A valaha Nagymagyarországhoz tartozó Szávanyerges a Száva két partjára épült. A város nagyobbik részét szerbek lakták. A híd
túloldalán – a város kisebbik részén pedig a horvátok. Arnold anyja magyar volt, apja pedig szerb. Szvetlána édesanyja horvát, néhai édesapja pedig magyar
volt. Édesapja még gyerekkorában meghalt, úgyhogy otthon édesanyjával inkább horvátul beszéltek. A barátaikkal és az iskolában hol ilyen, hol olyan nyelven
beszéltek. Gyakran egy mondatban is három nyelvet használtak. Magyarországi magyar ismerőseik csak kapkodták a fejüket.
– Ti meg milyen zagyva nyelven beszéltek?
A tízéves kislányuk rávágta:
– Hát jugoszlávul.
Ezen aztán jót nevettek. Mikor észrevették, hogy ilyen furcsak keverék – legtöbbször, magyar, szerb és horvát nyelv keverékével
beszéltek – mindig rávágták,hogy jugoszlávul beszélnek. Az iskolában a hivatalos nyelv a szerb volt, a magyart úgymond idegen nyelvként fel lehetett venni.
Sok magyar nemzetiségű járt oda. Szerbül azért mindenki tudott. Arnoldéknak volt két macedóniai osztálytásuk is. A teniszedzések aztán végképp vegyes nyelven
folytak! Ott a mozgás volt a lényeg, és nem a szöveg. Milán bácsi, az edző, horvát volt, de mikor sok különböző nemzetiségű diákot edzett, ráragadt sok nyelv.
Főleg a tenisz szakkifejezések. Már tiszteletbeli nyelvtanárnak is nevezték.
A fiatalok edzésen voltak, és Arnold hosszú küzdelem után megverte – persze csak átvitt értelemben – Szvetlánát. Még egy meccset
akart játszani Bojánnal, de azt már az edző nem engedte. Arnold idegesen vette észre a lelátón Szlobodánt és bandáját. Nem is tudom, hogy engedhették be őket
a tavalyi botrány óta? – gondolkozott. Tavaly egy bulin drogot árultak, és szidták a magyarokat, verekedést provokáltak. Ki is csapták őket a gimiből.
Szerencse, hogy Arnold nem hallotta, hogy az anyját magyar kurvának nevezték, mert különben ő is belekeveredett volna a verekedésbe. Arnold szemében viszont a
legnagyobb szálka, hogy Szlobodán szemet vetett Szvetlánára. Egyszer még el is hívta moziba. De Szvetlána tapintatosan leépítette. Erre elkezdett üvöltözni,
hogy horvát kurva. Arnold azonnal ott termett, és behúzott neki. Mindketten intőt kaptak. Arnold fröcsögött, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel. Tessék,
most meg itt vannak! Ráadásul Szvetlánát stírölik! Most már ő is észrevette őket. Milán bá rájuk szólt, hogy takarodjanak innen.
– Úgy tudom, hogy ki vagytok tiltva! – tette még hozzá szigorúan.
Szlobodánék morcosan, de engedelmeskedtek. Tudták azonban, hogy a városban bármikor bárhol felbukkanhatnak, és keverik a balhét.
Amíg nem kavart be az a hülye politika, viszonylag normálisak voltak. De az valahogy rossz hatással volt rájuk. Az emberek eddig nem foglalkoztak vele, ki
milyen nemzetiségű, jugoszlávok voltak és kész. Persze a magyaroknak még annyi beleszólásuk se volt semmibe. Nekik aztán nem járt külön terület. Akinek nem
tetszik, hogy jugoszláv állampolgár, települjön Magyarországra – mondták.
Arnold és Szvetlána családjával együtt jól érezték magukat itt. Miért cserélnék le az Adriát a Balatonra? – mondogatták gyakran. Meg
innen szabadabban tudtak utazni. Tudtak külföldön munkát vállalni (a felnőttek) Magyarországról pedig csak 3 évente lehetett nyugatra menni. Annyit azért
tudtak és láttak, hogy Jugoszlávia valahol a Kelet és Nyugat határán van. Akkor még úgy volt. Most már egyre erősödtek a nemzetiségi villongások. Főleg
Belgrádban és a nagyobb városokban, itt Nyergesen nem voltak balhék. Szinte a legnagyobb veszélyt Szlobodán és bandája jelentették. Állítólag a szüleik
tagjai voltak valami szélsőséges nacionalista szervezetnek.
– Lehet, hogy a portás félt, és azért engedte be őket? – kérdezte Arnold Milán bácsit.
Az edző szomorúan csóválta a fejét:
– Itt már minden lehetséges gyerekek! Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Már csak ők maradtak ott a kissé izzadságszagú tornateremben. Mikor pakolni kellett, a többiek mindig leléceltek. Persze Arnold és
Szvetlána becsukott szemmel tudták már, hogy mit hová kell pakolni a tornaszertárba. Mikor elköszöntek, még Milán bácsi a lelkükre kötötte, hogy nagyon
vigyázzanak, mert biztos ott ólálkodiknak valahol Szlobodánék a közelben. Arnoldnak nem kellett mondani, hogy kisérje haza a barátnőjét. Inkább azt kellett
neki mondani, hogy érjen időben haza, hiszen holnap iskola.
– Ja, igen iskola! – vetette oda Arnold, majd lepacsiztak az edzővel, és egymást átölelve elindultak Szvetlánával a híd felé.
A híd gyalogos részén sokáig andalogtak, mert gyönyörű kilátás nyílt onnan a városra és a folyóra. Ez fog a legjobban hiányozni
nekik, ha elkerülnek Belgrádba – gondolták mindketten. Maga a híd is gyönyörű volt. A Mosztári Híd hasonmása, csak nem olyan híres, és nem a római korból
származik. Még nem volt elég meleg, hogy ugorjanak onnan a folyóba. Nem volt veszélytelen vállalkozás, mivel több száz métert ugrottak. A Mosztári Hídról
való ugrás külön attrakció volt a túristáknak. Mivel Szávanyerges nem volt nagyon nagy turisztikai látványosság, ezért onnan nem ugrottak csak poénból, meg
fogadásból. Régebben Arnold is ugrált, de a szülei és Szvetlána megtiltották. Azért egyszer – kétszer leugrott titokban. De ne mondjuk el senkinek. Kicsit
hűvös volt az este, és Arnold már nagyon fáradt volt, így nem sétáltak már a városban. Meg másnap iskola.
Szokás szerint a kapuban megcsókolta Arnold Szvetlánát, félóra után az anyukája mindig kinézett, és behívta a lányát, és Arnoldnak
mondta, hogy fiam, siess haza.