki is csapták őket a gimiből. Szerencse,
hogy Arnold nem hallotta, hogy az anyját magyar kurvának nevezték, mert különben ő is belekeveredett volna. Arnold szemében viszont a legnagyobb szálka,
hogy Szlobodán szemet vetett Szvetlánára. Egyszer még el is hívta őt moziba. De Szvetlána tapintatosan leépítette. Erre elkezdett üvöltözni, hogy horvát
kurva. Arnold azonnal ott termett, és behúzott neki. Mindketten intőt kaptak. Arnold fröcsögött, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel. Tessék, most meg
itt vannak! Ráadásul Szvetlánát stírölik! Most már ő is észrevette őket. Milán bá rájuk szólt, hogy takarodjanak innen.
– Úgy tudom, hogy ki vagytok tiltva! – tette még hozzá szigorúan.
Szlobodánék morcosan, de távoztak. Tudták azonban, hogy a városban bármikor, bárhol felbukkanhatnak, és keverhetik a balhét.
Amíg nem kavart be az a hülye politika, viszonylag normálisak voltak. De az valahogy rossz hatással volt rájuk. Az emberek eddig nem foglalkoztak vele, hogy
ki milyen nemzetiségű, eddig jugoszlávok voltak és kész. Persze a magyaroknak még annyi beleszólásuk se volt semmibe. Nekik aztán nem járt külön
terület.
– Akinek nem tetszik, hogy jugoszláv állampolgár, települjön Magyarországra – volt a hivatalos álláspont.
Arnold és Szvetlána családjával együtt jól érezték magukat ebben a soknemzetiségű, sokaknak különös országban.
– Miért is cserélnék le az Adriát a Balatonra? – mondogatták gyakran.
Meg innen szabadabban tudtak utazni. Tudtak külföldön munkát vállalni (a felnőttek) Magyarországról pedig csak háromévente
lehetett nyugatra menni. Annyit azért tudtak és láttak, hogy Jugoszlávia valahol a Kelet és Nyugat határán van. Legalábbis idáig úgy volt. Mostanában volt
valami baljóslatú a levegőben. Valami változás érződött, és nem jelentett semmi jót. Egyre erősödtek a nemzetiségi villongások. Főleg Belgrádban, és a
nagyobb városokban, itt Nyergesen nem voltak balhék. Itt a legnagyobb veszélyt Szlobodán és bandája jelentette. Állítólag az apja tagja volt valami
szélsőséges szerb nacionalista szervezetnek.
– Lehet, hogy a portás félt, és azért engedte be őket? – kérdezte Arnold Milán bácsit.
Az edző szomorúan csóválta a fejét:
– Itt már minden lehetséges gyerekek! Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Már csak ők maradtak ott a kissé izzadságszagú tornateremben. Mikor pakolni kellett, a többiek mindig leléceltek. Persze
Arnold és Szvetlána becsukott szemmel tudták már, hogy mit hová kell pakolni a tornaszertárba. Arnoldnak nem kellett mondani, hogy kisérje haza barátnőjét.
Inkább azt kellett neki mondani, hogy érjen időben haza, hiszen holnap iskola.
– Ja, igen iskola – vetette oda Arnold, majd lepacsiztak az edzővel, és egymást átölelve elindultak Szvetlánával a híd
felé.
A híd gyalogos részén sokáig andalogtak, mert gyönyörű kilátás nyílt onnan a városra és a folyóra. Ez fog a legjobban
hiányozni nekik, ha elkerülnek Belgrádba – gondolták mindketten. Maga a híd is gyönyörű volt. A Mosztári Híd hasonmása, csak nem volt olyan híres, mint
mosztári „ikertestvére”.
Most nem volt elég meleg, hogy ugorjanak onnan a folyóba. Nem volt veszélytelen vállalkozás, mivel többszáz métert ugrottak.
A Mosztári Hídról való ugrás külön atrakció volt a túristáknak. Mivel Szávanyerges nem volt nagyon nagy turisztikai látványosság, ezért onnan nem ugrottak
csak poénból meg fogadásból. Régebben Arnold is ugrált, de a szülei és Szvetlána megtiltották. Azért egyszer-kétszer leugrott titokban. De ne mondjuk el
senkinek. Kicsit hűvös volt az este, és Arnold már nagyon fáradt volt, így nem sétáltak már a városban. Meg másnap iskola. Szokás szerint a kapuban
megcsókolta Arnold Szvetlánát, félóra után az anyukája mindig kinézett és behívta a lányát, és Arnoldnak mondta, hogy:
– Fiam, siess haza.
A héten nem találkoztak túl gyakran, mert Szvetlánának a felvételi előkészítőre kellett tanulnia, Arnold pedig a prágai
nemzetközi bajnokságra edzett. Az Olympia Gimiből egyedül ő került be a tíz fős jugoszláv válogatottba.
– Elvárom, hogy nyerjél – mondta neki Milán bácsi.
Ugyanazt ismételték el a szülei, és Szvetlána is. Utóbbit vette a legkomolyabban. Gyakran edzettek együtt, Szvetlána is
remekül játszott, Arnoldnak azonban mégsem jelentett kihívást a lánnyal játszani, mivel ő tényleg profi volt, és az Olimpiát célozta meg. A prágai
bajnokságnak viszont nagyobb tétje is volt: A nyertes felvételi nélkül bejutott a Belgrádi Testnevelési Egyetemre. Ha ez Arnoldnak összejön, akkor neki a
gimi további része már üdülés lenne. Mindenki tudta, hogy az érettségit – aminek az eredménye igazából nem is annyira számít a Testnevelési Egyetemi
felvételinél – a kisujjából kirázza. Idáig mindig minden bajnokságot megnyert.
Most sem lehet ez másképp – gondolta, miközben elszántan védte ki az edzője által passzolt nehéz szervákat, vagy erősített.
Csak a Milán bácsival való játék jelentett neki igazából kihívást. Egyszer a szüleinek a fülébe jutott, hogy a vele való edzés után az edző is el szokott
fáradni, és a feleségének mindig meg kellett, hogy maszírozza utána. Ettől nagyon büszkék voltak a fiukra. A csapat vonattal ment Prágába, Arnoldot
Szvetlána, a szülei és az edzője kísérte ki az állomásra. Szávanyergesről csak ő ment egyedül, a csapat többi tagja – akiket idáig csak látásból ismert –
belgrádi volt.
– Kéz és lábtörést – így búcsúztak tőle mindannyian.
Arnold pedig győzelmi jelet mutatva szállt fel a vonatra, és még sokáig integetett. A csapat többi tagja már a vonaton volt,
Arnold elindult megkeresni a fülkéjüket. Nagyon megdöbbent, amikor alig fogadták barátságos üdvözlését.
– Kimegyünk? – kérdezte az egyik magyar srác, és jelentőségteljesen a többiekre mutatott.
Arnold csodálkozva bólintott, bár nem értette ezt a nagy elkülönülést. Amikor a fiú kijött, utálkozó hangnemben közölte
Arnolddal, hogy ezek itt mind horvátok, és a macedon fickó is egy követ fúj velük.
– Mi van? – kérdezte Arnold értetlenül.
– Azt hittem, hogy egy csapatban vagyunk, vagy nem?
– Hol élsz haver? – bökte oldalba a srác.
– Jugoszláviában, konkrétan Szávanyergesen. És te?
– Én meg Belgrádban, és szerb vagyok. Tudomásom szerint te a hídtól innen laksz, és szerb vagy, vagy rosszak az infóim?
– Igen, de a barátnőm horvát, és amúgy meg mindketten magyarok vagyunk.
– Ezt nem mondhatod komolyan, hogy egy horvát kurvával jársz! Bár láttam, hogy kikísért, elég helyes kis bige, gondolom jó
vele az ágyban!
Ekkor Arnold megragadta a fickót a nyakánál fogva, és talán el sem engedte volna, ha nem lép közbe a kísérőjük, aki eddig csöndben meglapult a
fülkében.
– Elég lesz fiam, majd a versenyen engedd ki a gőzt – utasította rendre Arnoldot.
– Ez a seggfej szidta a barátnőmet, különben is egy nacionalista barom.
– Nem nacionalista, csak szereti a hazáját – kelt a védelmére a tanár.
– Az én hazám Jugoszlávia – ellenkezett tovább Arnold.
– Ha tovább feleselsz, akkor a következő állomáson leszállítalak, és le..rom, hogy milyen nagy sztár vagy Nyergesen. Sírhatsz
Milánnak, meg a kis horvát barinődnek, ja meg az anyucinak, apucinak.
Arnoldnak ökölbe szorult a keze, de sikerült uralkodnia magán. Viszont inkább beült a szomszéd fülkébe, ahol csak egy idős
bácsi ült az unokájával. Ha nem a múlt évezredben lettünk volna, akkor elővette volna az okostelefonját, és megosztotta volna minden számára fontos emberrel
ezt az incidenst, de így csak Zoránt hallgatott a walkmanjén, és hamarosan bealudt. A magyar határnál ébredt fel, álmosan nyújtotta pecsételésre az
útlevelét. A határőr megkérdezte, hogy a versenyzőkkel van-e. Amikor rábólintott, értetlenül kérdezte, hogy akkor meg miért nem egy fülkében ül velük.
Nem válaszolt, csak szomorúan sóhajtott.
Budapesten, a Keletiben kellett átszállniuk a prágai vonatra. Ott találkoztak a magyar csapattal, akik közül Arnold
több mindenkit is ismert. Volt ugyanis egy testvériskolájuk a Budapesti Olympia Gimnázium. Volt pár közös programjuk, de igazság szerint Arnold nagyon
nagyképűnek találták az ottaniakat, akik egy ideje a rendszerváltás eufóriájában éltek. Mindig kissé lekezelően bántak velük, mint szánandó határontúliakkal.
Ők köszönték szépen, nem kértek a szánalmukból, és az ócska használt ruháikból.
Persze ők valamennyivel divatosabban jártak náluk, de ők ezt nem irigyelték. Egy alkalommal találkoztak románai magyarokkal.
Na, őket aztán tényleg elnyomták! Annyit tudtak, hogy már végetért Ceauseso dikatúrája, de attól még nem volt sokkal jobb a helyzetük. Náluk igaz, hogy
meghalt Tito, de ő nem volt diktátor, csak egyben tartotta Jugoszláviát, a hazájukat. Tavaly jártak a Pesti Olympia Gimnáziumban csereprogram keretében. A
pestiek hallották – természetesen csak a híradóból –, hogy mostanában feszült a helyzet Jugoszláviában.