A délelőtti nap táncoló porszemekből font tejutat a leeresztett redőny, és a tükör között. A fehér házioltár, és a sötét
bútorok félhomályban maradtak. Élesen kirajzolódott viszont a tükörbe néző fiatal lány alakja.
Donatella – vagy inkább Dorothy – kicst furcsán érezte magát gyerekkori szobájában. Fekete csipkekendőjét rendezgette, néhány
fekete hajfürtjét – mintha véletlenül bukna ki – kihuzigálta a kendő alól. Megperdült maga körül. Hátulról is megnézte magát, végisímitott egyszerű, sötét
ruháján.
Ahogy a nagykönyvben áll – mondta magában elégedetten.
Igen, New Yorkban a huszonhármas számú Színiakadémián – ahol idén fog végezni – pont ilyennek képzelik a templomba készülő
falusi szűzet. No hiszen, szűz! Talán ezt az egyébként nagyon konzervatív szülei sem hiszik. Habár ki tudja.
Eszébe jutottak Joe forró csókjai, bőrén érezte simogatását. Nem volt náluk szebb pár a 23.-as számú Színiakadémián. Igaz,
hogy nem a Broadway, de erre a szépségre, erre a kapcsolatra sikert és karriert lehet alapozni. A sajtó mindig együtt emlegette őket, szerződéses ajánlatot is
mindig együtt kaptak. Lőtt magáról egy szelfit, és kirakta az oldalára. Természetesen rögtön özönlöttek a lájkok. Rögtön jött egy üzenet Joe-tól:
Dögös vagy, de miért nem nekem küldesz először?
Basszus, majdnem elfelejtette. De pótolta a hiányt. Félórája még egy igen erotikus képet küldött neki. Azt hitte, ezzel el
lesz egy darabig. Donatella Fiori – azaz Dorothy Flower – kicsit zaklatott volt. Mélyen belenézett a tükörbe, és beszélt saját tükörképéhez.
– Vajon csak a hírnév és a karrier miatt? Vajon csak ezért? – kérdezte önmagától, és egy kicsit a távollevő fiútól is, ettől a
barna bőrű, szőke, magas, markáns arcú, tipikus amerikai fiútól.
Első látásra belészeretett, talán mert annyira amerikai volt. A leendő karriejük megalapozásának vágya mindenképp szerepet
játszott, hogy a templomi esküvőt Dorothy – illetve Donatella – szülőfalujában, Italyvillage-ben kivánták megtartani. A meghívottak között lesznek
természetesen – a népes rokonságon kívül – színész és újságíró barátaik. Nekik lesz a feladatuk képes riportban, és a közösségi médiákban beszámolni arról,
hogyan eskdött egymásnak örök hűséget az olasz származású menyasszony, és az ízig-vérig amerikai vőlegény. Megülik a „Bazi nagy olasz lagzit”, és boldogan
élnek, amíg meg nem halnak. Olyan „Bazi nagy görög lagzi” szerűnek tervezték az eseményt.
Csak nehogy elmondassák Joe-vel olaszul, hogy „Nézzétek a hatalmas tökeim!”. Mint ahogy a „Bazi nagy görög lagzi” című filmben
történt. Az unokaöccseitől minden kitelik – jutott eszébe Dorothynak. Habár Joe mérsékelt szorgalommal tanulgatott olaszul, azért mindent főleg az
Italyvillage-i szlenget nem ismerte.
Még egy utolsó, elégedett pillantást vetett a tükörbe, felkapta kis lapos táskáját. Kiköszönt édasanyjának – aki mint mindig,
most is a konyhában volt – és elindult a templomba. Vissza kellett mennie az imakönyvért. Majdnem ottfelejtette, pedig előszedte gyerekkori asztala fiókjából.
Az édesanyja érzelgősen megpuszilta.
– Biztos ne kisérjelek el? – kérdezte aznap már körülbelül ötödjére.
– Anya 22 éves vagyok, nem az óvodába megyek beiratkozni – válaszolta Dorothy ingerülten, amit rögtön meg is bánt.
– Csak tudod, engem szegény nagyanyád elkisért a templomba, amikor bejelentettük apáddal az esküvőt. Meg apáddal együtt
mentünk.
Dorothy jobbnak látta elindulni. Nem akart vitát az anyjával, akit egyébként nagyon szeretett. Csak nagyon, de nagyon nem
szerette, hogy még mindig gyereknek nézték. Kicsit megkönnyebbült, mikor végre kilépett a házból. Meditterrán stílusú házuk a főutcán volt. Szombat délután
egy lélek sem járt arra. Talán jobb is, nincs kedvem most jópofizni senkivel. Letudom ezt is. Holnap irány vissza New Yorkba. Csak az esküvőre jövök megint
haza. De akkor már Joe-val. Akkor talán elhiszik, hogy végre felnőttem.
Remélte, megtalálja még a templomot. A múltkor még erre volt – gondolta kissé cinikusan. Mikor is volt az a múltkor? Mikor is
volt utoljára itthon? És főleg: mikor volt utoljára templomban? Mindig sietett. Nem mintha azóta bármi is változott volna. Italyvillage-ben megállt az idő.
Ez köztudott volt.
A templom közelébe érve elszégyellte magát cinikus gondolatai miatt. Talán így védekezett a rátörő érzelgősség, és elfojtott
honvágy miatt. Megérzett valami furcsa bizonytalanságot, szorongást is. Mikor kinyitotta a nehéz tölgyfaajtót, eszébe jutottak gyerekkori emlékei, és könnyes
lett a szeme. Az illatos félhomályban keresztet vetett. Az egyik mellékoltárnál letérdelt, és egy gyors – de nem áhitat nélküli – imát mondott a szelíd arcú
szűzhöz. Egy darabig csak üldögélt, és nézett maga elé. Majd kilépett a templomból, és a plébániára indult, hogy megbeszélje az esküvő részleteit. A plébánia
alacsony rácsos kerítésétől orgonabokrok szegélyezte járda vezetett a fehér oszlopos épülethez. Ez a környezet gyerekkora óta nem változott. Megrántotta a
réz oroszlánfejű kopogatót, a tompán visszhangzó koppanásra valami furcsa, maga sem tudta fájó vagy örömteli érzés fogta el olyan erősen, hogy
beleregmegett.
– Hiszen ez természetes. Mégis életem nagy eseményére készülök.
– Igen – hallatszott az ajtó mögül.
– Ez a hang?
Másodpercek alatt kb. 15 évet visszament az időben. Régi gyerekkori nyarakra emlékezett. Érett gyümölcsök ízét, hűs víz
simogatását érezte. Boldog nevetések hangja visszhangzott fülében. Elfelejtett – valóben elfelejtett – emlékek tódultak agyába és szívébe. És főleg ez a hang.
Hogyan is felejthette el?
Egy másodperc tört részéig el akart szaladni innen. De aztán erőt vett magán, és belépett. Az egyszerű, de jó ízléssel
berendezett irodában lelkészi ruhás, fekete komoly szemű fiatalember emelkedett fel üdvözlésére. Dorothy automatikusan köszönt:
– Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus!
De aztán felkiáltott:
– Hiszen te vagy az Carlo, nem is tudtam, hogy pap lettél! Te jó isten, ezer éve nem láttalak! Mesélj, mi van veled, mióta
vagy itt! Nem is tudok szóhoz jutni!
– Ahhoz képest sokat beszéltél. Még mindig olyan gyorsan, mint a vízfolyás! – válaszolta mosolyogva a fiatal pap.
De belepirult a találkozásba. Nehéz is egy frissen végzett fiatal, kisértésekkel küzdő papnak gyerekkori leánypajtásával
találkozni. Igaz, hogy gyerekek voltak és ártatlanok. De mégis torokszorítóan szépek, és mégis tilalmasak azok az emlékek. Az a ragyogó szemű, virgonc
kislány, ahogy a patakban átnedvesedett kis bugyijában kézzel próbált halat fogni.
Miért gondolok pont erre – rótta meg magát Carlo Atya. Egy ártatlanabb emléket igyekezett felidézni. Mikor versenyt
futottak, és a lány haja lobogott a szélben. De miért van most a kendő mögé szorítva? – tünődett el ismét. Mi közöm nekem ahhoz, úgy hordja a haját,
ahogy akarja – rótta meg magát ismét Carlo Atya, vagy inkább Carlo.
– Donatella! Nem tudtad, hogy itt vagyok pap?
– Még azt sem tudtam, hogy papnak készülsz! Kissé meglepődtem, hogy itt találtalak. Pont amikor… – nem fejezte be a
mondatot.
– Pont amikor? – kérdezett rá Carlo.
– Semmi, nem fontos.
Itt tartok, nem fontos a saját esküvőm? – tünődött el Dorothy, vagy Donatella, ki tudja már.
– Tíz éves korunk óta alig találkoztunk, akkor költöztünk el Italytownba. Úgy emlékszem, hogy inkább anyám akarata volt.
Apám kivételesen hallgatott rá. Azzal magyarázta, hogy ott több lehetőség van, jobb iskolák. Sokan elköltöztek – vagy inkább beköltöztek – a 15 km-re lévő
Italytownba, ami nevéhez és lakosságához méltóan már város, és nem falu. El kell ismerni, ott tényleg több a lehetőség. Már annak, aki Amerikában az olasz
kolóniához akar tartozni. Közel laktunk a papi szemináriumhoz, és mindig csodálattal néztem a reverendában elvonuló kispapokat.
– És az a gyönyörű katedrális! A gyönyörű énekszó – mondta most is áhitattal Carlo.
Dorothy mérgesen toppantott csinos lábával:
– Egy templom és a „gyönyörű ének” elég neked, hogy eldobd magadtól az életet? – fakadt ki dühösen.
A „gyönyörű éneket” nagyon súnyosan ejtette ki. Ezért drámatanára nagyon megdícsérte volna.
– Most is olyan temperamentumos és makacs vagy, mint régen. De pont ezt szerettem benned – mondta, majd kissé zavarba jött,
mikor rájött, mit is mondott tulajdonképpen.
– Tisztázzuk! Nem öngyilkos lettem. Nem dobtam el magamtól az életet. Hanem olyan életet választottam, ami a legtöbb ember
számára idegen – folytatta higgadtabban.
– Anyám egyébként mindig is papnak szánt – mesélte tovább. – Nem erőszakolta rám az akaratát, ne hidd, és főleg ne kiabálj, de
olyan természetesen alakultak a dolgok.
– Istenem, azért félre ne értsd, természetesen örülök, hogy megtaláltad a hivatásodat! Csak olyan furcsa ebben a papi ruhában
viszontlátni.
– Nekem is furcsa volt téged a színpadon látni – szólta el magát Carlo. – Az oldaladad is követem. A színpadon eredetiben is
láttalak egyszer. A sorozatot is nézem. Téged – azaz benneteket – mindenki ismer. A papi szemináriumban is sokak kedvence voltál. És majdnem mindenki követi
az oldaladat.
Azt már nem tette szóvá, hogy ő pirult bele, amikor az a „jenki” a torkáig dugta neki a nyelvét. Utána hallotta, hogy egy pár. Szomorúan, de tudomásul
vette.
Dorothy viszont nagyon meghatódott, hogy Carlo látta őt a színpadon. Ezek szerint elment New Yorkba. Még a szülei is csak egy előadását nézték meg.
Carlo elgondolkozva és őszintén folytatta:
– Te voltál a gyerekkorom. Ami utána jött, az elvesztette a varázsát.
Egymás szemébe néztek. Ott meglátták az együtt töltött napfényes nyarakat, csillogó teleket, illatos tavaszt, szomorkás őszt.
Ismét érezték egymás kis izzadó tenyerét, hallották danolászó kis gyerekhangjukat. Felidézték az emlékeiket. Emlegették régi közös barátaikat. Dorothy
mesélte, hogy milyen az élete New Yorkban, milyen a Színiakadémia. Csak a vőlegényéről nem mesélt.
Carlo is mesélt a papi szemináriumról. Igyekezett vicces sztorikat elmesélni. Például, mikor egy vemhes macska beült a
gyóntatófülkébe, és csak dorombolt. Később kilenc kiscicája született. Ebből egyet Carlo is hazavitt. A cica feloldozást nyert bűnei alól, viszont a
gyónási titkot nem tudták megtartani. Ezen jót nevettek. Voltak szomorúbb történeketek is, de arról inkább nem beszélt Carlo. A szívét emésztő ürességről
és hiányérzetről. És a magányról. Ami szinte azóta jelen van, mióta elszakadt gyerekkor pajtásától.
Már sötétedett, de valahogy Dorothy nem kerített sort jövetele céljára. Nem is gondolt rá. Régóta nem érezte magát egyikőjük
sem ilyan felszabadultnak. Esti misére szólt a harang. Carlo visszatért a valóságba. Zavartan felállt.
– Ne haragudj, készülődnöm kell – mondta.
– Dehogy haragszom. Holnap újra jövök – válaszolta Dorothy.
Búcsúzóul megölelték egymást, amitől mindketten zavarba jöttek. Puszit már nem mertek egymásnak adni. Érezték, hogy abból nagy
baj lenne. Dorothy kilépett az alkonyi kertbe. A hívek már gyülekeztek a misére. Nem akart ismerőssel összefutni. A félhomályos templomban kigyúltak a fények.
Az égen pedig a csillagok. Valami könnyű, megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába. Több mint tíz év óta először úgy érezte, hogy szülőfalujában otthon van.
Mintha az elmúlt öt év meg sem történt volna. Mintha New York és a Színiakadémia, és vele együtt John egy párhuzamos univerzumban lennének.
Istenem, mi történt velem?
Ugyanezt a kérdést tette fel a templom homályában a fiatal pap. A rosszindulatú idős hölgyek észrevették, hogy remeg a keze,
mikor tölti a misebort. Meg a szentbeszéd se volt összeszedett.
Fehér asztal, könnyű rosé, spagetti az asztalon, a TV halkan szól. Meghitt otthoni este a Fiori családban. Ahogy Dorothy belépett, apja kicsit ingerülten
kapta fel a fejét.
– Donatella, elfelejtetted, hogy nyolckor vacsorázunk?
Dorothy egy nem túl szalonképes angol szóval akart válaszolni apja olasz szemrehányásaira. Édesanyja – szintén olaszul – a védelmére kelt.
– Ugyan Padro Mia, hisz tudod, hogy fontos ügyben járt.
– Mikorra is beszéltétek meg? – fordult Dorothyhoz.
– Jaj, nem is tudtam, hogy Carlo pap lett, méghozzá itt. Úgy elbeszéltük az időt, de majd holnap sort kerítünk rá – válaszolta
a lány immár olaszul a szüleinek.
– Igen, Carlo Atya – mondta teljes természetességgel édesanyja. – Elvégezte a papi szemináriumot, és visszatért a
szülőfalujába.
Apja arca viszont elfehéredett, keze görcsösen markolta az asztalkendőt. Majd felugrott olyan hevesen, hogy felborította az amúgy is kicsit rozoga széket.
– Szóval a kisasszony elfeledkezett a saját esküvőjéről, mert találkozott a volt pajtásával! Na szép, nem mondom!
– De apa – kapkodott Dorothy levegő után – nem arról van szó, hogy elfelejtkeztem róla, eltelt az idő és…
Nem tudta a mondatot befejezni, apja ránézett valami furcsa iszonyattal a szemében, és kirohant.
– Anya, te érted ezt? – döbbent meg Dorothy.
– Biztosan csak fáradt – ölelte át az anyja, és hozzálátott leszedni az érintetlen teritéket.
Dorothy természetesen segített neki. Sok volt ez neki mára.
– Tudod, nehezen fogadja el, hogy az ő kislánya felnőtt.
Dorothy érezte, hogy az anyja is aggódik, és értetlen férje dühös kirohanása miatt. Nem értette ezt az egészet. Hosszú,
fárasztó napja volt. Nem elég a felkavaró találkozás, hozzá még apja dühös kirohanása. És még rádöbbent egy szörnyű dologra: A szülei öregszenek. És nem
fognak örökké élni.
Apja bezárkózott dolgozószobájába. Dorothy hiába kopogott be, nem jött válasz. Látta, hogy az anyja is nagyon ideges. De ő
legalább nem haragudott meg rá. Viszont nem volt kedve beszélgetni ma este senkivel. Az anyja megnézte a TV-ben kedvenc sorozatát. Dorothy is nézte a villogó
képernyőt. De fogalma sem volt, hogy mi zajlik. De látta, hogy valami dráma. Dráma a filmben, dráma az életében.
Mikor visszavonult a szobájába, észrevette, hogy ottfelejtette a telefonját. New Yorkban egy lépést sem tesz nélküle. Látta,
hogy egy csomó nem fogadott hívása meg üzenete érkezett Jo-tól. Még ez is. Nem elég mára? Kénytelen volt felhívnia, és megjátszott derülvel csevegni. Persze
Joe is azt kérdezte, mikor lesz a Nagy Napunk? Mikorra szervezzem be a stábot? Dorothy úgy érezte, idegen a saját életében.
Carlo is hasonlóan érzett pici szobájában. A mise után szokás szerint a helyi „kegyes asszonyok” ottmaradtak trécselni.
Máskor szivesen vette a társoságukat, de most nagyon idegesítették. Főleg, hogy megjegyezték, milyen szétszórt volt ma a misén. Meg valaki megemlítette, hogy
a „kis Donatella Fiori” itthon van. Remélte, hogy nem veszik észre a pirulását. Alig várta, hogy végre elmenjenek a hívei. Letérdepelt, és imádkozott szobája
sötétjében. Érezte, hogy ez a kísértés más, erősebb a testi izgalomnál. Az legyőzhető sporttal, hideg zuhannyal. De mit kezdjen a lelkéből feltörő
gyengédséggel, féltéssel, szeretettel? Lehet-e ez Isten ellen való? Szolgálhatja-e Istent teljes szívvel az, aki egyetlen embert lát maga előtt ébren és
álmában? Az ő mosolyától kel fel a nap, virágzik a rózsa? Hiányától dermed az élet!
Hogy gondolhatok ilyeneket – riadt meg.
Ez már istenkáromlás!
Hogy megnyugodjon, lement az alagsorban kialakított konditerembe. És edzett, keményen edzett. Sok testépítő megirigyelhette
volna izmos testét. Még a szemináriumban szokott rá, mikor le akarta győzni a kisértést. Meg a magányt. A végtelen magányt.
Miután másfél órát edzett, hideg zuhanyt vett, és megpróbált elaludni. De természetesen nem jött álom a szemére. Szinte
mazohista módon felidézte a gyerekkori emkékeket. Mikor nyolcévesen Donatella ablaka előtt nyávogott három rövidet, mire a kislány fehér pizsamájában óvatosan
leereszkedett az ablakból, és elindultak portyázni. Belaktak Vera néni körtéjéből, leoldották cicája nyakából a ronda masnit. Most is érezte, ahogy a kis
jószág dorombolva hálásan a tenyerébe simult.
Aztán csatakosan és fáradtan tértek újból haza portyázásukból. És aludtak, mint a tej reggelig. A szüleik mit sem sejtettek.
Vajon nem volt nekik furcsa, hogy este fürödtek, és reggel mégis sárosan ébredtek? – gondokodott el ezen mosolyogva.
Másnap reggel egymásra néztek, és nem bírták abbahagyni a nevetést. Ahogy Vera néni korholta a cicáját, hogy elhagyta azt a
szép masnikát. Utána hallották, hogy Vera nénit elhagyta a férje, gyereke nem lehetett. Valószínűleg gyerek helyett szerette azt a cicát. Szegény cica! Vajon
hány éves lehetett Vera néni? Gyerekfejjel nagyon öregnek látták. De aztán hallották, hogy elköltözött, és újra férjhez ment. Ezek szerint mégsem lehetett
annyira öreg.
Ő most jobban szeretett volna öreg lenni. Akkor nem kínoznák ennyire a vágyai. Tudta, hogy ez nem a testi vágyakról szól.
Tudta, érezte, hogy most a le-ke szenved. Most először érezte, hogy talán nem hozott helyes döntést annak idején. És talán mégsem az ö döntése volt. Hanem
inkább az anyjáé.
Hogy is volt annak idején?
Az anyja minden nap megkérdezte, hogy kivel játszott. És ő az igazságnak megfelelően válaszolta, hogy Donatellával. Több
barátjára szinte nem is emlékszik. Pedig bizonyára voltak. Tegnap a lány sok nevet megemlített. Carlo rájuk egyáltalán nem emlékezett. Mert azok csak nevek
voltak.
Az anyja egyre gyakrabban mondta az apjának, hogy nem jó itt, itt nincs jövő. Italytownban sokkal több lehetőség van, és főleg
neki jobb iskolák. Aztán egy nap elköltöztek. Hirtelen. Nem is tudott elbúcsúzni Donatellától. Emlékszik, hogy nagyon sírt. Igaz, még gyerek volt, de érezte,
a felnőttek is csodálkoznak, hogy ilyen hirtelen elköltözött a családjuk.
Először nehéz volt az új helyen. Idegen, neki akkor még nagyvárosban. A papi szeminárium gyakorlóiskolájába járt. Nem voltak
lányok az iskolában. Viszont tényleg közel laktak a papi szemináriumhoz. És tényleg felnézett a kispapokra. Tényleg szép volt a templom. Tényleg gyönyörű volt
az ének. Nem is hazudott annyira Donatellának. Annyira…
Megszerette az iskolát. A pap tanárok is kedvesek voltak. Lettek fiú barátai. A testvériskolában – ahol apácák tanítottak –
voltak lányok. Mikor már a Katolikus Fiúgimnáziumba járt, udvarolt is az egyiknek. De az a lány a közelébe sem érhetett Donatellának. Egy ostoba liba volt.
Utána már nem vágyott rá, hogy valakinek udvaroljon. Legjobb barátai a könyvek lettek. Tanult, és elvonult a világi élettől. Nagyon örült az anyja, mikor
bejelentette, hogy pap lesz. Sosem felejti el azt az estét. Édesanyja az égre nézett, összekulcsolta a kezét.
– Isten akarata.
Aztán lehajtotta a fejét, és kimondhatatlan hálával imádkozott. Carlo nem tudta, hogy miért, de ez a kép örökre lelkébe
vésődött. Pedig azt hitte, hogy az édesanyja boldogtalan lesz, mert nem lehet akkor unokája. Mivel ő egyedüli gyereke. Nem is értette, hogy iért nincsenek
testvérei.
Mi Isten akarata? – kérdezte ő most magától sokadjára. Az is Isten akarta, hogy újból találkoztak Donatellával. Újra ránézett,
ez a gyönyörű zöld szem, meglibbent selymes haj, újra hallotta a nevetését. Ugyanúgy nevet, mint régen. De hol van már a gyermeki ártatlanság? Donatella
színésznőnek készül. És együtt van ezzel a „jenkivel”. Talán már a vőlegénye. Nem ismerte azt a fiút, de ismeretlenül is ellenszenves volt neki. Azzal áltatta
magát, hogy csak aggódik, nem bánik elég jól a lánnyal. Az az ember nem elég jó neki. De létezik olyan férfi, aki elég jó lenne neki? Ő maga? Nem gondolhat
ilyeneket, nem szegheti meg a fogadalmát.
Forróság öntötte el, elképzelte őket együtt. Maga előtt látta a „jenki” izmos testét ahogy öleli Donatella karcsú derekát,
simogatja telt kebleit. Istenem, én is legalább olyan bűnös vagyok! Kinyitotta az ablakot. Felnézett az égre. A csillagok némán is hidegen szikráztak a
végtelenben. Senki nem adott választ a kérdésére.
Szokásos szakmai pesti utamról hazatérve nagy örömmel újságoltam édesanyámnak, hogy Klári barátnőm hazaköltözik. Ő kevésbé lelkesesen reagált:
– Na, és mi lesz a galériával?
– Ja, hát azt nem is kérdeztem.
– Tényleg! – gondolkoztam el rajta én is. – Mi lesz akkor a galériával?
– Na, de a lényeg – folytattam tovább lelkesen édesanyámnak.
– És ki az a szerencsés?
– Egy itteni fickó, azt hiszem Csanadárnak hívják.
Erre már 83 éves nagymamám is reagált:
– Uramisten! Csak nem a Perkuppai törzsből való?
Tanácstalanul néztünk össze anyukámmal. Klári, Janka és én gyerekkorunk óta elválaszthatatlan barátnők voltunk és talán
vagyunk a mai napig is. Együtt kezdtük kis városunk legjobb – az egyetlen – általános és középiskoláját, és érettségi után együtt költöztünk fel Budapestre,
és elkezdtük egyetemi tanulmányainkat, meg a nagy betűs ÉLETET.
Városunk, Peremez, onnan kapta a nevét, hogy itt él a legnagyobb piréz kisebbség, és az egyetlen és legjobb általános és középiskola is piréz nyelvű.
Talán nem mindenki előtt köztudott, hogy a pirézekből egykor a kivált a Perkupppa Törzs (nem helyesírási hiba a 3 „p”), akiknek
a leszármazottai ma is élnek. Általában a piréz nemzetiségűekhez csatlakoznak, ismerik a piréz nyelvet. Népszámláláskor ők is pirézeknek vallották magukat.
De egyeseknek közülük sajnálatos módon előítéletei vannak a pirézekkel szemben, és revansot akarnak venni őseik sérelmein. Na, de miért? Erre már senki sem
emlékszik. Senki sem tudja a választ a kérdésre.
Nem akarom untatni az olvasót Pirézia történetével, de azt mindenki tanulta történelemből, hogy Pirézia, mint önnálló állam,
megszűnt. Nekünk aztán részletesen – és piréz nyelven – kellett megtanulnunk Pirézia alapítását, tündöklését, és későbbi bukását. Ami azért nem volt piskóta,
a mai napig rémálmaim vannak, ha a piréz érettségimre gondolok. Na de meg volt, és túl vagyok rajta.
Az érettséginél és a nagy betűs életnél tartottam. A három a kislány felköltözött Budapestre egy albérletbe, de különböző
egyetemekre kezdtünk járni. Janka: aki lelkes, tősgyökeres ízig vérig piréz származású – na és jó a nyelvérzéke – természetesen az Elte Piréz szakán
kezdett.
Klári – a jelenlegi szerelmes lány – ereiben is csörgedezik némi piréz vér, inkább művészi beállítottságú, és a Képzőművészeti
Főiskolát kezdte. Nem volt semmi elsőre bekerülni. Na, de minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy gyönyörűen rajzol és fest. Minden iskolai rajzversenyt
megnyert és már középiskolás korában jelentek meg képei kiállításokon.
Na és végezetül: én, Edina – azaz Dina – angol-magyar szakon kezdtem. A piréz nyelvet túl nehéznek találtam (tényleg az).
Valahol bennem is megtalálható a piréz eredet, de azon kívül van bennem még: magyar és perkupppa (három „p”-vel). Anyai
nagymamám: piréz, anyai nagyapám: perkupppa, apai nagyanyám: magyar, apai nagyapám szinté piréz.
Nos, a három kislány Budapesten: Janka hamarosan megismerkedett későbbi férjével Leóval, aki szintén piréz származású, csak az
ország másik végén lévő piréz nemzetiségű városból – Dunapiréziből – származik.
Nagyobb aranyosak voltak és ma is azok együtt. Leó nemsokára hozzánk költözött az albérletbe, tehát koedukáltak lettünk. Leó
kellemes lakótárs volt, ő főzött köztünk a legjobban. Klári és én rögtön testvéri szeretetet tápláltunk iránta.
Én sem tétlenkedtem sokáig: Hagytam magam elcsábítani egy nőcsábász – nős – piréz esztétika professzor által. Titkos viszonyunk
volt, még a lakótársaim/barátaim se tudtak róla. Később – ahogy az lenni szokott – elárultam nekik. Amúgy ő perkupppa származású volt, de nem ez volt vele a
legnagyobb baj.
Nem áltattam magam hiú reményekkel a kapcsolat jövőjét illetően. Volt egy viharos évünk és kész. Akarva, nem akarva, de
megtörtént a nem akarom bajnak mondani, de sok éjszakát átsírtam azért, mert megfogant a kislányom: Josephine.
Nem volt egyszerű, átgondoltam az életem, a karrierem, átbeszélgettünk éjszakákat barátnőkkel, összevesztem mindenkivel, aki
azt tanácsolta, vetessem el vagy adjam örökbe. Csak egyet tudtam biztosan: még nem ismerem, nem láttam, mégis szeretem ezt a Gyereket. Az apjának nem mondtam
el, nem akartam felborítani az életét. Elég, hogy ő aztán fenekestül felborította az enyémet. Tiszteletben tartottam, hogy neki családja van. Szép felesége,
és három – úgymond legális – gyereke. Tudtam, hogy neki nem jelentettem semmit.
Egy hónapos terhes voltam, mikor – a sors iróniájaként – pont ő rugott ki a vizsgán. Ez egyébként gyakran megesik. Mármint,
hogy a tanár, aki a diákjával úgymond szoros kapcsolatban van, kirúgja a diákot a vizsgán. Így legalább volt rá ürügyem, miért hagyom abba az egyetemet.
Másodjára meg sem próbáltam a vizsgát.
Bukott diákként, és megesett lányként tértem vissza szülővárosomba. Van aki szerint szégyenszemre, de én emelt fővel vállaltam
magam. Engem is egyedül nevelt Édesanyám. Apám nem sokkal születésem után lelépett, és több kistestvért nemzett több nőnek. Hál isten tartjuk a kapcsolatot.
Jól jött az anyagi segítsége. Ráadásul szülész-nőgyógyász, és nőcsábász.
Édesanyám és Nagymamám pedig erkölcsileg támogatott, és nem törődött a rosszindulatú pletykákkal. Ilyen környezetbe született hát Josephine. A peremézi
közvélemény úgy tudja, hogy egy francia cserediákkal „estem meg” úgymond. Ezért neveztem hát Josephinnek, megtévesztésül. Ja, hatodikos koromban szerelmes
voltam Napóleonba.
Nagyvilági pesti életemnek és tanulmányaimnak vége lett. Anyukámmal és Nagymamámmal nevelgettük Josephinet. Végül levelezőn
elvégeztem az újságírói szakot. Barátnőimmel tartottam a kapcsolatot, akik természetesen imádták a lányomat.
Csilla vihogva rontott be a nővérszobába:
– Az öreg maffiózó már megint disznókodott!
– Talán jelentened kéne a főnővérnek! – nézett fel Gabi a divatmagazinból.
– Na ne már, legalább van valami szórakozásunk! A sok dekadens „úriember” meg „úriasszony” között.
– Kedveském, megtisztítaná testemet a széklettől? – utánozta affektálva a gazdag időseket.
Azt viszont nem tette hozzá, mennyi pénzt csúsztatnak ilyenkor a köpenye zsebébe. Meg ezért a fizetésünk se rossz! –
gondolta még hozzá. A Tiszakolontyai Idősek Otthona luxus hely volt. Csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak. Vagy akinek tehetős családja volt.
Tehetős unokái, talán dédunokái. A családjuknak viszont terhükre voltak.
– Vagy csak nincs idejük róluk gondoskodni – mondta erre a szigorú főnővér.
Legtöbben unalmasak és dekadensek voltak. Az időskori demencia is megtette a magáét. Nemrég halt meg a nyugdíjas kriminálszexuál pszichológia professzor,
Kálcai Márk.
– Ő se volt semmi alak! – mondogatták többen.
A másik szárnyban lakott, Az „Életben megfáradtak” Osztályának nevezték. Azonban mindenki tudta, hogy ez a pszichiátriai
részleg. A Tiszakolontyai Szanatóriumot afféla luxus elmegyógyintézetnek tartották. Mivel az is volt, főleg a fent nevezett osztály.
Az öreg professzor fénykorában nagyra becsült egyetemi tanár volt. Fénykorában. Már csak árnyéka volt egykori önmagának.
Tíz éve visszavonult a tanítástól. Öt évig volt az otthon lakója. Voltak tiszta pillanatai is. Köztudott volt, hogy gyakran segített nyomozó unokájának.
Állítólag sok rejtélyes bűnügyet az ő segítségével oldottak meg.
De sokszor csak magába roskadva ült a szobájában. Máskor meg elkószált hiányos öltözetben. A halál is a kertben érte. Állítólag
egy sorozatgyilkos ügyében nyomozott. Egy kisvárosi rendőrkapitányságon az ő segítségét vették igénybe. A halála talán ezzel volt összefüggésben, talán nem.
Mindenesetre állítólag családi látogatásra ment. A család ezt cáfolta. Az őt kisérő ápoló az eset után kilépett, és külföldre ment a vőlegényével.
A nyolcvanhat éves professzor halálát balesetnek minősítették az udvaron. Vannak, akik ezt nem hiszik el.
Markó bá halála után Feri bácsi lett egyedül az otthon „celebje”. Fügedi Ferenc még a múlt évezred hetvenes éveiben született.
Középiskolás korában „Fügének” becézték. Majd amikor úgymond törvénytelen útra lépett, akkor is ez maradt a fedőneve. Rendes fiatalembernek indult. A
középiskolát Szegeden végezte. Kollégista volt. Volt egy nagy szerelme, aki terhes lett tőle. Diákszerelem volt, de becsúszott a gyerek. Mivel tisztességes
fiú volt, hosszas töprengés után el akarta volna venni a lányt. De pont, amikor hazavitte volna bemutatni a lányt, meghalt az anyja. Arra mentek haza, hogy a
hullaszállítók elvitték. Ennek ellenére szerették egymást. Viszont a lány elvetélt. Talán valami koncerten.
– Nem értem, hogy miért mentek koncertre, amikor a barátnője terhes volt Feri bácsi? – kérdezte ilyenkor Csilla nővér.
– Fiatalok voltunk, ifjúság, bolondság! – szöktek könnyek az öreg szemébe.
Nehéz volt elhinni, hogy ez a dörzsölt vénember valamikor romantikus fiatalember volt.
– Rég volt, talán igaz se volt! Utána nem leltem a helyem. Anyám is meghalt, a gyerekem is! A csajt a családja elidegenítette
tőlem. Végül mégsem jött hozzám. Az anyakönyvvezető előtt mondott nekem nemet. Képzeljétek el ezt a szégyent! Nem voltam annyira rászorulva, de elkezdtem
lopni. Egy bandához csapódtam. Először nagyon menőnek tüntek, ők lettek a családom. Akkor még nem jöttem rá, hogy mennyire kihasználtak. Velem vitették el a
balhét. A fiatalkorúak börtönében érettségiztem. Nagyon szégyelltem magam. Anyám se lett volna büszkre rám. Ki tudja, hogy alakult volna, ha nem hal meg az
anyám tizenhét éves koromban? Ha nem vetélt volna el a szerelmem?
– Vagy ha nem is lett volna terhes? – mondta ilyenkor kíméletlenül Gabi nővér.
Ő kevésbé volt oda az öregért, mint Csilla barátnője.
– Állítólag még filmet is csináltak róluk, te ezt elhiszed? – kérdezte Gabi Csillát.
– Lehet, hogy sokat hantázik, és szenilis is, de tény, hogy kalandos élete volt – válaszolta ilyenkor Csilla.
– Valami őskori szerkentyűn pornófilmet mutogatott nekem! – mesélte „kalandját” az öreggel a lány.
– Okostelefonnak mondta. Hallottál már ilyenről?
– Ja, igen, van még ilyen, a nagyon öregek használják még. Állítólag fényképezni is lehet még vele – válaszolta Gabi
barátnője.
– Tényleg, képzeld, le akart fotózni pucéran a telefonjával! Megfizette volna!
– Te nem vagy erre rászorulva, hogy egy perverz vénembernek modellt álljál! Különben is, mit szólna hozzá Zoli? – vonta kérdőre
Csillát Gabi.
Zoli Csilla vőlegénye volt.
– Biztos féltékeny lenne! – nevetett Csilla.
– Azért azt a fura kütyüt megmutathatná neki! – tette még hozzá.
– Na ja!
Mielőtt még értetlenkedne az olvasó, elárulom, hogy a történet 2050-ben játszódik. A korszerű technika és a kütyük világa már
leáldozott. Az internetet csak hivatalos célra lehetett már használni, és sürgősen indokolt esetben. Az emberek már a valós élményeket keresték. Újra papír
alapon leveleztek, újra könyvet fogtak a kezükbe. A legmenőbb volt a fiatalok között a postagalamb. A szerelmesek egymásnak postagalambbal üzentek. A
legjövedelmezőbb foglalkozás a galambtenyésztés volt. Meg a fényképész. Meg a nyomdász.
Az informatikusoknak és a digitális eszközöket árusító üzleteknek leáldozóban volt a csillaga. Gabi történészhallgató fia a
szakdolgozatát az „internet hőskoráról” írta. Innen volt olyan tájékozott okostelefon ügyben. A srác az otthonba ment anyagot gyűjteni a munkához. Hová
máshová ment volna? Az öregek a társalgóban – ahelyett, hogy egymással kommunikálnának – a kütyüjüket nyomogatják.
Feri bácsi is az exnőivel – legutóbbi hölgy Mancika néni volt – telefonon veszekedett, pedig ott ült a másik sarokban.
Időnként azért oda-odanéztek egymásra. Meg mindegyiküknek egyszerre villant dühösen a szeme. Csilla nővér jó emberismerő volt, és nyomon tudta követni az
eseményeket.
– Hiába, Mancika már öreg hozzám, idén betöltötte a hatvanat. Nem képes megérteni. Oké, jól tartja magát, de akkor is. Nem
értem, hogy mit rinyál itt nekem – magyarázta Feri bácsi Csillának.
– Hány éves is Feri bácsi? – kérdezte a lány, miközben alig bírta visszatartani nevetését (vagy inkább röhögését?).
– Nyolcvanhárom kedveském! És maga?
– Huszonöt, már mondtam a múltkor!
– Ja, az még tavaly volt. Akkor még csak huszonnégy volt! Talán magácskával el tudnám képzelni a jövőmet!
– Micsoda csábító ajánlat! Csak attól tartok, a vőlegényem féltékeny lesz!
– Hány éves is a vőlegénye?
– Ő is huszonöt!
– Magának egy érett férfira van szüksége! – az öreg kacsintással kisérte szavait.
– Jó, még meggondolom, de addig is szeretném kicserélni a pelenkáját!
– Tedd azt!
Csilla nem akarta megbántani a bácsit, de ismerte a testét, és egyáltalán nem tartotta vonzónak. Kicsit sajnálta is. Amikor
mosdatta és pelenkázta, kiszolgáltatott volt, mint egy kisgyerek. Ezért is évődött vele. Amelyik kutya ugat, az nem harap! – gondolta.
Akármilyen félelmetes ember volt fénykorában, mára már egy kiszolgáltatott öregember. Hiába volt rengeteg pénz a bankszámláján,
amiből tudta fizetni az otthonban az ellátást. Neki és a többi öregnek köszönhette a munkáját. És a jó fizetését.
– Amennyit tejelünk a „Műintézménynek”, minimum, hogy a kedves hölgyeket megfizessék belőle! – hajtogatta mindig az öreg.
Vőlegénye csodálta, hogy itt tud dolgozni. A fiút zavarták az öregek. Visszataszítónak találta őket.
– Inkább ne öregedjek meg! – mondta mindig Csillának.
– Erre majd emlékeztetlek az aranylakodalmunkon! – vágott vissza a lány mindig.
Persze ez célzás is volt arra, hogy mikor határozza el magát a srác a lánykérésre. Már öt éve együtt voltak. Mindkettőjüknek
jól jövedelmező állása volt. Meg családot is akartak. Legalábbis Csilla akart. Egy gyenge pillanatában ezt el is panaszkodta Feri bácsinak.
– Látja kedves, én felségül venném magát, csak egy szavába kerülne!
– Majd megmondom neki, hogy jobb ajánlatot kaptam!
– Én épp szingli vagyok, ha maga nem jön hozzám, azt hiszem, hogy az is maradok!
– Mi is történt a legutolsó feleségével?
– Ja, a Lujzika? Nem akarta megenni a gombát!
Csilla döbbenten nézett. Az öreg elnevette magát.
– Vicceltem, nem kell mindent komolyan venni!
Nem kell mindent készpénznek venni, amit az öreg Füge mond!
– Ja, oké, értem én a viccet. Csak kicsit fáradt vagyok ma. És még be kell ugranom Sacika nénihez is. Nem működik az Ipad.
Mintha én annyira értenék a kütyükhöz. Én élőszóban szoktam beszélgetni. Vonalas telefonunk sincs. A házunk előtt pont van egy telefonfülke, ha muszáj
telefonálnunk.
– Jaaj, ezek a mai fiatalok! Visszatértek a kőkorszakba! Én is tudok ám mutatni magának valamit!
– Jaaj, ne mutogasson, könyörgöm! – ijedt meg a lány. – Most cseréltem a pelenkát, nem tudom, hogy mit tud maga nekem még
mutatni! Meg szeretném, ha tudnék enni a vacsorából.
De ha sokat mutogat még nekem, elmegy az étvágyam! – tette még hozzá gondolatban. Ki nem mondta hangosan. Az öreg – hál
istennek – nem a ruháját kezdte mutatni. Elővett az éjjeliszekrénye fiókjából egy papír alapú megsárgult fekete-fehér fotót.
– Azta, ez nem semmi! – lepődött meg a lány.
Az öregnek – még az átlagnál is jobban – elkezdett remegni a keze.
– Ő volt az én nagy szerelmem! – lábadt könnybe a szeme, és átadta az értékes fotót Csillának.
– Szép lány, mi lett vele? Meghalt?
– Számomra igen! Amikor nem jött hozzám. Elvetélt a gyerekünkkel. Mert vagányak voltunk, koncertre akartunk menni. Azt hittük,
hogy velünk nem történhet baj. Mert fiatalok voltunk. Ne nézzem rám ilyen furán. Mi is voltunk fiatalok. Vagánykodtunk. Jártunkkoncertre. Nem tudom, hogy
alakult volna az életem, ha együtt maradtunk volna. Arra már rég nem gondolok, akkor mi lett volna, ha megmarad az a gyerek. Akkor most nem itt lennék.
Hanem vele, otthon. Egy igazi otthonban. És az unokák, dédunokák körülöttünk lennének. És nem havonta látogatnának. Talán nem lenne ennyi pénz a
bankszámlámon. A kétezres évek elején találkoztunk. Összefutottunk a vonaton. Én épp egy banda elől menekültem. Akkor még kisstílű bűnöző voltam. Ő gazdag
volt, előkelő bunda volt rajta. Először nem ismertük meg egymást. Ő is változott, én is. De véletlenül egymás szemébe néztünk. Elmondta, hogy külföldön él,
jól megy a sora. Én inkább nem akartam magamról mesélni. Szégyelltem volna. Az volt a szerelem az utolsó vérig. Szerelem az utolsó percig.
Csilla szeme is könnyes lett. Visszaadta a bácsinak az értékes képet. Még soha ennyire nem nyílt meg neki. Soha ilyen komolyan nem beszélt.
– Visszatenné a fiókba? Nekem elment az erőm.
Csilla tette, amit a bácsi mondott.
– Visszakísérne az ágyamba?
Csilla visszakísérte Feri bácsit az ágyába, és gyengéden betakarta.
– Most magamra hagyna kérem, nagyon elfáradtam!
A lány szó nélkül kiment, halkan becsukta maga után az ajtót. A folyosón már nem tudta visszatartani könnyeit.