1944. október 15–én 13 óra 10 perckor a budapesti rádióban felolvasták a kormányzó proklamációját, amelyben vitéz nagybányai Horthy Miklós bejelentette, hogy mivel Németország katonai összeomlása nem kétséges, a további ellenállás teljesen kilátástalan, ezért elhatározta Magyarországnak a háborúból való kilépését. A proklamáció mindenkit váratlanul és meglepetésszerűen ért. Majd Horthy október 16–án délután 16 órakor aláírta a kiáltványt, amely semmisnek nyilvánította az október 15.–i proklamációt, és megismételte a vezérkar főnökének a harc folytatását elrendelő parancsát. Az esti órákban pedig aláírta azt a nyilatkozatot, amelyben lemondott kormányzói tisztségéről, és Szálasi Ferencet megbízta a nemzeti összefogás kormányának megalakításával.
Mindaz, ami október 15–én és 16–án történt, egy negyedszázados politika következménye volt. A magyar uralkodó osztályok tevékenységét az I. világháború után mindvégig a reálpolitikai érzék, és a politikai felelősségtudat teljes hiánya jellemezte. Mindazok, akiknek vállain–e kritikus időben az ország sorsa nyugodott,meghátráltak a felelősség elől, és nem merték vállalni a rájuk váró kockázatot. Amíg a háborús helyzet a németeknek kedvezett, annak folytatásához minden anyagi – és emberáldozatot megadtak, amikor a helyzet válságosra fordult, kétszínű hintapolitikába fogtak, amellyel elsősorban nem az ország, hanem a maguk érdekeit akarták biztosítani. Kudarcuk az uralkodó osztályok vezetésére való alkalmatlanságát bizonyítja, politikájuk csődbe, romlásba, pusztulásba sodorta az egész nemzetet.
Valahol a Tisza mentén dörögtek már az ágyúk, amikor 1944. október 20–án én is megkaptam a katonai behívót. Egerben kellett jelentkeznem a származási igazolásom ügyében. Minden illetékes ősöm árjasága bizonyított volt, csak az apai nagyanyám Tölnig Erzsébet keltett zavart, aki nagyszebeni szász családból származott, ő maga pedig Stolzenburg nevű helyiségben született. Ennek a helyiségnek azonban sehogy sem akadtunk a nyomára. Amikor Erdély egy része visszakerült az anyaországhoz, írtam különböző hivatalokhoz a keresztlevél miatt, de sehonnan sem kaptam választ. 1942–ben a nagyszebeni római katolikus plébánia arról értesített, hogy ilyen nevű község nem szerepel a nyilvántartásukban. Hivatalai vonalon aztán el is fogadták a választ, tudomásul vették, hogy az irat beszerezhetetlen, és ennél fogva engemet „fajtisztának” minősítettek. Nem így ám a katonaság.
Az egri Szarvas – laktanyában székelt a Magyar Királyi Honvédség Kiegészítő Parancsnoksága. Egy Lux nevezetű őrnagy vette át az irataimat. Miután átnézte a származási lapomat, homlokát ráncolva rábökött a nagyanyám rubrikájára, és szigorú hangon kérte a hiányzó keresztlevelet. Azt hittem, hogy nem látta a hivatalos bejegyzést, ezért udvariasan figyelmeztettem, hogy a kért irat beszerezhetetlen. Erre aztán rögtön háborús hangulat keletkezett közöttünk.
Lux őrnagy úr szeme villámokat szórt, hangja menydörgött:
– Mit gondol maga, hogy majd én fogok az iratai után szaladgálni? Vegye tudomásul, hogy Magyar Királyi Honvédség parancsnokának nem az a feladata, hogy holmi civilek ügyében hivatalokkal levelezgessen! Mégis mit képzel magáról, önben nincs semmi felelősség, semmi kötelesség tudat? Egy ilyen bitang, hanyag, senkiházi ficsúr nem a hadseregbe való.
Annyira beleheccelte magát a felháborodásba, hogy már attól tartottam összetépi a behívómat, és eltilt a katonaságtól. De végül így fejezte be a meghallgatásomat:
– 24 óra múlva jelentkezzen ismét a szükséges okmányokkal felszerelve! Megértette? Ha elkésik, akkor mehet lapáttal a vállán munkaszolgálatra. Lelépni! – ordította, és én sietve szót fogadtam.
Kissé borongós hangulatban, a cipőm orrát bámulva ballagtam a Rózsa utcában lévő tanfelügyelősségre, hogy hivatali felettesemnek, Hullin Antal tanfelügyelőnek elpanaszoljam a gondjaimat. Ő aztán szépen meghallgatott, majd kényelmesen rágyújtott egy szivarra, és elgondolkozott. Az idős emberek bölcsességével mindjárt rá is talált a problémám megoldására.
– Hmm. Mit is mondtál, hogy hívják azt az őrnagyot? Ja persze, Lux! – csapott rá a térdére.
- Fiam, nagyon egyszerű a megoldás. Holnap reggel menj be az őrnagy irodájába! Ha megint a nagyanyád után érdeklődik, akkor a következőket hozd a tudomására: Ahhoz, hogy az iratot beszerezzed, mindenképpen érintkezésbe kell lépned a román, vagy a szovjet hatóságokkal, mivel a háborús események következtében Erdély déli része a románok, illetve az oroszok kezére került. Mint tudjuk, ezt a mostani időkben aligha fogja bárki hazafias cselekedetnek tekinteni…
A jó tanács hallatán elmosolyodtam, és könnyű szívvel szaladtam másnap reggel a laktanyába. Magabiztosan előadtam Lux őrnagynak tanfelügyelőm bölcs szavait. A meglepődve rám néző őrnagytól a következőket kérdeztem:
- Kérem, adjon tanácsot! Vajon nem követek–e el a szolgálati szabályzatba ütköző cselekményt, mondjuk hazaárulást, esetleg nem veszik–e rossz néven az ellenséggel való cimborálást, ha megpróbálok az Erdélyt megszálló szovjet, vagy román hatóságokkal kapcsolatot teremteni az iratok megszerzése végett? Talán, ha az őrnagy úr engedélyezné… valamelyik követség útján meglehetne…
– Fogja be! – szakított félbe az őrnagy.
Nem hagyta, hogy befejezzem a mondanivalómat, megértette, hogy túllőtt a célon. Szó nélkül átvette a származási lapot, és ellátta az előírt záradékkal, pecséttel. Ezután hallgatásba burkolózva, kiállítatta a menetlevelemet. Érsekújvárra vezényeltek tisztiiskolába.
Másnap hajnalban érkeztem meg álmosan, fáradtan és a hidegtől dideregve szálltam ki a vonatból, amely a város határában állt meg velünk. Sajnáltam, hogy nem futott be a pályaudvarra, mert halottam, hogy Érsekújváron minden érkező személyvonatot, cigányzenekar fogadott valamikor, és az utasokat vidám nótaszó köszöntötte. Most azonban a pályaudvar csak egy néma romhalmaz volt. Az angol Liberátorok szőnyegbombázása az egész környéket elpusztította; mondhatni, hogy kő kövön nem maradt. Csodálatosképpen a csehek új katonai laktanyája sértetlen maradt, pedig csak néhány százméternyire állott az állomásépülettel szemben. Ide szállásolták be a karpaszományos kiképzőzászlóalj alegységeit, altiszti iskolát, melynek állományába tartoztam. A város tele volt katonákkal, az utcákon német, magyar egységek meneteltek harsány énekléssel, éktelen hangzavart keltve a házak falai között.
Eleinte nyugtalanított bennünket a szálláskörletünk veszélyes szomszédsága, és eszeveszetten rohantunk ki a szántóföldekre, amikor felhangzott a légi veszélyt jelző sziréna vijjogása, de később rájöttünk, hogy az angol bombázók – amelyek naponta sűrű kötelékekben húztak el a város felett – ránk sem hederítenek. Miután már jól megdolgozták a terepet, egy bombát sem tartottak érdemesnek, hogy ledobjanak erre a romhalmazra. A riadóztatást is beszüntették, és éjszakáink zavartalanok voltak. Novemberben azonban beálltak a hidegek, és ez ellen nem tudtunk védekezni. A hatalmas laktanya egyik ablakán sem volt üveg, hiába deszkáztuk be, vagy igyekeztünk ronggyal, pokrócokkal betömni az üres ablakkereteket, a szél megtalálta a legkisebb rést is, kifújta a szobákból még azt a kis meleget is, amit a didergő katonák testéből áradt. Új szálláshely után kellett nézni. Mi a tiszti iskolások vállaltuk, hogy rendbe hozzunk egy romos iskolaépületet. Anyag bőven volt, mert a lebombázott házak törmeléke között akadt egy–egy épen maradt tégla, cserép és faanyag. Üveg hiányában pedig az ablakokhelyét beraktuk, csupán egy tenyérnyi nyílást hagytunk rajta, amit aztán törött üvegdarabokkal üvegeztünk be. Két tantermet ily módon lakhatóvá tettünk, az egyiket tanteremnek rendeztünk be, a másikat hálószobának. Körös – körül a fal mentén szalmát hintettünk a földre, és azt pokróccal letakartuk. Mindenkinek jutott annyi hely, hogy egyenes testtartásban lefekhetett. Éjszaka, ha valaki fordult egyet, akkor sorjában utána fordult mindenki, így aztán állandó mozgásban volt az egész szoba.
Az első két hónap zavartalan, esemény nélküli katonaélettel telt el. December elején azonban már ide is elért a háború szele. Egyelőre még csak a Komárom felett aláereszkedő Sztálin – gyertyák fényében gyönyörködtünk. Úgy tűnt, mintha óriási kivilágított karácsonyfák hullottak volna a magasból a földre. A távolból robbanások moraja hallatszott az éjszaka csöndjében. Nappal hosszú sorokban gépkocsik és gyalogos katonák vonultak az országúton. Nyugat felé mentek. A katonák – magyarok, németek vegyesen – fáradtak, megviseltek és éhesek voltak. Néha, amikor kint a határban terepgyakorlatot végeztünk, cigarettával, rumos feketével kínáltuk meg őket, de volt olyan katona, aki egy darab kenyérnek is nagyon örült, és hálás volt érte. Az iskolaparancsnokunk Szentistványi ezredes nem nagyon szerette, hogy szóba állunk a visszavonuló alakulatok katonáival, vagy tisztjeivel. Tajtékozott a dühtől, valahányszor egy–egy ilyen menetoszlopot meglátott, különösen, ha a katonák nem zárt oszlopban meneteltek, hanem szétszóródva, elmaradozva, sántikálva húzkodták magukat előre a sáros országúton. Az öklét rázta feléjük; az egyik csapatnak meg odakiabált, hogy legszívesebben letarolná géppuskatűzzel az egész bandát. Azt hiszem meghallhatták, mert egy katona hátrafordult, és kétszer a fenekére csapott. Mikor Szentistványi észrevette, hogy mi ezen mosolygunk, az egész társaságnak rövidre vágatta a haját. Az ezredes kifejezetten szadista természetű ember volt. Elmondok egy történetet róla.
Még novemberben történt, kint gyakorlatoztunk a város határában. Elhagyott légvédelmi ütegállások – mint ellenséges tűzfészkek – lerohanását gyakoroltuk. Hason kúszva közelítettük meg a szántásban kiépített állásokat. Már harmadszorra ismételtette meg az ezredes a megközelítést, mindig talált valami hibát, amiért visszaparancsolt a kiinduló helyzetbe. Elfojtott szitkozódások hallatszottak minden felől, és egyre lassabban kezdtünk mozogni. A gyakorlat vontatottá vált. Szentistványi ekkor cigarettaszünetet rendel el. Az országúttól körül-belül kétszáz méternyire voltunk, ahol most is katonák vonultak felbomlott sorokban. Az ezredes ma véletlenül nyugodtnak látszott, és bricskájában ülve egykedvűen szívta a csibukját. Nem figyelt az országútra, mert Rimanóczy Mihály századossal, a zászlóaljparancsnokkal beszélgetett. Én is előkotortam köpönyegem zsebéből a reggeliről maradt serclit, és sáros maszatos kezembe markolva jóízűen rágcsálni kezdtem.
Ebben a békésnek hitt, nyugalmas pillanatban egyszerre két lövés dördült el valahonnan, és fülünk mellett golyó sivítása húzott el. Ösztönszerűen behúztuk a nyakunkat. Az „öreg” azonban (mert így neveztük magunk között az ezredest), mint a rúgó pattant fel a kocsiülésről. Kezével ernyőt formált szemei elé, és körülnézett: egy pillanat alatt tisztában volt a helyzettel. Az úttól nem messze egy tiszt állott a szántásban, kezében pisztoly, mögötte pedig két katona lépegetett ugyancsak kézben tartott puskával. Nyúlra vadásztak. Soha még annyi nyulat nem láttam egy tömegben, mint amennyi azon a télen ellepte a földeket. Szinte nem is kellett célozni, az ember közéjük durrantott, és két–három tapsifüles máris bukfencet hányt. A lőszerrel azonban takarékoskodni kellett, ezért tilos volt a vadászat.
Az öreg úgy bődült fel, mint egy dühös oroszlán.
– Azt a gennybe pácolt, vasporos, gépzsíros, kóchengeres, rézveretes katonáját! Mit csinál az ott? Hogy az Isten tegye a kopaszok közé hajasbabának! Maguk meg mit bámulnak rám? Azonnal hozzák elém azt a puskás gazembert!
Egy páran futásnak eredtek közölünk, és máris futólépésben tértek vissza egy zavarában szólni sem tudó hadnaggyal, meg a két remegő katonával. A hadnagy szabályosan jelentkezett az ezredes előtt, aki pillantásra sem méltatva rárivallt a két honvédra, hogy azonnal hordják el magukat, mert menten keresztül lövi őket. Majd a hadnagyra mordult, hogy vesse le a derékszíját, és adja át az oldalfegyverét. Sorakozót rendelt el, és közölte, hogy a hadnagyot rögtönzött eljárással fogja felelősségre vonni a történtekkért. Rimanóczyval papírt vétetett elő, közülünk pedig kijelölte dr. Brestyenszky gyöngyösi járásbírót és Mondok László borsodszentistváni kántortanítót a rögtönítélő bizottság tagjaiként. Mikor láttuk, hogy az öreg mire készül, kezdtük magunkat rosszul érezni. Szerencsére voltak közöttünk még jogászok: ügyvédek és bírók, akik szembeszálltak az ezredes önkényeskedésével, és tiltakozásuknak adtak kifejezést az eljárástörvénytelensége miatt. Annyit mindenesetre elértek, hogy az ezredes mindenkit elzavart maga mellől, és egyedül kezdte meg a hadnagy kihallgatását. Rimanóczy vezette a jegyzőkönyvet.
A hadnagy elmondta, hogy civilben tanár, négy gyermek apja, végig harcolta a keleti frontot, alakulatával Dunaszerdahely felé vonulnak, az erőltetett menetelés következtében a katonák élelmezése rendszertelen, két napja már csak konzerven élnek, és a legénységen akart elsősorban segíteni, amikor nyúlra vadászott. Úgy gondolta, hogy azt egy hosszabb pihenő alatt elkészíthetik.
– Hol van az alakulata? – ordított rá az ezredes.
A hadnagy bizonytalan karmozdulatokkal az országút felé mutatott.
– Egy nyúlért otthagyta őket? Engedi, hogy a magára bízott katonák, mint egy disznócsorda szanaszét kódorogjanak, és megszökdössenek? Maga megszegte a kiadott parancsot, és elhagyta a katonáit, azonkívül orvlövészkedett. Vegye tudomásul, hogy én magát ezennel katonaszökevénynek tekintem, és ennek megfelelően fogok eljárni. Induljon a sánc tövébe!
A szerencsétlen ember erre térdre esve rimánkodni kezdett, hogy neki felesége és négy gyermeke van, ő még élni akar. Az ezredes közben elővette a pisztolyát, ráfogta a hadnagyra, és éktelenül kiabálva lökdöste a légvédelmi állás tövébe. A hadnagy elvetette magát, hangos sírásba kezdett, és egy tapodtat sem mozdult tovább. Mi megdermedve álltunk ott, a döbbenettől meg sem tudtunk mozdulni. Aztán csak egyszerre kitört belőlünk a felháborodás hangja: kiabáltunk, pfujoltunk,a jogászok tiltakoztak Dr. Horváth László gyöngyösi járásbíró pedig egyenesen az ezredes elé állva kijelentett, hogy semmiféle eljárás nem nélkülözheti az előírt formaságokat. Azért, ha itt egy emberéletet sérelem fog érni, az gyilkosságnak minősül. Az öreg meghökkent erre a fellépésre, és leengedte a pisztolyát.Még ordítozott egy darabig, majd rászólt a hadnagyra, hogy keljen fel, és szedje össze magát. Azt mondta neki, hogy csak azért nem lövi fejbe, mert egy ilyen beszari alakot nem tekint tisztnek. Aztán két tiszthelyettessel bevitette a városparancsnokságra.
Szentistványi a háború után népbíróság elé került. Saját emberei jelentették fel, és hallomásból tudom, hogy még egy súlyos bűnért kellett felelnie. Kint Németországban folytatódott a kiképzés, és egy kézigránátgyakorlat során feldühödve az egyik katona ügyetlenkedésén, kikapta a kézigránát – köteget a kezéből, és bevágta a körülálló katonák közé. Ennek következménye több súlyos sebesülés lett. A népbíróság Szentiványit halálbüntetéssel sújtotta.
December elején olyan hírek szivárogtak ki az ezredirodáról, hogy alakulatunkat rövidesen kitelepítik Németországba, az előkészületek folyamatban vannak. Erre megindultak a szökések. Aki csak tehette, igyekezett civil ruhát szerezni, és az első lehetőséget felhasználva búcsú nélkül távozni a honvédségtől. A Nyitra–parti füzesek igen alkalmasnak bizonyultak az átöltözködésre. Ha valaki az esti parancskihirdetésen nem jelent meg, a járőr máris indult a Nyitra partjára, ahol valamelyik bokor alól rövidesen előkerült az eltűnt egyenruhája rendszerint hiánytalanul, szépen összehajtogatva. Így nagyobb baj a katonai bürokrácia szempontjából nem történt, mivel a kincstár nem károsult. Az illető nevéhez odaírták, hogy „ismeretlen helyre” távozott, és leírták a másnapi élelmezési létszámból. A napi parancsban felolvasták a kiadott körözést, aztán az illetőt senki sem emlegette többet, az ügy el volt intézve. Természetesen olyan emberek szánták rá magukat a szökésre, akinek a családja az oroszoktól megszállt országrészben lakott, és nem kellett tartaniuk a megtorlástól. Azt nem mondhatom, hogy az én agyamban is megfordult a szökés gondolata, de én azok közé tartoztam, akiknek hozzátartozói a harcok elől elmenekültek. Még novemberben értesültem arról, hogy a feleségem a négy gyermekünkkel Sopron mellé, Harka községbe költözött. Ezért viszonylag nyugodtan és becsületesen teljesítettem hazafiúi kötelességemet a többi katonatársammal együtt.
Nyugalmamat csupán a postai levelezőlap zavarta meg, amelyen a feleségem azt közölte velem, hogy a német katonaság lefoglalta lakásukat, őket pedig azzal a céllal, hogy Ausztriába telepítik, a soproni pályaudvarra szállították. Már második napja ott várakoznak, de senki sem jön értük, senki sem intézkedik. Kétségbe vannak esve, mert a pályaudvart minden pillanatban légi támadás érheti. Azt kérte, hogy próbáljak valamit tenni a katonai hatóságok segítségével.Azonnal jelentettem a dolgot a zászlóalj, majd az ezredparancsnokságon, de mindenki csak a fejét rázta: be kellett érjem azzal a válasszal, hogy háború van, az otthon maradottakkal a polgári hatóságoknak kell törődni. Eltávozásról pedig szó sem lehet, mert a vasúti szerelvény már készen áll, minden pillanatban megjöhet a parancs a berakodásra.
Gondolkozni kezdtem, mi tévő legyek, és eszembe jutott, hogy még a múlt hónapban napi parancsban ismertették Beregffy Károly honvédelmi miniszter rendeletét, amely szerint a honvédségi állományban lévő katonák, tiszthelyettesek és tisztek, önként beléphetnek a most alakuló Hungarista Légióba. Ebbeli szándékukban a felettes honvédségi szerveknek tilos megakadályozni őket. A parancsban az is benne volt, hogy a Légió tagjai csak az ország területén harcolnak, határon kívülre nem viszik, főleg Budapest védelmét fogják ellátni. Úgy gondoltam, hogy ez volna az egyetlen lehetőség, hogy legálisan távozhassam a honvédségtől, feltéve, ha pár nap szabadságot ki tudok eszközölni a Légió parancsnokságától.
Elmentem tehát a Hungarista Légió toborzóirodájába, ahol Csatáry nevű zászlós fogadott, ő vette állományba a jelentkezőket. Nagy örömmel vette tudomásul elhatározásomat, mert amint mondotta a Légió inkább az ifjú hungaristákból toborozza a tagságát, és így igen örülnek, ha a honvédségtől is jelentkezik valaki; különösen tisztekben van hiány. Közöltem vele, nehogy félreértés essen, még csak tisztjelölt vagyok, a tiszti tanfolyamot nem végeztem el. Így rang tekintetében nem támasztok igényt. A zászlós azonban felvilágosított, hogy a milíciában a rátermettség számít elsősorban. Így aztán a személyi lapomra a következő minősítést írta: Jeschke István, harminckettő éves, tanító, leventeoktató, karp. tizedes, három hónap tiszti iskola. Beosztása a Légióban: kópjaparancsnok. A zászlós ezután minden gondolkozás nélkül kiállított egy nyílt parancsot, mely szerint távozási engedélyt kaptam Sopronba, családi ügyeim elintézésére. Jelentkezés december 21–én Budapesten, a Hungarista Légió Üllői úti laktanyájában. Végül becsületszavamat vette a jelentkezési határidő pontos betartására. Miután ez megtörtént, felhúzott a karomra egy Árpádsávos karszalagot, aztán a jelenlévő pártszolgálatosok harsány „Kitartás! Éljen Szálasi!” csatakiáltása közepette elhagytam a toborzóirodát.
A családomat már rendben találtam. A harkai pénzügyőrség közepette elhagytam a toborzóirodát. Ennivalónak, melegnek nem voltak szükségében, így hát tulajdonképpen semmi tennivalóm nem akadt. Más körülmények között nagyon boldog lettem volna, hogy békés családi körben tölthetek egy pár napot, de most nem éreztem magam igazán boldognak, sem pedig nyugodtnak. Idegesített a nyilas karszalag a karomon, pedig annak valóságos varázsereje volt, több esetben szinte kivételezett helyzetet teremtett számomra. Mentes voltam az igazoltatásoktól, az üzletekben, vendéglőben udvarias kiszolgálásban részesültem, és nemegyszer találkoztam az utcán, magasabb rangú tiszttel, aki zavartan nézett a karszalagra, és nem tudta vajon tisztelegjen–e nekem. A nyugtalanság egyre növekedett bennem. Be is mentem a soproni katonai parancsnokságra, hogy tudakozódjam az alakulatom után, hátha még Érsekújváron vannak. Megmondtam, hogy szeretnék visszatérni a honvédség kötelékébe. Sajnos ismét szembe találtam magamat a Magyar Királyi Honvédség kincstári vaskalaposságával, határozatlanságával és tehetetlenségével. Mindenki huzakodott: nem foglalkozhatnak az ügyemmel, nem akarnak összeütközésbe kerülni a nyilas párttal. Nagy nehezen végül is utánanéztek az alakulatom hollétének és közölték, hogy December 15–én Németországba irányították őket, Stettin felé.
Úgy éreztem egérfogóba kerültem.