Az első néhány percben, miután kiszaladt az ajtón, Bianka nem is érezte a hideget. Megkönnyebbülés volt, hogy kiléphetett abba
a néma, fehér világba. Ösztönösen indult az erdő felé, mert mindig is az volt a menedéke, amikor régebben a fogadóban szálltak meg és veszekedett a szüleivel,
vagy haragudott Renátóra, mert nem ment kirándulni velük, vagy csak egyszerűen egyedül akart lenni a természet kínálta csendben és békében.
Eleinte olyannak tűnt, amilyennek emlékezett rá, de valahogy mégis más volt, megváltoztak a fák az eltelt évek során. Ágaik,
törzseik megvastagodtak, hatalmas fákká nőttek. Vajon meg tudná-e még mászni őket?
A hideg elkezdte hatalmába keríteni, de hálás volt, hogy valami mást érezhetett, mint a fájdalmat, szíve gyötrelmes
süllyedését, mintha egy őrült hullámvasúton landolt volna. Aztán azt a vastag, kötött kasmír pulóvert viselte, amelyet édesanyja vett neki, hihetetlenül
puha volt, de meleg is. Tudta, hogy elég közel van a fogadóhoz, hogy néhány perc alatt visszaérjen, ha túlságosan fázni kezdene. Gondolataiba merülve nem
tudta, mennyi ideig bolyongott a fenyők között, de ujjait már behúzta a pulóver ujjába, és a hideg azon keresztül is kezdett szivárogni egyre beljebb.
Ennek ellenére továbbra sem volt hajlandó visszamenni, nem akarta hallani a kérdéseket, látni a szülei csalódott arcát, de pár perc múlva a hideg szorítása
már olyan élessé vált, hogy nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni.
Amikor végre körülnézett figyelve a környezetet, keresve egy referencia pontot, amely megmutatná neki a visszafelé vezető utat,
megértette, miért érzi erősebben a hideget. Amíg az erdőben volt, a nap a láthatár felé lement. A fény gyorsan kivonult az erdőből, utat engedve a
sötétségnek. Először azt gondolta, hogy így könnyebben megtalálja majd a fogadót, mert csak annak fényét kell keresnie, de a fák közé pillantva nem látott
semmi mást, mint azok fekete sziluettjét, és az egyre sűrűbb havazást. Tudta, hogy közel van a fogadóhoz, de fogalma sem volt, melyik irányba induljon el.
Egyre több havat és egyre több sötét fát látott, s a hideg vagy a gyötrelem, vagy mindkettő hibája miatt egyre nehezebben tudott lélegezni.
Bepánikolt. Megpróbálta követni a saját lábnyomait, mielőtt a hóvihar eltörölte volna azokat, teste fokozatosan készült a
hidegre, nem jutott hely a fejében a szüleinek, a lemondott esküvőnek, még Renátónak sem. Lényének minden szála csak túl akarta élni ezt!
Amikor Marco felolvasta a mesét és becsukta a könyvet, Fabiola ismét bepróbálkozott, és kérte, hogy egy harmadik mese is legyen aznap este, mivel karácsony
van. De ezúttal az apja nem engedett.
– Aludni kell Fabiola. Ha a Télapó erre jár, és látja, hogy ébren vagy, akkor elmegy.
Ám a mese vége, és a párbeszéd felébresztette Sophiát.
– Van egy kívánságom – suttogta a kislány, és Martinához bújt a tüllszoknyáját igazgatva.
– Kívánság? – kérdezte az apja és hol a lányára nézett, hol Martinára.
– Szeretném, ha te és apa összeházasodnátok – súgta –, akkor mindig együtt lehetünk!
Martina szinte megdermedt, amikor megértette, mit súgott Sophia, és olyan érzése volt, hogy ez a kislány képes olvasni a
gondolataiban, hiszen ő is erre gondolt, de Marco hangja megtörte a pillanat varázsát.
– Ez soha nem fog megtörténni Sophia. Martina csak egy barát, aki kedvesen befogadott benneteket – ezek a rideg szavak
tőrként hatoltak Martina szívébe.
Gyorsan felállt, jó éjszakát kívánt, és elindult az ajtó irányába.
– Jó éjt puszit akarok Martinától is – mondta a kislány, mire Fabiola is felkiáltott, hogy ő is, és Martina lehajolt hozzájuk,
megpuszilta őket, majd kiment a szobájába.
Hálószobája néma félhomályában egy pillanatig mozdulatlan maradt, szíve őrülten dobogott. Az ösztön azt súgta neki, hogy
meneküljön onnan. De végül is az ő szobája volt. És akkor hova mehetne? A fogadó tele, s nincs egyetlen olyan hely sem ott, ahol biztosan nem találkozna
Marcoval. Annyira elmerült a gondolataiban, észre sem vette, hogy a férfi ott áll előtte.
– Izé… szóval… nagyon sajnálom. Élénk képzelőerejük van – magyarázta a férfi, mire Martina megrázta a fejét.
– Tulajdonképpen bóknak vettem. Nagyon kedves gondolat – válaszolta, mire a férfi megkönnyebbülten sóhajtott.
– Köszönöm a megértést. Jó éjszakát – majd kiment a folyosóra és becsukta maga mögött az ajtót.