Ritkán jutok el a szülőfalumba. Ha vonattal mentünk régen Debrecen felől, az első állomás Ondód volt, Ebes, mindkettő inkább
csak tanyavilág. Vérvölgy, Hajdúszoboszló, Benedek völgy, Kaba következett.
„És mikor elvégre arra került a sor, hogy nem használt az engesztelés, a fizetés: akkor megmutatta Debrecen népe, hogy a
kardforgatástól sem szokott el. Midőn 1566-ban a krími tatárok dúló hada, rabságra fűzött népet hurcolva magával, Debrecen felé hömpölygött, a polgárság a
Szoboszló és Újváros közötti mezőn szétverte őket, s a foglyokat kiszabaditá; a csata helyének neve ma is „Vérvölgy”.
Ezt írta Jókai Mór: Útleírások című nagyon szemléletes művében.
Kaba „vasúti csomópont” volt. Innen indult a vonat Nádudvarra. Sárga búzatáblák között haladt, és az út melletti fák adtak egy
kevés árnyékot az irgalmatlanul tűző nyári napban. Egyetlen megálló volt a vonalon, Bojárhollós. Ha autóval mentünk, a sorompónál kellett balra fordulni a
falu felé. Itt volt egy bakterház egy kis 3 szögletű gödör mellett, ide jártam néha ibolyát szedni. A sorompót a bakter kezelte, akivel nem egyszer
perlekedett apám, ha vérző beteghez vagy szüléshez hívták és sietni szeretett volna a leengedett sorompó ellenére. A földekről a növények illata áradt és
gyönyörű volt, hogy pont ilyen nyár van és pont itt élek.
Volt idő, mikor nem járt vonat, csak kézi hajtánnyal lehetett közlekedni a nagy hó ellenére. Volt, hogy itt gördültek át a
„fogolyvonatok”, amelyekből ha tudtak, egy-egy cédulát dobtak ki a bedrótozott vagonablakon. Az állomás kertje szép virágos volt, piros szalviák virítottak
a zöld fű között.
Ahogy múlik az idő, egyre gyakrabban vágyom gyerekkorom biztonságára. Kiáltani szeretnék, hogy haza akarok menni! De nincs már
hova. Házunk felét is lebontották, más épült helyette. A kertünkben szeretnék ülni a sárgabarack fák alatt, és bocsánatot kérni nagyanyámtól, amiért egyszer
nyeglén válaszoltam neki jóindulatú oktatására. Apámra még emlékeznek néhányan. Anyámra, nagyanyámra már kevesen.