Néha az élet váratlan helyzet elé állít bennünket. Minden tervünk dugába dől, és felváltja valami jobb, vagy épp rosszabb. Ez
történt velem is. Hogy jó lesz-e, vagy rossz? Azt egyelőre még nem tudom.
Néhány hete a nagypapám örökre eltávozott. Mindenkit váratlanul ért, hiszen nem volt beteg. Az örökmozgó kis öreg egyszerűen
csak elaludt, és többé nem ébredt fel. Az ilyesmire nem lehet felkészülni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az élet elmúlással jár.
Most az egész család itt ül a nagymamám nappalijában, és várjuk, hogy mit szeretne bejelenteni nekünk. Apám a karosszékben
foglalt helyet egy pohár borral a kezében. Nyugodt volt, mint mindig. Szemüvegén keresztül békésen figyelte, ahogy nagyanyám leteszi a dohányzóasztalra a
süteményt, majd elhelyezkedik a fotelben. Szokásához híven a szakállát simogatta, mikor elmélyülten gondolkodott. Anyám az öcsém kezét szorongatta, aki még
csak 10 éves volt, és állandóan fel akart állni, hogy kimenjen a kertbe.
– Maradj nyugton. Mindjárt kimehetsz Bozonthoz – szólt rá anyám.
Bozont a nagyszüleim kutyája volt, akivel David, az öcsém játszani szokott. A mai napig nem tudom, hogy miért ezt a nevet adták
az ebnek, hiszen rövid szőrű, egyáltalán nem volt rajta semmi bozontos. David nyaranta sokat volt a nagyszülőknél, így egészen közel álltak egymáshoz az
állattal. Szinte együtt cseperedtek fel.
– Engedd csak ki Mary – szólalt meg a nagyi. – Őt úgysem érdekli, amit mondani szeretnék.
Anyám elengedte az örökké nyughatatlan öcsém kezét, aki azonnal elviharzott a hátsó terasz felé. Így már négyesben ültünk
egymással szemben. Anyám a nagyival, én pedig apámmal szemközt, a kanapén.
– Jamina! – nézett rám komolyan a nagymamám. – A mondandóm leginkább téged érint, és őszintén remélem, hogy nem fogsz
visszautasítani.
Zavartan néztem egyik szülőmről a másikra, akik teljes nyugalomban várták a folytatást. Vajon mire készülnek?
– Mit nem utasítok vissza? – kérdeztem kissé félénken.
– Nagyapád halála nagyon megviselt. Ezt mindannyian láthatjátok – tárta szét szomorúan vékony karjait a nagyi.
Valóban láttuk. A mindig vidám, kedves asszony most megtörten, fáradtan ült, és életemben először, valóban öregnek láttam.
– Ezért úgy döntöttem, hogy szeretném rád hagyni az egész házat, természetesen a szállodával együtt – jelentette ki
rezzenéstelen arccal.
A bejelentés mellbe vágott. Erre aztán végképp nem számítottam.
– Hogy mi? – néztem értetlenül rájuk. – De hát itt laksz, és még tudod vezetni a szállodát. Miért kellene rám hagynod?
Idegesen felálltam. Biztos, hogy valami baj van. Miért nem mondják el? Csak akkor közöl az ember ilyet, ha búcsúzni
akar. A szüleim továbbra is csendben ültek, és engem néztek. Látszott, hogy őket nem lepte meg, amit hallottak. Ezek szerint már tudtak róla.
– Mit titkoltok? – kérdeztem anyámtól attól tartva, hogy a nagyinak valami komoly baja lehet. Hisz mi másért döntött volna
így.
– Kérlek, ülj vissza Jamina – válaszolta higgadtan. – Nem titkolunk semmit. Egyszerűen csak a nagyi kérte, hogy ő hadd mondja
el neked.
Leültem, és kérdőn, riadt szemmel néztem a nagymamámra.
– Nagyapád nélkül elveszettnek érzem magam. Minden rá emlékeztet. Ez a ház, a szálloda, a kert, mind-mind a közös életünk
gyümölcse, és minden nap fájdalmas emlékeket ébreszt, bárhová nézek – folytatta könnyes szemmel. – Ő is azt szerette volna, ha te öröklöd meg ezt az egészet.
Tudtuk, hogy képes vagy tovább vinni mindazt, amit mi itt létrehoztunk – mondta elcsukló hangon.
Annyira szívszorító volt őt így látni. Átültem mellé, és könnyezve átöleltem. Átéreztem, hogy milyen fájdalmas lehet minden
egyes nap a szeretett férfi nélkül ébrednie. Már nincs akihez szóljon, nincs akinek elpanaszolja, ha valami bosszantja, vagy ha valami fáj. Nincs, aki
megnevetteti, akivel felidézheti a rengeteg közös emléket. Senki sem várja a vacsoránál, vagy a közös ágyban. És igen, mindenhol őt láthatja. A konyhában
megszerelt csapban, a kertben ültetett fákban, a kutyaházban. Mindenben, amit a nagyapám csinált a két kezével. Anyám is a szemeit törölgette, apám pedig
továbbra is csendben ült, és várakozott.
– Mondd, hogy nem utasítasz vissza! – nézett rám kipirosodott szemeivel.
– Persze, hogy nem – ráztam a fejem, hisz mi mást válaszolhattam volna.
Természetesen azonnal átfutott a fejemen, hogy talán át kellett volna gondolni, de már késő volt.
– Drága nagyi! És veled mi lesz?
– Ellához költözöm. Ő is egyedül él. A háza nagy, kényelmesen elférünk, és így legalább a városban maradhatok, és minden nap
kimehetek Jack sírjához.
Ella a legjobb barátnője volt egészen iskolás koruk óta. Egy ingatlanirodát üzemeltetett, ami az egyik legnagyobbnak számított
a környéken. Nagyon kedves nő, és a munkának köszönhetően máig fitt, és fiatalos. El kellett ismernem, mellette jó helyen lenne a nagyim.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e megbirkózni a feladattal – mondtam bizonytalanul. – És egyáltalán mikor lenne mindez?
Reméltem, hogy bőven lesz időm megbarátkozni a gondolattal, hogy el kell hagynom Floridát, és fel kell adnom az eddigi életem.
– Nem kell azonnal ide költöznöd Jamina – szólalt meg apám. – Most úgy sincs szezon. Van időd felkészülni, de különben meg
szinte mindent tudsz.
– Így van. Sokszor dolgoztál már itt – bólogatott anyám. – Nem fog nehézséget okozni a szálloda üzemeltetése, és különben is,
mindannyian tudjuk milyen talpraesett lány vagy – mosolygott biztatóan.
Nem akartam vitába szállni velük. A recepción állni, vagy a szobákat kitakarítani nem ugyanaz, mint az egész 14 szobás
szállodát irányítani. Igaz, nem volt nagy, de testközelből tapasztaltam, hogy mennyi feladattal jár az üzemeltetése. A birtok, melyből a hotelt alakították
ki, családi örökség. Valamikor egész nagy terület tartozott hozzá, de annak egy részét már régen értékesítették, de így is hatalmas volt. Korábban az egész
házat lakták, de mikor a nagyszüleim birtokába került, leválasztottak egy lakrészt saját kerttel, ahová a nagypapával költöztek. A ház nagyobbik részét pedig
hosszú időn keresztül folyamatosan átalakították át szálláshellyé. A tervük működött. A patinás épület gyorsan felkapott lett a jómódú turisták körében, így
az évek során épülhetett hozzá egy medence, játszótér a gyerekeknek, és egy csodálatos arborétum szerű kert, mely végéből ki lehetett sétálni a
vízpartra.
Már egészen a középiskolás éveim alatt nyaranta néhány hetet itt dolgoztam, majd időnként még az egyetem alatt is. Valóban
ismertem a ház minden zegét-zugát, és a gyönyörű kisvárost is. A problémát nem ez jelentette, hanem az, hogy nem terveztem Dél-Karolinába költözni. Igaz,
Beaufort megye mindig közel állt a szívemhez, de nem itt képzeltem el az életem.
Ella néni sikerein felbuzdulva én is arról álmodoztam, hogy egyszer egy saját ingatlanirodát nyitok otthon Floridában. Az
iskola után tapasztalatszerzés céljából azonnal elhelyezkedtem egy ingatlanos cégnél, ahol nagyon rövid időn belül előléptettek. Volt érzékem az
értékesítéshez, és az emberekhez. Szerettem a házak egyedi varázsát, és minden épületben megláttam azt az otthont, amire a vevőim vágytak. Valahogy mindig
megéreztem, hogy mit akarnak, néhány remek ötlet, és biztató szó után sikeres üzleteket kötöttem. Jól kerestem, és minden centet félretettem a saját irodára.
Már nem sok kellett volna ahhoz, hogy elindulhassak a saját utamon. Aztán ott volt még Scott is, a barátom. Ő biztosan ki fog kelni magából, ha közlöm, hogy
Karolinába költözök.
– Csak egyet kérnék – zökkentett ki a gondolataimból a nagyi. – Soha ne add el! Maradjon a család birtokában az ingatlan!
– Ez természetes. Meg sem fordulna Jamina fejében, hogy eladja a birtokot – felelte anyám helyettem is, de közben engem nézett,
és várta a beleegyezésem.
– Ígérem, hogy nem adom el soha, nagyi! – bólintottam sután.
A gondolataim már egészen máshol jártak. Nos, így szembesültem életem legváratlanabb helyzetével. Lényegében nem volt
választási lehetőségem. Képtelen lettem volna nemet mondani, de ha nemet is mondok, mi történik? A szüleimnek megvolt a saját életük, a házuk, a munkájuk.
Apám gyógyszerész kutató volt, anyám pedig egy bankfiókot vezetett. A vendéglátás távol állt tőlük. Az öcsém pedig még túl fiatal.
De mi lesz így az álmaimmal? Lehet mégsem az az utam, amit elképzeltem magamnak? Hogyan vezetek majd saját háztartást és egy
hotelt? Még nem vagyok felkészülve erre. Anyagi megfontolásból még mindig a szüleimnél laktam, pedig már 25 éves voltam. Igaz, egy teljesen külön
lakrészben, amit az apám és a nagyapám közösen alakított ki nekem a dupla garázs fölötti tetőtérben. De akkor is... Mindig nagyon céltudatos voltam, és most
váratlanul kizökkentettek a jól megszokott kerékvágásból, és egy teljesen új helyzet elé állítottak.
Nem hittem, hogy valaha is elhagyom Floridát. Itt vannak a barátaim, a munkám, és Scott. Na igen, Scott, akivel már három éve
vagyunk együtt olyan se veled, se nélküled kapcsolatban. Egy buliban ismerkedtünk meg, ahol ő volt a házigazda. A szülei vakáción voltak, és nagy
összeröffenést rendezett a haverjainak, meg a haverjai haverjainak, és az azok haverjainak. Így kerültem oda én is a barátnőimmel.
Elég gyorsan kiszúrt magának, és udvarolni kezdett. Magas volt, vékony, de izmos, és tetszett a szőke, állig érő haja, amit
lazán hátra simítva hordott. Kedves volt, de ugyanakkor kicsit nagyképű. Azonnal eldicsekedett azzal, hogy ügyvédként dolgozik az apja mellett, és az egyik
kosárlabda csapat kapitánya. A népszerűsége miatt pedig körberajongták a velem egykorú lányok, akik a buliban is állandóan megzavarták az ismerkedésünket.
Később is kitartóan udvarolt, virágokkal kedveskedett, és gyakran elhívott randizni, míg végül egy pár lettünk. Jól megvoltunk,
mindketten dolgoztunk, és szorgalmasan gyűjtögettünk. Azt hittem megtaláltam életem párját, de a hónapok múlásával kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem ő
lesz az igazi. Rá kellett jönnöm, hogy egy cseppet sem figyelmes, és mindig csak magára gondol. Folyamatosan csak a saját terveiről beszélt, az enyémek
egyáltalán nem érdekelték. Ennek ellenére kitartottam mellette. A következő évben megvette az első saját lakását, és kérte, költözzek hozzá, amit én különböző
kifogások miatt rendre visszautasítottam. Leginkább azért, mert továbbra sem éreztem szilárdnak a kapcsolatunkat, aminek nem én voltam az oka. Gyakran
találtam más nők társaságában, akiket gyakran az ügyfeleinek mondott, vagy régi családi ismerősnek, de mindig kételkedtem a szavaiban, de sosem rendeztem
jelenetet. Egyetlen alkalommal kértem komolyan számon, mikor a lakása ajtajában futottam össze az egyik ilyen „ügyféllel”. Akkor azt mondta, hogy a nő
csak a kollégájának a barátnője, aki meglepetés bulit szervez a szülinapjára, és ezt beszélték meg. Miután a fejéhez vágtam, hogy ne nézzen ennyire hülyének,
szakítottunk. Hangosan kiabált velem, és ostoba, féltékeny libának nevezett. Rácsaptam az ajtót, és faképnél hagytam.
Két hét sem telt el, újra kibékültünk. Bizonyítékként fotókat mutatott a buliról, és elnézést kért azért, amiket mondott nekem.
Hittem neki, de ez újra megerősített abban, hogy nem szabad összeköltöznöm vele.
Ekkor azonban ő kezdett el féltékenykedni. Miután egyre több munkám lett az irodánál, mindig számonkérte, hogy merre jártam,
milyen a megbízóm, ki volt a vevő, nem-e kezdtek ki velem, mert szerinte egy ilyen bombázónak, mint én vagyok, senki sem tud ellenállni.
Pedig bombázónak még véletlenül sem mondtam volna magam, hiszen nem voltam magas, bár nagyon alacsony sem. A rendszeres
futásnak köszönhetően vékony, sportos volt az alakom, de nincsenek olyan szexi, hosszú combjaim, mint egy igazi bombázónak, ahogy Scott fogalmazott. Egészen
sötét barna, hullámos hajam a derekamig ért, amit gyakran egyszerű copfban hordtam, ami miatt eléggé kislányosnak tűntem. Egyedül talán a zöld szemeim –
amelyek Scott szerint olyan igézőek – tettek kicsit különlegessé.
Szóval egyre fárasztóbb volt a féltékenykedése, így ismét sokat vitáztunk egymással. Emiatt már nem találkoztunk minden nap,
elég volt hetente két-háromszor összejönnünk. Mindkettőnknek jobb volt így. Most pedig valószínűleg végleg külön fognak válni az útjaink.
– Szólnotok kellett volna, hogy mire készültök! – mondtam a szüleimnek az autóban, miután hazafelé tartottunk.
– Nem készültünk semmire. Nem a mi ötletünk volt – rázta szőke hullámos fürtjeit anyám. – A nagyanyád akarta, hogy így legyen,
mi pedig egyetértettünk vele, de a döntés egyedül a tiéd szívem.
– De tudtátok, hogy milyen terveim vannak. Ráadásul Scottra nem is gondoltatok? – kérdeztem kicsit ingerülten.
Pedig nem is haragudtam rájuk, csak már előre ideges voltam attól, hogyan fogom majd Scottal közölni a hírt.
– Ugyan már! Scott és te soha nem lesztek férj és feleség, ezt te is tudod szívem – felelte anyám. – Az a fiú nem megbízható,
nem is tudom, miért vagytok még együtt.
Kár volt felhozni a témát. Anyám sosem bírta, amin nem is csodálkozok, miután Scott a legelső találkozásukkor megjegyezte, hogy
korához képest milyen jól tartja magát, és csodálja a bátorságát, amiért ennyi idősen szült egy újabb gyereket. Szóval azonnal sikerült kivívnia anyám
ellenszenvét. Ráadásul anyám sem volt vak, pontosan látta, hogy mi zajlik közöttünk, ezért időnként szóvá is tette, miért nem dobom már ki a srácot. Apám
pedig egyszerűen csak nem vett tudomást róla. Sosem ültek le kettesben beszélgetni egy sör mellett. A köszönésen és néhány udvarias szóváltáson kívül nem
igazán volt semmilyen más kapcsolat közöttük.
– Jamina, szerintem te boldog lennél ott – nézett rám a visszapillantó tükörben apám. – Jól bánsz az emberekkel, kedves vagy,
és szereted azt a házat. A vendéglátás neked való munka.
– Kösz apa. Az majd kiderül – sóhajtottam, és kifelé bámultam az ablakon.
Időre volt szükségem, hogy barátkozni tudjak a gondolattal.
– Elköltözöl otthonról? – bökött oldalba David.
– Nagyon úgy tűnik – válaszoltam egykedvűen.
– De jó, akkor lesz egy saját kecóm! – örvendezett tapsikolva.
– Nana, ahhoz még túl fiatal vagy! – nevetett anyám.
Egy hét múlva ismét Beaufortban voltam, hogy segítsek a nagyinak a költözésben, és az ügyvédhez is mennünk kellett elrendezni a
papírokat. Scottnak még nem mertem szólni, de nem is találkoztunk, mert állítása szerint „elfoglalt” volt. Telefonon hívott, hogy megkérdezze mi újság,
én pedig nem mondtam neki semmit a jövőbeli fontos változásokról, mely eléggé mélyen érinteni fogja őt is. Gondoltam, jobb lesz majd személyesen közölni vele
a hírt. Valójában az igazság az volt, hogy halogattam a dolgot. Már rég túl kellett volna esnem rajta, és akkor most nem lennék ennyire feszült.
Megálltam a ház előtt, ahol már ott parkolt a költöztető kocsi. Felnéztem a hatalmas épületre, amely hamarosan az enyém lesz.
Fehér deszkázott falaira lassan ráfért egy festés, habár így még patinásabbnak tűnt. Magas ablakain sötétszürke zsalugáterek díszelegtek. A két bejáratot
terebélyes sövényfal választotta el egymástól, és egy fehér kovácsoltvas kapun keresztül lehetett átjutni az egyik kertből a másikba. Az egész épület emeleti
szintjét fehér oszlopos erkély fogta körbe, helyenként terasszá kiszélesedve, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékre. Az erkély alatt kávézóasztalokkal és
virágokkal díszített tornác húzódott, amely a hátsó kerthez vezetett. A ház előtt formára nyírt tuják, rózsák, és nagy levelű páfrányok sora vezetett egészen
a bejárathoz vezető lépcsőig. Az egész nagyon ízléses, és elegáns volt.
– Jamina! – integetett a nagymamám a tornácról. – De jó, hogy jöttél. Kérlek, engedd be a költöztetőket – és azzal elkezdett
kitárulni az ő lakrészéhez vezető elektromos kapu.
Intettem a sofőrnek, hogy hová álljon be, majd bementem a lakásba. A ház már tele volt dobozokkal.
– Ella már nagyon vár bennünket! Szia, drágám! – ölelt magához a nagyi, aki a hátsó kertből jött be.
– Látom, nem vártál meg, és egyedül cipelted a dobozokat – dorgáltam meg.
– Nem egyedül, Robert segítségével – mutatott a kert felé, ahol egy középkorú férfi az egyik fa ágait metszette.
– Ő a kertész, még nem találkoztál vele. Majd bemutatom, ahogy a személyzet többi tagját is. Bár van, akiket már ismersz.
Az ajtóhoz ment, és kitárta mindkét szárnyát, hogy a költöztetők ki tudják vinni a csomagokat.
– Na jó, akkor miben segítsek? – dobtam le a táskám az egyik székre.
– A gardróbban van még néhány ruha, melyeket nem csomagoltam be. Ott találsz bőröndöt is – felelte, és máris a két megtermett
férfi felé fordult, akik az utasításait várták, én pedig felmentem a lépcsőn az emeletre.
A lakrészük nagyon praktikus elrendezésű volt. A földszinten a bejárattal szemben volt egy szalon – legalábbis ők így nevezték,
ezért mindenki más is így hívta –, mely közepén kényelmes karosszékekkel körbevett, kis antik asztal állt. Balra nyílt a tágas konyha, és ebédlő, mellette egy
fürdő. Jobbra a nappali, ahonnan ajtó vezetett a dolgozószobába, szemben pedig hatalmas üvegezett erkélyajtó, melyen keresztül a teraszra, és a hátsó kertbe
lehetett kijutni. Az egész rendkívül tágas, és világos volt. Az emeletre vezető lépcső szintén jobbra, a nappali fala mellett húzódott. Fent pedig három
hálószoba, egy gardrób, és egy másik fürdőszoba kapott helyet. Az alagsorba a konyhából lehetett lejutni, ahol korábban mosókonyha volt, de átalakították
műhelynek a nagyapámnak, és a fenti fürdőből lett leválasztva a mosóhelyiség. Még így is kényelmes méretű volt mindegyik. A konyha mögött pedig a garázs
húzódott, felette nagy terasszal, ahova az egyik szobából lehetett kijutni.
Néhány női ruha lógott a vállfákon, melyeket gondosan behajtogattam az egyik bőröndbe. A gardrób teljesen üres lett. A nagyapám
ruhái már nem voltak ott, sem a cipői. Milyen nehéz lehetett őket elraknia a nagyinak – gondoltam szomorúan, majd végigjártam a szobákat, hogy
átnézzem, nem-e hagyott ki valamit.
Mit fogok én itt csinálni egyedül ebben a nagy házban? – kérdeztem magamtól, miután végeztem, és a folyosón ácsorogtam.
Scott biztosan nem fog velem tartani, maximum hétvégenként látogat majd meg. Egy darabig.Azzal vigasztaltam magam, hogy nem leszek teljesen egyedül,
hisz itt lesz a nagyi és Ella is. Ráadásul a szüleim és a barátaim is bármikor eljöhetnek meglátogatni. A bőrönddel a kezemben lesétáltam a lépcsőn.
A szalon lassan kiürült, már csak egy-két doboz árválkodott a fal mellett.
– Milyen figyelmetlen vagyok. Egyből befogtalak dolgozni, és meg sem kínáltalak semmivel – mondta a nagyi a konyhából kilépve,
egy tálcát egyensúlyozva a kezében. – Gyere, egyél egy-két falatot, és hoztam kávét is.
– Ugyan, van elég dolgod. Ne fáradj még ezzel is! – feleltem, de a kávénak igazán örültem. – Ez pedig nem nagy segítség volt –
mutattam nevetve az egy szem bőröndre, amit én pakoltam be.
– Ne aggódj! Majd segíthetsz Ellánál kipakolni – mosolygott. – Hidd el, az is fárasztó lesz.
Leült az egyik székre, és maga elé nézve kavargatta a kávéját. Nem akartam megzavarni. Hagytam, hogy gondolatban búcsúzkodjon a szeretett otthonától.
– Ugye nem zavarnak ezek a régi bútorok? – nézett fel rám.
– Már, hogy zavarnának? Semmi pénzért nem válnék meg tőlük!
– Gondoltam, talán modernebbre szeretnéd cserélni őket.
– Eszemben sincs, hisz mindegyik olyan gyönyörű – feleltem, és így is gondoltam. – És rátok emlékeztet – tettem hozzá
mosolyogva.
Az impozáns méretű, igazi fából készült bútorok valóban gyönyörűek voltak. Némelyiket változatos faragás díszítette, a
kényelmes székeket pedig fényes, apró virágmintás huzat vonta be. Ugyanolyan, mint amiből a terasz felé vezető ablakokat díszítő drapériák voltak.
– És Bozont? Őt is magaddal viszed? – kérdeztem, miután beugrott, hogy nem láttam a kutyát szaladgálni az udvaron.
– Óh, ő már Ellánál van – nevetett. – Ha tudnád, milyen nehéz volt meggyőznöm, hogy beengedje a kertjébe.
– Sejtem – nevettem én is, miután elképzeltem, ahogy Bozont gödröket kapar az Ella gondosan nyírt pázsitján.
– Ideje indulnunk – mondta, majd körülnézett. – Még nem búcsúzok el, mert holnap vissza jövök, hogy a szállodában mindent megmutassak.
– Amúgy is bármikor jöhetsz majd – fogtam meg a táskám, belé karoltam, és együtt kisétáltunk a házból.
Az én autómmal vittem el Ellához, aki az ajtóban irányította a férfiakat, hogy hová pakolják a holmikat.
– Jamina! – indult el felénk a lépcsőn.
– Ella néni! De régen láttalak!
Hosszan megöleltük egymást. Majd bevezetett bennünket a házba.
– Vera! – fordult a nagymamám felé – Most már otthon vagy. Lásd vendégül az unokádat!
– Látod! Egyből munkára fog – viccelődött a nagyi. – Gyere, megmutatom, hogy hol fogok élni ezentúl.
Ella néni háza majdnem akkora volt, mint a nagyszüleimé a szálloda résszel együtt, csak éppen ő az egész házat egyedül lakta.
A nagyinak egy külön lakosztály állt rendelkezésére, amely nagyon otthonosan volt berendezve. A kis nappalijából a kertbe lehetett látni, ahol már Bozont
csaholt az ajtóban ülve.
– Na, gyere be szépen a gazdihoz – nyitotta ki az ajtót a nagyi, és a kutya azonnal a lábához dörgölődött örömében.
Bozont egy Labrador keverék volt, és nagyon játékos. Nem véletlen, hogy Daviddel olyan jól kijöttek, képesek voltak egész nap a kertben rohangálni.
– Hoztam nektek egy kis frissítőt – lépett be Ella. – Jamina drágám! Mesélj, mi újság veled? Vera, te pedig légy szíves rendezd
el a költöztetőket, mert már az utolsó dobozokat pakolják.
A nagyi sóhajtva széttárta a karjait, majd kisétált, én pedig leültem Ella nénivel. Bronzvörös, oldalra fésült rövid haja most
is olyan volt, mintha most lépett ki volna a fodrászatból.
– Szegény, nagyon kivan – súgta. – Megpróbálom elterelni a figyelmét. Már egy csomó programot kitaláltam a számára.
– Ez nagyon kedves tőled! – feleltem. – Oda kell figyelnünk rá, most annyira törékeny.
– Erős nő, ne aggódj! Csak kell neki egy kis idő.
Elhallgattunk, mert lépteket hallottunk, de csak az egyik munkás hozott be egy újabb dobozt.
– Mesélj, mi újság veled? Milyen terveid vannak a házzal? – kérdezte.
– Még nincs semmi tervem. Az az igazság, hogy nagyon váratlanul ért ez az egész, és még nem fogtam fel teljesen, hogy mi is
történik körülöttem – mondtam.
– Még otthon sem rendeztem el a dolgaimat. Először azon kell túllennem.
– Meglesz minden szép sorban. De javaslom, ne húzd az időt. A hotelt kedvelik a turisták, ezért nem érdemes túl sokáig zárva
tartani. Hidd el, jól meg fogsz élni belőle – nyugtatott.
– Nem ettől tartok, csak tudod, szerettem volna én is egy olyan menő ingatlanirodát Floridában, mint amilyen a tiéd.
– Ugyan már! – legyintett. – Ne akarj ennyi gondot a nyakadba venni! De, ha mégsem jön be a vendéglátás, örömmel látlak a
cégnél – kacagott.
– Hát, ha már belevágok, akkor szeretném jól csinálni. Elég ciki lenne, ha csődbe vinném a családi örökséget – nevettem
én is.
Estére tényleg elfáradtam, mire nagyjából mindent kipakoltunk a dobozokból. Közben a nagyi végig oktatott, hogy majd miket kell
csinálnom, és mi az, amire nagyon oda kell figyelnem. A végén már teljesen zsongott a fejem a sok információtól, így mire ágyba kerültem, azonnal ki is
dőltem.
Másnap, miután elrendeztük a papírokat az ügyvédnél, visszamentünk a házhoz. El sem akartam hinni, hogy most már tényleg
minden az enyém. Ez egy új kezdet, tele kihívással. Talán épp nekem való! Kezdtem kicsit élvezni a dolgot. Egyből a szállodába mentünk, ahová belépve az
alkalmazottak fogadtak bennünket.
– Jamina, szeretném bemutatni neked a személyzetet – vezetett oda a nagymamám a recepciós pultnál várakozó emberekhez.
– Luciát és Teresát már ismered – mutatott a két mexikói származású takarítónőre, akikkel több nyarat is végig dolgoztunk együtt.
– Ms. Way, örülünk, hogy itt van – üdvözölt a két nő.
Meglepett, hogy milyen hivatalosak, hiszen korábban mindig csak a keresztnevemen szólítottak. Lucia egy ötvenes, alacsonyabb,
teltebb nő volt, míg Teresa magas, és vékony, közel a negyvenhez. Mindketten régóta dolgoztak már a nagyszüleimnél.
– Anita a recepciósunk, Robert pedig a kertészünk, de inkább a mindenesünk. – mutatott be minket egymásnak a nagyi. – Mrs.
Thomson, a szakácsnőnk nem tudott eljönni, mert az unokája születésnapját ünneplik, és ő süti a tortát. De azt hiszem őt is ismered már. Ő pedig Max –
mutatott egy fiatal fiúra –, az éjszakásunk.
Anita egy bájos arcú, fiatal lány volt, alig pár évvel fiatalabb tőlem. Hosszú, egyenes haját épp olyan kontyba tűzve hordta,
mint Lucia és Teresa. Robert pedig egy erősen őszülő, középkorú férfi, aki kockás inget és kertésznadrágot viselt. Zsebéből egy pár kesztyű lógott ki.
– Örvendek, Ms. Way – nyújtotta felém kérges kezét. – Ha bármiben a segítségére lehetek, csak szóljon.
– Úgy lesz. Köszönöm Robert.
– Örülök, hogy megismerhetem – motyogta félénken Max is.
Körülbelül velem egykorú fiatalember volt, sűrű vörös, göndör hajjal, és szeplőkkel. Szóval ők lesznek az én segítségeim
– nyugtáztam, ahogy végignéztem rajtuk. Szükségem is lesz rájuk, mert nélkülük fogalmam sincs, hogy boldogulnék.
Az épületben nem kellett körbevezetnie a nagyinak, hisz jól ismertem. Helyette átmentünk az ő, pontosabban most már az én
lakrészembe, azon belül is a dolgozószobába, ahol a kezembe nyomott egy füzetet.
– Ebbe mindent beleírtam. A könyvelés menetét, az összes partnerünk elérhetőségét, mikor milyen munkák esedékesek, mit hol
tudsz beszerezni. Egyszóval ez lehet a mankód, amíg nem rázódsz bele – közölte.
– Nagyi, ez szuper! Te aztán mindenre gondoltál – lapozgattam a füzetet.
– De persze itt leszek a szomszédban, ha bármi gondod adódna.
– A segítséged nélkül nem is mernék belevágni ebbe az egészbe – mosolyogtam rá kedvesen.
– Lehet picit haragszol rám, amiért így felforgattam az életed.
– Szó sincs róla, hogy gondolhatsz ilyet? – öleltem magamhoz. – Ez csak a kezdeti bizonytalanság, de hamar túl leszek rajta, és
szeretném legalább olyan jól csinálni, mint ti, a nagyapával – nyugtattam meg az én örökké aggódó nagymamámat.
– Jaj, majd elfelejtettem!
Az asztalhoz ment, majd kihúzott egy fiókot, melyből kivett egy kulcsot, és a kezembe adta. Kérdőn néztem rá.
– Az autónk kulcsa. A garázsban áll. Nekem már nincs szükségem rá. Vagy eladod, vagy megtartod. Most már az is a tiéd –
felelte.
Már volt egy autóm, így nem volt szükségem másikra, de azért illedelmesen megköszöntem. Később a kertben sétáltunk, és ott is
megmutatott mindent, ami fontos lehet.
– Robert a segítségedre lesz, de az a biztos, ha te is tudod, mit hol találsz – magyarázta. – Mindkét kertet ő gondozza, nem
csak a szállodáét, így nem lesz gondod a fűnyírással. Persze, amíg nem lesz egy férfi a háznál – tette hozzá csak úgy mellékesen.
– Akkor azt hiszem Robert jó sokáig el lesz látva munkával – kuncogtam.
– Ne gondold! Itt Beaufortban is sok jóképű fiatalember van ám – azzal nevetve belém karolt, és tettünk egy jó nagy sétát a
kellemes hűvöst adó fák között.
Miután végeztünk, visszavittem Ellához, és én is ott töltöttem az éjszakát, mert már nem akartam ilyen későn útrakelni. Reggel
viszont azonnal indultam vissza Floridába. Egész úton azon gondolkoztam, hogyan közöljem Scottal a hírt. Sehogy sem akaródzott vele beszélnem, de most már nem
halogathattam tovább. Végül úgy döntöttem, elhívom hozzám vacsorára. A szüleim házában – még ha külön is lakok – biztosan nem fog jelenetet rendezni. Azonnal
tárcsáztam, és kihangosítottam, mert vezetés közben nem szerettem a kezemben tartani a készüléket.
– Helló, baby! – szólt bele.
– Szia Scott!
– Merre vagy? Már haza értél? – kérdezte.
– Még úton vagyok.
– Mégis miért kellett megint leutaznod oda? A múlt héten voltál – morgolódott.
– Tudod, hogy milyen rossz most a nagyinak – kezdtem, de a szavamba vágott.
– Akkor menjen anyád ápolni a lelkét. Nem a te feladatod!
– De Scott! Hogy mondhatsz ilyet?
– Nem szeretem, ha a barátnőm egyedül császkál ilyen messze tőlem – próbált szépíteni.
– Oké – hagytam rá. – Azért kerestelek, mert szeretném, ha együtt vacsoráznánk.
– Az jó lenne, hisz már napok óta nem láttalak! Melyik étteremben? – kérdezte.
– Nem étteremben, hanem nálam – feleltem.
– Hm, csak nem vágysz rám baby?
A fejem csóváltam, nem szerettem, mikor ilyen öntelt.
– Csak látni akarlak – válaszoltam diplomatikusan.
– Én is téged baby. Akkor hétkor nálad, oké? Most rohanok, mert már így is elkéstem! – azzal le is tette, meg sem várta,
hogy válaszoljak.
Igen, ő volt Scott. Amilyen gyorsan csak tudott lerázott. Jól van – sóhajtottam, ma túl leszek ezen is. A munkahelyemen már
felmondtam, és az ügyfeleimet átadtam a kollégáknak. A két legjobb barátnőmet is felhívtam, és megbeszéltük, hogy költözés előtt még összejövünk hármasban
valahol. Őket sokkal jobban sajnáltam itt hagyni, mint Scottot. Ők ketten jelentették nekem az állandó vidámságot. Mindig fel tudták dobni a napom, nem volt
olyan hét, hogy ne találkoztunk volna valahol hármasban, és ne tárgyaltuk volna meg a dolgainkat.
Mikor hazaértem, még senki sem volt otthon. A szüleim dolgoztak, az öcsém pedig szokás szerint valamelyik osztálytársához ment
suli után. Szétnéztem mi van a hűtőben, mit tudnék vacsorára készíteni, de olyan fáradt voltam, hogy inkább úgy döntöttem rendelek valamit, és akkor lesz egy
kis időm pihenni, amíg Scott megérkezik. Majd két órát aludtam, ami szokatlan volt így délután, és egészen kómásan sétáltam le a lépcsőn, át a szüleimhez.
Anyám már a konyhában főzött, apám pedig a tévé előtt ült, könyvet olvasva.
– Hát felébredtél! – üdvözölt anyám. – Voltam nálad, de senki sem nyitott ajtót a kopogásra, úgyhogy inkább hagytalak.
Gondolom kimerültél a hosszú úton.
– Úgy is mondhatjuk – ásítottam egy nagyot, és leültem az asztalhoz. – Van kávé?
– Szolgáld ki magad! – tette elém a kiöntőt.
– Te is kérsz, drágám? – kérdezte apámat, aki szintén kiült hozzánk a konyhába.
– Nem, én aludni szeretnék az éjszaka – csóválta a fejét. - Na mesélj, hogy ment? – nézett rám.
– Flottul – válaszoltam röviden.
– Látom, hogy el vagy kenődve, pedig ez egy nagyon jó lehetőség kislányom. Nincs okod szomorkodni.
– Nem vagyok szomorú, apa. Csak még nem tértem magamhoz. De ez mindjárt segít – emeltem magasba a bögrémet.
– Gyakran meglátogatunk majd – próbált vigasztalni anyám is, holott valóban nem voltam szomorú, csak feszült Scott miatt.
Ezt viszont nem akartam közölni velük.
– Nincs semmi bajom, nyugi – intettem le őket. – A nagyit sikeresen átköltöztettük Ellához, elrendeztük az ügyvéddel a
dolgokat, majd átvettem a ház kulcsait – hadartam. – Ja, és a kocsiét is.
– Megkaptad a Hondát? – húzta fel a szemöldökét anyám.
– Igen, azt mondta a nagyi, hogy ha nem kell, adjam el.
– Gondolom meg sem nézted.
– Miért kellett volna megnéznem? – néztem rá, hisz tudtam, milyen kocsijuk van a nagyszüleimnek.
– Mert az nem a régi Honda. De majd meglátod – felelte sejtelmesen mosolyogva.
David csattogott le a lépcsőn, és lehuppant mellém az egyik székre.
– Szia Jami! Mikor költözöl? – kérdezte azonnal.
– Milyen jó, mikor az embernek ilyen kedves öccse van – nevettem. – Egyébként hétfőn, ha annyira tudni akarod.
– Anya, lehet enyém Jami szobája?
– Nem, nem lehet. Majd úgy négy év múlva, ha már kicsit benőtt a fejed lágya.
Karjait duzzogva keresztbe fonta maga előtt.
– Van fagyi? – váltott azonnal témát.
– Van, de csak vacsora után.
– Inkább hozd le a leckét, hadd nézzem át – utasította apám.
A száját elhúzva, sóhajtozva felállt, és visszament a szobájába.
– Scott ma eljön vacsorázni – közöltem a szüleimmel.
– Ezt miért csak most mondod? – háborodott fel azonnal anyám. – Nem úgy főztem.
– Már rendeltem kaját, ne izgulj. Ide be sem fog jönni. Reggel találkozunk! – tettem le a bögrét az asztalra, és visszamentem
az én kis birodalmamba.
Vettem egy illatos fürdőt, feltűztem a hajam, és egy könnyű kis piros nyári ruhába bújtam. Mindjárt hét óra. Az asztal már meg
volt terítve. Semmi flanc, semmi romantikus gyertya, csak két tányér, szalvéta, evőeszközök, egy üveg bor, és poharak. Scottot ismerve úgysem erre fog
figyelni. Kissé gyomoridegem volt, míg várakoztam. Megcsörrent a telefonom, a futár volt. Leszaladtam, és átvettem a csomagokat. Épp akkor fordult be Scott a
felhajtónkra. Kiszállt, menet közben biccentett a távozó futárnak, majd széles vigyorral felém közeledett. Jól nézett ki a világoskék ingben és farmerben, a
barna bőrével, valamint a szőke hajával.
– Helló baby! – adott egy puszit a számra. – Hiányoztam?
– Segítenél? – kérdeztem, hogy kitérjek a válasz elöl, és a kezébe adtam az egyik csomagot.
A lépcsőn felfelé haladva megmarkolta a fenekem.
– Milyen formás kis popók – nevetett.
– Hé, hagyj már! – sepertem félre a kezét.
– Nagyon éhes vagyok. Remélem finomat rendeltél! – pakolta ki a dobozokat az asztalra.
– Több félét is rendeltem. Biztosan találsz közöttük olyat, ami ízlik.
Tudtam milyen válogatós, ezért a biztonság kedvéért négyféle ételt is rendeltem.
– Azt hiszem először mégis inkább téged kóstolnálak meg – ragadta meg a derekam, és magához húzott.
– Ne már Scott – ellenkeztem. – Teljesen ki fog hűlni a kaja.
Ez hatott, mert egyből leült, és kiszolgálta magát. Meg sem kérdezte, hogy én mit szeretnék. Csak ültem vele szemben, és
vártam, hogy végezzen. Mikor tele volt a tányérja, egyből falni kezdett, és közben mesélt a munkájáról, meg a kosármeccseiről. Türelmesen hallgattam, és
vártam, hogy végre én is szóba kerülhessek.
– Te nem is eszel? – nézett az üres tányéromra.
– Nem vagyok éhes – hazudtam, pedig csak az idegesség miatt nem tudtam enni.
– És mi volt veled mostanában? – kérdezte tele szájjal.
Nahát, eszébe jutottam!
– Semmi különös, ebéd után érkeztem, és aludtam egy jót délután. Egészen kimerített az út.
Már megint terelni próbáltam. Mi a fene van velem? Tényleg ennyire tartok Scottól?
– Úgy értettem, hogy ott mi volt. Minek kellett megint lemenned oda?
– A nagymamámmal elmentünk az ügyvédhez, és rám íratta a házát – feleltem minden bevezető nélkül.
Igazából dühös voltam rá, amiért egy cseppet sem figyelmes velem, és mindig olyan lekezelően beszélt a családomról, ezért úgy
döntöttem nem szépítek a dolgokon. Egyszerűen csak közlöm vele a tényeket. Félúton a tányér és a szája között megállt a villa a kezében.
– Rád íratta a házát? – kerekedett el a szeme. – Mégis minek? Meg fog halni?
Ügyvéd létére, hogy lehet ilyen bunkó?
– Egyszer biztosan – mondtam higgadtan. – Azért íratta rám, mert szeretné, ha odaköltöznék, és én vezetném a hotelt.
Vártam a dühkitörését, de ahelyett hangosan felkacagott.
– Akkor jól benézte az öreglány – és folytatta a lakmározást, mintha mi sem történt volna.
Mindig ennyire magabiztos volt. Azt gondolta, hogy úgysem hagynám el őt, és talán az is átfutott a fején, hogy képtelen lennék
egy ilyen feladatra. Lassan eltüntetett mindent a tányérjáról.
– Hétfőn elköltözöm Dél-Karolinába – jelentettem ki egyszerűen.
Már nem érdekelt, hogy fog reagálni. Most kiderül, hogy valaha érzett-e irántam bármit, és mennyit is ér neki a kapcsolatunk.
Lassan letette mindkét kezéből az evőeszközt, az asztalra könyökölt, összekulcsolta a kezeit, és villámló tekintettel kérdezte:
– Hogy mit csinálsz?
A pillanatnyi magabiztosságom nyomban eltűnt. Nyeltem egy nagyot. Megijesztett az, ahogy rám nézett, és amilyen fenyegető volt
ez a nyugodtság a hangjában.
– Elköltözöm – válaszoltam félénken.
– Ezt mégis, hogy képzeled?
Összeráncolta a homlokát, és a hangja még mindig félelmetesen nyugodt volt.
– Engem is váratlanul ért...
– Váratlanul ért? – üvöltötte, miközben felpattant az asztal mellől. – Engem ért váratlanul! – bökött a mellkasára.
– Scott, én is csak múlt héten tudtam meg, hogy...
– Akkor miért csak most mondod el? – vágott megint a szavamba.
– Mert csak tegnap vált biztossá – sütöttem le a szemem.
– Ez remek! – emelte magasba a karjait.
Fel-alá kezdett járkálni a pici helyiségben. Tudtam, hogy nem fogadja majd jól, de azért ilyen dühkitörésre nem számítottam.
– Miért hazudsz nekem Jamina? Biztosan régóta tudtál a vénasszony szándékairól.
– Én nem hazudok Scott – álltam fel felháborodottan.
Nem tetszett, ahogy a nagyiról beszél, az pedig főleg nem, hogy hazugnak nevezett. Mégis, miért gondolja, hogy hazudok neki? Ennyire nem ismer?
– Ezért pazaroltam rád ennyi időt? – ragadta meg a karomat, és olyan erősen szorította, hogy fájt.
– Engedj el, kérlek! Ez fáj! – szóltam ijedten rá, és próbáltam kiszabadulni.
– És nekem mennyire fáj, amit velem csinálsz? – rázta meg a karom.
A sírás kerülgetett, annyira megrémültem, és iszonyatosan rosszul esett, amit a fejemhez vágott. Elpazarolt idő. Hát ennyit jelentett neki a kapcsolatunk.
– Sajnálom Scott! – mondtam remegő hangon. – Kérlek, engedj el!
Szinte eldobott magától, és idegesen a hajába túrt.
– Köszönöm a vacsorát! Igazán remek volt! – azzal az ajtóhoz ment, és hangosan becsapta maga után.
A székre rogytam, és kitört belőlem a sírás. Azt hittem, hogy bántani fog, és nagyon megrémültem. Három év. Ennyit töltöttünk
együtt, és neki ez nem több, mint elpazarolt idő. Most is csak a saját érzéseivel foglalkozott. Eszébe sem jutott megkérdezni, hogy én egyáltalán akartam-e
ezt az egészet. Akarok-e távol lenni tőle, a családomtól és a barátaimtól? Szeretném-e, hogy esetleg velem tartson? Meg se próbált megoldást keresni arra,
hogy együtt maradhassunk.
Kerestem egy zsebkendőt, majd kimentem a fürdőbe megmosakodni. A tükörben a karomra néztem, amelyen meglátszottak az ujjainak
nyomai. Sosem láttam még ennyire dühösnek. Talán picit igaza volt, és hamarabb kellett volna szólnom, de legbelül tudtam, hogy az semmit sem változtatott
volna a dolgokon. Ugyanígy fogadta volna a hírt akkor is, ha egy héttel korábban tudja meg.
Kopogtak.
Gyorsan felkaptam egy pulcsit, hogy eltakarjam a karom, majd kinyitottam az ajtót. Anyám állt ott.
– Láttam, hogy Scott elviharzott. Minden rendben? – kérdezte, miután beengedtem.
Nem hazudhattam, mert látta a kisírt szemem.
– Persze, most már minden rendben – feleltem.
– Ha jól sejtem, akkor most mondtad el neki, hogy elköltözöl – simogatta meg a karom.
Azt, amelyet nemrég még Scott szorongatott.
– Igen, és nem fogadta túl jól.
– Sejtettem. Na, gyere ide! – azzal magához húzott, és átölelt.
Én pedig újra sírni kezdtem. Szombaton este a találkozóra készültem Tinával és Sophiaval, a két legjobb barátnőmmel. Meleg
volt, de annak ellenére egy vékony, hosszú ujjú felsőt vettem fel, hogy eltakarjam a karomon éktelenkedő kék foltokat.
Örültem, hogy lesz ez a kis összejövetel, szükségem volt rá, hogy kiadhassam magamból az elmúlt napok feszültségeit. Tudtam,
hogy rájuk mindig számíthatok majd. Még akkor is, ha négy órányi autóút választ majd el bennünket egymástól. Hangosan dudált a taxi, amikor megérkeztek.
– Jövök már! – integettem nekik, és gyorsan visszaszaladtam bezárni az ajtót.
Bepattantam Sophia mellé a hátsó ülésre.
– Akkor indulhat a buli? – nézett rám nevetve Tina, a kreol bőrű, fekete rövid hajú fodrászlány.
– Még jó! Csapj bele! – emeltem fel a tenyerem, mire Tina belecsapott, majd Sophia felé fordultam, aki szintén adott egy
pacsit.
– Hová menjünk? – kérdeztem.
– Csakis a Vörös Rókába – nevetett Sophia, aki Tinával ellentétben szőke, és hófehér bőrű volt.
Tanítónőként dolgozott az egyik általános iskolában, és imádták a gyerekek. A Vörös Róka volt a régi törzshelyünk. Rengeteget
buliztunk ott. Majd, mikor mindannyian dolgozni kezdtünk, lassan elmaradoztak a hétvégi kiruccanások. Sophia összejött Edwarddal, az egyik kollégájával, aki
el is jegyezte, így ő még kevésbé tudott velünk tartani. Én a kapcsolatunk elején Scott mellett nyugodtan eljárhattam, de később már nem nézte jó szemmel.
Így a szórakozás már csak a baráti beszélgetésekre korlátozódott, melyeken gyakran a fiúk is részt vettek. Na nem mintha azok nem lettek volna jók, de néha
mindannyiunknak hiányoztak az átmulatott éjszakák. Most viszont, hogy elköltözöm, még utoljára szórakozni akartunk így együtt, hármasban.
– Jaj, olyan jó újra itt! – huppant le az egyik bőrfotelbe Tina. – Egész este táncolni akarok!
– Aztán meg holnap sírsz, hogy mennyire fáj a lábad – nevetett Sophia.
– Az holnap lesz! Most meg most van – húzta meg a vállát. – Ki tudja, fogunk-e még valaha így együtt bulizni.
– Még jó, hogy fogunk! – néztem rá megjátszott felháborodással. – És nem csak itt, Beaufortban is!
– Ez a beszéd! – csillant fel Tina szeme, és már intett is a pincérnek.
Az első kör ital után megjelent az asztalunknál két srác, akik néhány évvel lehettek fiatalabbak tőlünk.
– Leülhetünk? - kérdezték vigyorogva, enyhén spiccesen.
Felvont szemöldökkel, cinkosan összenéztünk.
– Hát úgy néz ez ki, mint egy váróterem? – tárta szét a kezeit Tina, mire a két srác dünnyögve elandalgott más lányokra
vadászni.
– Jól elüldözted őket – nevettem.
– Helyesen tette. Ez most egy lány buli! – emelte magasba poharát Sophia, de a mienk már üres volt, így most ő rendelt még egy
kört.
Miután újra tele poharak sorakoztak az asztalon, a lányok megkérdezték mi volt Scottal, és én kertelés nélkül elmeséltem miket
mondott, de azt kihagytam, hogy a karomat is megszorongatta. Anélkül is tudtam milyen véleménnyel vannak róla.
– Tényleg ekkora seggfej volt? – kérdezte Tina felháborodva.
– Tényleg – húztam el a számat, és lehajtottam az italomat.
– Akkor most újra szingli vagy? – bökött viccesen oldalba Sophia.
– Hivatalosan nem szakítottunk, csak rám csapta az ajtót.
– Az szakítás – bólogattak egyetértően.
– Nem baj, keress egy rendes pasit Beaufortban. Scott sosem volt szimpi. Nem igaz, Sophia?
– Hát, nem igazán csíptük. Olyan nagyképű volt – vallotta be Sophia. – Nem tudom, hogy Edward mit kedvel benne – húzta el a
száját.
Sophia vőlegénye és Scott jó barátok lettek a közös találkozgatások során, pedig eléggé két különböző személyiség voltak. Én
sem értettem, hogyan alakulhatott ki ez a barátság közöttük.
– Hagyjuk Scottot! Nem akarok róla beszélni – csaptam az asztalra. – Igyunk még valamit, aztán táncoljunk! – nevettem, és
intettem az egyik felszolgálónak.
– Ez az Jamina! Gyerünk! – ugrott fel Tina, és meg sem várta, hogy kihozzák az újabb kört, már a táncparketten rázta.
Nevetve követtem, majd Sophia is csatlakozott. Felszabadultan ringatóztam a zene ritmusára, és valami miatt boldognak éreztem
magam. Talán az új élet, az új lehetőségek, vagy az előttem álló izgalmas kihívások volt az oka. De az is lehet, hogy megszabadultam egy óriási tehertől,
amit Scott jelentett, és emiatt éreztem magam ilyen jól. Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy már alig várom az indulást.
Annyira jó volt újra kikapcsolódni. A két lány megígérte, hogy mindenképpen meglátogatnak, amikor csak tudnak. Sophia pedig
külön megesketett, hogy ott leszek az esküvőjén, ami alig több, mint egy hónap múlva volt esedékes. Egészen hajnalig buliztunk, így csak 10 óra után kerültem
ki az ágyból. Egy gyors zuhany és reggeli után azonnal nekiálltam csomagolni, hisz másnap korán reggel akartam indulni. Picit fájt a fejem, de egyébként nem
igazán voltam másnapos, pedig nem keveset ittunk.
Csak a ruháimat, és a legszemélyesebb holmijaimat raktam el, mert a szüleim megígérték, hogy az első látogatásokkor elhozzák a
maradékot, így nem kellett kétszer fordulnom. Viszont így is teljesen tele lett az autóm. Ebéd után a kertben kávéztunk anyával. David a szobájában játszott a
számítógépén, apám pedig valamelyik sportközvetítést nézte.
– Hiányozni fogsz! – fogta meg a kezem anyám.
– Ti is nekem! De épp ideje volt, hogy elköltözzek – mosolyogtam. – David már úgyis alig várja, hogy elfoglalja a helyemet.
Anyám nem volt öreg, ahogy Scott célzott rá. Tény, hogy 40 felett szült, de így 52 évesen is nagyon fiatalos volt, aminek talán
nagyrészt David az oka, aki fiatalon tartotta. Mindig csinosan öltözött, még munkába sem a tipikus kiskosztümöket viselte, hanem a legdivatosabb szabású
nadrágokat, szoknyákat, vagy ruhákat.
– David még várhat pár évet. Eszemben sincs külön engedni. A szobáját sem tudja rendben tartani, nemhogy egy egész lakrészt! –
legyintett nevetve.
– Bevallom, hogy kicsit izgulok, de azért várom már, hogy tudjam milyen az, ha végre a magam ura lehetek.
– Nem féltelek. Te mindig is tudtad, hogy mit akarsz. Sosem volt problémánk veled. Bár minden anyának ilyen lánya lenne! –
sóhajtott elégedetten.
– Ne már anya! Még a végén teljesen elérzékenyülök!
Meglepett, hogy őket is mélyen megérinti a költözésem. Nekik is szokatlan lesz, hogy már nem leszek itt.
– Bárcsak Daviddel is ilyen egyszerű lenne majd! – nevetett, majd a telefonja után nyúlt, ami csörögni kezdett az
asztalon.
Felállt, és néhány lépést arrébb sétált.
– Igen, az vagyok. Parancsoljon! – szólt bele a telefonba, majd hosszan hallgatott.
Láttam, ahogy eltorzul az arca. Szeme elkerekedett, homlokát összeráncolta, majd kezét a halántékához emelte.
– Hogyan történt? – kérdezte.
Ismét hallgatás. A gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy valami nagy baj van. Aztán csak azt láttam, hogy anyám kezéből kiesik a telefon, és összegörnyed.
– Istenem! – nyögte.
Odaugrottam, és attól tartva, hogy összeesik, megtartottam.
– Mi történt? – kérdeztem ijedten.
– A nagyanyád – zokogta. – Meghalt.
Hitetlenkedve néztem rá. Lehetetlen! Hisz még most voltam nála, és nem volt semmi baja.
– Micsoda? Hisz hogyan halhatott volna már meg! – értetlenkedtem riadt hangon.
– Öngyilkos lett – hallottam a szavakat anyám szájából, melyeket képtelen voltam megérteni.
Öngyilkos lett. Biztos, hogy ezt hallottam?
– Mi? Ez nem lehet igaz!
Az idegességtől remegni kezdtem. A székhez vezettem anyámat, majd én is leültem, és reszketve magam elé bámultam. A nagyi
öngyilkos lett. Ez csakis valamiféle tévedés lehet. Képtelenség. Kizárt, hogy ilyet tett volna.
– Anya, mondd el amit a telefonban hallottál – kértem, miközben a hideg futkosott a hátamon.
– A kórházból hívtak. Azt mondják leugrott a hídról, és vízbe fulladt.
Ahogy kimondta, megcsörrent a telefonom. Ella volt. Remegő kézzel nyomtam meg a gombot.
– Jamina, a nagyanyád – sírdogált ő is.
– Épp most hívták anyát a kórházból. Hogy történt Ella néni? – kérdeztem elfúló hangon.
– Reggel elment a nagyapád sírjához. Aztán egy óra körül megjelent egy rendőrautó a ház előtt. A parton találta meg egy
járókelő.
Hallottam, ahogy kifújja az orrát. Szóval igaz. Fel sem tudtam fogni.
– Be kellett mennem azonosítani. Jaj Jamina, ez annyira szörnyű!
Szinte pánikszerű roham volt rajta. Hallottam, ahogy mély levegőket vesz.
– Nyugodj meg Ella néni! Azonnal indulok Beaufortba! – és azonnal le is tettem.
– Anya! – fordultam a még mindig zokogó asszony felé. – Össze kell szedned magad. Hallod?
Könnyek között rám nézett. Annyira sajnáltam őt.
– David egyelőre nem tudhatja meg. Gyerek még az ilyen szörnyűségekhez. Most halt meg a nagyapja, és rögtön utána
nagyanyja.
– Félek, ez sok volna neki – magyaráztam. – Érted, anya? – kérdeztem, mert nem voltam biztos benne, hogy felfogja, amit mondok
neki, de bólintott.
– Szólok apának, aztán indulok. Amint megérkeztem, felhívlak.
Ismét bólintott, én pedig berohantam a házba apámhoz. Egész úton azon agyaltam, hogy mi történhetett. Nem lehetett öngyilkos.
Biztos, hogy nem. Azt ígérte, hogy megtanít mindenre. Csak most költözött Ellához. Miért költözött volna el, ha öngyilkos akart lenni? Egyszerűen csak
rám hagyhatott volna mindent, nem kellett volna ez a színjáték. Nem. A nagyi nem tett volna ilyet, bármennyire is fájt neki a nagypapám elvesztése, és Ellát
sem tette volna ki ennek. Észrevettem volna a jeleket. Talán csak baleset érte. Túlságosan kihajolt, és megbillent. Ezt inkább tartottam valószínűnek,
semmint, hogy önszántából dobja el az életét.
Siettem amennyire csak tudtam. Azonnal Ellához mentem, aki teljesen ki volt borulva, de ő is megerősített abban a
feltételezésemben, hogy a nagyi nem lehetett öngyilkos. Csakis egy szörnyű baleset lehetett. Hosszan vigasztaltam, néha vele együtt sírtam. Főleg, mikor
megláttam Bozontot az ajtó előtt türelmetlenül toporogni. Ő már soha nem láthatja újra egyik gazdáját sem, ahogyan én sem a nagyszüleimet.
Késő este búcsúztam el tőle, habár szerette volna, ha ott maradok, de mindenképpen menni akartam, mert még ki kellett pakolnom
a kocsiból a holmijaimat. Útközben felhívtam anyámat, hogy elmondjam neki azt, amit már egyébként is tudott. Már egy picit nyugodtabb volt a hangja, de
hallottam mennyire ki van merülve.
Egy ideig csak bolyongtam az üres házban, és képtelen voltam felfogni a történteket. Aztán végül rászántam magam, és behordtam
a cuccaimat. Majdnem éjfél lett, mire az utolsó csomaggal is végeztem. Néhányat felvittem az emeletre, a többit lent hagytam a szalonban. Az előző esti buli,
a hosszú út, a sírás, és a gyász megtette a hatását. Hullafáradt voltam, és mikor a kimerültségtől elterültem az ágyon, ruhástól aludtam el az egyik
vendégszobában.
Reggel 9 után riadtan ébredtem. Agyam próbálta felfogni hol vagyok, és mi történt. Csak nagyon lassan jutott el a tudatomig,
hogy a nagyi meghalt. Magamra maradtam. Egyedül kell megoldanom mindent.
A ház nagyon élettelennek tűnt. A bútorok ott álltak ugyan, de eltűntek a személyes tárgyak, melyek otthont varázsolnak egy
lakásból. Besétáltam a konyhába, ahol szerencsére találtam kávét, és rögtön főztem is magamnak egyet, hogy legalább kicsit magamhoz térjek. Miután
lezuhanyoztam és átöltöztem, elsétáltam a legközelebbi boltba, mivel semmilyen étel és ital nem volt a házban. Útközben felhívtam Robertet, akinek a számát a
nagyi füzetéből kerestem ki, és kértem, jöjjön el megbeszélni a továbbiakat. Mikor visszaértem, egy rendőrautó állt a ház előtt, melyből egy civil ruhás férfi
szállt ki. Alacsony, 50-es, őszes hajú férfi volt, kopott barna zakóban, és egyszerű farmerben.
– Ms. Way? – kérdezte, ahogy odaért hozzám.
– Igen. Miben segíthetek? – torpantam meg.
– Frank Harris nyomozó vagyok. A nagyanyja halálával kapcsolatosan lenne néhány kérdésem, ha megengedi – mondta, és a bejárat
felé pillantott.
– Persze, fáradjon csak be – nyitottam ki az ajtót előtte, habár nem értettem miért van erre szükség.
Bevezettem a szalonba, ahol hellyel kínáltam.
– Ne haragudjon, de csak tegnap éjszaka érkeztem, és elég nagy a felfordulás – mentegetőztem, és leültem vele szemben.
– Úgy értesültem, hogy a nagymamája minden vagyonát Önre íratta a múlt héten.
– Igen, így történt.
– Megkérdezhetem miért tette? – nézett rám gyanakodva.
– Csak nem gondolja, hogy bármi közöm lehetett a nagyi halálához? – kérdeztem döbbentem.
– Nem, semmi ilyesmi. Ez egyszerű rutinvizsgálat, hogy kizárjunk minden más lehetőséget, és kiderítsük, valóban öngyilkosságot
követett-e el a nagymamája.
– Biztos, hogy nem lett öngyilkos – vágtam rá, mire a nyomozó csodálkozva rám nézett.
– Miből gondolja? – dőlt hátra érdeklődve, és karjait összefonta a mellkasa előtt.
– Nemrég halt meg a nagyapám, és a nagyanyám nem akart tovább a házban maradni. Tudja, az emlékek – kezdtem, mire ő bólintott.
– Az volt a kívánsága, hogy költözzek ide, és vegyem át a szálloda üzemeltetését. Ő pedig átköltözött Ella barátnőjéhez.
– Igen, már nála is jártam – felelte.
– Akkor mindent tud.
– Szeretném magától is hallani. Miért gondolja, hogy nem lett öngyilkos?
– Ön szerint lett volna értelme végigcsinálnia a költözést? Egyszerűbben is rám hagyhatott volna mindent.
– Talán biztosra akart menni, hogy valóban ideköltözik majd – válaszolta.
– Nem. Megígérte, hogy mindenben segít. Nem hagyott volna magamra, csak úgy – ráztam a fejem.
– Akkor Ön szerint mi történt?
– Csakis baleset lehetett. Esetleg megcsúszhatott – mondtam bizonytalanul.
– Akár az is előfordulhatott – állt fel sóhajtva. – Köszönöm az együttműködést.
Az ajtóhoz ment, majd visszafordult.
– Nem hinném, de ha bármi változás lesz az ügyben, keresni fogom, és ön is bátran kereshet, ha eszébe jutna valami – azzal
felém nyújtotta a névjegyét, amit elvettem tőle.
– Viszlát Ms. Way, és sok sikert a vállalkozáshoz!
Nagyon rosszul kezdődött az új életem. Elveszettnek éreztem magam. Fogalmam sem volt, hogy legelőször mihez kezdjek.
Mindenképpen szükségem volt egy tervre. Miután ettem néhány falatot, átmentem a szállodába, amíg Robertet vártam. A ház kísértetiesen üres volt így, a
vendégek és a személyzet nélkül.
Belépve a tágas előtérbe, néhány fotel és asztal helyezkedett el szemben a recepciós pulttal, a pult mindkét oldalán lépcső
vezetett felfelé, az emeletre. Fent oldalanként hét-hét szoba volt, saját fürdővel, és erkéllyel. Lent, az előtér bal oldalán, volt a konyha, és a
raktárhelyiségek, jobb oldalon pedig az étkező, ahonnan mind a verandára, mind pedig a hátsó kertbe ki lehetett sétálni.
A régi bútorok, bordó szőnyegek, nagy virágmintás tapéták, és súlyos bársonyfüggönyök mind-mind nagyon ízlésesek voltak
valamikor, de most valahogy olyan sötétnek és komornak tűntek. A lépcsőn felfelé kezemmel végigsimítottam a falon. Így közelebbről szemügyre véve láttam,
hogy eléggé megkopott már a tapéta színe, és a szőnyeget sem ártana kicserélni. A folyosón, és a szobákban ugyanez volt a helyzet. A függönyök kissé
kifakultak a naptól, az ablakokat újra kellene festeni, de lehet, hogy egy cserére is megértek már. Oké, azt hiszem, félig-meddig megvan az első terv. A
szállodát fel kell újítani.
Lent meghallottam Robert hangját, de női hangok is felszűrődtek az emeletre. A lépcsőről láttam, hogy mindenki eljött. Max,
Teresa, Lucia, Anita, Robert és még Mrs. Thomson is ott állt, egymással sustorogva. Ahogy megláttak elhallgattak, és csendben figyelték, ahogy lejövök a
lépcsőn.
– Örülök, hogy mind eljöttek – néztem rájuk hálásan.
– Ms. Way, ez olyan szörnyű! – szólalt meg sírós hangon Anita. – Most mi lesz?
– Ez egy nagyon jó kérdés – feleltem bizonytalanul.
– Mindenben segíteni fogunk Jamina – mondta Teresa. – Ugye nem baj, ha így szólítunk?
– Persze, hogy nem – mosolyogtam rá. – Kislány korom óta ismertek. Nyugodtan tegezhet mindenki.
– Köszönjük! – hallottam Robert mély hangját. – Esetleg megtudhatjuk pontosan mi történt? – kérdezte óvatosan.
Elmeséltem nekik azt, amit tudok. Mindannyian lesújtva álltak, és tudtam, hogy most bizonytalanok a jövőjüket illetőben. A
nagymamám volt a biztosíték arra, hogy megmarad a munkahelyük.
– Szeretném minél hamarabb megnyitni a hotelt, és szükségem is lesz mindenki segítségére – mondtam, hogy megnyugtassam őket.
– Azonban úgy látom, hogy az egész épületre ráférne egy alapos felújítás.
– Ez pontosan így van – helyeselt Robert, de a többiek is bólogattak. – A vízvezetéket sem ártana kicserélni.
Azért ekkora felújításra nem gondoltam, de figyelmesen hallgattam.
– Mennyire lenne sürgős? – kérdeztem tőle.
– A csövek régiek, és időnként hangosak. Egyszer már csőtörés is volt az egyik szobában.
– A konyhába is elkelne néhány modernebb gép – jegyezte meg Mrs. Thomson.
– Ha már felújítás – kezdte bizonytalanul Lucia –, akkor talán ki lehetne alakítani egy-két lakosztályt is.
– Így igaz, minden évben van ilyen kérés, de nekünk soha nem volt lakosztályunk – csatlakozott Anita is.
Zsongani kezdett a fejem. Ez iszonyatosan sok. Új vízvezeték, lakosztályok, új szőnyegek, festés, tapéta, függönyök, gépek.
Valószínűleg az összes megtakarított pénzem nem lenne rá elég. Együtt körbejártuk az egész épületet, és rájöttem, hogy tényleg igazuk van. Túl sok minden
érett már meg a cserére. Ráadásul a két lakosztály helyét is azonnal megtaláltam. Ugyan két szobával kevesebb lenne, de ha mindkét oldalon összenyitunk
két-két szobát, akkor lenne tíz szoba, és két lakosztály saját nappalival, hálóval, modernebb fürdővel, esetleg jakuzzival, és a két erkély összevonásával
egy tágas terasz. Már csak az a kérdés, ki csinálná ezt meg, és mennyiből.
Az előtérben leültünk tanácskozni. Lucia és Teresa természetesen vállalták a takarítást a felújítás során. Anita is készségesen
felajánlotta, hogy segít a tapéták leszedésében, és minden másban, amiben csak tud. Mrs. Thomson a fájós lábával nem tudott sok mindent ígérni, de azt mondta,
hogy minden nap főz nekünk. Robertre és a halk szavú Maxre pedig a férfiaknak való munkák vártak. De ettől függetlenül mindenképpen szükségem lesz
szakemberekre. Ráadásul ez egy régi épület, nem mindegy, hogyan nyúlnak hozzá.
Abban maradtunk, hogy a jövő hétre megpróbálok szerezni valakit, aki felméri, és nagyjából kiszámolja a költségeket. Addig a
türelmüket kértem a kényszerű szabadságolás miatt. Visszamentem a házba, ahol szerencsére semmihez sem kellett nyúlni. Egyedül a hálóban az ágyat szerettem
volna kicseréltetni, mert a meglévő régi ágy már eléggé nyikorgott, illetve nem szerettem volna a nagyszüleim ágyában aludni. Szerettem az épület minden
zugát, de a kedvencem a nappali volt, mely falát szinte végig könyvespolc borította, tele mindenféle régi és új olvasmánnyal. Már iskolás éveim alatt is
szerettem a kényelmes kanapén elterülni, és a különféle könyveket lapozgatni.
Már dél is elmúlt, és nagyon éhes voltam. Nem akartam megint szendvicset enni, ezért gondoltam, hogy elmegyek a legközelebbi
étterembe, legalább picit kiszellőztetem a fejem. Lezuhanyoztam, és felvettem az egyetlen étterembe való ruhát, amit találtam, hiszen még ki sem pakoltam a
táskákból. A szűk, rövid fehér ruha felső része vállra lehúzható volt, ezért a hajam kiengedve hagytam, hogy takarja a vállam az erős napsütéstől. Derekamra
egy világosbarna övet kötöttem, és felvettem egy nem túl magas, kényelmes, barna szandált. Felkaptam a táskám, és gyalogosan indultam útnak, hogy keressek egy
helyet, ahol ebédelhetek, valamint átgondolhassam a továbbiakat.
Épp csak két háznyit gyalogoltam, mikor eszembe jutott, hogy otthon hagytam a telefonom. Azzal a lendülettel sarkon fordultam,
hogy visszamenjek érte, de beleütköztem valakibe, és egy pillanatra valami hideget éreztem. A szemem előtt egy széles férfi mellkas volt, melyet világoskék
ing, és egy hatalmas csoki fagyi folt borított.
– Jézusom, ne haragudjon! – léptem hátra, és felnéztem a magas férfira.
Egészen sötét, majdnem fekete, bosszús szempár tekintett rám, majd szája hirtelen mosolyra húzódott.
– Maga se haragudjon! – nézett a melleim irányába.
Lehajtottam a fejem, és megláttam, hogy a ruhám szegélye fölött a csupasz bőrömön olvadtan csorog le a fagyi a két mellem közé,
csúnya foltot hagyva a fehér ruhámon. Bosszantott, hogy összekentem az egyetlen kéznél lévő ruhámat, de azt még jobban szégyelltem, amit a férfi ingével
műveltem.
– Jöjjön! – karoltam bele a férfiba, aki egyik kezében még mindig az üres tölcsért szorongatta. – Itt lakom két háznyira,
azonnal kitisztítom az ingét.
– Ugyan, nem szükséges – felelte, de követett.
Nem is tehetett mást, hiszen szinte húztam magam után zavaromban. Előkotortam a kulcsot a táskámból, és kinyitottam az ajtót.
– Ne nézzen szét! Most költöztem – mondtam, ahogy beléptem.
– Vegye le az ingét! Mindjárt kimosom – utasítottam hátra sem nézve, és azon gondolkodtam, melyik bőröndbe tettem Scott
ingeit, amelyeket nálam hagyott.
Magammal hoztam őket, ha esetleg mégis... A konyhába mentem, bevizeztem egy konyharuhát, és letöröltem vele a csokit a
mellkasomról. Visszamentem a szalonba, ahol a férfi szót fogadva levette az ingét, és a kezében tartotta. A szavam elakadt, mikor megláttam az izmos
felsőtestét, és majdnem kockás hasát. Felnéztem rá, és egy elképesztően jóképű pasi nézett vissza rám. Ezt eddig, hogy nem vettem észre?
– Így gondolta? – kérdezte pimaszul mosolyogva.
– Ööö, igen… – dadogtam.
– Adja csak ide – léptem közelebb.
Ki akartam venni a kezéből az inget, de kicsit nehezen engedte el, és egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Nyeltem egy
nagyot. Szexi. Határozottan szexi a pasi.
– Mindjárt adok magának egy másik inget, ha megtalálom – mondtam ismét a bőröndök felé fordulva.
Teljesen összezavart ami az előbb a szemem elé tárult.
– Talán ebben lesz – mutattam az egyikre.
– Segíthetek? – kérdezte, miközben lépett egyet felém, hogy kivegye a kezemből a súlyos csomagot.
– Nem köszönöm, boldogulok – azzal megemeltem a bőröndöt, aminek a csatja azonnal kioldódott, és a lába elé borult a
tartalma.
A fehérneműim és a harisnyáim szanaszét hevertek a földön. Lehajolt, és felvett egy csipkés, rózsaszín tangát.
– Azt hiszem, hogy nem ebben lesz – nyújtotta felém a bugyit, és láttam az arcán, hogy remekül szórakozik.
Arcom olyan vörös lehetett, mint az a harisnyatartó, amit a két éves évfordulónk alkalmából vásároltam, hogy meglepjem vele
Scottot. Azóta sem volt rajtam, és most ott díszelgett a földön az is, a többi női holmival együtt. Zavaromban kikaptam a kezéből, és elkezdtem vissza
gyömöszölni őket a bőröndbe. Nem akartam elhinni, hogy ennyire béna vagyok. Ez az idegen fickó pedig magában jókat nevet rajtam. Pár másodperc alatt
összekapkodtam őket, és rácsuktam a táska fedelét.
– Úgy tűnik, hogy ez nem az én napom. Megyek, inkább beáztatom az ingét, mert már lassan beleszárad a folt – mondtam még mindig
zavartam, és eltűntem a fürdőszobában.
– Nyugodtan szolgálja ki magát. A konyhában talál kávét – kiáltottam ki neki.
Gyorsan hideg vizet engedtem az ingére, és bekentem folttisztítóval. Ez milyen kínos. Biztosan valami kis szeleburdi csitrinek gondolhat.
– Maga is kér? – hallottam a hangját.
– Igen, köszönöm – feleltem.
Ha már nem sikerült ebédelni, akkor legalább kávét igyak. Visszamentem a szalonba, ahol már helyet foglalt, és az asztalon
gőzölgött a két kávé. Még mindig félmeztelen volt, ezért rá se mertem nézni, inkább továbbra is a bőröndöket nyitogattam, de most már óvatosan.
– Nem tudtam, hogy ez a ház a magáé – szólalt meg.
– Nem régóta az enyém. A nagymamámé volt – azzal kiemeltem az egyik inget a táskából. – Ez az. Végre megtaláltam. Kicsit
gyűrött, és nem tudom megfelelő-e a mérete.
Odavittem hozzá a szürke, vékony fehér csíkos inget. Felállt, és elvette tőlem.
– Köszönöm. Megteszi – azzal belebújt, de nem tudta összegombolni a mellkasán. – Azt hiszem egy kicsit szűk – nevetett.
Én már annak is örültem, hogy legalább ennyi ruha takarja a testét. Iszonyatosan vonzó volt, alig tudtam levenni a szemem róla,
és most kicsit jobban szemügyre vettem. A harmincas évei közepén járhatott. Sötétbarna, rövidre nyírt frizurát viselt, álla kissé szögletes, és enyhén
borostás, ami még inkább férfias külsőt kölcsönzött neki. Igéző szemeivel engem nézett.
– A szálloda is a magáé? – kérdezte, miután újra leült.
Én is helyet foglaltam, hogy megigyam a kávét, bár eléggé zavart a foltos ruhám.
– Igen, azt is megörököltem a házzal együtt – bólogattam.
– Igazán szép épület – jegyezte meg.
– Az, de sajnos az egészet fel kell újítani – mondtam, miközben egyszerre megittam a csészém tartalmát.
– Megyek, megnézem az ingét. Ha kijött belőle a folt, bedobom a szárítóba, és már mehet is – néztem vissza rá mosolyogva.
– Remélem, hogy sehová nem sietett.
– Nem. Épp hazafelé tartottam – mondta hangosan, hogy a fürdőszobában is halljam.
– Tényleg ne haragudjon – kiabáltam én is. – Ebédelni indultam, és eszembe jutott, hogy itthon hagytam a telefonom, azért
fordultam vissza olyan hirtelen.
– Semmi gond – nézett rám kedvesen, ahogy kiléptem a fürdőből. – Legalább megismerhettem.
– Jaj, mennyire figyelmetlen vagyok! Be sem mutatkoztam. Jamina Way – nyújtottam felé a kezem, mire azonnal felállt az
asztaltól.
– Kaiden Davis. Örvendek, Ms. Way – rázta meg a kezem, amely még kissé vizes volt.
– Csak Jamina – mosolyogtam. – Azonnal jövök.
Felrohantam az emeletre, és bedobtam a szárítóba az ingét, majd háttal nekidőltem a készüléknek. Kaiden Davis. Még a neve is
milyen vonzó – ábrándoztam egy fél pillanatig, majd gyorsan ledobtam a ruhám, hogy belebújjak a reggel ott hagyott pólómba, és vászon miniszoknyámba.
Bosszúsan láttam, hogy a melltartóm is összekentem, és nincs kéznél másik. Persze, hogy nincs, hisz mindegyik ott van lent a bőröndben, amit az előbb a lába
elé borítottam. Kicsit tétováztam, de aztán kénytelen voltam azt is levenni, és úgy húztam magamra a pólót, majd belebújtam a szoknyába, és már rohantam is
le. Csak reménykedni tudtam, hogy nem tűnik fel neki a melltartóm hiánya.
– Pár perc, és kész is van – mondtam a lépcsőn lefelé jövet.
Halvány mosoly jelent meg a szája szélén. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de inkább nem is akartam tudni. Már így is épp elég kínos jelenet zajlott le mióta
összefutottunk.
– Honnan költözött ide Jamina? – érdeklődött miután leültem vele szemben.
– Floridából.
– Itt lakik a családja?
– Nem. Most már senkim sem lakik itt – feleltem szomorúan. – Nemrég halt meg a nagypapám, és tegnap a nagymamám.
– Ez szörnyű – mondta hirtelen komolysággal az arcán. – Fogadja őszinte részvétem. Akkor ez még nagyon friss – tette hozzá
halkan.
– Igen. Mindkettő nagyon váratlanul történt.
– Ne haragudjon a kérdéseim miatt. Nem tudhattam – szabadkozott.
– Ugyan, semmi gond – néztem rá kedvesen én is. – Ezek szerint maga is a városban lakik? - váltottam témát.
– Igen. Néhány utcányira innen – tette le a csészét a kezéből. – Igazából ritkán szoktam sétálni, de most kedvem támadt egyet
fagyizni.
– Én pedig tönkretettem az egészet.
Felálltam, hogy kivigyem a csészéket. Ö is felállt, és hirtelen ott tornyosult felettem a közel 190 centijével. Megrettenve néztem fel rá.
– Éppen ellenkezőleg! – duruzsolta, majd a derekam átkarolva magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt.
Mire felfogtam, hogy mi történik, az ajkam már ösztönösen szétnyílt, és engedtem, hogy nyelve megtalálja az enyémet. Egyik
kezével benyúlt a pólóm alá, felcsúsztatta meztelen testemen, majd tenyerébe fogta csupasz mellem, és hüvelykujjával finoman végigsimította a meredező
mellbimbómat. Az egész olyan volt, mint egy villámcsapás. Forró és tüzes. Ahelyett, hogy tiltakoztam volna, azonnal felnyögtem, és még jobban a karjaiba
simultam. Ő viszont amilyen hirtelen átölelt, olyan hirtelen el is engedett.
– Elnézést! – mondta, és zavartan ellépett előlem.
Egy pillanatig csak egyhelyben álltam a döbbenettől, majd remegő lábakkal, szó nélkül kivittem a csészéket a konyhába, és
letettem a pultra. Ez mi volt? Mi a fene történt az előbb? És egyáltalán miért hagytam, hogy megtörténjen?
Nem értem rá gondolkodni. Úgy mentem fel az emeletre, hogy rá sem néztem. Nem is láttam hol van, olyan gyorsan vágtam át a
szalonon. Kivettem a gépből az ingét, bedugtam a vasalót. Megcsókolt! Megcsókolt egy férfi, akit csak az előbb ismertem meg! Sebesen átfutottam rajta a
vasalóval, és még mindig remegő lábakkal lementem hozzá. Az ablak előtt állt, és az utcára nézett kifelé.
– Kaiden – szóltam csendesen. – Kész van az inge.
Lassan megfordult, és úgy vette el a kezemből, hogy fel sem emelte a fejét.
– Köszönöm, nagyon kedves és alapos – szemlélte meg a ruhadarabot.
– Ez volt a legkevesebb, miután összekentem – mosolyogtam, de továbbra sem nézett rám.
Újra elfordult, levette Scott ingét, én pedig vágyakozva csodáltam meg deltás felsőtestét. Biztosan sokat sportolhat –
elmélkedtem. Felvette a sajátját, és csak miután begombolta, akkor fordult vissza.
– Nagyon köszönöm a kedvességét, Jamina. Örülök, hogy megismerhettem – biccentett felém, és csak futólag vetett rám egy
pillantást.
Sarkon fordult, és kisétált a házból, én pedig némán bámultam a mögötte bezáródott ajtót. Teljesen meghökkentett ami az elmúlt
pár percben történt. Hirtelen megcsókolt, aztán pedig elrohant. Miért lett ilyen közönyös? Csináltam valami rosszat? Azt pedig végképp nem értettem, hogy
velem mi a fene történt. Olyannyira elvarázsolt, hogy ha nem hagyja abba, ellenkezés nélkül az övé lettem volna. Ez pedig nagyon megrémisztett, mert soha az
életben még csak hasonló sem történt velem. Szívem még jó ideig hevesen vert, és csak nagy sokára tértem magamhoz a kábulatból.
Miután átöltöztem, és beáztattam a saját ruhám is, már nem volt kedvem elmenni enni. Elővettem a laptopom, és kerestem egy
közeli éttermet, ahonnan házhoz szállítanak, majd pedig a bútorokat böngésztem, és rendeltem egy ágyat.
Felhívtam Robertet, hogy megkérdezzem, el tudja-e szállítani a régi ágyat valahová. Megígérte, hogy holnap eljön a fiaival és a
teherautóval, és elviszik, később pedig, ha megérkezik az új, akkor azt összeszerelik nekem. Addig pedig az egyik vendégszobában fogok aludni.
Amíg meghozták az ételt, kipakoltam a ruháim egy részét a gardróbba. Egyre csak a felújításon törtem a fejem. Tudtam, hogy nem
kis költségre számíthatok, és valószínűleg rámegy minden megtakarított pénzem. Muszáj lenne dolgoznom addig is, amíg nem tudom megnyitni a szállodát, hogy
legyen valami jövedelmem, így valamennyi pénz visszajönne abból, amit elköltök. Mivel úgyis el akartam menni este Ellához, így azt is meg tudom kérdezni tőle,
hogy esetleg nem-e mehetnék hozzá dolgozni ideiglenesen. Jó ingatlanos vagyok, nem okoznék csalódást neki.
Aztán eszembe jutott a kocsi, amit anyám emlegetett. Kimentem a garázsba, és mikor felnyílt az ajtó, azonnal kikerekedtek a
szemeim. Egy gyönyörű meggypiros kis Honda terepjáró állt a garázsban. Teljesen új lehetett, mert csak úgy csillogott a fényezés rajta. Azonnal beleszerettem.
Kinyitottam, és beültem. Bent is új szaga volt mindennek. Soha nem volt még ilyen szép autóm. Mint mindenen, ezen is spóroltam, és csak olcsóbb autókat
vásároltam magamnak. Így most eladhatom a kis Toyotámat, abból is visszajön némi pénz, mert ezt a csodát mindenképpen meg kell tartanom magamnak.
Három óra elmúlt, mire végre ebédelni tudtam. Apám hívott, hogy holnapután eljönnek megszervezi a nagyi temetését, és csak
hétfőn, a temetés után mennek haza. Addig sem leszek egyedül, és Bozontot is haza akarják vinni. Addig David az egyik osztálytársánál fog aludni.
Rá kellett jönnöm, hogy még jó néhány apróságot be kell szereznem. Nincs elég ágynemű a vendégfogadáshoz, sem törölköző. A
hotelból nem akartam hozni, és különben sem néztem át a készletet, lehet azokat is muszáj cserélni majd. Fel kell töltenem a hűtőt, és számtalan egyéb olyan
dolgot kell beszereznem, ami egy háztartásban szükséges. Így már meg is volt a másnapi programom.
Miután írtam egy hosszú listát holnapra, beültem az új Hondámba, és elmentem Ellához. Egész úton az a férfi járt a fejemben.
Az izmos felsőtestét láttam magam előtt, és a csókjáról ábrándoztam. Az érintése pedig hihetetlen izgató volt. Miért vonzódom ennyire hozzá? Felejtsd el
Jamina! Sokkal fontosabb dolgaid vannak ennél! – ráztam meg a fejem, és leparkoltam Ella háza előtt. A történtek miatt még mindig nagyon ki volt készülve.
Többször pityergett, és elmondta, hogy nála is járt a nyomozó.
– Azt hiszem, úgysem fog kiderülni, hogy valójában mi történt. Csak feleslegesen fáradoznak – sóhajtottam.
– Egyetértek – bólintott szomorúan. – De mi tudjuk, hogy baleset volt, és ez a lényeg.
Megszorította a kezem, majd felállt, és behozott egy nagyon gusztusos, minden jóval megrakott tálcát.
– Az egyik ügyféltől kaptam. Egyél. Egyedül nem tudnám eltüntetni őket – kínált meg a koktélfalatkákkal.
– Köszönöm, ezek nagyon jól néznek ki – emeltem ki egy rákhúsos falatkát. – Talán valami hasonló lehetne nálunk is a
szállodában. Majd megemlítem Mrs. Thompsonnak.
– Tényleg, és mi a helyzet ott? Tudod már, hogy mikor nyitsz?
– Nyitás még egyelőre nem lesz, ugyanis először fel akarom újítani – feleltem, és kivettem egy újabb csodát a tálcáról.
– Mindent átnéztem, és sajnos elkerülhetetlen, hogy kicseréljünk jó néhány dolgot.
– Igazad van, drágám – helyeselt. – Már régóta esedékes lett volna egy alapos felújítás, de hát tudod, a nagyszüleid már
idősek voltak, és ebben a korban nehezen szánják rá magukat az emberek az ilyen nagy munkálatokra.
– Tudom, nincs is ezzel semmi gond. Megértem – simogattam meg a kezét. – Viszont nagyon sok pénzre lesz szükségem, ezért arra
gondoltam, hogy eljöhetnék hozzád dolgozni, amíg a felújítás tart, és újra beindul a szálloda.
Végre kicsit felragyogott az arca.
– Ilyen emberekre mindig szükségem van, mint te, Jamina – mosolygott. – Akár már holnap bejöhetsz az irodába. Eléggé
leterheltek a kollégák, és több ügyfelet is át tudok neked adni – majd hirtelen felpattant, és egy mappával tért vissza.
– Ezt viszont már most oda tudom adni. Tegnap kötöttük ezt a szerződést, de az események miatt itt maradtak nálam a papírok. Ha
sikerül eladnod, egész nagy jutalékra számíthatsz.
Annyira örültem Ella kedvességének. Megígértem neki, hogy holnap bemegyek hozzá az irodába, és a temetés után azonnal kezdem a
munkát. A hétvégén pedig megnézem ezt a házat, amelyik szerződését ide adta, hogy mégis tudjam mit is kell eladnom.
Nagyon hosszú volt a tegnapi napom. Először a nyomozó, aztán az alkalmazottak, majd az a vonzó férfi, és végül Ella. Miközben
úton voltam az egyik nagy bevásárlóközpont felé, volt egy olyan érzésem, hogy most már minden napom ilyen zsúfolt lesz.