Hajnalban keltem. Az előszobai tükör előtt forgolódok, amikor anyám átslampol a nappalin, a fürdőszoba felé. Már majdnem odaér,
amikor rémült arccal hirtelen megperdül, és szemeivel a kanapéra mered. Engem keres? Az évek óta emlékeibe vésődött fekete folt – azaz én – hiányzik a
látványból. Az előszoba felé pislantva újabb rohamot kap. Ott állok a tükör előtt bizonytalan arckifejezéssel: „Meneküljek?” Már lendületben van, amikor végre
felismer: Nem egy betolakodó sunnyog a félhomályban, csak a lánya.
Eddig emós voltam. Tegnap eldöntöttem, levakarom magamról a már megunt stílusomat, és új életet kezdek. Elvégre egyetemista
lettem! Kihajítottam a fekete rongyaimat, még a bakancsomat is. Egész nap a bolhapiacot, és az üzleteket jártam. A nyári rabszolgamunkámból összegyűlt
pénzemen, egy nap alatt sikerült kistafírungozni magam.
Imádom az új stílusomat! Igaz, erőteljes formabontást követtem el, de… meglátjuk. Lent: narancsszínű bőrbakancs. Feljebb: vadul
tarka bő nyári ruha, egy szőttes mellény (amit a bolhapiacon kapartam elő). Fejemen a szőke göndör kazallal nem tudtam sokat kezdeni, egy laza fonással és
néhány gyönggyel összefogtam a hátamon... És persze a rózsaszín napszemüveg! Arra is a bolhapiacon leltem. Semmi fekete dekoráció! Napbarnított arcom buzgón
vigyorog vissza a tükörből, egy rubinvörös rúzzsal. Kar- és nyakláncok (sok türkiz kővel) húzzák le a csuklómat, nyakamat… Kész vagyok! Anyám is! Idő kell,
hogy átvergődjön az újabb sokkon – az emóson is sikerült neki.
Elégedett vagyok hajnali dekorációs feltöltődésemmel. Az első megmérettetés az utcán köszönt rám. A vén savasok megszokott
harci szemöldöke helyett kedves nénikék mosolya árad felém. Nahát! Felhúzom arcomra emós koromban feledésbe merült szociális mosolyomat, és visszavigyorgok
rájuk. Jól indul a nap.
Jöhet a morzsázás első színhelye, az egyetemi büfé. A felhozatalt mustrálom: Csupa törékeny fiú sündörög el előttem, lapos
pillantásaikkal méregetnek. Tájidegen vagyok? Kivárásra rendezkedek be. Elnyúlok egy fotelban, és lassan kortyolgatom a kávémat. Élvezem a semmittevés
romantikáját, amikor egy igazi férfihang simítja meg a tarkómat:
– Cicomában az emós? – duruzsol a fülembe a hátam mögötti fotelból.
Hát persze! Az X a tarkóm alatt! Megfeledkeztem emós múltam tetkójáról, amit eddig a hajam eltakart. Lassan megfordulok, miközben előveszem legtermészetesebb
mosolyomat:
– Nálam egy jel, nálad egy mesés herpesz. Nem egy mezőnyben versenyzünk! – közlöm meghitten, de még nem lőttem le egészen.
Még folytatnom kell:
– Árnyékra vetődtél kukkoló!
Felállok, és elsétálok. Befordulva a folyosó sarkánál – egy hirtelen elhatározással – visszadugom a fejem, hogy jobban
szemügyre vehessem új „ismerősömet”. Atya ég! A szemünk összetalálkozik… és vigyorog! Micsoda égés… pedig rohadtul jól néz ki! Éreztem, hogy tele vagyok
ambícióval.
Újabban ismét szeretem a természetet. Emós előéletemmel összeegyeztethetetlen volt, hogy imádtam a nyarat, a napsütést, a
romantikus tengés-lengést. A fekete cuccaimat már csak a haverokkal való találkozáskor vettem magamra.
Nyaranta hajnalban kiültem a teraszra, és néztem a napfelkeltét. Imádom! Elképzeltem, hogyan ébredeznek az apró élőlények a
fűben, a bokrok alatt. A biológia mindig is kedvelt tantárgyam volt. Így hát azonnal lázba hozott az egyetem információs tábláján kiírt fakultációs
lehetőségek sorában a „Kvantumbiológia” szó. Azonnal jelentkeztem rá.
Apám (könyvelő és feltaláló) féktelen akcióiban, gyakran közreműködtem, mint segítő. Ilyenkor mindig megjutalmazott egy-egy
csokival. Később a házunk mögötti sufniba száműzte őt Anyám az összehordott limlomaival együtt. Na, végre ott aztán kiélhette kísérletező-barkácsoló
szenvedélyét. Tőle hallottam előszőr a kvantumokról.
Most izgatottan várakozom az előadásra. Körülöttem mindenki nyüzsög.
Nyílik az ajtó, és belép az oktató: Ő! Ő, teljes életnagyságában… a kukkolóm! Akkor hát nem diák. Biztosan tanársegéd.
Hóna alatt több paksaméta jegyzet, és néhány könyv, amiket rutinosan leejt az asztalra – szabadon választott, melyik merre csúszik, és hol áll meg. Kockás
szövetzakó, melléig kigombolt ing, farmer. Hajtincsei a szemébe omlanak. A vigyorát már ismerem. Dögösen laza. Közben leül mellém egy kigyúrt srác, és mond
valamit. Rosszallóan rápillantok esztétikusan kopasz fejére. „Most mindenki hagyjon békén! Most csak a Kukkolómat, csak Őt akarom nézni!”
A nép elcsendesül, és kezdődhet az előadás. Oktatónk bemutatkozik: valami Jenő! Micsoda? Mit lehet kezdeni egy „Jenővel”? Hogy
adhatnak ilyen nevet egy gyereknek? Jenő! Még szerencséje, hogy jóképű.
Mosolyogva gyorsan végignéz a hallgatóságon – mintha valakit keresne. Behelyezkedek az előttem ülő takarásába. Közben
megállapítja, hogy sokan vagyunk, aminek örül.
Aztán fejest ugrunk a kvantumok világába. Egy idő után már nem őt elemezgetem magamban, hanem figyelek arra, amit mond:
„A kvantumfizika szerepe a biológiában”. Lendületesen rajzol a táblára, neveket ír fel… Igazán izgalmas! Telitalálat! Levett a lábamról. A hallgatóságát is.
Sokan jegyzetelnek.
– Tudják írni? – kérdezi két levegővétel között – esetleg olvasni is? – halk derültség fut végig a jelenlévőkön.
Már tudom: A kvantumbiológia lesz újabb nagy kalandom… és az oktatója? ...Meglátjuk – elmélkedek kifelé menet a teremből.
Tegnap vért vettem egy dús asszonyságtól: kétszer mellé szúrtam, egyszer a közelébe, de végre célba értem. Ekkor páciensem
feljajdult, én meg ijedtemben elhajítottam a tűt. Lesz belőlem valaha orvos? A folyosón a tettestársak megállítottak:
– De jól nézel ki! Hánytál? Igyunk meg valamit – hívtak a büféhez.
Azóta a papírpohárban gőzölgő tea is labor hulladékra emlékeztet. Na, nem mérgezem magam kétségekkel. Kőseggel mindent meg
lehet tanulni. Közben megalapítom az orvosi tanácstalanság szakkört.
Igaz, az EKG sem ment simán. Rátettem a tappancsokat a beteg mellére. Aztán le kellett vennem, hogy odébb tegyem őket. Minden
erőmre szükség volt a vákuumok elleni harchoz, miközben a paciens feneke még a lepedőt is beszívta. Nem szólt semmit, csak hullámzó szemöldöke jelezte a
nemtetszését.
Nem adom fel! A harcot folytatom!
***
A nagy tekintélynek örvendő professzor úr (közismert nevén: Vértáltos) alattvalóival bevonul az előadó terembe. Az a fajta
ember, akinek harminc éve meg van kötve a nyakkendője. Segítői lehetetlent nem ismerve, egy kerekes ágyon fekvő beteget tolnak be a katedra elé. Demonstráció
következik. Ezt a lépcsőzetes „nézőtérről” halk morajlás kíséri. A mai „áldozat” nyugodtan fekszik a hófehér ágyon, hófehér arccal. Várja, hogy
„önfeláldozásával” hozzájáruljon a leendő orvosok kardiológiai felkészítéséhez.
A terem elcsöndesül, a beteg mozdulatlan (vagy közben meghalt?). A prof beszélni kezd. Lágy átéléssel szóbahozza a szív
felépítését – a pitvarokat, a kamrákat, az ingerületvezetést, az aortát… – röpködnek a latin szavak… A hallgatók áhítattal figyelnek, és közben lelkesen
jegyzetelnek.
Valaki hiányzik az előadásról. Én! Kések. (Az esti bekarmolás a Pubban kiköveteli a kötelező reggeli sminket.)
Óvatosan nyitok be a nagyelőadóba. A prof magyaráz. A felső sorok felől közelítek, mint utász az aknamezőn. A többiek, a lenti
sorokban ülnek. Senki nem vesz észre. Csendesen lehajtok két széket, egyikre lassan leülök, a másikra hangtalanul elhelyezem a több kilónyi könyvet. Bravó!
Így kell ezt csinálni! Elégedetten kifújom magamat. Éppen kezdenék figyelni a prof szavaira, amikor egetverő csattanással lezuhannak mellőlem a könyvek, és
felcsapódik az ülés.
Abban a pillanatban a halott színű beteg hasizomból felpattan, körülnéz (mégis él!), a prof hangja megcsuklik, és mindenki ijedten fordul hátra. Rám mered
nyolcvan szempár.
– Nyugalom! Csak én volnék! – motyogom.
Egy bizonytalan mosollyal próbálom visszaverni a rosszalló tekinteteket. Vértáltos rám emeli dermesztő szemeit, és remegő
epehólyagjára helyezi tenyerét. Konstatálja, ki a rendbontó és mostantól tudja, kit fog a vizsgán kivégezni. Tudom, helyre kell tennem azonnal a renomémat.
Kérdést tesz fel:
– Alaposan körbejártuk az esetet. Most már mindenkinek tudnia kell, mi a páciens betegsége? Mi a tünetek oka?
Lázasan dolgozik nyolcvan agyvelő. Senki nem akar porig égni, inkább hallgat. Vértáltos professzor úr türelme apadni kezd. Sóhaja kíséretében, puritánul
leegyszerűsítve a kérdést újra felteszi:
– Nos, mije betegedett meg a páciensnek? – kérdezi szinte sírva.
– A szíve! – Hangzik el a határozott válasz az utolsó sorból… tőlem.
Bátor villantásomat nem várt elismerés koronázza meg a hallgatótársak részéről – mindenki hangosan röhög. Vértáltos professzor úr letörten távozik
betegével.
Már a kertkapuban hallom, Anyám és barátnői viháncolnak a konyhában. Megint összehívta őket „főzni”. A nappaliban bömbölnek a
hangfalak (Scorpions: You And I.), remeg a ház. Mi van, ezek megőrültek? Az ő korukban?
– Hello lányok! Összejött a bohém brigád? – köszöntöm őket.
Nem törődnek velem, mert éppen egymással táncolnak, és nagyokat nyerítve röhögnek. El nem tudom képzelni, mi tetszik nekik
ennyire. Kiszolgálom magam a hűtőből, majd odébbállok. Kisvártatva vihogva bejönnek a szobámba, és kunyerálnak: vállaljam estére a bébiszitterkedést.
– Na, jó. Kihez menjek? – ott legalább csönd lesz, bekuckolom magam, és viszek egy DVD-t, egy thrillert.
Vonakodom még egy kicsit, lássák, milyen nagylelkű vagyok és feláldozom értük az estémet:
– Minek egy tizenhárom éves kölyöknek bébiszitter? Neki inkább smasszer kellene – állapítom meg.
Ellátnak utasításokkal: figyeljek oda, hogy ne nézzen a srác pornócsatornákat (internetet se!), és kilenckor menjen aludni…
Rábólintok, és Anyámék sietve elröpülnek. Indulok életem megnyomorítójához. Suhancom már az ajtóban vár. A szeme sem áll jól és még vigyorog is.
(Ő a bizonyíték: az Y egy defektes kromoszóma! Kevesebb hely van rajta a géneknek.) Születésétől ismerem, nem először sózták rám.
– Na, mi lesz a műsor? – helyezi kényelembe magát a kanapén, gyanús mosollyal. – Hoztál filmet? Valami jó malacosat!
– A kismalac és a farkasok jó lesz? Az való neked! – válaszolom, miközben berakom a thrilleremet, majd hozzáteszem tisztázás
végett: – Enyém a DVD, enyém a kanapé!
Elhelyezkedem a párnák között, rágcsálom a kekszeket, később a kölyköt fürdeni küldöm. Megy a huzavona, de végül én győzök.
Igaz, kétszáz forintom bánja. Amikor végre eltűnik a fürdőben, odaugrok, és rázárom az ajtót. Szabadság!
Belemélyedek a filmbe. Egyszer csak közvetlenül a hátam mögül a gyermekszoprán és a mutálás határán a fülembe ordít. A
levegőbe hajítom a lábaimat, és a kekszes tálat. Oda a tekintélyem. Na, megállj csak! Ezt megbosszulom! A kis majom, kimászott a fürdőszoba ablakán a kertbe,
és besétált a nyitott veranda ajtón, a hátam mögé. Ha harc, hát legyen harc!
Hagyom, hogy nézze a thrillert. A legjobb részek most jönnek! Kis idő múlva a konyhában felhívom Keszeg cimborámat.
(Reménykedek, hogy szabad, és nem egy barátnőjét kóstolgatja éppen.) Röviden vázolom a helyzetemet, és ravasz tervemet, majd visszafekszem a kanapéra.
Egyszer csak megszólal a csengő. Krampuszom a fotelban megdermed, mozdulni sem mer. „A thriller már hat!” – vigyorgok magamban.
– Csengettek! – szól oda nekem ijedten.
– Menj, nézd meg ki az! – válaszolok, és röhögök magamban.
– Menj te! – suttogja.
– Te vagy itthon! A férfi dolga este ajtót nyitni! – gyúrom az agyát. – A férfi minden körülmények között legyen férfi!
Ez már hat az önérzetére. Brutál hősöm átóvatoskodik a nappalin, és kisettenkedik az előszobába. A bejárati ajtónál bátortalan hangon megkérdezi:
– Ki az?
Nem bírom! Fuldoklom a röhögéstől.
– Ne kérdezősködj Pisis, nézd meg! – kiabálom a kanapéról.
– Kinyissam? – kérdezi bizonytalanul.
– Nyisd már ki, mit totojázol? – sürgetem.
A nyíló ajtón egy több sebből vérző férfi zuhan be, és az előszoba padlóján elterül. Keszeg alakítása szenzációs! Tudtam, hogy
számíthatok rá! A kölyök villámgyorsan a nappaliban terem mellettem, és kezeivel kalimpál, alig tudja kimondani:
– Gyere gyorsan! Gyere már! – rángat fel kényelmemből, és maga előtt tol kifelé az előszobába.
Az ajtóban persze nincs senki. Keszeg a megbeszéltek szerint kámforrá vált. Be kell szaladnom a WC-be, mert bepisilek a röhögéstől, onnan kiabálok ki:
– Nincs itt senki! Mi van veled? Rémeket látsz?
– Itt volt egy véres ember, ide esett be, amikor kinyitottam az ajtót! – magyarázza kétségbeesetten.
Szeplői villognak, mindegyik külön életet él.
– Te képzelődsz! Mondtam, hogy a Három kismalacot kellene nézned! Neked még nem való az én filmem! – oktatom ki felsőbbrendű
elégedettséggel.
Mondanom sem kell, hogy anyáink érkezéséig lovagom a fotelt nem hagyja el. Kitartóan reszket, és hiába akarja újra és újra elmagyarázni nekem mit látott,
én úgy nevetek, mintha viccet mesélne.
Anyámék sem hisznek a kis csókának. Majd egyszer elmondom nekik az igazságot.