Fabatkó

     Fabatkó nyújtózkodott a fűszálakból szőtt függőágyában. Elméje már ébren volt, de hatalmas szemeit még csukva tartotta. Élvezte, ahogy az ablakon beszűrődő hajnali napsugár cirógatja az arcát. Még egy kicsit hallgatni akarta az énekes madarak vidám reggeli dalát, mielőtt felkel. Nagyot ásított, közben két karját lustán a feje fölé emelte.
      – Kezdődik egy új nap! Figyelj, világ! – motyogta magában.
     – Ébresztő! Én nem tudom, kitől örökölted a lustaságodat! Hibiszke manó ilyet még nem látott! Vegyél példát apádról! Már rég megreggelizett, és felnyergelte a csigákat! Csak rád vár. Ki az ágyból, és nyomás dolgozni! – rikácsolta egy hang a fülébe.
Fabatkó összerezzent. Fáradtan kinyitotta a szemét.
     – Neked is jó reggelt, anya! Nem lehetne csak egy reggel úgy felébrednem, hogy nem ordít velem senki?
     Fabatkó édesanyjának, Szurkának az arca vészjóslóan elsápadt, majd lila színűvé változott. A hibiszke manóasszonyság apró, és gömbölyded termetű volt. De Fabatkónak úgy tűnt, amikor anyja megharagszik, két fejjel magasabb lesz nála. Az asszony rátámasztotta mindkét kezét a csípőjére, és szúrós szemmel nézett a fiára. Fabatkó összerezzent, és gyorsan felpattant az ágyából.
     – Rendben van! Látod, felkeltem, megyek már, megyek már! Nem kell idegeskedni! – hebegte.
     Hamar magára kapta narancssárga térdnadrágját, és szorosan a falhoz lapulva kiosont anyja mellett a szobájából.      Átsietett a tökből vájt házuk fürdőszobájába. Mikor végre egyedül maradt, magára zárta az ajtót. Elgondolkozva belenézett egy harmatcseppbe, ami tükörként szolgált. Ijedten látta meg benne nyúzott, és sápadt zöld arcát. Vértelen arca visszatükrözte a Majával töltött álmatlan, szerelmes éjszakákat. Ujjaival kissé megcsipkedte arccsontjain a bőrt, hogy azok egészséges színt kapjanak. Többször megfogadta, hogy időben lefekszik, de tegnap éjszaka is későn ért haza. Majával andalgott az este egy vörös pipacs szirmai között. Szerette a lányt, és az éj leple alatt végre megkérte a kezét. A hibiszke manóférfival, amíg nem nősült meg, akármilyen idős is lehetett, a falu lakói gyermekként bántak. Fabatkó már benne járt a korban, epekedve vágyott arra, hogy saját családja legyen. Nehezen tűrte, hogy szülei kisfiúként kezelik, és nagyon bántotta az önbecsülését.
     Az anyja erős akaratú manómama volt. Fiatalasszonyként saját kezével faragta ki családja otthonát egy világító tökből. A falu szélén a hibiszke manóknak hatalmas tökföldjük volt, a tököket manóasszonyok termelték. A falu Bölcse kikevert nekik egy speciális tápoldatot. Ha valamelyikük családot alapított, akkor az a Bölcs tápoldatával meglocsolta a kiszemelt tököt. A tök óriásivá nőtt tőle, és mikor besötétedett, zöld fényt árasztott magából. Ezek a tökök mindig a föld fölött lebegtek. Ekkor a fiatal manóasszony elővette faragószerszámait, és a tök belsejéből megformázta családja otthonát. Nem aludt, nem evett, és ivott, míg a ház kész nem lett. Majd befogott egy lapulevélből készült szekér elé két-három sárgatestű zöldcsíkos csigát. A csigák a levegőben úszó tökházat behúzták a faluba. Az asszonyok versenyeztek egymással, hogy kinek díszesebb, és terjedelmesebb a tökháza. Annál nagyobb köztiszteletnek örvendett a manóasszony, minél ékesebb házat sikerült alkotnia.
     A faluban a házak csigavonalban foglaltak helyett. Éjszaka messziről úgy nézett ki a falu, mint egy oldalán fekvő, nagy, zölden világító csigaház. A csigavonal közepét a zöld mohával borított főtér díszítette. A falu életében jelentős események itt zajlottak.
     Minden művészileg faragott töklak mellett egy kisebb, és kevésbé díszes tök is meglapult. Ez volt az istálló. A hibiszke manók híresek voltak a sárgatestű zöldcsíkos csigák tenyészetéről, és állataikat tartották a tökistállókban. A csiga-bigák szitakötőszárnyaikkal képesek voltak a repülésre. Óriási volt a teherbírásuk, és mellesleg az utazás is kényelmes volt a hátukon.
     A manóférfiak minden hajnalban megetették, és felszerszámozták a hátasukat. Derekukra kötötték a szerszámos táskájukat, és nekivágtak az egész napos munkának. Mindennapos dolguk volt Meseország szélét körbeölelő Burok karbantartása. A Burok választja el a képzeletet a valóságtól. Tükörsima felületén a szivárvány színei úsznak, mint a szappanbuborékban. Ez a vékony hártya akadályozza meg, hogy összekeveredjen az álom a valósággal. A Burok szab határt annak, hogy az emberek valósága, és a mesevilág összekeveredjen. Ha megsérülne, annak végzetes fejleményei lennének. A két világ összekeveredése beláthatatlan következményeket vonna maga után. Az emberek, és a meselények tébolyban élnének. Többé nem lehetne megkülönböztetni, hogy mi igaz, és mi a képzelet szüleménye. Ennek ismeretében joggal állíthatjuk, hogy a hibiszke manók létezése, és munkája nélkülözhetetlen.
     Fabatkónak sietnie kellett, mert Szurka már két kézzel dörömbölt a fürdőszoba ajtaján. Gyorsan felkapta narancssárga térdnadrágját, és megmosta az arcát. Kirohant a fürdőszobából, egyenesen a konyhába. Felkapta az asztalról, és táskájába tömte a manószendvicsét.
     – Szia, anya! Este jövünk! – kiabálta Szurkának, és becsapta maga mögött az ajtót.
     – Haszontalan kölyök! – visította Szurka, és fia után vágta a mosogatórongyát.
     Fabatkót a ház előtt már a felnyergelt csigákkal várta apja, Földházi Omán. Omán egy fejjel magasabb, és jóval izmosabb, erősebb testalkatú volt a fiánál. Fabatkó mindig úgy érezte, hogy erődként tornyosul a feje fölé.
     – Jó reggelt, apa! Mi újság? – kezdeményezte a beszélgetést Fabatkó.
     – Mi újság? – suttogta az apja, miközben résnyire szűkült a szeme.
     – Drága fiam! – kezdte higgadtan.
     – Mikor kerültél már megint az ágyba?
     – A szokásos időben. – felelte félszegen a fia.
     – A szokásos időben? Már hajnalodott, mikor arra riadtam fel, hogy osonsz a szobádba. Hol voltál egész éjjel? – emelte fel a hangját Omán.
     – Egy lánnyal. Majával voltam. Egyébként felnőtt férfi vagyok, azt csinálok, amit akarok!
     – Felnőtt férfi vagy… Nősülj meg! Alapíts családot, dolgozz! Akkor leszel felnőtt férfi. Addig szavad ne legyen! – beszélt kemény hangon Fabatkó apja.
     – Rendben van, apa! – hagyta rá Fabatkó, de a kioktatásra az agyát elöntötte a düh.
     Kimérten lépett oda Bébhez, a csigájához. Béb a faluban a legkisebb, és leglassúbb zöldcsíkos szárnyas csiga volt. Feje tetején, a tapogatójának egyike kajlán lefele konyult. A hátán cipelt háza furcsán aszimmetrikus volt. Ezért Fabatkónak különleges nyerget kellett rátennie, hogy az ne inogjon alatta, ha ráül. Bébet a külső szépségjegyek ugyan elkerülték, de ő volt a legerősebb a tenyészetében. Ha súlyos dolgot kellett vontatni, akkor a falu mindig őt hívta segítségnek. Most is Béb cipelte a szerszámokat, és még a két munkás ebédjét is.
     Fabatkó a méregtől fortyogva szállt fel a csigája hátára, de az apja iránti tisztelet miatt nem szólt, csak magában morgott. Apja is felpattant Bébnél sokkal daliásabb hátasára. A két hibiszke manó némán sétált a falut határoló tisztáshoz. A réten már gyülekeztek a hibiszkék. A férfiak minden reggel egymást bevárva indultak a munkába.
     – Ezt a szégyent! Megint mi vagyunk az utolsók! – nézett körbe Omán.
Mivel a hibiszkék roppant szorgalmasak, ezért a tisztásra utolsónak érkezni nagyon kellemetlen volt. A falubeliek rosszallóan méregették őket.
     Omán megjegyzését Fabatkó már nem hallhatta. Amint megérkeztek, a zöld-csíkos csigák szinte egyszerre tárták ki szitakötő szárnyukat. Fülsértő, és surrogó hangok töltötték be a rét csendjét. A csigák nehéz testét a szárnyaik könnyedén a magasba emelték. Mindenki elrepült az aznapra kijelölt munkaterületre. Omán, és fia mindig együtt dolgoztak. Hátasaik, bár a földön esetlenül közlekedtek, a levegőben pihekönnyen szálltak. Ha a szükség úgy hozta, képesek voltak a zsákmányra vadászó sólymokat megszégyenítő sebességgel repülni. A falujuk gyorsan távolodott. Száguldottak a Burok fala felé. Fabatkó nagyon élvezte a repülést, szabadnak, és magabiztosnak érezte magát. A Burok falánál a csigák puhán lefékeztek. Innentől egy helyben tartották a levegőben magukat.
     Fabatkó unottan hozzákezdett a napi robotjához, de az esze közben máshol járt. A Majával töltött édes órákon, és az anyjával történő reggeli összetűzésen töprengett. Bébre erősített indákból szőtt táskájából fáradtan kikutatta a hajlított aranyfogakkal ellátott fésűszerű szerszámait. Többféle méretű, és fogazatú eszközökkel dolgozott.
     A mesevilágban mágikus szennyeződések keletkeznek a meselények varázslathasználatakor. A piszkok pedig mind lerakódnak a Meseországot védő héjon. A paraziták ezzel táplálkoztak. Fabatkó egyik feladata az volt, hogy a Burokra lerakódott parányi ingyenélőket, és a szennyfoltokat lekaparja. A paraziták pici, és éles fogakkal rendelkező, gilisztaszerű lények voltak, akik zümmögő, éneklő hangot adtak ki magukból evés közben. Ha valaki sokáig hallgatta a dalukat, akkor elkábult tőle. Azért, hogy ne essenek le a csigákról, a hibiszkék gyantadarabokkal tömködték be füleiket. Az élősködök rendületlenül rágták magukat keresztül a mágikus hulladékon, de evés közben a hegyes foguk felsértette a Burok falát. Ezeket a felszíni sérüléseket Omán stoppolta be arany tűkészletével. A foltozófonalát a falu asszonyai fonták a szivárvány ibolyakék színéből.
     Fabatkó a szerszámos táskájából elővett egy darab kékesen áttetsző anyagot. Rákötötte a szemére, hogy megvédje a nap káros sugaraitól. A védelmet nyújtó szövet szintén az asszonyok ibolyakék fonalából készült. Meztelen zöld felső testét rutinosan elkezdte bekenni a paraziták bőréből kivont olajjal, hogy megvédje a forró napsütéstől. Kopasz fejét óvó szivárvány kendőjét azonban a reggeli kapkodásban elfelejtette berakni. Jobb híján bekente hát azt is az olajjal. Mire előkészült a dologra, apja már javában foltozta a védelmező Burok falát. Fél szemmel figyelte fia komótos mozdulatait. Rosszallóan ránézett, de nem szólt, csak a fejét csóválta.
     Fabatkó jól begyakorolt mozdulatokkal kaparta le a parazitákat, majd belerakta őket a levelekből összevarrt zsákjába. A munkanap végén a csigák megkapják vacsorára. Az idő lassú lábakon vonszolta magát előre. A nap tányérja már magasan járt, elviselhetetlenül perzselte a tarkóját. Szédült, mert a tűző nap égette a tar fejét. A kínzó sugarak ellen nem adott elég védelmet a koponyájára kent olaj, de nem szólt az apjának szenvedéséről, nem akarta, hogy Omán új lehetőséget kapjon arra, hogy felelőtlen gyereknek nevezze. A testén végigfolyó izzadságtól sikamlós lett a bőre. Kezéből kicsúsztak a szerszámai. A szemére kötött kendő is akadályozta a munkában. Kísértést érzett, hogy lekapja magáról, de nem tehette. A textildarab nélkül a nap sugarai elégették volna a szeme világát. Fújtatva megtörölte kézfejével a homlokát. A nap tűző sugaraitól hamarosan szédülni kezdett. Szemei előtt arany, és piros színű karikák táncát látta. Behunyta a szemét, és gyönyörű látomásként megjelent előtte Maja zöldbársony arca. Érezte bőrén a tűzvörös tincsek csiklandozását. Kétségbeesetten próbált a karbantartó munkára koncentrálni, de bárhogy küzdött a látomás ellen, a tegnap este édes pillanatai győztek felette, és átszőtték a gondolatait. Már csak homályos foltként látta maga előtt a Burok falát, és rajta a mozgolódó élősködőket. Képzeletben a ma esti találkozójukon járt a manólánnyal.
     – Ó, drága Maja! – rebegte halkan Fabatkó.
     Megrázta a fejét, hogy kijózanodjon. Az izzadságcseppek repkedtek körülötte. Tűnj a fejemből, asszony! Dolgoznom kell! – szédelegve feltápászkodott a nyeregben. Egyensúlyozva nyújtotta a karjait, hogy egy különösen sok parazitát tartalmazó foltot eltüntessen. Álmodozva lépett egyet, verejtéktől nedves lába azonban megcsúszott. Próbált megkapaszkodni valamiben, de kezei a semmit markolászták. Aztán már csak azt érezte, hogy nagy sebességgel zuhan a mélybe.
     – Béb! Béb! Segíts! – kiáltozta.
     Béb a hívó szóra zuhanórepülésben sietett utána, de nem érte el gazdáját. A falu legerősebb csigája volt, de sajnos nem a leggyorsabb. Esés közben a testéhez erősített zsák varrása elengedett. A paraziták kiestek belőle, és együtt zuhantak vele.
Utolsó pillanataimat élősködő férgek társaságában töltöm el. Figyelj, világ! – futott át az agyán. Aztán egy nagy rándulást érzett a derekán, és a zuhanásnak hirtelen vége lett.
     – Hol vagyok, meghaltam? – nyitotta ki rémülten a szemét.
     Érezte, hogy a lábai még mindig a levegőt tapossák. Pánikba esett, és elkezdett, ész nélkül kapálózni. Ezzel csak azt érte el, hogy újra zuhanni kezdett, és végül a földre vágódott. A becsapódás pillanatában érezte, hogy csontjai darabokra törtek. Felemelte a fejét, és meglátta maga előtt az apját. Megnyugodott, életben van. Nehézkesen kivette füleiből az élősködők énekétől védő gyantadarabokat, majd kiköpött néhány parazitát.
     Omán a szárnyas csigájával az utolsó pillanatokban érte utol a fiát. Szerencsére a faluban ő volt az egyik legügyesebb karbantartó munkás. Fabatkó csak ennek köszönhette az életét. Zuhanása közben apjának sikerült a térdnadrágjába beleakasztania a nyergéhez erősített kampós kötelet. Magasan a föld fölött lógott egy kötélen, amikor is elkezdett ficánkolni. Rémült ugrándozását azonban a kötél már nem bírta, és elszakadt.
     – Köszönöm, apa! – nyögte ki.
     – Szerencsétlen! Hol járt az eszed? Nem kötötted be a rögzítő köteled! – ordította Omán.
     Igaza van – gondolta magában keserűen Fabatkó, és megvakarta a kobakját, de ezt hangosan nem volt hajlandó beismerni. Inkább szemlesütve hallgatott. Sajnos szerelmes képzelgései között elfelejtette rögzíteni magát a csigájához. Szemét forgatva felnézett az égre, és a fellegek között meglátta a zilált hátasát. Még mindig irdatlan sebességgel közeledett feléjük.
     – Fékezz! Nem hallod, hogy lassabban, te esztelen csiga! – kiáltozta egyszerre Fabatkó, és Omán.
     A szerencsétlen állatnak még soha nem sikerült jól a landolás. Amikor észrevette, hogy a szeretett gazdája leesett róla, a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal sietett a segítségére. De nem mérte fel jól a féktávolságot, és nagyot nyekkenve ő is becsapódott. A földre esése után még hosszan csúszott a füvön. Közvetlenül a fekvő Fabatkó arca előtt sikerült megállnia. Finoman szagolgatni, és nyalogatni kezdte a gazdáját, majd hirtelen telibe tüsszentette az arcát.
     – Menj innen! – ordított rá Fabatkó.
Elfintorodott, és pofán ütötte a csigát, majd kézfejével megpróbálta letörölni arcáról a ragadós csiganyálat.
     – Ne merj kezet emelni arra a jószágra! – dörrent rá Omán.
Fabatkó fel akart kelni, de erőtlenül visszaroskadt a fűbe. Végtagjai nem engedelmeskedtek. A kíntól könnycseppek gördültek végig az arcán.
     – Mit is mondtál ma reggel, fiam? Felnőtt férfinak érzed magad? Hiszen sírsz, mint egy gyerek! A munkádat nem végzed jól, felelőtlen vagy! Szárnyad nőtt talán az éjjel, mint a csigáknak, hogy rögzítőkötél nélkül dolgozol? Áááá, úgyis hiába beszélek neked! – legyintett ingerülten Omán.
     Azonban mikor elfordította a fejét tőle, megkönnyebbülten felsóhajtott. Amióta a fiát biztonságban tudta, megállás nélkül kiabált vele. De titokban nagyon megkönnyebbült, hogy Fabatkó ép bőrrel megúszta a kalandját. Földre érkezésük óta magában számtalanszor hálát adott érte Derzsének, az erdő szellemének. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha a fiának bármi baja esik.
     Mogorván elővette a táskájából a felesége híres gyógyító kencéjének egyikét. Módszeresesen bekente vele a fia meggyötört testét. Fabatkó bőrét először jeges libabőr, majd utána izzadságcseppek borították el. A testét kínzó fájdalom lassan csillapodni kezdett. A kín elmúltával a két kezére támaszkodva végre sikerült feltápászkodnia.
     – Elszakítottad Béb nyergét. A csigák is teljesen kimerültek – állapította meg, most már lecsöndesedve Omán.
     – Nem tudunk visszamenni dolgozni! Ezzel a szétszórtsággal egyszer még megölöd magad, fiam! Na, jól van, menjünk haza! Anyád majd a gondjaiba vesz!
     Fabatkó nem válaszolt a szónoklatra. Némán összeszedte a földön szétszóródott szerszámait. Az apja szó nélkül felült a csigájára, és magára hagyta a pakoló fiát. Elindult az otthonuk felé. Fabatkó összerámolta a holmiját, majd gyalogosan követte, Bébet pedig kötőfékén sietve húzta maga után. Hazáig a két hibiszke már nem beszélt egymáshoz. A rájuk telepedett csendet csak a menet közben legelésző csigák csámcsogása zavarta meg.
     Mikor az erdő fái között végre felbukkant a hibiszkék otthona, a nappal helyét már régen átvette a hűs éjszaka. Fabatkó szívét mindig kellemes meleg öntötte el az eléje táruló zölden világító tökfalujának látványától.
     A csigavonalban elhelyezkedő házikók közül az első tökház volt az övék. A legnagyobb, és legdíszesebb tök a faluban. A házuk díszítését a falubeli manóasszonyok irigykedve nézték. Szurka művészi elrendezésben pingálta fel a családjukat védő szent rúnákat a falakra. A vésett ábrák vonalai piros színűre voltak befestve, és az ötszögletű ablakok keretén sárga rózsabokrok futottak körbe. Az udvart fehérre festett kerítés ölelte körül.
     Az ajtón kiszűrődő fény hívogatóan mosolygott rá a fáradt hazatérőkre. Az ajtó félig nyitva volt, és a résen kiszökő vacsoraillat már messziről megcsiklandozta a manók orrát. Fabatkó mélyet szippantott a levegőbe.
     – Bundás bodza, a kedvencemet főzte! – tört ki az éhség Fabatkóból.
A finom vacsora ígérete gyorsabb léptekre ingerelte Ománt, és a fiát is. Hamarosan megpillantották Szurkát.
     A kertben állt a kerítés mellett. Ruhája, és haja tökéletesen rendezett volt, az arca az izgalomtól kipirosodott. Bal kezében egy kosarat tartott, tele érett, és illatos szamócával. Zselét akart főzni belőle, a fia kedvelt csemegéjét. Jobb kezével hanyagul rákönyökölt a kerítésre. Nagy hangon pletykált sovány, és halszemű szomszédjával, Ponty asszonysággal.
     – Képzeld, drága Pontyom, mi történt velem! Ma szamócaszedés közben találkoztam az erdőben a szomszéd tisztáson élő Boróka katicabogárral. Tudod, akinek a születésnapján a sógornőm, Földházi Rózsika férjhez ment a nála száz évvel idősebb Golgota nagybátyámhoz. Ne is mond, Ponty lelkem! Ekkora korkülönbséget! – csóválta a fejét Szurka.
     – De köztünk legyen mondva, Rózsika mindig is kikapós menyecske volt! A minap is láttam, milyen szemérmetlenül mosolygott Révészre, miközben a falubeliekkel Derzséhez imádkoztunk! Derzsé szent ünnepén kacérkodik a férfiakkal! Botrány!
Majd beszédét megszakítva, szenteskedve összekulcsolta a két kezét.
     – Áldassék Derzsé, a mi erdőnk szelleme! De hát meg is érdemli Golgota, minek kezd ilyen fiatal csitrikkel! Bemutattam neki a legfiatalabb húgomat, de a finnyásnak nem tetszett! Igaz, nem a legszebb lány a faluban, de korban hozzá illik. A főztje pedig legendás, és főleg nem kikapós a természete! Hűséges lélek a szentem. De hát nem is ezt akartam mesélni neked, Ponty drágám! Nyugodtan szólj rám, hogy ne fecsegjek ennyit feleslegesen! Szóval ott tartottam, hogy ma találkoztam Boróka katicával. Boróka nagyon aranyos bogárka, mindig olyan segítőkész. Áldott jó asszony! Jaaaj, jaaaj, csak az ura, az megveszekedett egy bogár! Minden este levéltetvekből nyert erjesztett tejtől részeg! Tehát a lényeg, hogy Boróka a minap az erdőben gyűjtötte a családjának a vacsorára valót. A feje tele volt gondolatokkal. Nem figyelt, és már meg is volt a baj! Repülés közben véletlenül nekiszállt egy pipacs szárának. Szegény lezuhant, és eltört a szárnya. Gyalogosan volt kénytelen folytatni az útját. Nagyon sokat szenvedett szegény asszony. Odatévedt a Kristálytó partjára, és ott rábukkant egy barlangra. Bement, mert már sötétedett, és hazarepülni ugye nem tudott. Megdöbbenésére a barlangban rengeteg sárga gombára talált. Megörült, és mivel éhes volt, hát hamar tüzet rakott, és megsütötte őket. Jót evett a gombákból, aztán a fáradtságtól mély álomba szenderült. Láss csodát! Reggelre a szárnya meggyógyult. Erősebb lett, mint új korában volt, csak egy heg maradt a törés után!
     – Ebből a csodagombából nekünk is szereznünk kell! – ugrándozott pipaszár lábain Ponty asszonyság.
Közben a sovány kezeit örömében tapsikolva összeütötte.
     – Bizony, hogy kell! Holnap el is küldöm azt a mihaszna álmodozó fiamat, hogy szedjen egy kosárra valót belőle.
Hirtelen elakadt a szava. Kipirult arca szürkés árnyalatot vett fel.
     – Szent szárnyas csiga! Derzsé segíts meg! Fabatkó, kisfiam, mi történt veled?
     Eldobta a kezében tartott kosarát szamócástul, és fejvesztve szaladt a férje, és a fia elé. Fabatkó nagyon szánalmas látványt nyújtott. Testét elborították a kék-zöld foltok, ruhája szakadtan lógott rajta. Csigája maga után vonszolta a földön a félig leszakadt nyergét. Szurka belekarolt a fiába, és betámogatta a házba. Ponty asszony közben a hosszú vékony nyakát nyújtogatta a kerítés túloldalán, hogy jobban lássa, mi történt a szomszédoknál. Szinte látni lehetett, ahogy a füle is megnő a kárörvendő kíváncsiságtól.
     – Botrány van a feddhetetlen Földházi családnál! Szurka, és az ő tökéletes kis családja! Na, persze! – rikkantott fel boldogan.
Aztán felemelte bő szoknyáját, és a korát meghazudtoló gyorsasággal szaladt a főtérre, hogy elmesélje a falubelieknek a nagy hírt.
     – Fabatkó, és Omán gyalog érkeztek haza a munkából! A fiú, és a csigája össze volt törve! – lihegte lelkendezve.
     – Érdekes! Vajon mi történhetett? Képzeljétek, reggel megint ők érkeztek utoljára a gyülekezőhelyre. Az a mihaszna Fabatkó mindig csak bajt csinál! – csaptak le a friss témára a nők.
     Naplemente után a főtéren, a tűzóra alatt gyűltek össze a falu asszonyai. Közösen szőtték a szivárványszöveteket, és szórakozásul közben megtárgyalták a falu friss pletykáit. A szövő nők egy részét hajadon lányok alkották. Érdekes, hogy a fiatal manólegényeknek gyakran támadt ilyenkor a környéken dolguk.
     Miközben a falubeliek a Földházi család életén csámcsogtak, Szurka bevezette a fiát a konyhába, és leültette egy székre. A férjének sebtében az asztalra tett egy bundás bodzával megrakott tányért, és egy kupa almabort.
     – Anya, én nem kapok? Egész nap nem ettem! – nyafogott Fabatkó éhesen.
     – Hallgass már! Koszos vagy, és sebek borítanak. Így nem ülhetsz le a vacsora asztalhoz!
     Azzal a tűzre feltett egy hatalmas üstben vizet melegedni, hogy Fabatkó a dézsában megfürödhessen. Majd kapkodva előszedte a szekrény fiókjából a házi gyógyszertárát. Sorban vette elő belőle a furcsábbnál is furcsább kinézetű gyógyszereket. Végül kiválogatta közülük a zúzódásokra, és törések összeforrasztására való főzött krémjét. Továbbá kiemelt egy palackban lötykölődő, láz csillapítására használatos színváltó folyadékot.
     Ténykedése közben Omán elmondta a nagy zuhanás történetét. Mesélés közben kemény szavakat használt. Hangját felemelte, mikor ahhoz a részhez ért, hogy Fabatkó nem rögzítette magát kötéllel a nyereghez. Szurka szótlanul hallgatta végig a férjét, csak néha sóhajtott fel gondterhelten. Amikor Omán befe-ezte a beszámolót, Szurka segített a fiának beszállni a fürdővízbe. Fürdés után alaposan lekente a testét. A gyógyító erővel bíró kencék azonnal hatni kezdtek. Fabatkó úgy érezte, hogy a kúra után újjászületett.
     Tűrte anyja féltő gondoskodását, majd megvacsorázott, aztán a szobájába ment lefeküdni. A házban soha nem uralkodott sötétség. A helyiségeket éjszaka is a falakból áradó sejtelmes zöld fény árasztotta el. Fabatkó félálomban hallotta még, ahogy a konyhában az apja javította Béb tönkre tett nyergét. Közben feleségével csendesen beszélgetett. Fabatkó türelmetlenül várta, hogy a konyhából a szülei neszezése elhalkuljon. Elszenderedett, majd a házra telepedett csendre riadt fel. Omán, és Szurka végre lefeküdtek.
     Maja! – tűnt el a szeméből az álom. Gyorsan kiugrott az ágyából. Sietve felkapta magára térdnadrágját, és kiugrott az ablakon. Egyenesen egy rózsabokor közepébe zuhant, amit anyja ma délután ültetett az ablaka alá. A tüskék csúnyán összeszurkálták. Könny gyűlt a szemében, majd néma szitkozódás közepette, nem törődve a bőrébe fúródott tüskékkel, futni kezdett a falu túlsó vége felé, az imádott Majához.
Miközben Fabatkó rohant hozzá, Maja már türelmetlenül feküdt az ágyán. Nyitott ablakából a felhőtlen csillagos eget bámulta.
     – Haszontalan, megbízhatatlan alak! Már megint késik! – motyogta magában mérgesen.
Megborzongott az ablakon beáramló hideg levegőtől, és durcásan az álláig húzta a pókhálófonálból sűrűn szőtt takaróját.
     Maja a szerelménél egy fejjel magasabb volt. Fűzöld arcát tűzvörös, apró csigákba göndörödő, derékig érő hosszú haja keretezte. Nagy, világoszöld szemei, és szív alakú arca volt. Sovány testén mindig piros, rövid ujjú blúzt, és ugyanolyan színű fodros szoknyát viselt. Külseje nagyon elütött a többi manóasszonyétól. A hibiszke asszonyok alacsonyak, testalkatuk gömbölyded, és kissé túlsúlyos. Maját a testi adottságai miatt a háta mögött sokszor érte rosszmájú megjegyzés. De ami igazán rosszul esett neki, hogy a falubeliek lekicsinylően beszéltek szeretett anyjáról is. Azért gúnyolódtak rajtuk annyit a hibiszkék, mert az övék volt a legkisebb, és a legdísztelenebb tökházikó a faluban. Csak ketten laktak benne az anyjával, az apja már rég nem élt. Csigáját meglovagolva, egy viharos hajnalon munkába sietett, amikor egy villámcsapás agyonütötte a nyílt mezőn.
     Most az anyjával a közös élelmiszerraktár felügyeletével foglalkoztak. A falu Bölcse bízta meg őket ezzel a feladattal. Nagyon fontos, és felelősségteljes munkát kaptak tőle. A falu valamennyi hibiszke asszonya az erdőben, a mezőkön begyűjtött, és a földjeiken megtermelt élelmet hajnalban a hangárhoz cipelte. Maja, és az anyja dolga volt, hogy a behordott termést egy nagy könyvben nyílvántartsa, és a raktári munkákat ellássa. Minden hetedik napon kiosztották a családok között a következő hétre elegendő élelmiszeradagot. Az élelem beosztására azért volt szükség, hogy a téli napokon ne éhezzen a falu egyetlen manója sem. Fontos megbízatásuk miatt a hibiszke asszonyok sosem merték szemtől-szembe kritizálni az anyát, és a leányát.
     Maja sokat szomorkodott azon, ahogy a hibiszkék bántak velük. Hiába dolgoztak minden nap keményen, tiszteletüket az aprócskára sikerült házikó miatt nem sikerült kivívniuk. Csak a Fabatkóval töltött időben volt maradéktalanul boldog. Mellette királynőnek érezte magát. Fürdött esetlenül kedves udvarlásában.
     A házasságról, és családalapításról szőtt álmait egy fülesbagoly huhogása szakította félbe. Fabatkó jelzett neki. Mosolyogva felült az ágyon, a takaró lehullott róla. Az ismételt késés miatti mérgét már el is feledte. Az ágy végéből felkapta a kendőbe csomagolt, szentjánosbogár fényéből készült süteményt, és kiugrott az ablakon. Szaladt az erdő széléhez. Meglátta szerelmét, és a nyakába ugrott. Mindketten kacagva a földre estek. Hosszú idő telt el, mire végre kibontakoztak egymás csókjaiból.
     – Hol voltál? Miért késtél ennyit? Azt hittem, ma éjszaka már nem is jössz el hozzám. Féltem, hogy már nem szeretsz! – nyafogta kényeskedve Maja.
     – Minden porcikádat imádom, kedves! Azért késtem, mert ma munka közben lezuhantam Bébről. Csak az apámnak köszönhetem, hogy még életben vagyok – válaszolt Fabatkó.
Maja a hír hallatán a szája elé kapta az öklét.
     – Mindent tudni akarok. Mi történt veled, drága?
A lány kedves unszolására Fabatkó beszámolt a nap eseményeiről. Maja a kezét tördelte, miközben hallgatta a történetet. Mikor Fabatkó elhallgatott, anyáskodva magához ölelte.
     – Készítettem neked szentjánoskát. Egyél belőle, és erőre fogsz kapni tőle! Megerőltető napod volt – kínálgatta a süteményével a hős udvarlóját.
     Fabatkó ijedten nézett a batyura. Elvett egyet a szentjánoskákból, és félve beleharapott. Nem csalódott, mintha fűrészport enne. A sütemény száraz, és íztelen volt. Hosszú ideig forgatta a szájában a tésztát, majd belenézett Maja csillogó szemeibe, és önfeláldozóan lenyelte. További sütemények elvételét azonban már nem vállalta.
     – Miért nem eszed a süteményem? Pedig neked készítettem! – sértődött meg a lány.
    – Maja, nagyon sajnálom! Tényleg finom a szentjánoskád! De hidd el, hogy este az anyám bundás bodzával tömött. Ha tudtam volna, hogy mivel kedveskedsz nekem, egy falatot sem ettem volna vacsorára – hazudta Fabatkó.
A füllentéssel elérte, hogy a lány megbocsátott neki.
     – Akkor vidd magaddal haza a tésztát! Miközben eszed a szentjánoskát, én jutok majd eszedbe!
     – Igen, az jó lesz! – mosolygott rá vissza Fabatkó.
Aztán még hosszan évődtek egymással. Beszélgetés közben néha elcsöndesedtek, és egymás karjaiba bonyolódtak. Már majdnem felkelt a nap, mikor forró csókokkal elváltak egymástól.