Berontottam a szobámba, ahol idegesen lekaptam magamról a kabátot. Leguggoltam a szekrény mellé, a falhoz dőltem, és a
térdemre fektettem a homlokom. Éreztem, ahogy a pulóverem alatt bogarak másznak, kis lábaik csiklandoztak, néha meg is szúrtak. Vakargatni kezdtem a karom,
benyúltam a ruhám alá.
Felemeltem a tekintetem, ami ide-oda cikázott a szobában.
Régi ágy, rossz rugók, régi íróasztal...
Minden a helyén volt, de mégsem hittem el.
Nem is vagyok itt... Hol vagyok?
Hol a határ az álom és a valóság között?Megérintettem a gardróbszekrény oldalát, hogy érezzem, milyen sima és szilárd;
tehát létezik. Az ikrek nem léteztek. De a vörös lány valóban ott volt?
Leültem, és a falhoz támasztottam a tarkóm. A szemhéjam elnehezült, le is csukódott. Kezdett erőt venni rajtam a kábaság.
Megcsíptem a karom.
Hirtelen felnéztem, de a könnyektől alig láttam. A szekrényhez dőltem, mélyeket lélegeztem.
Valami megmozdult a gardróbban. Lassan felálltam, elé léptem, kinyúltam a fogantyú nélküli ajtó felé, amikor bentről megint
megütötte valami. Az ajtó mozgott, egyre gyorsabban, és a dörömbölés is hangosabb lett.
A karom remegett, a térdem kis híján megrogyott, amint a tenyerem az ajtóhoz támasztottam. Bent akartam tartan azt a valamit a
szekrényben, de gyengének éreztem magam. Leültem megint, az ajtóhoz nyomtam a hátam, a tenyerembe temettem az arcom, és azt mondogattam:
– Nincs itt senki, ez nem valóság.
Izzadtam és ziháltam, miközben az ajtó egyre hevesebben ütötte a hátam. A könnyeimtől homályosan láttam a szobát; elmosódtak a bútorok körvonalai.
– Nincs itt senki... – ráztam a fejem, miközben egész testemben reszkettem.
Ekkor az ágy felemelkedett a földről. Az asztal is követte, míg mindkettő legalább egy méter magasan lebegett. Dermedten
figyeltem, még a remegésem is alábbhagyott. Egy perc múlva darabokra hullottak, mint egy robbantott ábra. A jelenséget nem kísérte hang, a bútordarabok
mozdulatlanul függtek a levegőben.
Langyos ujjak fonódtak a nyakam köré. Vergődve próbáltam lefeszegetni az ujjakat, de a szekrényből kinyúló kéz nem eresztett.
Végül mégis sikerült kitépnem magam, arrébb gördültem, és reszketve bámultam a szekrényt.
A szoba elködösült, majd a nő egyetlen intésére szétfoszlott; a szekrény és a fal pedig szilánkokra hullott. Mögöttük
feltűntek a szobrok. Visszatért a fókusz, kiélesedtek a kontúrok és a színek. Hirtelen arra a hatalmas és dermesztően hideg helyre kerültem, ahol álmomban
is jártam.
Addig a karommal támasztottam magam, most a tenyerem lecsúszott valaminek a széléről. Felkiáltottam. A nő azonnal megragadta
a torkom, mielőtt beleesnék a fekete vizű folyóba.
Minden erőm elszivárgott. Csak annyi tellett tőlem, hogy a nő vörös szemét figyeljem. A testem belül égett, a csontjaim pedig
mintha szét akartak volna robbanni.
Istenem, meg fog ölni! – futott végig az agyamon a felismerés, mialatt a nő ujjai egyre szorosabban nyomorgatták a torkom.
– Tudnod kell, hogy mindig erősebb leszek nálad – mondta. – Hamarosan átlépi a te világod határát a teremtő, és az enyém
leszel, majd végzek veled. Kínok között fogsz meghalni.
Megemelt és meglökött. Ismét felkiáltottam. Úgy éreztem, hogy átesek egy üvegfalon. Megrándultam, kinyitottam a szemem. A szobám ismerős és biztonságosnak
hitt menedéke vett körül.