Már három órája repültünk, amikor a kapitány bemondta, hogy megkezdtük a süllyedést. Még egy kis türelem, és végre elhagyhatom
az Egyptair Rómából Kairóba tartó járatát. Ha nappal utazunk, elnézegettem volna a különleges alakzatokat felvevő felhőket, de mivel éjszaka repültünk, hiába
néztem ki a repülőgép kicsi ablakán, nem láttam mást, mint a nagy sötétséget. Egyiptomi idő szerint reggel 6 óra volt, amikor landoltunk. A gép tele volt,
elég lassan ment, mire mindenki felszállt a két buszra, amelyek bevittek bennünket a terminálhoz. Az igazi araszolás azonban csak ott kezdődött. Nem éppen a
legnyugodtabb politikai légkör uralkodott az országban, hol itt, hol ott robbantak a bombák számos áldozatot szedve. Biztosan ez volt az oka annak, hogy több
ellenőrzési ponton kellett áthaladni, mire bejutottunk az épületbe. Mivel Fabionak a munkája miatt nem kellett vízum, ő már mehetett volna a csomagkiadáshoz,
de nekem be kellett állnom a vízumos sorba is, mert voltam olyan lusta, hogy nem intéztem el a konzulátuson, mondván, majd érkezéskor a repülőtéren megveszem.
Elég későn derült ki, hogy tudok-e utazni, hogy tudok-e vele együtt jönni, amikor a karácsonyi szabadságról utazik vissza, és akkor már az ünnepek előtti
zűrzavarban, meg a nagy egyiptomi utazásra való készülődésben nem maradt rá időm. Beálltunk hát a sor végére és lassan araszoltunk előre, majd a vízum
bepecsételése és az újabb ellenőrzések után végre mehettünk a bőröndökért. Nézzük a jó oldalát a dolognak: legközelebb, amikor már egyedül jövök, tudom,
mit hol és hogyan kell intézni!
Mire elhagytuk a repülőtér épületét, kezdett világosodni. Kicsit ködös, kora reggeli friss levegő köszöntött bennünket.
– Jó reggelt, Kairó! – üdvözöltem kitörő örömmel a sűrűn lakott, sokmilliós nagyvárost, amint kiléptem az épületből, magasba
tartva mindkét karomat.
Elég furán nézett rám a többi utas, akik szintén jöttek kifelé a terminálból.
– Taxi! Taxi! – kiabálták a kijárat előtti parkoló szélén tömegesen várakozó férfiak, ajánlva szolgáltatásukat, autójukat.
Nők egyáltalán nem voltak ott, úgy látszik az esetleges érkező rokon elé is csak a hímnemű egyedek jöttek ki. A repülőn is
kevés nő utazott, inkább arabok, arab szokás szerint öltözve. Volt, akinek csak a szeme látszott ki a fekete lepel alól.
A tömeg mögött felénk integetett egy fehér inges, ősz hajú férfi. December végét írtunk, rajtam még a vastagabb dzsekim volt,
amiben felszálltam a repülőre. Elnéztem a reptér előtt taxit kínáló férfiakat, elég lengén voltak öltözve. Többnyire ingben, hosszúnadrágban voltak.
Kaftánszerű hosszú ingben, turbánban nem láttam senkit. Biztosan kényelmetlen benne vezetni! Látva lenge öltözéküket, arra gondoltam, hogy a dzsekimet
hazautazásomig betehetem a szekrénybe.
– Ott van Mohamed! – mutatott az integető férfi felé Fabio.
Keresztülvágtunk a tömegen. Sok kíváncsi, fekete szempár meredt rám, a szőke hajam felkeltette az érdeklődést.
– Tahiat 'iilaa Alqahira (üdvözlöm Kairóban)! – köszöntött Mohamed széles mosollyal és kezet nyújtott.
– Salve! – válaszoltam automatikusan, persze olaszul.
Ő berakta a csomagjainkat az autóba. Elindultunk. Szívem csücske már nem először tette meg ezt az utat, neki már nem volt
újdonság, én viszont azt sem tudtam merre nézzek, mert mindent szerettem volna látni. Magamba akartam szívni mindent, ami Kairó. A repülőn többször is rám
tört az álmosság, ami immár tovaszállt, ahogy a reggeli köd. Talán még soha sem voltam ennyire éber!
Mindig is fáraó bolond voltam, és szerettem volna eljutni Egyiptomba. Látni a Gizai piramisokat, megcsodálni az Egyiptomi
Nemzeti Múzeumot a sok-sok ókori régészeti lelettel, a sok múmiával, és persze szerettem volna hajókázni a Níluson. Végre itt vagyok! Fabio három éves
kiküldetését egyrészt szomorúan vettem tudomásul, mert tisztában voltam vele, hogy nem tud minden hétvégén hazajönni s a munkám miatt én se tudok havonta
elrepülni Kairóba. A házban és a kertben mindent nekem kell intézni, magamra számíthatok csak. Másrészt örültem neki, mert így végre eljutok Egyiptomba!
Viszont féltem és aggódtam, mi lesz velünk, mi lesz a szerelmünkkel, amiért annyit harcoltam, ha ilyen távol leszünk egymástól. A távolság a kis tüzeket
kioltja, a nagyokat fellobbantja (sláger - Szécsi Pál).
Nehéz volt az elválás a repülőtéren, de amilyen nehezen indult, olyan gyorsan belerázódtunk a dologba. Manapság a technika
korában a nagy távolságok könnyen és gyorsan áthidalhatóak. Szinte minden nap beszéltünk, láttuk egymást a skype-on, s ha nem is voltunk együtt fizikálisan,
de közelebb éreztük a másikat. Többször is előfordult, hogy ’’együtt’’ vacsoráztunk a virtuális éttermünkben: Én az én monitorom előtt, Ő az ő monitora előtt,
ugyanabban az időben: Jó étvágyat, Amore! Igaz, a két monitor között 2200 km volt a távolság légvonalban!
A belváros felé haladva több városrész mellett, felett is átvezetett az autóút. Ahogy a felkelő nap sugarai a házakra vetődtek,
minden koszosnak, porosnak tűnt. Később megtudtam, hogy sok helyen a házakat nem vakolják be, ezért van az a homokszínű jellege néhány városrésznek. Minél
jobban közeledtünk a belvároshoz, annál nagyobb lett a forgalom is. Egyre több autó száguldozott, dudáltak, kiabáltak, mutogattak egymásnak, sokszor
halálfélelmem volt, annyira ki volt centizve az előzés, a kanyarodás. Néha még fel is kiáltottam, s erősen kapaszkodtam. A visszapillantó tükörben láttam,
hogy Mohamed ilyenkor elmosolyodott.
A Garden City városrészben lévő bérelt lakás egy négyemeletes, igényesen megépített házban volt, de a valaha fehér színű
vakolat mára már szürkévé változott. Pedig a városrészben elég sok volt a fa, mégis szinte valamennyi épületre rányomta bélyegét a sok por, a szomszédos
sivatagból a szél által behordott homok, ami egész Kairóra jellemző volt.
A bejárat előtti betonozott teraszon nagy cserepekben magas, zöldellő növények sorakoztak. Két férfi üldögélt alattuk fehér
műanyag székeken és cigarettáztak. Egyikük arabosan volt öltözve, hosszú szürke chilaba (kaftánszerű hosszú ing) volt rajta, lábán bőrpapucs zokni nélkül.
Fejét ugyancsak szürke, turbánosan betekert fejfedő lepte. A másik férfin nyugatias ruha volt.
– Sabah alkhyr! (jó reggelt, jó napot) – köszöntöttek bennünket, s egyikük már ugrott is, hogy segítsen Mohamednek a bőröndök
körüli teendőknél.
– Sabah alkhyr! – üdvözöltem őket én is.
Nem beszélek arabul, csupán néhány fontosabb szót, kifejezést tanultam meg az utazás előtt, aztán köszönni a napszaknak
megfelelően, megköszönni valamit, az irányokat jobbra-balra, és felismerni a számokat, hogy legalább az árakkal legyek tisztában, ha fizetni kell valahol.
Bár Fabio szerint egyedül úgyse mászkálhatok, vagy ő, vagy valaki kísérő mindig lesz velem, és angolul már elég sokan beszélnek. Sőt, lehet találni olaszul
beszélő arabokat is. Aztán a nagy üzletekben már nem csak arabul, hanem az általunk ismert módon is kiírják az árakat, repülőtéren, vasútállomáson és a
kereskedelmi központokban pedig a reklámkijelzők vagy a hangos bemondók kétnyelvűek (angol, arab).
Széles betonlépcső vezetett az emeletekre. Lift nem volt. Szerencsére a másodikra mentünk! Amikor a bőröndök már a lakásban
voltak, Fabio angolul beszélt Mohameddel, láttam, hogy pénzt ad neki, biztosan a fuvarra.
– Tomorrow morning at 7 o'clock. (Holnap reggel 7 órakor) – zárta le a beszélgetést Mohamed.
Kezet fogtak egymással. Az adott szó kötelez. Mohamed velem is kezet fogott, szélesen mosolygott és elindult lefelé a lépcsőn.
– Bye, bye! – köszöntem el tőle és becsuktuk az ajtót.
Azt olvastam, hogy arab országokban az iszlám tanítása szerint az ellenkező neműek nyilvános helyen csak akkor érinthetik
egymást, ha férj és feleség, vagy közeli vérrokonok. Ezért ne nyújtsuk azonnal a kezünket, ha a mi szokásaink szerint üdvözölni akarunk valakit. Várjuk meg,
mit lép a másik. Akik nem annyira vallásosak, vagy olyan helyen dolgoznak, ahol a kézfogás a szokás, ők nyugatiasodtak már. Biztosan Mohamed a munkájából
kifolyólag sok európai, amerikai emberrel találkozik, neki ez már megszokott dolog.
Körbejártam a lakást. A nappaliban hatalmas, sötét diófa ebédlőasztal volt 10 faragott székkel, a háttámla középső része és az
ülőrész a bordó-arany kárpitozással nagyon mutatós volt, akárcsak a szekrény és a Tv tartó, melyen egy régebbi fajta, de nagyméretű készülék várt arra, hogy
bekapcsolják. A sarokban egy íróasztal állt, rajta mindenféle zsinór és kábel. Idejön a laptop, gondoltam, mert Fabio nem hagyta a lakásban, amikor hazajött,
hanem hozta magával. Volt még egy kanapé is, előtte alacsony üvegasztalka, rajta egy kerek hamutartó telis tele egyiptomi aprópénzzel, pounddal. A sötétítő
függönyöknek ugyanolyan bordó-arany színe volt, mint a szék támlájának a kárpitozása. Gondoltam, a kanapé is biztosan olyan, de le volt terítve egy bordó
lepedőszerű anyaggal, hogy ne koszolódjon, ne vásson. A hálószobában is ugyanaz a sötét diófa színű, faragott stílus uralkodott: franciaágy, éjjeliszekrények
két oldalt, és egy három ajtós szekrény. A szekrény ajtajain díszes festés vonta magára a figyelmet. Az ablakból kinézve egy kisebb parkolót láttam autókkal.
– Mialatt itt leszek, megpucolom majd az ablakokat – ajánlottam, mert a közeli fát lengető szél megmozgatta az ablaküvegen
nyugvó homok és porszemcséket is, melyek ide-oda csúsztak a síkos üvegen, keresve valami kis rést, hogy bejussanak a szobába, mert a szél úrfival való tánc
már kifárasztotta őket.
Nincs szerencséjük, mert Fabio körberagasztotta az ablakokat szivacsos szigetelő csíkkal, megelőzve az ilyen illetlen és
kéretlen behatolásokat. Az ablakot bámulva egy régi homokkép jutott eszembe, ami minden mozdulatra változtatta a két üveglap között lévő, több színű homok
alkotta képet.
– Felesleges! Amikor idejöttem, a takarítók az ablakokat is lemosták, de pár nap múlva már meg se látszott. Aztán egyszer én
is nekirugaszkodtam, de rájöttem, hogy két-három naponta nem pucolhatok meg ekkora ablakokat. Elég csak kívülről leseperni róla a port, homokot. Időnként.
Főleg homokvihar után. Mielőtt körbeszigeteltem volna az ablakokat, naponta lehetett törölgetni a bútorokat is, mert a finom, aprószemcsés homok és por
beszállingózott a réseken át.
– Igen, emlékszem, mondtad, nem sokkal utána, hogy beköltöztél. Az a törölköző ott a földön? – érdeklődtem.
– Csöpög a légkondi – válaszolta Fabio röviden.
– Gyere, rakjuk be a sajtokat, kolbászokat a hűtőbe, a többit majd később kipakoljuk! Menjünk inkább aludni, legalább pár órát!
– s már nyitotta is ki az egyik nagybőröndöt, amelyikbe olasz finomságokat pakoltunk. Pár hétig kitartanak.
– Jó, rendben – válaszoltam.
A konyhába érve azt is szemrevételeztem. Nem mondanám, hogy túlságosan elnyerte a tetszésemet, mert a mosogatótálcák alatti
részt ronda mintás anyaggal vonták körbe, eltakarva a gázpalackot, amit oda raktak be. Amúgy nagyjából volt benne minden. Palackos gáztűzhely, jó nagy
hűtőszekrény, asztal, két hokedli típusú ülő alkalmatosság, sötétbarna faragott konyhaszekrény, katedrálüveg betétes ajtókkal, mikrohullámú sütő. Ablaka a
belső udvarra nézett.
Emlékeztem rá, hogy Fabio majdnem egy hónapig lakott szállodában, mire rátalált erre a lakásra. Nem volt messze a munkahelyétől,
gyalogosan negyed óra, ezért ezt választotta, mert ha egy olcsóbb zónában lakik, távolabb, akkor meg autót kellett volna vennie a bejáráshoz. Igaz, van metró,
buszközlekedés, de ahogy később magam is láthattam, a kairói tömegközlekedést nem nekünk találták ki. Az előző bérlő rettenetes rendetlenséget hagyott, és ki
kellett takaríttatnia. Kétszer is, mert az első alkalommal nem igazán voltak a helyzet magaslatán a takarítók, csak a jól látható helyeket tisztították ki, s
amikor másodszor is jöttek, meg kellett nekik mutatni, hogy mi az, amit előzőleg szépen elsumákoltak. Utána jöttek a fertőtlenítők is, bogárirtók, biztos, ami
biztos, mert Fabio egyik kollégája négy-öt centiméteres fekete bogarakkal találkozott egyik reggel. Csótányok. Ilyen nagyra is megnőnek. Halálra ijednék, ha
találkoznék egyel is.
– Pisilni kell, megyek a fürdőszobába!
– Jövök én is, megmutatom hogyan működnek ott a dolgok, mielőtt megijednél.
– Hhhhh?
– Bide nincs, ha ügyes vagy a zuhany elér a wc-ig, csak át kell állítani a zuhanyrózsát, hogy ne verjen szerteszéjjel a víz –
magyarázta.
– De van egy wc-re rakható seggmosó tálca is! Új, még én se használtam, inkább a zuhanyozós módszert alkalmazom. Zuhanyozni
lehet a vezetékes vízzel, de a szádat csukd be, nehogy a víz belemenjen! Fogat mosni, kávét főzni, rizst főzni, tésztát főzni, gyümölcsöt mosni stb. használd
a nagypalackos vizet! – mutatott a hűtőszekrény mellett álló hatalmas műanyag palackokra.
– Van bőven, és az egyszerűbb használat kedvéért ott a csapos palacktartó! Be van állítva a hőfok is rajta. Nem túl hideg,
kellemes, friss.
Amikor pakolásztunk, kezembe került a két zacskó friselle, ami szeletelt, speciális többszöri szárítási folyamaton átment
kenyér, zsemle. Étkezés előtt párszor csap alá kell tartani, vagy vízbe mártani, és néhány másodperc múlva megpuhul, de ugyanakkor ropogós is marad a külseje.
Só, Oliva olaj, kis paradicsom, bazsalikom a tetejére és máris kész a finom kaja. Emlékszem, amikor először láttam ilyet.
Egy római szállodában dolgoztam hétvégeken, reggeliztettem és utána a szobákat takarítottam. Szerdai napokon a hotel
igazgatójának lakásába jártam, bejárónő voltam nála, takarítottam, vasaltam, rendet raktam. Feladataim közé tartozott, hogy időnként nézzem át a
konyhaszekrényt, a hűtőt, hogyha látok lejárt szavatosságú dolgokat, dobáljam ki, mert ő sokszor bevásárol, aztán nem kerül sor mindenre, hogy megegye vagy
megfőzze. Egyik alkalommal a konyhában egy celofán zacskóból nagy, kerek, iszonyat száraz kenyérszeletek néztek velem szembe.
– Úristen, hol voltak ezek, hogy ennyire megszáradtak? – fogtam a zacskót és kidobtam.
– Ezt már nem lehet megenni, ne foglalja itt a helyet!
Hétvégén, amikor mentem a hotelba, az igazgató a recepciós pultnál beszélgetett Pinóval (Giuseppe- Giuseppino- Pino), a
recepciós fiúval. Amint meglátott, így szólt hozzám:
– Tegnap hazafelé menet elterveztem, hogy friselle lesz a vacsorám. Be is vásároltam hozzá, bazsalikom, paradicsom. Frisellét
nem vettem, mert emlékeztem rá, hogy az előző alkalommal nem ettem meg mindet. De bizony sehol se találtam. Nem látta véletlenül?
– Mi az a friselle? – kérdeztem tőle.
– Nagyon száraz, kerek kenyérszeletek, celofán zacskóban.
– Jaaaaaaaaaaa az? Azt kidobtam. Olyan száraz volt már, hogy még az egereknek is beletörött volna a foguk.
Pino és a hoteligazgató jót nevettek.<-i>
– Fabio soha sem eszik frisellét?
– Minek enne olyat? Nem vasból vannak a fogai! – feleltem, és mentem átöltözni, mert készíteni kellett a svédasztalos
reggelizőt.
Amikor délután hazaértem, eszembe jutott a dolog és elmeséltem az esetet.
– Gyere – fogta meg a kezemet Fabio és elmentünk a közeli boltba.
Friselle-t vettünk, bazsalikomleveleket, paradicsomot. Hazaérve megmutatta nekem, mi a teendő ezzel a kőkemény valamivel, hogy
finom, ehetővé váljon. A száraz friselléket néhány másodpercig a csapvíz alá tartotta, tányérra rakta őket, megöntözte Oliva olajjal, megsózta, paradicsom
darabkákat, bazsalikom levélkéket rakott rá.
– De honnan tudod, mennyi ideig kell a csap alatt tartani? – kérdeztem tőle.
– Nagy tapasztalat kell hozzá, mert ha túl sok víz éri, akkor elmálik, és azért lesz ehetetlen, ha meg kevés, akkor túl kemény
marad! Gyere, együnk!
Mi tagadás, finom volt, különleges. Kívül roppanós, a belseje puha, és az íze a bazsalikom-olaj-paradicsom, mmmmmm…. fenséges
kombináció! Hármat is megettem! S ahogy mi magyarok mondjuk, jó pap is holtig tanul!
Nehezen aludtam el, pedig rám tört a fáradság, az álmosság. Az ágy túl kemény volt, túl magas volt, és gyakran fel is ébredtem.
Fabio bezzeg úgy aludt, mint egy mormota. Neki már nem volt új az ágy, és ismerte a beszűrődő zajokat. A biztonság kedvéért a sarkokat is megszámoltam, ha
esetleg mégis elnyomna az álom, nehogy később elfelejtsem. Elmúlt dél, amikor felébredtünk. Ittunk kávét, ettünk egy szendvicset és elindultunk sétálni a
Nílus menti szállodasoron. Garden City-ben hatalmas luxus szállodák sorakoztak egymás mellett, szemben a Nílussal. Nagyot néztem, mert az előttük lévő fákról
locsolócsővel mosták le a port. Állítólag 2-3 naponta mossák a fákat, de csak itt, a három luxus szálloda előtt. Elsétáltunk a híres oroszlános hídig
(Quas al-Nil) melyet 1872-ben adtak át. A hatalmas rézből készült oroszlánoknak nem volt bajszuk. Állítólag egyszerűen lemaradt.
Átmentünk rajta Zamalek negyedbe, amely Kairó legnyugatiasabb zónájának nevezhető, a Gezira nevű nílusi szigeten található. Itt
kapott helyet az angol alapítású Gezira Sport Klub is, ahol a tenisz, a golf és a lovas sportokat lehet űzni. Csak klubtagoknak. Ezen kívül a kertjei is
bámulatosak. Megcsodáltam Afrika legmagasabb építészeti alkotását, a híres Kairó-tornyot, ami szintén ezen a szigeten magasodik. 187 méteres, ami 60 emeletet
tesz ki.
– Voltál már odafenn?
– Igen, voltunk pár kollégával, csodaszép a panoráma onnan fentről. Látni lehet a piramisokat is. Mondanám, hogy menjünk fel,
de tudom, hogy úgyis nemet mondanál rá.
– Ez igaz, be is pisilnék, mire oda fellifteznénk – mutattam felfelé – és kinézni sem mernék! Tudod, hogy már akkor is cidrizek,
ha a szekrény tetejét kell leporolni és létrára kell állni.
A forgalom iszonyú volt, a hangzavar is, ami hozzá tartozott, az orromban éreztem a kipufogógáz szagát, ami keveredett a por
szagával. Az utcák szemetesek voltak, a buszokon lógtak az emberek. Viszont sok volt a fa, igaz, de itt nem mosták gumicsővel a port, mint a szálloda
negyedben. Csak elképzeltem a levelek eredeti zöld színét, mert inkább sötétszürkének látszottak. Vajon mikor volt itt eső utoljára, hogy egy kis
felfrissülést hozzon a természet színeibe? Néhány, üzletbe bementünk, megcsodáltam a puha, színes szőtteseket, festett agyagedényeket, ezüst ékszereket.
– Jaj, nekem! Mik azok ott felakasztva a járda fölé? Valami állati tetemek?
– Az ott egy húsbolt, és azok félbevágott szarvasmarhák! Ha elfogy a boltból, bevisznek egyet kintről.
– De még farkuk is van! Nézd! A farka végén ott a szőrcsomó!
– Van, aki épp azt veszi meg, a farkat szőröstül – magyarázta Fabio.
– Én is itt szoktam húst venni, meg a kollégák is ide járnak.
– Ideeee? Itt a porban, a koszban, lepik a legyek.. Pffff... Én biztos nem enném meg!
– Láthatod, nem lett semmi bajom tőle és a kollégáim is élnek még!
Később egy kis téren élénkpiros, nyitott, furgonszerű járgány hívta fel magára a figyelmet. Oldalára angolul sárgával az volt
ráírva, hogy: Batatas & Zalabya. Valószínűleg az arab irás is azt jelentette. Nem csak a szép színei miatt, hanem a kis teret betöltő édes, narancsos-vaníliás
illat is odacsábította a járókelőket. Előtte szép fehér, díszesen mintázott fém asztaloknál, székeknél le lehetett ülni. Kíváncsian néztem mit sütnek ott. A
batata édes krumplit jelent, az is készült, szépen bevagdalták, és ahogy sült, kicsit szétnyíltak a szeletek, majd papír staneszlibe rakták és így árulták.
Viszont ami engem inkább érdekelt, az a másik dolog volt, a zalabya. Vajon az mi fán terem? Olajban kisütött golyócskák voltak, narancsos-mézes-cukros
szirupba forgatva, s olyan fényesek, mintha be lettek volna lakkozva valamivel. Én olyat enni akarok! Két adagot kértünk. Egy adagban négy golyócskát tettek a
kis papírdobozkába, adtak hozzá műanyag, fogpiszkálókat is a könnyebb fogyasztás érdekében. Az eladó fiú egyiket beszórta fahéjas porcukorral, a másikat csak
úgy, ahogy volt, sziruposan, mert Fabio szerint alapból is eléggé édes, ő csak sziruposan ette. Én a fahéjas cukrosból még egy plusz adagot is megettem.
Imádtam a különleges aromáját, narancsos ízét! Mennyei volt! Hideg karkadé teát ittunk utána.
Később utánanéztem, és erről a zalabya-ról azt olvastam, hogy a Ramadan idejének kedvelt édessége. Akkor nem volt Ramadán, de
annak ellenére is készítették. Biztosan nem csak a böjtös időkben fogyasztják. (A zalabya receptje a Függelékben olvasható.)
Ramadán az iszlám holdnaptár 9. Hónapja. Mivel az iszlám naptár rövidebb, mint a Gergely-naptár, így évről évre más időpontra
esik, általában 11 nappal korábbra, mint az előző évben volt. A harminc napos böjt alatt a test és a lélek megtisztul, napkeltétől napnyugtáig tartózkodniuk
kell az evéstől ivástól, dohányzástól, nemi kapcsolattól, kerülniük kell a dühöt, erőszakot, irigységet, pletykát. Csak a 14 éven aluliak, a terhes és
szoptatós anyák, csatában harcolók, utazók és betegek kaphatnak felmentést. A beteg és az utazó köteles később az elmulasztott napokat bepótolni.
Egyszer régebben ettem egy arab süteményt, Kunafa volt a neve, úgy nézett ki, mintha cérnametéltből lett volna és sűrű mézes
sziruppal volt megöntözve. Nem is vettem többször belőle, mert rettentően édes volt, még nekem is, pedig én igazán édesszájú vagyok.
Taxival mentünk vissza a lakásba, mert már késő este volt, és fájt a lábam a sok gyaloglástól. A taxi olcsó volt, legalábbis
nekünk, európaiaknak. Egy-két eurót szoktak kérni nagyobb távolságra, és sosem kellett várni 3-4 percnél tovább. Elég volt megállni a járda szélén,
pillanatok alatt jött egy szabad taxi. Akkor is megálltak és kínálták a fuvart, ha csak arra várt az ember, hogy átkeljen az úton a másik oldalra a több
sorban cikázó autók között. Zebrával, jelzőlámpával nem találkoztam. Később azt is megtudtam, hogy az út szélénél állva a helyi autóbuszokat is le lehet
inteni, nincsenek hivatalosan kijelölt buszmegállók, csak indulás és végállomás, s ha van rajta hely, fel is lehet rá szállni. Bár sokszor úgy tűnik, hogy
tele van, mert az ajtóban lógnak, kapaszkodnak az emberek, de csak azért, hogy élvezzék a gyorsaság általi levegő áramlatot. Bár inkább a tömött autóbusz a
jellemzőbb. Sok érdekességet olvastam a helyi közlekedésről, a buszokról. Ami igazán mosolyfakasztó volt, hogy ha a sofőr éppen megszomjazott, vagy teázni
akart, megállt a teát áruló bódénál, leszállt és vett magának. Szép kényelmesen megitta, s csak utána ült vissza az autóbuszba. Kairóban nincs rohanás. Az
utasok szép nyugodtan várakoznak.
Mielőtt este lefeküdtünk volna, Fabio azt mondta, hogy állítsam át az órámat Kairói időre, ami +1 órával volt több, mert az ő
órája is a szerint jár, és utána állítsam be én is az ébresztőt a telefonomon, mert reggel időben oda kell érkeznünk a találkozóra. Amíg ezzel
foglalatoskodtam, az jutott eszembe, amikor Nápolyban dolgoztam, nem előre, hanem visszafele tekertem az órámat a nyári időszámítás kezdetkor.
Március utolsó szombatjáról vasárnapra virradóan kellett a nyári időszámításra átállítani az órákat. Mielőtt lefeküdtem volna,
megtettem a megteendőt, és nagy nyugalommal adtam át fáradt testemet az alvásnak.
Mintha halk kopogás lenne, futott át a gondolat az agyamon, de aludtam tovább. Aztán a halk kopogást erősebb kopogás váltotta
fel. Ránéztem az órára, háromnegyed 6-ot mutatott, tehát még negyed órát nyugodtan ágyban maradhatok. Biztos csak álmodtam! De újra kopogtak. Kopogtak
hosszan, erősen. Kikászálódtam az ágyból és úgy, ahogy voltam, pizsamában, kócos hajjal, félig nyílt szemekkel résnyire kinéztem az ajtón. Az egyik vendég
állt ott, látszott rajta, hogy kissé feldúlt.
– Jóóóóó reggellltt! Fél 8-ra kértem a reggelit. Mindjárt 8 óra! – szólt nem éppen barátságos hangnemben.
– Mennyi? Nálam még csak háromnegyed hat! – mondtam neki kábán, és nem is értettem, miért olyan paprikás a hangulata.
– Szedje össze magát, signora, aztán gyorsan főzzön egy kávét, a kornettoról most lemondok, mert mire megérkezne, már túl késő
lenne. Adjon hozzá kétszersültet, lekvárt és egy pohár rostos lét! De igyekezzen, mert 9-re az vasútállomáson kell lennem! Nem szeretném lekésni a vonatot!
– Ne haragudjon, de igazán nem értem, azonnal hozom a reggelijét!
Gyorsan felraktam a kávét, s amíg főtt, magamra kapkodtam a ruháimat, s elkészítettem a tálcát a kétszersülttel, a lekvárral, a
rostos lével, s közben azon morfondíroztam, hogy lehet nálam háromnegyed hat, amikor már háromnegyed 8-van. Éles és fényes villámként hasított belém a
felismerés:
– Hát persze! Előre fele kellett volna tekernem az órát, de én visszafele tekertem!
Ezt a vendéget megúsztam, szerencsére a B szobában nem kértek reggelit, merthogy korán indulnak, a D szobások meg 9-re, tehát
azok rendben lesznek már. Reméltem, hogy ez a nem éppen kedves vendég nem tesz róla említést az igazgatónak, vagy nem ír elmarasztaló véleményt sem a
booking.com-on vagy hasonló oldalakon. Bár megértettem a haragját, én is biztosan mérges lennék. Beadtam neki, amit kért, aztán rohantam le a sarki bárba
három cornettoért. Kettőt a D szobába, egyet meg akkor magamnak, mivel az "ébresztő szolgálatnak" már nem kell.
Végre egy nap, amikor kényelmesen megreggelizhetek! Capuccino, kornetto! Igen!