Anton, a Migráns Figyelő publicistája a világhálót böngészte. A párás nyári melegben tekintete a monitoron csüggött. A horda épp
valahol Macedóniában csörtetett.
Anton, harmincas éveinek elején járó, vékony, magas, igazi „bölcsészforma” fiatalember volt. Neki és társainak köszönhette az
internet közönsége a liberális kozmetikától mentes tényeket, a Figyelő tette fel a köztévé tudósításait a migránsok valódi énjéről, a feleségét gyerekestül a
sínekre rántó szírtől, a győri vasútállomáson az anyja burnusza mellől a kamera felé köpködő, gyűlölettől izzó szemű arab kölykön, a szerbiai táborból
gyalogló afgánok torokelvágó mozdulatán át, az Allahu akbar-t kiabáló botokkal, vasrudakkal verekedő megvadult tömegig.
Most, a Keletinél élőben is tapasztalhatta a magyar nép a valóságot, ám ez a nyár derekán még nem így volt, a hazai liberális
propaganda überelte a nyugati sajtó fujjolását. Anton és a Figyelőnél dolgozó társai napszámra tapasztalhatták a világhálót uraló, Soros fiókák által
generált káoszt. Támadásoknak volt kitéve ő maga is, a twitterjét és a fészbúkos oldalát hónapokig szüneteltette. Ám a politikai helyzet lassan a nácizók és
rasszistázok ellen fordult, a nép haragjával együtt. Most jött el az ideje a visszavágásnak is. Hallgatólagos szövetség alakult ki a radikális
jobboldaliakkal, össztüzük első számú célpontja az as–Siddiq (igazságos) Nick nevű, balliberális blogger. Siddiq volt a hírhedt „szégyenfal” egyik szervezője,
ide kerültek a neten a migráns ellenes hozzászólók profiljai, ahol a megvezetettek ezrei köpködhették őket. A Migráns Figyelő, és más hazafias portálok szent
kötelességüknek tekintették ennek a mocskos szájúnak a detronizálását. Épp fenn volt a csahos, azonnal odakapcsolt: akkor nem fasisztázott, laza ars poeticát
nyomott, hogy mit is akar valójában elérni. Az őszinteségi roham oka: szélsőjobbosok meghekkelték a felületét, kapott tőlük hideget-meleget, főleg a
„szégyenfal” miatt. Nagyon lehangoló bejegyzés volt. A félelmetes dzsihádista profilképű lerántotta magáról a leplet: nem volt több mint baloldali
értelmiségiből metamorfizálódott világmegváltó, akinek érvelése kimerült a gyalázkodásban, utcai demonstrációk szervezésében, de hogy mit tenne, ha a
rosszsors a hatalomra juttatná, már csak ködös doktrínák szintjén lebegő elméleteket fabrikált.
Anton se volt a valóságban az a véresszájú alak, amit a virtuális világ konzervatív médiumában megjelenő kőkemény, hazafias
publikációi sugalltak. Kedvenc írója a humanista Bradbury volt. Nem vetette meg az álomszerű sztorikat: a latin-amerikai mágikus realizmust, se a fantázia
történeteket. Amióta Gabriella elhagyta – egy frankföldön dolgozó negyvenes szakácsért – egyre többet olvasott irodalmat.
Siddiq bejegyzéséről csalódottan a Reuters online oldalára váltott: napokkal korábbi összefoglalóban a horda a macedón-görög
határon törte át a hevenyészett kordont. Közelképben Alexandrosz egyik hórihorgas utóda üvöltött hiába a benyomuló sokaságnak, de azok nem ismertek se
Allahot, se embert. Szakállas fiatalember – valóban értelmes fizimiskájú – állt meg egyedül a parancsszóra, fejkendős társával együtt. Ám az
alexandrosz-descendensnél végképp elszakadt a türelem vékony fonalának szála: tonfájával vállon csapta az ácsorgó arabot. Nem volt nagy ütés, megrezzent a
szakállas, ám arcára nem a horda egyedeinek gyűlölete ült ki, hanem fájdalmas elkeseredés. A nyugati tévés stáb a mellette ácsorgó fejkendős lányt kezdte
venni, akit nem ért ugyan inzultus, ám amint ránézett a társára, nagyon szép arcán elködösült az egzotikus mandulavágású szem, könnye áradatként patakzott.
Most érthette meg: ez a migráció nem az, amire számított; amit az embercsempészek ígértek a zsúfolt, poros táborban.( Azt nem tudhatta Anton: hogy Amirának
hívták, matematika tanárnő volt az azóta rommá lőtt Palmirában; bátyja, Hasszán, mérnök a szír olajtársaságnál; szüleik, rokonaik meghaltak az első
rakétatámadások egyikében.) Most ez a nagydarab, kétségbeesett dühében ordító, hadonászó európai katona a lelkéből vágott ki egy darabot; abból a részből,
ami az induláskor még reménykedett a békés, emberibb életben. A sírógörcstől le kellett guggolnia, a kamera érzéketlenül követte, amint tenyerébe temette
szépséges, könnyáztatta arcát.
Antonnak elege lett aznapra világhálóból, befalta vacsorára a dürüm maradékát, ivott egy ujjnyit az aszaltágyas szilvapálinkából,
kollégája, Konráth Feri hozta a határról, Ásotthalomról. Ajándék volt a helyiektől, mert a Migráns Figyelő volt az első lap, ami megírta a kendőzetlen
igazságot.
Nem jött álom a szemére, talán igaza van a kutatásoknak, hogy a túlzott komputerfüggés disszomniát képes okozni… Kutyaharapást
szőrivel, tartja a közmondás, bekapcsolta a laptopot, valami szépirodalmi portált keresett, – az apró betűs szövegtől talán elálmosodik – természetesen
konzervatív habitusút. Meglepődött, hogy épp egy radikális jobboldali – a balliber definíció szerint: „kamu kínai szerveres” – portálon talált ilyet, a
novella, ami „aktuális tartalomként” beugrott a képernyőre, sci fi stílusú volt. Bradbury óta szerette a lektűr ezen szeletét. A címe: Dentaku…
Csillogó fémből volt; bántón új és szilárd az ősi, porladó tájban. Amint elindult ropogott alatta a kavics, fodrokat vetett a
homok…
A kozmosz dermesztő világára tervezett, áthatolhatatlan burok gyenge testet, érző tudatot rejtett. A lény távoli rendszerből vetődött
ide, fiatal csillag kamaszkorú bolygójáról. A planéta neve: Föld volt.
Estell parancsnoknak hívták az űrhajóst. Csillagok milliói közül ide vetette a sorsa, azt egy üzemzavarnak köszönhette. A hipertér
semmijébe merült el, huszadmagával, egy mélyűri-felderítő hajóval, amikor a központi komputer a mezon-hajtómű túlhevülését jelezte. Ki kellett jutniuk a
hiperűrből, másként a könnyen elhárítható üzemzavar – abban a tér, s idő nélküli nirvánában – végzetes lett volna. A csillag bolygójának irányába fordították
a hajójukat. (Nakamura nevű csillagász találta meg egykor, s az égtérképen Dentakunak keresztelte el.) Nem akadt más a szikkadt planétán, mint lusta homok, s
egykor hatalmas hegységeket halmozó, szélgörgette kövek.
Véletlenül fedezték föl a romvárost. Alkalmas leszállóhelyet kerestek a pólus közelében, mikor a monitoron föltűntek a por óceánból
kimagasló régi épületek. Távolabb, száraz meder partján landolt az űrhajó. Estell meggyőződött róla, hogy a technikusok rögtön nekiláttak a hajtómű
javításának, azután indult a romok felé. A műszerek a légkört belélegezhetőnek ítélték, ám a parancsnok űrruhában vágott neki az útnak. Használhatta volna a
szkafanderre erősített repülőszerkezetet is, de úgy vélte: a pillanat nem engedi az efféle szentségtörést. Két lábán kell megtenni az utat, ahogy távoli elei
zarándokoltak a Föld ősi városaiba. Határozottan ment előre, nem törődve a gravitáció okozta fáradtsággal; különös gondolatok ömlöttek elméjébe:
Honnan veszem a bátorságot, hogy letűnt évezredek nyugalmát zavarjam meg? Mi készetetett arra, hogy száz veszélyt vállalva elhagyjam
az anyaméhként óvó kék égbarlangot?
Lelke mélyén ott volt rá a válasz: miért jelentkezett az Űrhajósképző Iskolába, mászott tovább a ranglétrán, minek fokai a
Mélyűri-felderítők Egyeteme, az Asztronautikai Akadémia voltak. A dicsőségért? Nem várta el a tömeg ünneplését, irtózott a Hős, a Példakép státuszától.
Változatosságra vágyott, nem az unalomra: a lélekölő robotra szerelőcsarnok, bánya vagy tervezőiroda cellájában. Rémálmában föltörő kép: széken ül, karikás
szemét a géprabszolgákat irányító komputer képernyőjére meresztve, körötte – a diszpécserszoba üvegfalán túl – a robotok munkájának monoton ritmusa…
Rettegett a múlttól, amit otthon hagyott: a világállam polgárainak sivár, megtervezett életétől!
Itt tartott az eszmefuttatásban, amikor rajtakapta hűségesre kondicionált első osztályú pilóta tudata: nem az előtte álló feladatra
koncentrál, helytelen irányba tartanak a gondolatai. Talán a néma sivatag, a halott világ váltotta ki a nyugtalanságot, amit csak a Föld biztonságos képének
fölidézése oszlatott el. Ez az állapot új volt – erről ki kel kérnie a pszichológus véleményét! Nem tapasztalt ehhez fogható emóciót a transzgalaktikus
utazások során - félelemmel kevert áhítatot, csak otthon: Benáresz jázminillatú sikátorait járva, Jerikó romjai közt a szél jajgatását hallgatva. Estell
erővel vetett véget a belső monológnak. Ha nem figyel a lába elé, könnyen pórul járhat! A távolban délibábként vibrált a romváros.
A város simára gyalult, beton keménységű fundamentumon állt. Épületei egyszerre formázták az ókori kelet településeinek pogány
pompáját, s a hellén városok csiszolt, klasszikus szimmetriáját. Vaskos zikkuratok lépcsői emelkedtek a házak fölé. Paloták kőbalusztrádjai, gazdagon
díszített rizalitjai, köztük merész ívű viaduktok létesítettek kapcsolatot. Kerek bástyákból légies, kőcsipkés tornyok törtek az ég felé. Alabástrom
tornyok, márvány paloták, és homokkő falak… Együtt volt minden kreativitás a pazar panorámában, amit egy virágjába borult civilizáció létrehozni képes.
S még elhagyott, omló falainak árnyékában állva is csodálatos alkotásnak tűnt.
A civilizáció, mely készítette, inkább eszmei lehetett, mint gyakorlati, inkább idealista, mint materialista. Voltak gépeik, miket
rozsdává őrölt az idő: fémporukat szétszórta a környező sivatag kavicshordaléka közé. De fennmaradtak a bolygó húsából szakított pompás épületek, s
fennmaradnak addig, míg a Dentaku utoljára gördül át a planéta egén.
A mesekönyvek címlapjára kívánkozó látvány, a sivatag egyhangúsága után, kábítón hatott Estell elméjére. Hosszú percek elteltével
fedezte föl a falak előtt álló alakok sorát. Élőlénynek tűntek a nagy mesterségbeli tudással készített szobrok, amik a kapuk előtt fogadták az érkezőt.
Mintha a Húsvét-szigetek kőfejei néztek volna vissza a meghökkentően emberi arcokról. Bölcs tekintet és jóindulatú mosoly töltötte ki
a szobor ábrázatokat. Estell a sisakjára szerelt kamerát úgy irányította, hogy a lényeg férjen bele a képbe. Simonjan hangja rezgett a rádióban:
– Magasságos kozmosz! Parancsnok, kik lehettek ezek?
Estell az utcákat járta, a kamera rögzítette, amit látott. Míg a levegőkészlet engedte, igyekezett mindent földeríteni, bejárni a
szűk sikátorokat és a széles sugárutakat. Nem vette észre: bármerre kanyarodik, az út előbb utóbb beáll egy irányba, a hely szívébe csalja.
A centrumban állt meg. Sisakjában Simonjan figyelmeztetése recsegett, hiába. Estell előtt fantasztikus tér nyílt ki… rálépve a
kövezetre megelevenedett a város. Márvány szökőkutakból homokeső permetezett, a házak oldalán tucatnyi színes geometriai forma csillámlott. Estell a
közelebbihez lépett. Acélkesztyűs jobbját felé nyújtotta; gyenge ellenállásba ütközött, a másodperc töredékéig tartott, odabentről valami húzná: akaratlan
lépett át az anyagtalanná vált falon.
Homályos helyiségbe jutott. Annyit látott a szkafander üvegén keresztül: tágas „szoba”, zsúfolva különböző holmival; jól
szétválaszthatók voltak a földi bútoroknak megfelelő tárgyak, s a díszként funkcionáló alkotások.
Ámult a látvány abszurditásán, mikor elméjében különös „hang” búgott föl. Agyában keletkezett, formálódott „hanggá”! Füle csak a
sisakrádió recsegését hallotta. Telepátia? A „szöveg” – bár „szavanként” megértette – összességében értelmetlen:
Szép volt a magányos bolygó
Fekete űrbársonyon aranyforgó
Örökéletű. Vágya mégis
Éjszín halált váró
Tudta: kettejükből, egyesülve
Tüzek szöknek az égre
Szívükben olthatatlan Láng
Fáklya a kozmosz sötétjébe
Mögötte anyagtalanná vált a fal. Opálos fény ömlött szét a helyiségben. Estell félelemtől telve megfordult. Fiatal nő állt előtte. Lángok ölelték karcsú testét, szemében bölcsesség, ajkán az időtlen mosoly…
Az ébresztő csipogója keltette föl Antont. A laptop klaviatúrája kicsi kockanyomokat hagyott a homlokán. Gabriellával álmodott: a filigrán, kreolbőrű, fekete kunszemű szolnoki lánnyal. Még mindig összeszorult a gyomra az emlékétől. Az okosteló hívást jelzett, Konráth kereste: