Caffé Napoletano


      A zsúfolásig megtelt autóbusz lassan araszolva haladt a macskaköves Via Mariná-n a mindennapos őrült forgalomban. Ráadásul a Piazza Garibaldi-n épp eloszlott egy manifestazione utáni tömeg. Végre megnyíltak az utcák. Megindult az áradat nem tisztelve a közlekedési szabályokat sem. Mintha nem is léteznének. A metróépítés és az útjavítások miatt is erősen lelassult az amúgy is csigatempójú forgalom. Az ideges és trágar kiabálások, a türelmetlen dudálások idegtépő zenét komponáltak a dübörgő légkalapácsok zajával.
      Nápolyban vagyunk, ahol semmin sem kell csodálkozni!
      Egy órája sincs, hogy megérkeztem ebbe a Dél-Olasz zűrzavarba, máris gyűlölöm ezt a kaotikus várost. Ahogy múltak a percek a levegőtlen autóbuszon, és közeledtünk a Molo Beverello-hoz, folyton az járt a fejemben, hogy ellenkező irányban kellene buszoznom. Át a poros és szemetes Garibaldi-téren a járdára kipakolt táskaárusok között a központi pályaudvarra, majd felszállni az első római vonatra. Elmenni innen.
      Pedig èvek óta a napfényes Olaszországba vágytam. Nem csak vakációzni, hanem itt dolgozni, itt élni, na és persze közelebb lenni ahhoz, akit szeretek. Akkoriban még beszari nyúl voltam, és mindig találtam valami kifogást, miért is nem jövök dolgozni, és élni álmaim országában. Aztán a több éves megyek Olaszországba mondogatás után most itt vagyok. A napfényes Olaszországban. De valahogy mégsem ott, ahol igazából lenni szeretnék.
      – Signora, a következő megálló a Városháza – fogta meg a vállamat a hölgy, akitől felszállás után érdeklődtem, hányadik megállónál kell majd leszállnom.
      – Grazie! – válaszoltam neki egy erőltetett mosollyal. Visszazökkentem a valóságba.
     Az autóbusz prüszkölve megállt. A felszállni akarókat egyáltalan nem érdekelte, hogy én a hatalmas bőröndömmel szeretnék leszállni. Szerencsére rajtam kívül mások is türelmetlenül nyomultak a lépcső irányába, hogy elhagyhassák az izzadságszagú járművet.
      – Ki t’é mourt! – lökte félre egy testes asszonyság az előtte leszobrozó férfit, aki elzárta előle a szabadulás útját.
      – Mortacci tua, zoccola! – kiabált vissza a férfi ingerülten.
     Bár akkor még nem értettem, mit jelentenek ezek a szavak, de az arckifejezésből, és a hangszínből elbírtam képzelni. Végül sikeresen járdát értem, s elindultam megkeresni az új munka, és szálláshelyemet, mely szinte majdnem kibökte a szememet, olyan közel volt. Én mégis egy órát bolyongtam, mert jobbra helyett balra mentem, és egy nagy kört kellett tennem, mire visszajutottam oda, ahonnan elindultam. Akkor még nem volt okostelefonom, ami segítette volna a tájékozódást.
      Mégiscsak jobb lenne visszamenni Rómába! Visszafelé már tudom az utat, morfondíroztam magamban, miközben igyekeztem kikerülni a számtalan kutyaürüléket, és a szeméttel teli reklámszatyrokat, melyek már nem fértek fel a zsúfolásig megpakolt, hatalmas kukákra. Az éhes kóbormacskák persze boldogan ugrándoztak közöttük némi élelem után kutatva.
      Ez Nápoly belvárosa. Mi lehet a külvárosban? Pedig a szeméthegyek megmaradtak az emlékeimben régebbről, mert pár évvel ezelőtt már jártam ebben a városban egy őrült olasszal, egy őrült hétvégén, de soha még csak nem is gondoltam arra, hogy egy napon visszajöjjek ide. Akkor sem, ha Nápoly is álmaim napfényes Olaszországában, annak is a déli, napfényesebb részén található.
      Alig vártam már, hogy megérkezzek a kis hotelba, és kezet szoríthassak Signor Rossi-val, az igazgatóval. Na, nem azért, mert minden vágyam, hogy szobalány lehessek az előkelő kis hoteljában, hanem mert a magas sarkú szandálomban már rettenetesen fájt a lábam, és a hatalmas bőröndöm sem bírta a hosszú utat. Letörött a huzogatója, és a nagysága, na meg a súlya miatt nagyon nehéz volt cipelni, húzni, vonni, tolni. Várhatott volna vele még egy órácskát!
      Az utolsó hét-nyolc hónap nem volt könnyű Magyarországon. Nem igazán ment már a kezdetben jól menő vállalkozás, az ügynökösködés. Minden hónapban azon kellett morfondírozni, hogy mit fizessek be. A vállalkózói fizetni valókat, vagy az autórészletet, vagy a villanyszámlát, gázszámlát, de maradjon valamennyi a szerény megélhetésre is. Az összes tartalék elfogyott. Napról napra éltünk. Megfelelő hátszél nélkül hiába kerestem a végzettségemnek és a tapasztalatomnak megfelelő alkalmazotti állást a közelben, egyik csalódás után jött a másik. Aztán országon belül is pályáztam, másik városokba, de valami miatt nem jött össze a dolog. Vagy nem engem választottak, vagy amikor megismertem minden munkával való tudnivalót, nekem nem tetszett. Egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogy talán külföldre kellene mennem szerencsét próbálni. Érdeklődtem a lehetőségekről. Angliába lehetett menni babyszitternek, angol tudással, de a hideg, ködös Anglia nem volt igazán szimpatikus és a nyelvtudás is gyenge alapszinten ment csak. Aztán Németországba idősgondozónak német nyelvtudással, ami nálam csupán néhány mondatból állt össze, a köszönésekből, a bemutatkozásból és a tízig való számolásból. Ezzel semmire se mentem, és nem is akartam németül tanulni. Mivel olaszul már középszinten jól beszéltem, és szívem szerelme is olasz volt, így a szépséges Itália javára billent a mérleg. Utólag visszagondolva, lám-lám, annyit mondogattam, hogy Olaszországban szeretnék élni és dolgozni, hogy a nagybetűs SORS úgy alakította az életemet, hogy meg kelljen lépnem ezt a lépést. Nem csak mondogatni, hogy megyek, megyek, hanem elindulni, nekivágni! Tehát eldőlt, irány Itália! De hogyan lesz nekem munkám? Hol fogok lakni? Elkezdtem álláshírdetéseket bogarászni. A kínálat egy külföldi számára elég hamar kimerült. Leginkább az idősgondozás, és a családi kisegítő volt az, ahol szállás-ellátást is ajánlottak a munka mellé, na és persze némi fizetést is. Bentlakó babyszittert is többen kerestek, de fiatalokat. Heti 1-2 alkalmas vagy pár órás takarítás, vasalás bőven akadt, de ahhoz nagy halom vasalni valónak kell lenni naponta többször is, hogy az ember lányának jusson lakni is, élni is. Hogy jobban képben legyek, válaszolgattam néhány hírdetésre, gyakorolva az olasz tudásomat, és némi ismeretet is begyűjteni. Többen vissza is írtak, mikor tudnék kezdeni, hol dolgoztam eddig, vannak-e referenciáim, tudnánk-e személyesen is találkozni. Sok hasznos információt begyűjtöttem. Megtanultam néhány fontos szó jelentését, melyek ismerete nélkül lehet félreértettem volna valamit, mint például vitto-alloggio (szállás-ellátátás), alla pari (nincs fizu, max szállás), hogy ki az allettato (ágyban fekvő), az autosuffi-cente (önellátó), az automunita (akinek van autója). Továbbá az is egyre világosabbá vált a számomra, hogy tapasztalat és referenciák nélkül nem könnyű munkát találni. Még Olaszországban sem.
      Hetekig tartottam a kapcsolatot egy milánói nővel, aki idősgondozót keresett a Foggiá-ban élő édesanyja mellé. Abban marantunk, azonnal értesítem, amint lesz repülőjegyem. Pár napon belül írt, hogy a mama állapota rosszabbra fordult, sajnos nem tud várni, muszály valaki más. Aztán egy Trieszt-hez közeli kisvárosban lakó családdal is több email-t váltottunk, akik először családi aszistenciára kerestek megbízható nőt, ottlakással, saját autóval. Később azt írták, jobb, ha nem lakok ott, de keresnek nekem olcsó albérletet, hiszen csak alvásra kell, mert náluk reggel 7-től este 10-ig van a munkaidő. Ha csak ágyat bérlem többedmagammal egy szobában, 3oo euróból megúsztam volna. De lemondtam, mert így is fele fizetés elment volna, és a három-négy személlyel egyszobában megoldás sem igazán volt ínyemre.
      Írtam szívem szerelmének, Fabio-nak, aki azt mondta egy hétig, tíz napig ott lehetek nála, az alatt biztos találok valamit. Legalábbis átmenetileg valamit, ugródeszkának, aztán ha nem tetszik, akkor már kint leszek, keresek másikat. Utána már könyebben megy. Róma hatalmas város, sok a munkalehetőség. Igaz, a munkakeresők száma is. Mielőtt elutaztam, több római álláshírdetésre is válaszoltam. Sikerült a következő napokra személyes találkozókat is megbeszélnem.
Végigbőgtem a délutánt a repülőtéren, tudva, hogy nem vakációzni megyek, ahonnan egy hét, két hét után üdén, frissen, kipihenten megjövök, és feltöltődve boldogsággal folytatom az életemet ott, ahol abbahagytam. Ki tudja, mikor leszek Magyarországon megint? Egy teljesen más életre kell berendezkednem, egy új életet kell kezdenem, felépítenem. Ötven évesen. Vajon megtalálom-e a helyemet egy idegen országban? Sikerül-e beilleszkednem?

      Fabio a Fiumicino repülőtéren várt, külsőre semmit sem változott. Egy éve nem láttuk egymást. Számomra mégis olyan volt, mintha száz év telt volna el az utolsó találkozásunk óta. Mosolygott, megpuszilt, megölelt, elvette a bőröndömet, és néhány szokásos kérdés, hogy vagy, hogy utaztál után elindultunk a több emeletes parkolóházba az autóhoz.
      Útban a háza felé egész idő alatt arra gondoltam, hogy amióta megvette, mennyire szerettem volna eljönni és megnézni hol él. Annyi minden történt közöttünk ezekben az években, jó, rossz egyaránt, sok mindent meg is kellene beszélnünk. Hát most itt vagyok, megtehetjük!
      Félóra autózás után meg is érkeztünk. Fabio beállt az udvarra és automatikusan felkapcsolodott a kerti járda melletti lámpasor, mely bevilágította a kis udvart, a kertet, és a bejárati ajtó előtti hosszú teraszt is. Kinyitotta előttem az ajtót, előre tessékelt. Kiváncsian néztem körül.
      Kedves kis hely, igaz, ez-az még hiányzott belőle, de elképzeltem, hogy házat venni, felújítani, nagyjából bebútorozni sok pénz kell. Még akkor is, ha egy több éves külszolgálat alatt sok pénzt keresett. Idővel majd lesz minden, ami még hiányzik, de mégis jobb itt laknia, mint a munkahelyi szálláson osztozni a kollégákkal, és végre nem kell bérelni egy garázst Rómában a dobozoknak, melyben az évek során összegyűlt dolgait tartotta. Régebben azt mondta, hogy a falakon kívül minden ki lesz cserélve, ajtók, ablakok, járólap, teljes fürdőszoba. A ház hetven négyzetméteres, nagy nappali étkezővel, konyha, fürdőszoba, wc, közlekedő, méretes hálószoba hatalmas franciaággyal és egy másik szoba, ahol édes békés harmoniában élt a számítógép, a bicikli, a kerti szerszámok és jó pár kisebb-nagyobb doboz arra várakozva, hogy kipakolják a benne lévő dolgokat.
      – Éhes vagy? – kérdezte Fabio, miután behozta a bőröndömet is a házba.
      – Nem, nem vagyok éhes, és nincs is kedvem enni! – feleltem, és arra a dél körüli szendvicsre gondoltam, amit még a repülőtéren ettem.
Az órámra pillantottam, 22.30-at mutatott.
      – Van pármai sonka, olivabogyó, sajt, joghurt – nyitotta ki a magas, bézs színű hűtőszekrény ajtaját.
      – Majd talán reggel, köszi – feleltem.
Ő kipakolta a nekem is felkínált ennivalót az asztalra és jóízűen megvacsorázott. A TV-ben valami politikai vitaműsor ment.
      Későre járt, de még vagy egy órát beszélgettünk. Elmondta, ő mit gondol, mit hogyan csinálna, ha a helyembe lenne. Adott néhány baráti tanácsot a következő napokra, majd megmutatta a fontos tudnivalókat a házban, és hogy hová tehetem a holmimat.
      – Csak egy ágy van, kénytelen leszel velem aludni – jegyezte meg rezzenéstelen arccal.
      – Ez a kanapé itt a nappaliban rövid is, keskeny is, nem alvásra való. Még neked sem!
      – Jól van, semmi probléma, hiszen aludtunk már együtt jó párszor! – válaszoltam neki.
      Örültem, hogy egyáltalan befogadott. Bár nem tudtam, hányadán is állunk egymással mostanság, de valahogy most nem is érdekelt, majd kiderülnek a dolgok hamarosan. Elmentünk aludni. Próbáltam közeledni hozzá, de hűvös maradt. Nem tolt el magától, de nem is húzott közelebb.
      Fáradt voltam, mégis nehezen aludtam el, és másnap korán felébredtem. A világosság épp hogy csak bekukucskált a lehúzott redőny résein át a szobába. Ő még aludt. Háton feküdt, szabályosan, csendben vette a levegőt. Én, ha háton alszom, állítólag olyan hangosan horkolok, hogy egy km-es körzetben hallani lehet! Éppen ezért inkább a hasonfekvő poziciót részesítem előnyben, de elég sokat forgolódok. Közelebb húzódtam hozzá, átöleltem, már amennyire tudtam ezt a nagy testet. Megsimogattam az arcát, és adtam neki egy puszit. Felébredt, rám nézett.
      – Buon giorno! – köszöntöttem mosolyogva.
      – Buon giorno! Hai dormito bene?
      – Nem, nem aludtam jól. Tele van a fejem mindenféle gondolattal.
      – Ne aggódj, lassan minden a helyére kerül!
      Fejemet a széles, izmos vallára hajtottam, ő megsimogatta a hajamat, adott egy puszit a fejem tetejére. Simogattuk, csókolgattuk egymást, és újult erővel ismét egymásra találtunk. Nem mondott semmit se előtte, se utána arról, hogy végre itt vagy. Nem mondta, hogy az eltelt egy évben mennyire hiányoztál, hogy sokat gondoltam rád, és az együtt töltött szép napokra. Nem mondott semmit, de semmit. Soha sem volt a szavak embere.
      Utána lezuhanyoztunk, mialatt én felöltöztem, ő főzött egy jó erős kávét, megreggeliztünk a napfényes nappaliban, és hamarosan indultunk Rómába. Ki-ki a maga dolgára. Fabio dolgozni, én munkát keresni. Kocsival mentünk a vasútállomásra. Elmagyarázta hol veszem a jegyet, milyen jegyet kell venni, hol kell érvenyesíteni, melyik vágányról általában hová megy a vonat, mert minden nap nem fog tudni velem lenni. Megtudtam azt is, hogy a Pisa-ból érkező, vagy oda tartó vonatok nem állnak meg mindenhol, és jóval előbb be lehet vele érni Rómába, mint a treno regionale jelzésüekkel, mert azok mindenhol megállnak. A vonatközlekedés jónak mondható, hiszen csúcsidőben negyedóránként, más időben pedig fél óránként járnak a szerelvények.
      – Akkor, ha eltévesztem a megállót, csak fél órát kell várnom a következő vonatra – állapítottam meg.
      – Én is így gondoltam, – nevette el magát első alkalommal, amióta itt vagyok – kivéve, ha az a vonat az utolsó aznap. Egyszer későn jöttem haza a munkából, elbóbiskoltam, és csak a következő állomáson tudtam már leszállni. Hat óra múlva lett volna vonat visszafelé, mert ráadásul vasárnap ritkábban járnak a vonatok. Nyolc kilométert gyalogoltam, mire hazaértem.
      Amikor a vonat egy hosszú alagúton ment keresztül, Fabio készülődött a leszállásra. Kiérve a fényre az első, amit megpillantottam, a San Pietro bazilika kupolája volt, talán ha 2-300 méterre lehetett az állomástól. Milyen jó lehet naponta elvonatozni mellette! Nekem a központi pályaudvarig kellett mennem, ami a negyedik megálló volt innen.
      – Ugye nem felejtetted el, hogy jutsz el a találkozókra?
      – Nem, nem felejtettem el, és beírtam a noteszomba is. Ha elakadnék valahol, majd megkérdezem valakitől, vagy felhívlak. Ne aggódj, nem lesz semmi gond!
Megpusziltuk egymást, ő leszállt, s már jelzett az automa ajtócsukódás füttyögő hangja. A vonat tovább indult.
      Aznapra kettő találkozóm is volt, ráadásul elég távol egymástól, így nem unatkoztam. Az első helyre villamossal kellett mennem, ami a Termini központi pályaudvar elől indult. Meglepődtem, hogy milyen régi, rozoga, konyhaszek-rényzöld színű villamosok is járnak még errefelé. Több mint fél óra zötykölődés után szálltam le az Acqua Bullicante megállónál, és elindultam megkeresni a címet. Sikeresen megérkeztem, megtaláltam az épületet, a kaputelefont, de bizony hiába nyomtam, nem válaszolt senki. Vártam negyed órát, többször próbálkoztam, de az ajtó nem nyílt ki. Hamarosan jött egy idősebb fazon egy kutyával kifelé, akkor be tudtam jutni az épületbe. Gyalogosan elindultam felfelé, keresve az ajtónévtáblákon a megadott nevet.
      – Kit keres? – kiabált ki a szomszéd ajtón valaki, amikor már vagy ötödször nyomtam meg a csengőt.
      – Signora Maria Lujzát keresem, de ahogy látom nincs itthon senki.
      – Tegnap meghalt – mondta az előbbi hang gazdája, és gyanakvóan kinézett a résnyire nyitott ajtón.
      – Maga a testvérének a lánya Firenzéből?
      – Nem, nem vagyok a rokona. Úgy volt, hogy én leszek a gondozója.
      – Akkor elkésett! – becsukta az ajtót.
      Én meg ott álltam, mint akit leforráztak, mert három nappal ezelőtt több e-mail-en keresztül konkrétizáltuk ezt a találkozót a fiával. Ennyi hát az élet, és lám, ilyen könnyen marad az ember lánya munka nélkül. Azon gondolkodtam, hogy mindez hányszor megtörténhet az idősgondozó munkát ellátókkal. Meghal a gondozott, és újat kell keresni, csomagolni és elköltözni máshová. Mozgalmas élet.
      Visszavillamosoztam a Termini-be. Az alsó szinten és az indulási szinten számos üzlet, bár, étterem gondoskodik az utazó közönség igényeinek kielégítéséről. Akár egy otthoni pláza. Volt még két és fél órám a következő találkozóig egy Cinzia nevű fiatalasszonnyal, aki háztartási kisegítőt, COLF-ot keresett. Azt mondta, a két gyereke és a munkája mellett szinte semmi ideje sincs a háztartásra. Az idő gyorsan elment, elnézegelődtem, ittam egy cappuccinót és a megbeszélt időre a megbeszélt helyen voltam. Ott szobroztam, vártam, de hiába. Cinzia csak nem érkezett. Negyed óra után próbáltam felhívni, de nem vette fel. Fél óra után újra próbálkoztam, de ugyanúgy jártam, ezért írtam neki egy sms-t, hogy jön-e vagy sem, én itt vagyok. Egy óra is eltelt, mire válaszolt, hogy már talált valaki mást. Nagyon sürgős lehetett neki, pedig azt mondta, pár napot tud várni. Mérges voltam, legalább egy sms-t, vagy egy email-t küldhetett volna.
      – Hogy megy a dolog? – hívott Fabio kedvesen érdeklődve.
      – Sehogy! Az egyik meghalt, a másik nem jött el a találkozóra.
      – Majd holnap jobban megy! Fel a fejjel! – nyugtatott optimistán.
      Mérgesen elindultam a hosszú Via Nazionale-n, majd a Via del Corso–n nézegettem a nyárvégi kirakatokat. Még tartott a nyári vásár, volt ahol hetven százalékos kedvezménnyel. A híres Spanyol lépcső közelében vettem egy hatalmas fagylaltot, és leültem a sok turista közé a lépcsőre, mert már alig éreztem a lábaimat a gyaloglástól.
      Később találkoztunk Fabio-val, és együtt vonatoztunk hazafele. Utána elmentünk egy pizzériába, ahol választottam néhány pizzaszereletet vacsorára. Volt margherita, krumplis-rozmaringos, kolbászos, rukolás gamberettivel, ortolana sok kerti zöldséggel. Jóízüen megkajáltunk, tv-t néztünk egymás mellett ülve a narancssárga kanapén, mint egy sok éve együtt élő párocska.
      A következő délelőtt egyedül vonatoztam be Rómába, mert Fabio aznap korán indult. Parioli-ba kellett mennem, ahol állítólag jómódúak laknak. Az autóbusz után még elég sokat kellett gyalogolnom egy kacskaringos dombos utcában, mire megérkeztem. Csengettem, félve, talán megint nem találok idehaza senkit, de bent ugatott a kutya és hamarosan nyílt az ajtó. A lakás hatalmasnak tűnt. Nagyon szépen volt berendezve, tele festményekkel, szobrokkal, kerámiával, faragott antik bútorokkal, díszes nagy tükrökkel. A signora, aki ajtót nyitott bemutatkozott, és bemutatta a család jelenlévő tagjait, az édesanyját, akinek a fülébben súlyos aranyfülbevaló lógott le hosszan, szinte leért a finom selyemruhára, amit viselt. Aztán egy 7 év körüli kislányt, egy 5 éves kisfiút, és a kokker spánielt aki bizalmatlanul pislogott rám.
      – A férjem nincs idehaza, ilyenkor mindig dolgozik. Én ma szabadnapot vettem ki, hogy nyugodtan találkozhassunk. Napközben én sem vagyok idehaza. Az anyám is sokat eljár itthonról. Ezt a lakást kell takarítani, rendben tartani, mosni, vasalni, vacsorát főzni, néha el kell menni a gyerekekért, és ha nincs iskola, vagy betegek, akkor felügyelni rájuk, olyankor ebédet is kell főzni. 800 eurot fizetek havonta.
      – Ez a nettó, vagy ebből jönnek le járulékok?
      – Nettó is, a bruttó is, ahogy akarja. Mondhatjuk úgy is, hogy feketemunka. Hét éve van nálam egy marokkói lány, mindkét gyerekem mellett babyszitter volt, de csinálta mindazt a munkát is, amit magának kell majd csinálni. A nyár elején otthon volt meglátogatni a rokonait, aztán kiderült, hogy terhes. Ezért keresek helyette.
      – Értem – mosolyogtam vissza, gondoltam, akkor biztosan jó helye volt itt, ha hét évig itt maradt.
Email-ben már bemutattam magamat, ezért csak pár kérdést tettek fel, de láttam rajtuk, hogy szimpatikus vagyok a számukra.
      – Jöjjön, körbevezetem a házon!
      A lakás sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. Az idősebb signora azt mondta, hogy 120 m2-es, plusz a külső teraszok körben mindenhol. A nagy nappalin kívül láttam 2 nagy hálószobát, mindegyikhez saját fürdőszoba és gardrób is tartozott, ahol szépen sorakoztak a vállfára felakasztott vasalt ingek, ruhák, nadrágok. A két kisebb szoba a gyerekek birodalma volt, de rend uralkodott mindegyikben. A kényelmes étkezőből nyílt a konyha és az éléskamra. Az U – alakú folyosóról nyílt egy újabb fürdőszoba szép nagy káddal és egy wc kézmosóval. A signora elhúzott egy műanyag tolóajtót a folyosó végében. Úgy nézett ki, mintha a folyosó le lett volna röviditve, valami kis szerszámos raktárnak gondoltam.
      – Itt volnánk, ez lesz a magáé. Kicsi ugyan, de hát úgyis csak alvásra kell. Sok a munka. Minden délután másfél órát pihenhet ebéd után. Havonta 2 csütörtök délután és 2 vasárnap délután elmehet, de sajnos ha vendégek jönnek vasárnap, ami elég gyakori, akkor dolgoznia kell. De azt külön kifizetem. Azt el is felejtettem mondani, hogy a kutyát reggel és este le kell vinni, és időnként el kell vinnie a kutyakozmetikába is.
      Benéztem a kicsi lyukba, talán ha volt 2x2 méteres. Volt benne egy heverő, mellette egy éjjeli szekrény, rajta egy mini TV, ébresztő óra, a heverő felett egy polc, ami biztosan a szekrény szerepét hivatott betölteni, mert ruhák voltak rajta szépen összehajtogatva, egy dobozból melltartó kandikált kifelé. A sarokban lévő állófogasról egy törölköző lógott le. Ablak nem volt.
      – Itt a mellette lévő helyiségben lehet mosakodni, és van egy wc is – folytatta a signora.
      De kedves, gondoltam, saját fürdőszoba, de tévedtem, mert egy mindenes helyiség nézett velem szembe, ahol egy ütött-kopott zománcozott lavor és egy zöld műanyag lavor szolgáltak a tisztálkodásra, egy eléggé vízköves wc, a porszívó, a mosógép, a parfis, a seprű, a létra, a vödör és a vízcsap társaságában. A mosógép tetején nagy összevisszaságban voltak a tisztítószerek és mosószerek.
      – Mikorra tudja eldönteni, mert a jövő hétvégéig tudok várni? Addig tud maradni a lány, aki most van.
      – Nézze, van egy másik ajánlat, amit még nem láttam, itt Rómában, a Monteverde városrészben. Aztán egy kis hotel Nápolyban. Kedd este, de legkésőbb szerda délig telefonálok – köszöntem el tőle, és vegyes érzelmekkel lépkedtem lefele a széles márványlépcsőn.
      Úristen, hogy én itt éljek ezen az ablak nélküli kettő négyzetméteren? Mossak, főzzek, takarítsak, vasaljak, vigyem le a kutyát? Hogy bírta ki a marokkói lány hét évig? Persze a másik oldalát nézve a dolognak a 8oo euros fizetés elfogadható, van mit enni, van hol aludni. De így se igazán tetszett.
      – Várd meg a holnapot, meglátod milyenek, ne idegeskedj! – mondta Fabio, amikor elmeséltem neki.
      De borúsan láttam a holnapot. Az előző napi jókedvem teljesen elillant. Rossz érzésem volt a másnapi találkozóval kapcsolatban.
      Nem is csoda, hiszen az úriember, aki nonvedente, vagyis vaknak mondta magát, érdekes módon rögtön megtalálta mi az, amit meg lehet fogni. Szinte úgy menekültem ki a lakásból. A felesége, aki kicsivel előtte telefonált, mondva 5-10 percet késni fog, éppen akkor jött felfele a lépcsőn. Hiába mondta ne szaladjak el, nincs semmi baj, de én nagyon megijedtem, mint akit puskából lőttek ki, úgy rohantam a metróállomásra. Megcsúsztam és elvágódtam. Ott ültem a járdán, és nem tudtam sírjak vagy nevessek-e a szerencsétlenségemen. A táskám tartalma szanaszét hevert, mert hiába intett szívem szerelme, hogy mindig legyen bezipzározva, mégsem hallgattám rá.
      – A pénztárcám, az útlevelem, hol az útlevelem?
      Tapogattam a földön a szétszóródott dolgok között. Két férfi jött felsegíteni, tudakolták jól vagyok-e, kell-e hívni mentőt. Szerencsére mindenem megvolt, nem törött el semmim sem. Igaz, a nagyméretű fenekemen elszakadt a nadrágom, de a blúzom elég jól eltakarta a kikandikáló fekete bugyit.
      Bőven volt időm a Fabio-val való esti találkozóig, ettem egy kis pizzát, majd elmentem a Trevi kút-hoz. Két órát ültem ott és elnéztem a pénzdobáló, fényképezkedő turistákat. Eszembe jutott, amikor először dobtam bele pénzt én is a visszatérés reményében. Később autóbuszra szálltam és a San Pietro felé vettem az irányt. Leültem az oszlopok alatt a lépcsőre, olyan megnyugtató, békés volt minden, még a csigatempóban haladó hosszú sor is hatalmas nyugalommal lépkedett előre, akár órákon át is, hogy végre bejussanak a bazilikába.
      Elmúlt nyolc óra, amikor a tér másik oldalán Fabio 198 cm-es magasságával, széles vállaival, kopaszodó fejebubjával kitűnt a téren még mindig bóklászó turisták közül. Eléje indultam, középen a szökőkútnál találkoztunk. Puszi, puszi, ölelés.
      – Vettem neked egy telefont – újságolta szívem csücske lelkesen és elővette a kis Nokia-t.
      – Ezzel olcsóbb lesz telefonálni itt, mint ha a tiedet használnád.
      – De rendes vagy, köszönöm!
      – Egyszerű a kezelése, könnyen eligazodsz rajta. Döntsd el, milyen sim kártyát akarsz és olyat veszek bele! Tim, Vodafon, Wind.
      – Neked milyen van?
      – Az enyém Tim-es, mert munkahelyi csomagban vagyunk, de te olyat teszel bele, amilyet akarsz, a telefon kártyafüggetlen.
      – Jó, akkor Tim-et akarok – válaszoltam neki mivel teljesen mindegy volt a számomra, egyik szolgáltatót sem ismertem.
Elmentünk egy Tim-es szaküzletbe, ahol ezt is megvette nekem.
      – Van rajta 5 euro lebeszélhetőség is, igaz, az gyorsan elfogy, de bármelyik újságosnál, dohányboltban tudsz venni feltöltőkártyát, és már sok helyen csak megmondod a számot, a szolgáltató céget, a feltöltési összeget, fizetsz, és máris a telefonon van a pénz.
      – Köszönöm! – öleltem át hosszan, nehogy meglássa a szemem sarkában gyülekező könnyeket.
      Milyen rendes velem, gondoltam. Igazán nem érdemelte meg, hogy annak idején más hülye pasas miatt elhagytam. Talán már férj-feleség lennénk, nevelnénk a gyerekeinket, élnénk, mint hal a vízben!
      Ne álmodozz nyanya, hiszen megmondta már ezerszer, hogy ő egy öreg, magányos medve és az is akar maradni!
      Odahaza több hónapon át cseteltem egy római ortopéd orvossal (legalábbis annak mondta magát), aki egyszer azt mesélte nekem, hogy volt már egy magyar barátnője a cseten, egy romániai magyar, aki szeretett volna Olaszországban dolgozni. Ápolónő volt, tudott volna segíteni neki munkát szerezni valamelyik kórházban. Nagyon jól beszélt a lány angolul, és közepesen olaszul is. Küldött neki 400 eurót Western unionnal az utazásra, mert a lány siránkozott, hogy nincs pénze repülőjegyre. De bizony soha se érkezett meg, vagy legalabbis nem jelentkezett többet, elérni se lehetett.
      – Te csak úgy küldözöd a pénzt annak, aki kér tőled?
      – Úgy gondoltam nemes cél segíteni valakit, aki rá van szorulva. És 400 euro nekem nem sok. Jól keresek.
      – Képzeld, én is rá vagyok szorulva, rajtam nem akarsz segíteni?
      – Figyelj, küldeni nem küldök, ezt már megtanultam. De ha már Rómában leszel, keress meg! - megadta a teljes nevét, és elérhetőségeit a kórházban is, magántelefonon is.
      – Jól van, ne felejtsd el, a szavadon foglak!

      Mivel nem tudtam hozni magammal egy bőröndnyi pénzt és a bankkártyám csak dísznek volt a pénztárcámban, szégyen ide, szégyen oda, gondoltam, talán valóban megdob egy kis pénzzel. Bár voltak kétségeim, mi van, ha csak végig kamuzott, s a telefonszám sem az övé, arról meg nem is beszélve, hogy esetleg másnak adja ki magát, mint valójában. De a kórházi osztály telefonszáma stimmelt, és valóban létezett egy Giletti nevú ortopéd orvos. Hagytam üzenetet, mert azt mondták, hogy éppen nincs telefonközelben. Hamarosan visszahívott. Amikor megmondtam, hogy ki vagyok, nagyon meglepődött, hogy valóban eljöttem. Azt mondta, biztos volt benne, hogy nincs annyi vér a pucámban, hogy lépni is merjek. Gondolta én is csak egy nagyszájú magyar vagyok.
      – Áll még a szavad a pénzzel kapcsolatosan? – kérdeztem tőle bátortalanul, néhány szokásos hogy vagy mi újság kérdés után.
      – Tudod, le kellene mennem Nápolyba megnézni azt a kis hotelt, mert itt már kezdek kifogyni a címekből is, meg a pénzem is fogy. Fabio-tól meg nincs pofám kérni. Eljött értem a repülőtérre, vendégül lát amióta itt vagyok, és ezt a telefont is ő vette nekem.
      – Ne aggódj, én úriember vagyok! Természetesen, amit megígértem, azt meg is tartom!
      Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk három órakor a Piramis-nál. Korán érkeztem, volt szemben egy kis bár, ott ittam egy kávét, majd átmentem a Piramis előtti járdara, és fel alá sétálgattam, figyeltem a járókelőket, melyik lehet az én virtuális barátom. Még nem volt három óra amikor jött egy "könnyebb lenne átugorni mint megkerülni" fazon, napszemüveg, baseballsapka, szakáll. Egyenesen felém tartott, és üdvözölt.
      – Ciao, én vagyok Ernesto!
      – Ciao! – megöleltem "Gombóc Artúrt".
      – Gyere, van itt a közelben egy bank. Nincs sok időm, be kell ugranom melózni egy kolléga helyett. Tudod, tényleg hihetetlen, hogy itt vagy. Figyelj, inkább fuss még pár kört Rómában, de le ne menj Nápolyba! Ne felejtsd el, hogy Rómatól északra Európa, délre már Afrika! – közben odaértünk a bankba, kivett 300 eurót és a kezembe nyomta.
      – Sok sikert az új élethez! Na, most meghívhatsz egy kávéra! – mondta nevetve, és ugyanabban a kis bárban ültünk le, ahol a találkozó előtt már voltam.
      Arról beszélt, hogy most, hogy már itt vagyok, ő is körülnézhet állás ügyben, de többnyire hirtelen, egyik napról a másikra kell ugrani. Például ha valakit hazaengednek a kórházból műtét után, és pár hétre kell valaki gondozni. Többnyire nem tartós állás, mert csak időszakos ápolásokról van szó, s kell, hogy legyen egy bázis, egy hely aludni, lenni, míg akad egy újabb lehetőség. Persze akadhat azonnal tartós munka is. Sose lehet tudni. De ha én találok valamit, ami megfelel, és nagyon akarnak referenciát, abban is tud segíteni. Hivatkozzak rá bátran, adjam meg a telefonszámot, ha azt akarnak, de írásosat is tud adni 1-2 napon belül, ha az kell. Majd azt mondjuk, hogy a nagynénjét ápoltam két évig. A halála után hazamentem, de most ismét kijöttem és munkát keresek.
      – Jó, rendben! Köszönöm neked a pénzt is, meg ezt is!
      – Sajnálom, hogy vissza kell mennem a kórházba, mert eredetileg úgy képzeltem, hogy délután hancúrozunk egy kicsit valahol. De majd egyszer bepótoljuk! – nevetett, s látva a megdöbbet arcomat közel hajolt a fülembe súgva, hogy ne aggódj, még mindig a fiúkat szeretem, csak vicceltem.
      Aztán megitta a kávét, megpaskolta a hátamat, fizetett a pultnál, és lazán kisétált a bárból. Én meg ott ültem, és kezemmel megtapogattam a pénzt a zsebemben, hogy valóban ott van-e, vagy csak álmodtam ezt az egészet. Kerestem egy Western Union-t és száz eurot elküldtem a lányomnak. Hadd örüljön az ajándéknak!
      Talán nem is munkát kellene keresnem, hanem Ernesto-hoz hasonló adakozó kedvű, korosodó nagyhasú fazonokat! Mielőtt felszálltam volna a vonatra, vettem egy Portaportese hírdetési újságot, abban olvasgattam az álláshírdetéseket. Amit megfelelőnek gondoltam, azt bekarikáztam. Az állomásról hazafelé ballagtam, megállt mellettem egy nyitott tetejű autó. Öreg, sárgafogú pasas vigyorgott rám.
      – Gyere, elviszlek egy kávéra! – hívott, üljek be, de rá se hederítettem.
Nem tágított, jött csigatempóban.
      – Miért nem jössz?
      – Nem kávézok, ittam már kettőt is! – szóltam oda neki, hátha veszi a lapot, de nem.
      – Azt iszol, amit akarsz. Ne félj, van pénzem! – és elővett egy köteg eurót a zsebéből.
      – Mennyit kérsz egy fél órára? – mire én ujjfeltartással keményen bemutattam neki.
      – Orosz kurva!
      – Magyar vagyok! – kiabáltam utána.
      Nagy gázt adott és elhajtott. Ime, itt a nagy alkalom, és nem élek vele. De a pénz nem minden, nekem ilyesmi nem megy!
      Másnap nem kellett mennem Rómába, nem volt találkozóm senkivel. Délelőtt lementem a közeli tengerpartra. Sütkéreztem a napon, vagy mint egy gyerek tapsikoltam és ugrándoztam a hullámokon. Úszni nem tudok, ezért csak biztonságos mélységig – derékig – merészkedtem a vízbe. Ha itt élnék, ebben a csodálatos tengerparti városban, biztosan beszereznék néhány tengeri kelléket magamnak. Mint például napernyő, nyugágy. Igaz, vannak strandok, ahol bérelni is lehet mindezt, de itt, közel a házhoz két szabadstrand van. Ez homokosabb, a másik kavicsosabb. A homokosabb mellett döntöttem. Szép idő volt, jól éreztem magam. Egy kis időre elfelejtettem minden gondomat. Amikor már többször is korgott a gyomrom követelve az ebédet, visszamentem a házba. Ettem, ittam, főztem egy kávét, majd az előző nap bekarikázott hírdetéseket hívogattam.
      – Hozz magaddal bikinit is! – mondta a pasas a vonal túlsó végén.
      – Minek a bikini? – érdeklődtem tőle.
      – Egyenruha, abban kell takarítani.
      Bár egy bikinis egyenruhás takarítói állás valóban érdekes lehet, át is futott a fejemen pár lehetőség, úszómedence, hatalmas akvárium és hasonlók, de valahogy mégsem akarózott elvállalni.
      – Szállás van? – kérdeztem a következőtől, akinek telefonáltam.
      – Persze! Alhatsz velem egy ágyban!
Sorozatos kudarcok értek. Rájöttem, hogy sokan nem is valódi munkát kínálnak, hanem szexpartnert keresnek.
      – Harminc eurót fizetek egy órára – mondta egyikük.
      – Takarításra? – lepődtem meg, mert általaban 7-8 eurot fizetnek óránként, morfondíroztam magamban.
      – Nem kell takarítani – röhögött az illető kajánul a telefonba.
      – Orális szex, baby.
      – Egy órán keresztül? 30 euróért? Kevés!
      Kívántam neki sok örömteli orgazmust, és megbotránkozva letettem a telefont. Néhány szállodás hírdetést is felhívtam, ahol szobalányt kerestek. Az egyik helyen max negyven éves korig lehetett jelentkezni, én meg ötven vagyok. A másik helyen már vettek fel valakit.
      Csalódottan bámultam a monitort is, az újságot is. Ha akadt valaki, aki valóban babyszittert, badante-t, vagyis idősgondozót, esetleg domesticá-t, cselédet keresett, akkor vagy az volt a válasz, hogy már találtam, vagy megkérdezte van-e saját autóm, vagy csak szállás-étkezés van fizetség nincs, de elmehetek pár órára naponta máshová dolgozni, ha pénzt is akarok. Akadt, aki azt kérdezte, hogy filippina vagyok-e vagy equadori, mert csak azt akart. Kelet-Európait egyáltalán nem, mert szerinte a Kelet-Európaik megbízhatatlanok. Nekik már szép Magyarország is Kelet-Európához tartozik. Belefáradtam. Sajnos a dologhoz hozzá tartozik, hogy a Portaportese már két napja megjelent, néhány hírdetést akár pár nappal a megjelenése előtt adhatták fel. Azonnal kell telefonálni, amint megjelenik az újság, hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki munkát keres. Úgy éreztem, Róma nem akar engem. Sírtam, Fabio vigasztalt, simogatott. Mi lenne velem nélküle?
      – Nápoly csak két óra vonattal – mondta szívem csücske, amikor határoznom kellett, melyik irányba induljak el.
      Nem maradt más, mint az ablak nélküli kicsi lyuk és a nápolyi szobalányi ajánlat. Szerettem volna Rómában találni munkát, Fabio közelében maradni, legalább hétvégeken vele lenni, de idő, és pénzügyi okok miatt nem volt lehetőségem sokáig keresgélni, heteken át állásinterjúkra járkálni. Fabio vendégszeretetével sem akartam visszaélni.

"L’OSPITE È COME IL PESCE: DOPO TRE GIORNI PUZZA!"
A vendég olyan mint a hal: három nap után büdös (olasz közmondás).


      Ideje körbeszimatolnom magamat, milyen szagom van, mert már öt napja vendégeskedek!
      Nápoly csak két óra vonattal. Ez volt az a mondat, ami mindent eldöntött, hiszen akkor nincs is olyan messze. Nem megyek a világ végére, nem 1200 km-re leszek, hanem csak kétórányira, találkozhatunk gyakran.
      Nápolyban, a kis hotelban nem kell mosni, főzni, nincsenek ágytálak, sivitozó gyerekek, nem kell levinni a kutyát, lesz saját szobám, és 900 eurót fizetnek.
      Akkor miről is beszélünk? Minden OK, irány Nápoly. Hiszen csak két óra vonattal. Másnap felhívtam az igazgatót. Megnyugtattam, hogy ahogyan előzőleg is beszéltünk róla, szeptember elsején érkezek.
      Fabio elvitt a vonatra, fel is jött velem, nehogy máshová üljek, mint ahova a jegyem szól. Néha kicsit dühítő volt, mintha én nem találnám meg a 8-as kocsi 22-es ülést, az ablak mellett. Mondta, hogy neki mennie kell a munkába, nekem még volt vagy negyed óra az indulásig. Lementem vele a peronra, könnyes szemmel búcsúztam el tőle, s abban reménykedtem, hamarosan látjuk majd egymást.
      – Jó utat, majd délután felhívlak!
Megsimogatta a hátamat, adott egy puszit és elment.
      – Ciao Amore, ciao Amore, ciao Amore, Ciao!
      Könnyes szemmel magamban dúdoltam a híres olasz slágert, melyet Luigi Tenco énekelt a számára oly tragikusan végződő 1967-es Sanremoi dalfesztiválon. (Öngyilkoslett, mert nem tudta feldolgozni, hogy kiesett a versenyből, még a döntőig sem jutott el).
      Visszamentem a vonatra, leültem a helyemre. Hamarosan elindultunk. Két óra tizenhárom perc múlva leszálltam Nápolyban.