Csak pár percre voltunk már úticélunktól, és éreztem, hogy a szívem a mellkasomban egyre erősebben dobog. Az út mellett több
tábla is jelezte, hogy Emma-Land luxuskemping felé hol kell majd lefordulni. Azon tűnődtem, hogy Dario kitalálta-e, hogy oda tartunk. Bevallom, bűntudatom
volt a választás mögö-tes szándéka miatt, és azzal kapcsolatban is, hogy azzal, hogy a vérszerinti anyámat keresem, megcsalom azt, aki végtelen sok
szeretettel felnevelt, akit mindig is anyámnak tekintettem. Szerettem volna elmondani Darionak, de valami mindig visszatartott. Féltem, hogy túlságosan
valóságossá válik az egész, ha elmondom valakinek, és nem fogom tudni abbahagyni, amíg meg nem találom az igazságot. Az igazság, amely minden legmélyebb
félelmem forrása volt, mert talán az igazság minden, csak nem rózsás. Mi van, ha anyám azért adott örökbe, mert egyáltalán nem akart engem? Mi van, ha
odamegyek hozzá, és nem hajlandó szóbaállni velem?
– Föld hívja Rominát! – Dario hangja térített vissza a valóságba. – Föld hívja Rominát, Romina jelentkezz! Itt vagy?
– Bocsánat, elkalandoztam.
– Igen, látom... Romina, meg kell mondanod, hogy hol kell lekanyarodni. Biztosan nem láttad, de épp egy Michelin csillagos
szállodát jelző tábla mellett haladtunk el. Visszakanyarodjak? – nézett rám reménykedve, és úgy éreztem, hogy elsüllyedek.
– A következő leágazó a baloldalon – mondtam, és az Emma-Land luxuskemping táblára mutattam.
Dario elnevette magát.
– Viccelsz ugye? – mire én megráztam a fejem, és ő várakozással nézett rám, arra számítva, hogy azt fogom mondani,
természetesen nem megyünk kempingezni, hanem a közelében lévő elit szállodába tartunk, ami a kemping mögött van.
Ez egy rémálom!
De mi jutott eszembe? Talán csak megtévesztettek a fotók, olyan romantikusan néztek ki.
– Balra kell fordulnod Dario. Ez a meglepetés!
Dario riadtan nézett rám, lefékezett az irányjelző táblánál, és bekanyarodott egy keskeny útra. Óvatosan haladt, és továbbra és
úgy nézett mindenfele, mintha nem akarna hinni a szemének, és azon tűnődne, micsoda istenverte világvége helyre viszem.
Amikor elértük a kemping területét, Dario lelassított.
– Szóval itt leszünk? Egy faházban a tóparton? Van komornyik is?
– Nincs inas, de megígérem, hogy én leszek a pincérnőd a születésnapodon! – próbáltam vidámnak tűnni. – Kempingezünk, de ez
egy luxuskemping, szuper módon felszerelt, hatalmas sátrakkal.
Némán nézett rám.
Kezeimmel olyan mozdulatot tettem, mintha „tadadaaa”-t mondanék, a kempinget jelző tábla felé mutatva. A szülinapos tátott szájjal bámulta a feliratot. Mély
levegőt vettem.
– Fantasztikus lesz, meglátod, hogy tetszeni fog. A sátrakban, vagyis a szállásokon van fürdőszoba, konyha és minden. Kályha is
van, ha esetleg hideg lenne éjszaka. Közel a város, bemehetünk egy üveg pezsgőt venni, vagy ami kell!
– Úgy érted, hogy itt semmi sincs? Egy nyamvadt bolt se, egy kávézó se? Bevásárolhatunk a városban, és ha enni akarunk, akkor
főzzük is meg? – nézett rám kikerekedett szemekkel. – Ezt nevezem... igazi luxus...
Éreztem, hogy forró az arcom, de nem a napsütéstől, hanem a bűntudattól. Biztosan céklaszínű lettem!
Dario lassan leparkolt a kemping számára fenntartott parkolóban. Leállította a motort, kiszállt, és a közelben lévő csinos
faházat nézte, melynek volt egy ikertestvére is kicsivel távolabb. Megfigyelte a tó felé ereszkedő zöld pázsitot, a közeli réten legelészve bégető
birkanyájat, és a három hatalmas sátor felé pillantott. Bólogatott, de nem az elragadtatástól, hanem biztosan azért, mert elzsibbadt a nyaka a vezetésről!
Talán nem lesz tragédia!
Végül megpördült, és rám nézett.
– És a Wi-Fi? Nekem Wi-Fi kell, hogy tudjam tartani a kapcsolatot az irodával, és beavatkozhassak a dolgokba, amikor
szükséges.
Kis híján elsírtam magam. Hiszen nyaralni jöttünk, kikapcsolódni, romantikázni, és nem pedig azért, hogy még itt is a laptop
monitorjához, meg a telefonhoz legyen hozzáragadva. Biztosan észrevette a csalódottságot az arcomon, és mosolyt erőltetve sietősen hozzátette:
– Ez... ez igazán nagy meglepetés volt!