A Toulouse Street-en már csak azok álldogálltak a négy emeletes Caribbean Dreams utasszállító hajó közelében, akik kikísérték a
rokonaikat, barátaikat az induláshoz. Mindenki felszállt már, aki jegyet vett a hajótársaság pár hónapja meghírdetett, új, különleges hobbiprogramokkal
kombinált útjára. Áprilistól októberig havonta egy alkalommal, a hónap elején indultak ezek a kéthetes utak, s hála ezeknek a szabadidős tevékenységeknek,
mindegyikre nagyon sok jelentkező akadt. A hónap másik felében hagyomás körutazásokat szerveztek.
– Jó utat kívánok! – kiabálta valaki felfelé.
– Érezzétek jól magatokat! – integetett egy másik.
– Küldjél majd fényképeket! – hallatszott valaki hangja. Az illető még mondott valamit, amit a közelében állók sem hallottak,
mert a hirtelen megszólaló hajókürt fülsüketítő moraja betöltötte a teret, ezzel jelezve a hajó indulását, és emiatt az emberek inkább befogták a fülüket.
A Caribbean Dreams lassan vontatva haladt a Mississippin a nyílt tenger felé, elhagyva a rakpartot. Anna Morrison a hajó
fedélzetén állt, és sugárzó szemmel nézett körül. Ha tudta volna, hogy ez az út számára akár börtönnel is végződhet, biztosan nem lett volna ilyen mosolygós
és nyugodt, de halvány sejtelme sem volt róla, hogy a gyanú árnyékában minden lépését valaki figyeli.
Az utasok tolongtak a korlát mellett, hogy még egyszer üdvözöljék a földön maradtakat, majd várakozással és reménnyel néztek a
Mexikói-öböl irányába. Immár megkezdődött a csodálatos hajóút, melyen kipihenhetik magukat a tenger közepén, élvezhetik a semmihez sem fogható csendet, mely
olyan puha, mint egy bársonytakaró, ami körülöleli őket.
Emberek milliói álmodoznak arról, hogy vakációjukat egy hatalmas óceánjáró hajón töltik. Ezeken az utazó városokon rengeteg a
szórakozási lehetőség, az éttermek, a programok és a bejárt útvonalak mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az óceánjárós utazások a mai napig töretlen
népszerűségnek örvendenek a turisták körében világszerte. Koktélozás a medence partján, színházi előadások, a moziban jó filmek vetítése, kulináris kalandok,
játszóterek, kaszinók és megannyi programlehetőség várja az óceánjáró hajók utasait. Megcsodálhatják a felkelő nap és a napnyugta mesés színeit, a Hold
fényében gyönyörködhetnek a csillagos égboltban, s közel-távol nincs más, csak a végtelen tenger és a szabad levegő.
Anna a legénység tagjai közül alig látott valakit. Már tudta, hogy induláskor mindig sok a tennivaló, mindenkinek meg van a
dolga, és nem érnek rá bámészkodni ilyenkor. Hat hónapja dolgozott ezen a hajón, de mindig olyan izgatottnak érezte magát a start pillanataiban, mint az első
alkalommal. A hajó levált a vontatásról, majd folyamatosan kiért a Mexikói-öböl nyílt vizére, innen már gyorsabban haladtak. New Orleans, ahonnan indultak,
már alig látszott, majd hamarosan eltűnt a láthatárról. Lassan az utasok is elindultak a kabinjaikba, s emiatt a lépcsőknél és a lifteknél elég nagy tumultus
alakult ki.
– Maradjon így, így jó lesz! – kiáltott fel egy erős hang a közelében.
Mint sok más utas, Anna is ösztönösen felkapta a tekintetét és a hang irányába fordult, megnézni, hogy ki volt az. Egyáltalán
nem vette észre annak az embernek a jelenlétét, különben nem fordult volna meg, vagy legalább felemelte volna a kezét, hogy eltakarja az arcát. Alapos oka
volt, hogy ne engedje lefényképezni magát.
Úgy látszott, hogy ehhez a körutazáshoz egy új fotós érkezett a fedélzetre, aki meglehetősen lelkesnek tűnt, mert mint egy
megszállott, őrült sebességgel kattogtatta a teleobjektívvel ellátott, digitális fényképezőgépet, s ha az elődje szokása szerint fog dolgozni ő is, másnap
délelőtt már a többszáz fotót meg is lehet vásárolni. Bár sokan a saját fényképezőgépüket vagy a mobiltelefonjukat használták a különleges pillanatok
megörökítésére, de egy profi fotós által lekapott váratlan pillanat minden bizonnyal kellemes emlék azoknak, akik részt vesznek az álomhajózásban, amit a
program ígért nekik.
– Jobb lesz, ha lemegyek a földszintre, így elkerülhetem, hogy újra a fotós célpontja elé kerüljek – mondta Anna alig
hallhatóan, csak úgy magának.
Eszébe jutott, hogy amikor munkába állt a hajón, első alkalommal az előző fotós is lefényképezte, iszonyú haragra lobbant és
rettenetesen leteremtette, hogy miért nem kérdezi meg az embereket, hogy megteheti-e. A férfi persze elnézést kért, de azzal magyarázta, hogy a legjobb képek
akkor születnek, amikor az illető nem is tud róla, hogy éppen fényképezik. Persze ezt ő is tudta, és meg is értette, de megkérte, hogy őt soha, de soha ne
fényképezze le engedély nélkül, és ha véletlenül meg is teszi, soha sem rakhatja ki a fotóját közszemlére az eladásra váró képek közé. Szerencsére a férfi
megértette a kérését. Úgy látszik, ezzel az új fotóssal is el kell beszélgetnie erről.
Amikor visszahúzódott a korláttól, úgy tűnt, hogy még az új fotósnak is elege van a mozgalmas munkájából, mert azonnal a nő után rohant.
– Várjon meg, kérem! – kiáltotta, és a lift ajtajánál utolérte. Mielőtt az ajtók kinyíltak volna, megfogta a nő könyökét.
– Ugye, ön ennek a körutazásnak a kísérője? – kérdezte tőle.
– És Ön? Ön az új fedélzeti fotós, ha nem tévedek.
Anna még egy félmosolyt sem küldött felé. Rájött, hogy talán inkább felháborodottabbnak kellett volna lennie, amiért a férfi
feltartóztatta, és megfogta a könyökét, mint a valóságban azt mutatta. Általában, amikor új emberekkel találkozott, barátságosan, de zárkózottan viselkedett,
viszont ezúttal egészséges kíváncsiság kerítette hatalmába.
– Mi lett az elődjével?
– Elszegődött egy olyan hajóra, ahol kizárólag művészeti és régészeti célú hajókázásokkal foglalkoznak. Na és persze több pénz
is fizetnek – megvonta a vállát, és feltette a teleobjektívre a védősapkát, majd amikor megérkezett a lift, udvariasan előreengedte a nőt.
A lift fényében barna haja vöröses árnyalatot tükrözött vissza. Szürkés szemei észrevétlenül összeszűkültek, amikor nyilvánvaló
csodálattal nézett Annára, aki magassarkú szandálban is csak a férfi álláig ért fel. A lift megállt, a fotós szállt ki előbb és kezét nyújtotta a nőnek,
mintha egy autóból akarná kisegíteni utasát. Anna meglepődve nézett rá, s a férfi kissé zavartan visszahúzta a kezét. Együtt indultak el a folyosó vége felé,
melyen a személyzeti kabinok sorakoztak.
– Itt szétválnak útjaink – szólt Anna, és hirtelen megáll a saját kabinjának ajtaja előtt.
– Itt? De hiszen ez pompás! Ez azt jelenti, hogy szomszédok vagyunk. Az én kabinom is itt van, ez az, itt szemben!
A nő meglepetten nézett. A férfi a nyakába akasztotta a fényképezőgépet, és kinyújtotta a kezét.
– Bradley Novack vagyok. Általában Bradnek szólítanak, de a drágám is tetszik – mutatkozott be egy huncut mosollyal a szája
sarkában. – És Ön?
– Anna Morrison – válaszolta a nő szárazon és a férfi felé nyújtotta a kezét, melyen egyetlenegy gyűrűt sem viselt, pedig volt
belőlük bőven. Mindegyik különleges és értékes kővel készült ékszer. Hirtelen eszébe jutott, hogy életében csak kétszer hívott drágámnak férfit.
– Milyen furcsa – jegyezte meg a fotós és óvatosan nézett a nőre –, abszolút nem úgy néz ki, mint Anna Morrison.
– Óh, valóban? – Kérdezte, majd eszeveszetten keresni kezdte a kabinja kulcsát a táskájában, s amikor végre a kezébe akadt,
ideges mozdulatokkal tette a zárba. – Miért, hogy kell kinéznie Anna Morrisonnak? Netán öregnek, ráncosnak, torzonborz ősz hajjal és púppal a hátán?
– Sajnálom, nem akartam megbántani – tiltakozott Brad azonnal. – Anna Morrison nagyon szép név, csak fene tudja miért, de
látva Önt, azt gondoltam, hogy szép hosszú, spanyolosan hangzó neve van. Mondjuk, mint például a Magdalena Dulcinea Lope de Vargas Velasco vagy mint a...
– Nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam – vágott közbe a nő, és a férfira nézett, egyenesen a szürke szemeibe.
– Csalódást? – Brad megrázta a fejét. - És hogyan? Soha nem okozhat csalódást egy nő, akinek ilyen gyönyörű fekete szemei
vannak, s az egész lénye olyan bársonyos megjelenésű. Biztos vagyok benne, hogy csodaszép haja van, s ha nem tartaná feltekerve és hátul feltűzve azokkal a
ronda teknőspáncélból készült csatokkal, leérne a háta közepéig.
– Ha-ha-ha – vágott a nő egy fintorba csavarodott mosolyt –, én meg abban vagyok biztos, hogy sok dolga van – és rámutatott a
férfi kezében lévő fényképezőgépre –, ki tudja hány száz fotó vár magára! – majd alig észrevehetően biccentett a fejével, köszönésképpen, és belépett a
kabinjába. Halkan, de határozottan becsukta maga mögött az ajtót.
Bradley Novack úgy nézett utána, mintha egy foszforeszkáló tündért látott volna lepkeszárnyakkal, majd mosolyogva bement a
saját kabinjába. Lerakta a fényképezőgépet az ágyra, és nagyot sóhajtva megállapította, hogy igaza volt a nőnek, mert valóban, ha azzal a sok képpel el akar
készülni holnapra, bizony jó pár órát dolgoznia kell. Odalépett a részére kialakított munkasarokba, bekapcsolta a számítógépet és a nyomtatót, odakészített
egy csomag fotópapírt, tartalék festékpatronokat, közben pedig Anna Morrisonra gondolt. Tényleg nem ilyennek képzelte el. Nem gondolta volna, hogy ennyire
szép és magával ragadó jelenség.
– Persze... Hiszen éppen ez az! – csapott a homlokára hirtelen. – Pont ilyennek kell lennie, ha ő az, aki...