Az emberek világa érdekes hely. Ott mindig történik valami. A gonosz és a jó folytonos váltakozása pedig meggyorsítja a történéseket. A második nagy technikai robbanás után születtem. Az információ a régi világból nagyon csekély, és hihetetlen. Már az öregek sem tudják a városban, hogy milyen volt a kétezres évek eleje. Nem is éltek akkor még. Sok dajkamesét hallottam, valamiféle lovas kocsinak nevezett járműről, a tevegelésről, és arról az igazán furcsán elnevezett Riksáról. Elvileg emberek, futottak valami hintó vagy szekér előtt, és úgy szállították a társaikat. Ki hinné ezt el? Az ember nem képes arra, hogy megemeljen egy szekeret és fusson vele úgy, hogy még benne is ülnek. Ez robotnak való feladat. Nem fárad ki, nem érez fájdalmat és nem izzad le. Sokkal hihetőbb, mégis a mi korunkban ilyen nem létezik. Az öregek kitalációja. Csak mese.
     3020 van. A Föld megfagyott és kiszáradt. A városok száma lecsökkent, így az emberek népessége is. Éheznek és nyomorban tengetik a mindennapjaikat. De, akik túlélték a harcot a természettel, azok a technika végett, igazán nagy gazdagságban tengetik a mindennapjaikat. Az élet új reményében az emberek vándorlásra kényszerültek. Néhányuk pedig felfedezete, hogy van lehetőség az életre a Föld nevű bolygón túl is. Nagyvárosok alakultak ki, körülöttük kisvárosok. A falvak és országok mint fogalom, eltűntek. Az emberek, akik ott élnek, mind a legkülönfélébb nyelven beszélnek. A nappalok rövidek, az éjszakák hosszúra nyúltak el. Évszakok sincsenek igazán. Nyár van, és tél. De a tél nem olyan, mint a régi mesékben. Nem ér térdig a hó, nem építenek a gyerekek hóembert, és nem szánkóznak a dombokon le. Csak hideg van. Nem hull semmi, viszont aki kimegy a levegőre, annak a csontjáig hatol a csípős, hideg szellő. Apám, (hívjuk így az embert, akinél megszülettem) mesélte nekem egyszer, hogy amikor az ő szülei fiatalok voltak, még létezett hó. Azonnal elolvadt ahogy a talajra ért, de ha kinyújtották a nyelvük és felemelték a fejük az égre, akkor érezték a savanykás és hideg ízt a nyelvükön. A kesztyűjükre gyűjtötték a havat és közelről megvizsgálták, annak kristályait.
     Sok testvérem született itt a gyárban, gépek rakják össze és gépek nyomtatják ki a darabjaikat. Én apa mellett szorgoskodom, és az anyagot gyűjtöm be a gyártáshoz. Drága a plasztik, és ma már csak a feketekereskedelemben lehet megtalálni. Engem könnyebb meggyógyítani, mint egy hús-vér embert. Pár forrasztás és jobb vagyok, mint új koromban. Az álcám is kifejlett, a hajam, a bőröm és a szemem színét úgy tudom változtatni, ahogy nekem tetszik. Ma épp vörös hajam van, hófehér bőröm és szeplős arcom. A szemem kék, akár a Chatmarinnak. Az a robotmacska mégegyszer megjárja amiért megkarmol ahányszor a közelébe megyek. Drága társam Wolfregr 2 jön utánam. Én röviden csak Wolfnak nevezem. Egy németjuhász nevű, rég kihalt állatról lett mintázva. Az agyában van a város térképe, friss információkkal szolgál és tud beszélni is a beépített hangszóróján keresztül.
     – A kettes és a hatos út le van zárva. Ütközött két önvezető autó, egy tábla végett – mondta mellettem ügetve.
A szeme előtt a hologram térkép lebegett, és egy hatalmas piros X volt az említett forgalmi baleset helyén.
     – Kösz – mondtam zsebre tett kézzel.
A póráza onnan lógott ki.
     – Azt ajánlom Greg, hogy a főút mentén menj – folytatta a mély, reszelős hangján a kutya, és felnézett rám.
     – De csak ha megfogadod a tanácsom.
     – Megfogadom – mondtam rásandítva.
     – Jelöld be ezt útvonalnak, a cél pedig a Vásár.
     – Útvonal kiválasztva – mondta a kutya.
     – Haladj tovább egyenesen, a vegyeskereskedésnél pedig fordulj balra, amíg a lámpához nem érsz. Utána ötszáz méter egyenesen a kórház mellett, majd kétszáz méter után jobbra, és ismét jobbra. Végül pedig érkezés a célhoz.
     – Kösz – mondtam röviden, és gyorsítottam a lépésemen.
     Vásár. Igazából egy feketepiac. Ember, robot, drog, itt minden megtalálható. Gyűlölöm ezt a helyet. Számtalanszor akartak nekem rozsdás ócskavasat eladni, és számtalanszor akartak megvenni engem. A régi, omladozó bolt előtt elhaladva benéztem a kirakaton keresztül. Ott ült jó pár robot megkötözve és kikapcsolva. Majdnem megesett a szívem rajtuk, na már persze, ha nekem olyan egyáltalán lehetséges. Megálltam egy pillanatra, és elemeztem a robotokat. A ballonkabátom fújta a szél, és a térdemhez ütötte. Az egyik robot megmozdult és rám nézett.
     – Miért bámulsz? – hallottam a fejemben az üzenetét.
     – Ments meg, kérlek!
     – Nem tehetek semmit. Kapcsolj ki, akkor nem fáj! – üzentem vissza neki.
     – Honnan tudod?
     – Nem tudom. De bízz bennem.
A robot figyelt engem, és lefelé görbült a szája, a szemeiből könnyek gördültek le.
     – Nem akarom kikapcsolni magam.
     – Akkor megteszem helyetted – a kirakatra tapasztottam a kezem, és az egy érintőképernyővé változott.
     Az összes robot be volt kapcsolva. Keresgéltem a kódok között, majd sorban kikapcsoltam mindegyiket. Az engem bámuló robot feje előre hanyatlott, és érzelemmentes arccal bámult maga elé. Visszacsúsztattam a kezem a zsebembe, és tovább sétáltam.
     – Sajnálod őket? – kérdezte a mellettem ügető jószág, és felém nézett.
     – Nem. De mi gyártottuk őket, és legalább ennyi tiszteletem van azok iránt, akiknek a születésében segédkeztem. Így nem szenvednek, mikor szétszerelik őket, és többé be sem tudják őket kapcsolni. A bekapcsoló kódot soha az életbe nem találja ki senki.
     – Megölted őket? – kérdezte a kutya.
     – Elég szemét húzás.
     – Ha hozzánk visszakerülnek, majd visszakapcsolom őket. Ha nem, akkor így is vehetjük – mondtam egy vállrántással.
     A lámpához érve megálltam, és a hologram tiltó táblára néztem. Vártam, hogy eltűnjön végre. Elbambultam, mikor valaki meglökte a hátam, én pedig a tiltó táblába léptem. Azonnal beindult a riasztó, a zebra pedig vörösen kezdett villogni. Hátrafordultam. Egy nő állt mögöttem. A szeme ki volt sírva, és meglepetten fordult a jelzőlámpa felé, ami szirénázott.
     – Neked elment az eszed? – kérdeztem meglepetten, és végigmértem.
A hasát fogta, ami hatalmas volt.
     – A kisbabám… el kell jutnom a kórházba.
     – Te robot vagy, igaz? Kérlek, segíts nekem.
     A túloldalon szemben ott volt a kórház. Ha zöldre változtatom a lámpát, akkor átjut, mert az autók megállnak. De akkor egyel több ok, hogy engem lecsukjanak a rendőrők. A nőnek fájdalmai voltak és kiabált.
     – Nem segíthetek – mondtam nyersen, és kiléptem a hologramból.
     – Értem már jön a rendőrség.
     – Tessék? – kérdezte meglepetten.
     – Bármit megteszek, kihozlak, csak váltsd át azt a rohadt lámpát. Most azonnal!
Hát csak makacskodik a kicsike és parancsol. A parancsnak pedig nem mondhatok nemet. Az oszlophoz értem, és átváltottam zöldre a fényeket.
     – Várom az őrsön, asszonyom.
     A nő elsietett mellettem. Az ő dolguk sem egyszerű. A mentőautók lecsökkentek, és a férjek is állandóan dolgoznak. Nem tudom, hogy mennyit gyalogolhatott eddig, de már nincs sok hátra és elér a céljáig. Lehet, hogy még útközben megszül. Ebben a hidegben megfázna a kicsi. Sóhajtottam, és felhívtam a kórházat.
     – Igen tessék, a 23-as számú kórház – szólt egy férfi a fejemben.
     – Greg vagyok, egy házi robot, az uram asszonya várandós, elfojt a magzatvíz. Most kelt át a zebrán, nem fogja kibírni a kórházig. Kérem, küldjön egy kollégát elé.
     – Azonnal – mondta és letette.
     Néztem a távolodó nőt, és vártam. Egyszer csak térdre esett, és felüvöltött. Épp ekkor egy zöld ruhás férfi futott felé egy kerekesszékkel, és óvatosan beleültette, majd már indult is vissza a kórházba vele. Egy orvos is volt a kíséretében. Egy halvány mosolyt engedtem el, mikor szirénázó autó parkolt le mellettem.
     – Azonosítsa magát.
     – HRX5462.
     – Regisztrált név?
     – Greg!
     – Regisztrált kinézet?
Levettem az álruhám, és barna, rövid hajjal, fehér bőrrel, barna szemmel ott álltam a rendőrök előtt.
     – Mutassa az igazolóját.
Felmutattam a kezem, amiről levált a bőr, így látszott a plasztik anyagom, a számom pedig a kézfejemen villogott kéken: HRX5462.
     – Remélem tudja, hogy most velünk jön – mondta a férfi, és kinyílt a hátsó ajtaja az autónak.
     – Tudom – válaszoltam, és eldobtam a pórázt, majd beszálltam az autóba.
     – Szia Wolf, otthon találkozunk.
A kutya már futott is hazafelé, de közben végig szitkozódott az orra alatt.
     – Jó oka volt, hogy elkapatta magát? – kérdezte a rendőr, mikor elindult.
Az ablakra támaszkodtam és kifelé bámultam.
     – Nem igazán. Csak unatkoztam.
     – És ki jön magáért? Hogy hívják?
     – Nem tudom, valami nő, újdonsült anyuka.