Dustin a dalra emlékezett, amit a nagyszülei tanítottak neki kiskorában. Nyugalommal töltötte el, ha felidézte
azt a pár sort az angyalról. Az ágyon feküdt, és dúdolva bámulta a mennyezetet, hasán összekulcsolt ujjai remegtek, ahogy a düh egyre erősebb sodrása kezdte elárasztani az elméjét. Csak rövid ideig segített a dal, mert közben felvillantak a képek az agyában az anyja sárban fekvő, mozdulatlan testéről, és amikor először meglátta, belehasított a borzongtató félelem, hogy nem él. Újra érezte a jéghideg esőt, ami beterítette a ruháját, nedvessé tette a bőrét. Átfutott rajta egy gyenge rángás, egészen a lábfejétől az álláig, nyelt is egy nagyot. A harag okozta az önkéntelen mozdulatot, amit elfojtott magában, próbált elrejteni jó mélyre, a lelke legsötétebb bugyraiba. Néha az egész világra haragudott, Billy és a hozzá hasonló idióták miatt. Néha meg csak magára. Elsősorban azért, mert nem értette, hogy miért kapott különleges erőt, ha semmire se használhatja, ha nem hagyhatja kibontakozni, nőni, elárasztani a legkisebb vénájától a legvastagabb ütőérig. Szerette az érzést? Ha belegondolt, akkor rájött, hogy igenis szereti, a fájdalom ellenére, a könnyek ellenére. Hisz ez volt ő, talán nem is ember, egy annál erősebb, pusztítóbb valami a csontjaiba, húsába zárva. Azon tűnődött, hogy meddig kell menekülnie? Meddig kell kordában tartania azt a szörnyet, ami benne lakozik? És harapja, rágja, felemészti. Felemelte a kezét, és vékony, gyerekes ujjai között egy percig még látta a nagyszülei régi bútorokkal berendezett vendégszobáját, ám gyorsan bizsergés áradt szét a tenyerében, az energia felforrósodott, végül kék láng formájában összpontosult az egész kézfején. Ez nem fájt Dustinnak, kevés energiát használt, és épp csak simogatta a bőre alatt. Tudta használni az erőt, efelől nem volt kétsége, kiskora óta ismerte az áldást, bár sokszor átokként élte meg, csupán elfojtotta, elbújtatta az átlagos fiú képe mögé. Már abban is biztos volt, hogy dühösen se uralkodik el rajta. Ha igazán őszinte akart lenni magával, akkor bevallotta, hogy nem véletlenül bántotta Billyt. Arra vágyott, hogy égjen meg. Pont, mint a katona. Gyilkos vagyok? – futott végig az agyán a kérdés.
Emlékezett egy délelőttre, még kiskorából. Az ablaknál állt, akár kamaszként, és figyelte az iskolából hazafelé sétáló korabeli gyerekeket. A saját kiáltását hallotta a fülében: Ott a helyed velük! Az üvöltés egyszerre fájdalomként és az izmait megfeszítő haragként csapott belé, és a lábáig hasított. Mary sikoltott a háta mögött, erre ijedten megfordult. Az anyja rámordult, de először nem értette, hogy mi a baj. Aztán lenézett, és csupasz lábfejét felemelve vette észre, hogy a parketta sötétbarnára, néhol feketére égett alatta.
– Ezerszer megmondtam, hogy fogd vissza magad! – szólt rá Mary.
Dustin újra elismételte ezt a mondatot a vendégszobában figyelve az ujjain táncoló kicsi lángokat. Visszafogta magát. Azóta is ezen igyekszik. Pedig a lángok gyönyörűen csillantak a napfényben, látszott, hogy folyamatosan árad beléjük az elektromosság, néhol világosabb árnyalat villant fel bennük. Dustin mindig elcsodálkozott rajta, és ha egyedül volt szerette fürkészni. Ilyenkor sose jutott eszébe, hogy bántson valakit. De mi a helyzet Billyvel? Ökölbe szorította a kezét, és le szeretett volna menni a lelke legmélyére, a legsötétebb titkok közé.
Mit érzek, ha Billy belémköt?
Ahányszor megragadta, rángatta, nem eresztette és megütötte, az anyja szavait hallotta újra meg újra: fogd vissza, fogd vissza. Fogd vissza, aki te vagy. Nem akarta megölni Billyt, csupán megleckéztetni. És a katona? Őt bántani akarta. Őszintén bántani. És bár tudta, hogy az életébe kerülhet, akkor is kiadott mindent, amit sovány kamasz teste engedett. Kiadta az agyát, az érzelmeit gúzsba kötő frusztrációját. A katona pedig belehalt ebbe. Elmerengett, a látása elhomályosult, kis híján elbóbiskolt. Őrült kínt okozott megölnie a pasast, szinte szétrepedtek a csontjai, lüktetve sajogtak az izmai. De kellett neki. Kellett neki egy perc feloldozás. Amit a harag táplált. A halvány düh, mert igenis halvány volt ahhoz képest, ami az összes napon vele tartott, esténként mellette aludt, és úgy ölelte álmában, mintha fojtogatná. Rájött, hogy nem akarta megölni a katonát, vagyis nem a gyilkolás ösztönözte, sokkal inkább a szabadság.