Másnap délutánig látszólag semmi sem történt. Délután kettőkor viszont a házban lakó tíz gyerek lement az udvarra. Máskor délután kettőkor vidám játszásba kezdtek, most viszont az odacipelt csillagokkal társalgó karosszék köré kuporodtak mindannyian, és beszélgettek.
      A karosszékben – amiről azt hiszem, később még el kell mesélnem nektek, miért lett csillagokkal társalgó – nos, a karosszékben ült a 8 éves Zenge, aki mellesleg gyönyörűen szokott énekelni. Ő kezdte el az egész beszélgetést.
      – Képzeljétek, milyen furcsát álmodtam. Úgy kezdődött, hogy valaki mondott egy versikét, mégpedig azt, hogy:

Emlékek sorjáztak elő, és alig fértek,
lökdösődve özönlöttek.
Egymás sarkára léptek, lázongtak,
már kiabáltak, és vallatóra fogtak,
amikor hirtelen elgurult egy tintafolt az este,
s a képzelet ujjával az égre festette:
kiderül... talán... holnap...
s a sejtelem halványkék fénybe vonta a holdat.

      Ezután az történt, hogy... – és Zenge elmesélte, helyesebben csak elmesélte volna az álmát, ha a többiek egytől-egyig mind a kilencen a negyedik mondat után nem állították volna meg őt egymás szavába vágva:
      – Ó, na ne! Én is álmodtam és pont így kezdődött! – kiáltott fel a 9 éves Nemona, aki mellesleg szinte minden mondatát úgy kezdte, hogy na, vagy nem vagy ó.
      – Az én álmom is! – helyeselt a 13 éves Virtula, aki amúgy legalább annyira szeretett fuvolázni, mint számítógépezni.
      – Az enyém is! Az enyém is! – visszhangozta Ike után Rek, mert ők ketten ikrek voltak, szinte napra pontosan 7 éve.
      – Igen, igen, és úgy folytatódott, hogy... – hadarta el a folytatást a 12 éves Koribosz, aki boszorkányos ügyességgel tudott korizni földön és jégen is.
      – Aztán meg az történt... – vette át a szót a 10 éves Teliske, aki a legtöbbet a telefonálásról, a televízióról, a teleportációról, és a telepátiáról szeretett beszélgetni.
      – A ti álmotokban is az következett, hogy... – kapcsolódott be a 11 éves Jomi, aki rengeteg viccet és fejtörőt ismert, és minden poén és megfejtés végén azt mondta: „Jó mi?”.
      – És az lett a vége, hogy... – kíváncsiskodott Cofi, aki persze hogy lány volt, 6 éves és hosszú, lenszőke haját majdnem mindig befonva hordta.
      – Ilyen csak a mesében van, hogy mindenki ugyanazt álmodja, nem igaz? Most mit fogunk csinálni? – kérdezett rögtön kettőt Hamika, mert ő volt a legkisebb és legfürgébb, a mindig éhes 5 éves.
      Mielőtt elmondanám, hogyan döntött a tíz kis jó barát arról, hogy mit csináljon, elmesélem, mit álmodtak mind a tízen aznap éjjel, pontban éjfélkor. Az álomban egyszerre mindegyikőjük az udvaron találta magát, játszani gyűltek össze, ahogy szoktak. És akkor valami egészen szokatlan történt velük: nem tudni honnan, de egyszer csak ott termett az udvar közepén egy különös szerkezet. Ezüstösen csillogott a holdfényben, kicsit hasonlított egy vetítőgéphez, csak másképp berregett. Mintha dudorászott volna jókedvében. Ám nem a szemközti tűzfalra vetített, hanem egy kerek, pulpitusszerű, nagy tálcafélére. A szerkezet a tálcával együtt egyszer csak halvány szivárványszínekben kezdett játszani. A gyerekeknek ez nagyon tetszett! Hirtelen smaragdszín betűfélék fénylettek fel az oldalán, és egy nyíl is felvillant.
      – Na ne! – kiáltott fel izgalmában Nemona és Virtulával együtt közelebb lépett a szerkentyűhöz.
      Eszükbe sem jutott félni az ismeretlentől, olyan kíváncsiak voltak, és különben is álmodtak – álmában meg nem nagyon szokott félni az ember gyereke. Közelebb léptek hát, és együtt kezdték el böngészni a betűket, mert azok egy teljesen értelmes szót adtak ki. Azt lehetett összeolvasni, hogy h o l o g r á f.
      A nyíl a holográfon hol világos, hol sötétzöld színnel villogott, és egy narancssárga gombra mutatott. Virtula azonnal tudta, mit kell tennie: megnyomta a gombot. A holográf bekapcsolódott. Hófehér sugárnyaláb ömlött belőle a kerek, tálca alakú pulpitusra. A rezgő, hömpölygő fényben valami kezdett mocorogni, és alakot ölteni, egész pontosan kettő valami... vagyis... valaki. Közben a dudorászás kicsit hangosabb lett. Mindkettő bukfencet vetett, és a gyerekek lába elé bucskázott két kis mosolygó manóféle személyében, nagy smaragdszínű sityakkal mindkettő lény feje búbján. Kézen fogták egymást, és dalra fakadtak. Komoly képpel énekeltek, meg se moccantak, csak a sityakjuk mókásan táncolt ide-oda, a bojtja néha még a földet is megérintette a nagy hajladozásban. A gyerekek ámulva figyelték a történéseket. Zenge pedig azonnal megjegyezte, mit énekeltek:

Csillagokból szőtt a lélekruhája,
Szíve és nézése egy: a fény maga,
Földi szemed akkor láthatja,
ha megtudod, mi a jelszava.
Találd meg a jót, mindenben a szépet,
hogy lélekben mindig csak emelkedj.
Hallgatásod s hangja – ha egyek lesznek
meghallod szavát, mert fénye a fényed
Baj és bánat elmúlik arról itt a Földön
ki azt dúdolja-tudja: öröm az én őröm
tralallala! Énekeld: öröm az én őröm!

A dalnak hirtelen vége lett, a dalnok manók pukedliztek, kezüket a szívükhöz emelték, és meghajoltak hallgatóságuk felé.
      – Mit énekeltetek, és mi a nevetek? – kérdezett kettőt hamar Hamika.
      – Az égi vándor dalát hallottátok. A nevem pedig Banduka – válaszolta a nagyobbik – egész pontosan a kevésbé kicsi manó.
      – Az enyém pedig Mendegéli. Mesemanók vagyunk Azúriából, a Szemfénykeresők földjéről. Régóta nem jártunk itt, de most újra eljött az ideje.
      – Minek az ideje? – kérdezte csodálkozva Jomi.
      – Hát a szemfénykeresésnek.
      – Az meg ugyan mi a szösz? – kiáltotta kórusban Ike és Rek.
      – Nem szösz, hanem szemfénykeresés szó szerint. Akkor jön el az ideje, amikor az emberek szomorkodni kezdenek valami miatt, és a fényt bánatfelhők takarják el a tekintetükben, ami, hogy úgy mondjam, nem normális. Vagyis nem szükséges. Főleg gyerekeknél! – felelte felindultan Banduka. – Ti meg mindjárt itt vagytok tízen fátyolos, rosszkedvű pillantásokkal, ami tízszeresen nem normális, vagyis nem szükséges. Az ilyesmiről persze mi nagyon gyorsan értesülünk, és tudjuk, itt az ideje megkeresni, hogy mi az oka a szemfényvesztésnek, és persze itt az ideje, ahogy mondtam, a szemfénykeresésnek. Úgy bizony. Mert a gyerekeknek jár a ragyogó tekintet és a vidámság, a móka és... – hadarta lelkendezve, és a hadarástól hirtelen elfogyott a levegője, e miatt nem tudta befejezni.
      – A kacagás – segített befejezni a felsorolást Mendegéli.
És a nagy mosolygások közepette újra rázendítettek az énekre:

...Baj és bánat elmúlik…
….öröm az én őröm.
Tralalla! Trallala!
Mond ki hát: Öröm az én őröm!

Természetesen ezúttal is pukedli és meghajlás járt a dal végéhez.
      – Hát éppen jókor érkeztetek Banduka és Mendegéli! – szólalt meg Koribosz – mert éppenséggel nagy a baj minálunk. Le akarják bontani a mi jó kis házunkat, és egyáltalán nem tudjuk, hogyan akadályozhatnánk meg. Egy hetünk van összesen kitalálni a megoldást, de már csak a csoda segíthet!
      – Vagy a mese! – fűzték hozzá a manók. – Ahhoz, hogy tudjátok, mit kell tennetek, jobb, ha ismeritek a házatokat és környékét. De nem ám annyira, mint az átlagnépek, dehogy! Ismernetek kell a titkait és a történetét is, azt, amit ő maga mesél el nektek, ha jól figyeltek. Mert az odafigyelésben rejlik a Ti varázshatalmatok! Úgy bizony – kacagott rájuk biztatóan már nem is tudom, hogy melyik manó a kettő közül.

Így hát a gyerekek, a tíz jó barát Archit házából azt álmodta, hogy mind a tízen lekuporodnak az álommanók köré, és azok belefognak a történetbe. Hallgassuk meg őket mi is. Így kezdődött:
      – Most pedig gyertek gyerekek, nem ücsörgős mese lesz, felkerekedünk, és körbemegyünk a házban, hátha kideríthetjük, mit tehetünk – kérték a tíz jó barátot a manók és elindultak.
De hogy merre, az már a következő részből derül csak ki.