~1982~


     Egy középiskolában a legjobb, ha valaki alkalmazkodik és beleolvad a tömegbe. Aki valahogy mégis kitűnik és rászállnak, az sajnos sok jóra nem számíthat. Max Luis Smith, egy külsőleg átlagosnak mondható fiú volt, viszont sokkal visszahúzódóbb volt, mint az átlag. Egy gyűjtő iskolában ez elég nagy hátrány, hamar észreveszik azok, akik észre akarják venni.
     Én, mint az egyik Diák Tanács Elnöke semmit sem vettem észre ebből, pedig folyton a D.Ö.K. teremben téblábolt, és szaporán igent mondott minden kérésünkre. Akkor még nem gondoltam, hogy bujkál, és nem akar visszamenni a termébe valami oknál fogva. Sajnos nem figyeltem eléggé, pedig sorsfordító tetteket hajthattam volna végbe, hogy segítsek neki. Nem vettem észre, hogy szekálják, hogy elveszik a holmiját, hogy bántják. Vagy csak, nem akartam észrevenni? A termébe tartozott az a pár fiú, akitől az egész iskola rettegett. A kirúgás szélén jártak, de valahogy mindig megúszták a fegyelmi tárgyalást. Egészen az „Eset"-ig. Az Eset 1982 áprilisában történt meg, ami az egész iskolát megrázta. Az iskola egy tavaszi szünet előtti lazább napot tartott. Nem voltak órák és a diákok szabadon sportolhattak akár egész nap a testnevelésteremben. Süteményeket kóstolhattak és főzhettek a többi diáktársuknak, hogy gyarapítsák az osztálykasszát. Éppen D.Ö.K. feladataimat végeztem és pontoztam a lányok süteményeit amikor Max odajött hozzám, hogy segíthet-e valamiben.
     – Persze, ha szeretnél. – mondtam mosolyogva, és felé nyújtottam egy sütit, amit a maga félszeg módján elvett.
     – Az egyik mosdóban hagytam egy felmosórongyot és vegyszereket, idehozod nekem, hogy a kiömlött tejet és tojást fel tudják a csajok takarítani?
     Természetesen bólintott, és elindult az emeletre, hogy teljesítse a kívánságom. Akkor tűnt fel, hogy baj van mikor kicsengettek az egész napról, Max pedig még sehol sem volt. Megkérdeztem az egyik tanárt, hogy nem látta-e valahol a fiút, de nemleges választ kaptam. Igazából ezen nem is lepődtem meg annyira, meglepőbb lett volna, ha azt mondja, hogy látta. Max nem igazán tartotta a kapcsolatot senkivel, a tanárok is csak egy diákként tekintettek rá. Ha ott volt nem zavart senkit, de ha esetleg nem jött, akkor sem kereste senki.
     Felsétáltam az emeletre, és benéztem a termébe. Az ijesztő fiúk nevetgéltek, és nagyon ki voltak virulva. Roppant módon örültek maguknak. Féltem bemenni, mikor rám néztek, már pucoltam is onnan. Lehet haza kergették Max-et? Ilyen és effajta gondolatok jártak az eszemben miközben a mosdóba mentem, hogy elhozzam a takarításhoz szükséges holmikat. Ahogy beléptem az ajtón, különös szag csapta meg az orrom. Az egyik fülke ajtaja be volt csukva. Sehol sem találtam a takarító felszerelést. Már fordultam volna el, mikor valami vöröset láttam a földön. Odamentem, és leguggoltam. Belenyúltam és az orromhoz emeltem, hogy érezzem a szagát. Vér volt. Vér folyt a mosdó padlólapjai közötti résben. Az amúgy fehér szegély most pirosan virított, és szerteágazóan, baljóslóan tekergőzött egy irányba. Elindultam megnézni, hogy merről jön a vér. Valaki vagy elvágta magát, és nem mer szólni, vagy..., bele sem akartam gondolni. A legutolsó fülkébe vezetett a vér csík, de mikor azt ki akartam nyitni a kilincs nem engedett. Le sem tudtam nyomni. Valamiért beszorult. Vagy beakasztották. Azonban nem voltam kistermetű, és egy ugrással meg tudtam kapaszkodni a fülke tetején, hogy benézzek. Amit akkor láttam, még a legszörnyűbb rémálmaimat is felülmúlta. Max ült a lehajtott wc ülőke fedélen, a keze mellette lógott, és a nyakától a testének hosszán, lábán át vörös csík folyt végig.
     Megszédültem és felkavarodott a gyomrom. A másik fülkébe rohantam, de az epe ízű hányás helyett csak a könnyeimet nyeltem, amik folyton megállíthatatlanul száguldoztak végig az egész arcomon. Levegő után kapkodtam és csak annyit tudtam makogni, hogy: Nem lehet!
     Reszkettem, a szívem úgy dobogott, azt hittem kiugrik a helyéről. Szólnom kell az igazgatónak! – gondoltam, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Úgy éreztem ólomból vannak, és nem mozdulnak. Ekkor mellettem léptek hallatszottak. Odakaptam a fejem, a szám elé pedig a kezem, hogy halkabban lélegezzek. Egy csizma sétált el a fülke előtt, majd a behajtott fülke ajtajának vékony résén át láttam, hogy az iskola rémeinek egyik tagja az. Egy olló volt a kezében, ami véres volt. A mellettem lévő fülkéhez ment és kirántotta az ajtót.
     – Na mi van talpnyaló? Megdöglöttél végre? Hé, figyelj, ha hozzád beszélek faszfej. – üvöltötte és egy csattanást hallottam.
Mintha valakit megpofozott volna.
     – De hallod, ez komolyan megmurdált. – mondta egy másik, aki ekkor sétált el a fülkém előtt.
Hátraléptem egyet, olyan halkan, ahogy csak tudtam, és a sarokba passzíroztam magam. Hallottam, ahogy besétál a fülkébe, majd csinál valamit. Mintha vágna valamit.
     – Add már ide a zsákot. Beledobjuk a szemétbe, segítsetek szétszedni.
     Órákon keresztül álltam, és hallgattam, ahogy a gyilkosságukat próbálják eltüntetni. Ennél gyomorforgatóbb hangban, illatban és beszédben még a legszörnyűbb álmomban sem volt részem. Álom, sokáig hittem, hogy ez egy elfuserált álom. Mikor már azon voltam, hogy nem érdekel, ha elkapnak, de én elfutok az igazgató irodájába, végeztek. Egy önelégült nevetéssel kisétáltak a mosdóból. Egy ideig még vártam, majd minden maradék lélekjelenlétemet összeszedve elrohantam az irodába és a saját könnyeimtől fuldokolva, zokogva meséltem el mit hallottam, és mit tapasztaltam meg az elmúlt, számomra nagyon is hosszú időben. Megmutattam nekik a mosdót, és megkértem őket, hogy a legerősebb idegzetű dolgozó nézze meg a szemetest. Mikor megtalálták Max szétcincált holttestét azonnal hívták a rendőröket, én pedig mindenben, ahogy csak tudtam, segítettem nekik a gyilkosok elkapásában. Még aznap sikerült bilincset rakniuk a kezükre, viszont nekem hetekig, sőt hónapokig rémálmokkal kellett küzdenem, és pszichiáterhez kellett járnom. Az iskola gyásznapot rendelt el, amit minden évben megtartottunk. Még azok is, akik azt sem tudták, kicsoda volt Max, akik utálták, lenézték, szekálták. Mind feketébe öltöztek azon a napon és együtt emlékeztek arra a fiúra, akit a szülők és a tanárok kérésére az iskola mögötti füves gyepen temettek el. Nem voltam az igaz barátja, soha nem beszéltem vele sokat az iskolán kívül. Csak utasítgattam, de azt tudom, hogy mikor vége volt a napnak, erre a gyepre ment ki, és különféle trükköket gyakorolt, vagy kóbor állatokat etetett. Igazi szent lélek volt.


~2018 Ősz~

     – Üdvözlök, minden kedves diákot. A mai naptól én vagyok az iskola új igazgatója. Mint tudjátok eddig Angolt tanítottam nektek, azonban a D.Ö.K. és tanár, illetve iskolatársaink megszavazták, hogy kedves Lídia néni nyugdíjba vonulását követően én vigyem tovább az iskola működtetését. Sok szeretettel fogadok minden új és régi tanulót, biztos vagyok benne, hogy együtt színessé tehetjük ezt az iskolát.
     Apa mindig szerette a középpontot. Épp ezért lett tanár. Először nem akartam ide jönni, de ragaszkodott hozzá, mert így meg tud védeni. Elég vicces, hogy egy olyan iskolában akar megvédeni, ami kicsit sem biztonságos. Számtalanszor hallottam a meséjét a fiúról, akit megöltek és egy véletlen folytán találta rá a testére. Azt is tudom, bár tagadja, hogy a meséje után mindig vagy a verandára, vagy a fürdőbe esetleg a szobájába menekült, ahol útnak eresztett pár könnycseppet és maga elé suttogta, hogy „Bocsánat!"
     Az évnyitó végeztével a termeinkbe vonultunk, és elkezdődött az első nap. Az iskola igazán gyönyörűen néz ki. Mindenhol fényes járólap, színes falak. Képek és idézetek. Azonban az a bizonyos mosdó előtt van egy fekete–fehér kép arról a fiúról. Ezt akkor vettem észre mikor a lányokkal mentünk csoportosan a WC felé. Megálltam és figyeltem a képet. A fiú kis kedvesen mosolygott. Lehetett vagy tizenöt... esetleg tizenhat. A kép alatt pedig ott volt a neve: Max Luis Smith (1965-1982).,,Örökké a szívünkben élsz, ó magányos lélek. Hidd el, hogy én soha nem felejtelek.” Egy évet tévedtem. Tizenhét éves volt. És milyen gagyi egy idézet.
     – Hé Max! Neked se tetszik mi? Majd apával átiratom valami jobbra. A nevem Diamond és Nate Huggson lánya vagyok. – mondtam mosolyogva, és figyeltem a képet. Irreális volt a gondolat, hogy ez a fiú a képen apa volt barátja és itt ölték meg. Aranyos arca volt. Mint egy kisbabának. Viszont a mosolya nem volt őszinte, a szeme is szomorúnak tűnt. Biztosan sokan bántották. Egy ideig elidőztem a képen majd a kis lány csoportomat kerestem.
A lányok már bementek a mosdóba, nem vártak meg. Ahogy gondoltam. Utánuk mentem és a falnak dőltem.
     – Hé Dia! – mondta az egyik osztálytársam, akinek még a nevét sem tudtam megjegyezni.
     – Milyen, hogy apád az igazgató?
     – Nem nagy szám! – mondtam elmosolyodva.
     – És milyen, hogy az osztálytársad a diri lánya?
     – Nem túl extra! – mondta a lány, és elővette a telefonját.
     – Jó a sminkem?
     – Épp a kamerát nézed!
     – Attól még érdekel mások véleménye. – mondta csücsörítve a mobiljának.
     Sóhajtva megforgattam a szemem, majd elfoglaltam az épp megüresedett mosdót. Hallottam, ahogy odakint trécselnek a csajok, és valahogy, zavart ez a nagy tömeg. Max-en agyaltam. Kíváncsi lettem volna ő miket mondott az iskoláról. Vajon neki is ennyire tetszett, mint nekünk? Első nap ő is izgatott volt? Mikor fordult a kocka és kezdték bántani? Még a termükben is ezen agyaltam mikor kinyílt az ajtó. Lassan, mintha ólomból lenne. Mind odanéztünk, majd hátul a fiúk azonnal ugratták egymást, hogy szellem – szellem. Az egyik egyszerűen becsukta az ajtót, és felénk fordult.
     – Csak a szél. – mondta dühösen.
Biztos zavarta ez a hangzavar, mint engem. A füzetembe kezdtem rajzolgatni, mikor egy lány felsikított. Odakaptam a fejem, az ajtó pedig ismét lassan kitárult.
     – Valamelyik idióta szórakozik! – mondta a frissen megválasztott DÖK-ösünk, és kisétált a teremből, hogy körbenézzen.
     – Elfutott a rohadék. – mondta, és bevágta az ajtót.
Az egyik lányt hallottam, hogy szellemtörténetet kezd mesélni. És a mese alanya Max volt.
     – Állítólag öngyilkos lett a suli wc-jében. Elvágta a torkát egy körzővel, és a falra rajzolt egy hatalmas dákót.
Engem felháborított nagyon. Felálltam, és dühösen néztem a lányra.
     – Ez nem igaz! – csattantam fel.
     – Ez nem így volt.
A lány rám nézett.
     – Talán a diri kicsi lánya jobban tudja? Akkor mondjad édesem, hogy tudod? – mondta gúnyosan.
     – Apám találta meg mikor meghalt és nem öngyilkos lett. Megölték.
     – Biztos apád volt. – mondta a lány.
     – Mégis, hogy mondhatsz ilye te...
     – Elég! – hallottuk az erőteljes hangot az ajtóból.
Mind odanéztünk. Az osztályfőnök sétált be az ajtón.
     – Mindenki a helyére! Már becsengettek.
Mikor leültünk és vártuk, mit akar mondani, az asztalra támaszkodott, és olyan dühösen nézett, hogy a hátamon is felállt a szőr.
     – Ez a történet tabu. Aki még egyszer kiejti a száján annak a fiúnak a nevét, mesél róla valamit, pletykál róla, és ijesztgeti a másikat. – itt rám nézett, amit nem értettem – azonnal fegyelmi tárgyalásra megy. Ez az iskola szabálya. Akinek nem tetszik, az most kiiratkozhat innen.
     Remek első nap! – gondoltam, és nagy sóhajjal tovább szenvedtem a napot, miközben próbáltam nem Max-re gondolni és arra a hülye pletykára.
     Az utolsó óra után a parkolóban vártam anyuékat, hogy menjünk haza. Anya tesi órájának már rég vége kellett, hogy legyen. Elképzelni sem tudtam, hogy hol van eddig. És mivel meguntam a várakozást, elmentem körbenézni. Úgy gondoltam, meglátogatom Max sírját, halottak napján mindig hoztunk gyertyát rá. Leszakítottam pár gombocskát, és a sír tetejére raktam majd sóhajtottam.
     – Ne vedd a szívedre, amit az a hülye liba mesélt. – mondtam csak úgy a levegőbe, azonban jéghideg érzés futott át rajtam, és a vállam majd lefagyott.
Lassan hátranéztem, de senkit sem láttam. A vállamhoz kaptam mire az arcom fagyott le majdnem.
     – Mi... mi a franc folyik itt? – felpattantam, és elhátráltam a sírtól.
     Minél jobban féltem, annál jobban körvonalazódott ki előttem egy nálam magasabb alak. A szívem zakatolt, a szemem elkerekedett és mozdulni sem tudtam. Max állt előttem a képen lévő mosolyával és a szomorú tekintetével.