A fényképezés egy kivételesen jó találmány, és hatalmas lehetőség az emberiség kezében, fel egészen a csillagokig.
Már nehéz volna róla egyik napról a másikra lemondani. Népszerűsége, megítélése, folyamatosan változik az idővel, de az bizonyos, hogy teljesen
átrendezte az életünket. (Gondoljunk csak a paparazzikra!) Hozott jót, és hozott rosszat is. Ezzel nincs egyedül a találmányok sorában. Sőt, még a
víz is olyan, hogy pancsikolhatunk benne, és le is forrázhatjuk vele magunkat.
Amikor azt mondjuk, hogy fényképezés, ma már unottan legyinthetünk, mert annyira általánossá vált. A világ egyik
legtermészetesebb dolga, mint a víz. Talán ez a legnagyobb hátránya is egyben, mert az intimitás ellen hat. Egykoron dicsőség volt, ha valakit
lefotografáltak, mint a negyvennyolcas honvédeinket, a millenium alkalmával. Ma pedig alig van ember a Földön, akit ne fotózott volna már le
kamera, ha másként nem, hát műholdról. (A bűnügyi és egyéb nyílvántartásról se feledkezzünk meg.)
A fényképezés rohamléptekkel fejlődött, addig a pontig, hogy immáron, bárki azt mondhassa, hogy ja, ez csak egy
fénykép!
Többféle technológai versenyzett egymással, párhuzamosan, de egymást követően is, mint az analóg és a digitális.
Mindegyiknek alapvető eleme az optika, a sötétkamra, és látható fény volt, de már vannak kamerák, amelyek más, láthatatlan hullámokat is képesek
detektálni és fotografálni. Határ a csillagos ég!
Voltaképp, az ember is egy fényképezőgép. Próbáljuk fixálni a szemünkön át látottakat az agyunban. Köztudott, hogy
vannak közöttünk fotografikus memoriával születettek is. Kezdetekkor, a kémiát hívta segítségül a fotográfia, mára pedig, az elektronika lesöpört,
minden vegyületet az asztalról. Kiiktatva a sötétkamrát, nagyítót, előhívó oldatokat, a hivatásos fényképészeket a sorból. Ám az elavultnak vélt
módszereknek, máig ható előnyei is vannak, túl azon, hogy szépek. A fényérzékeny ezüst kolloidok használatának tudható be, hogy egy-egy régen
készült negatív vagy pozitív kép, még ma is „életképes”, ha nem érte dúrva behatás az eltelt évtizedek során. A gomba is kerüli.
Ellentétben vele, a manapság készült felvételeket, sokszor „elő sem hívják”, csak nézegetik egy kijelzőn,
pedig ma már kinyomtatni, sokszorosítani, az is gyerekjáték lenne!
A teltségérzethez vezető út rögös volt. (Még az első digitális masina is 3.6 kilót nyomott, és fél percig exponált.)
Egy évszázadig, nagy tiszteletnek örvendő szakma is volt fényképésznek lenni. Ugyanolyan mesterséggé avanzsált, mint asztalosnak, borásznak vagy
festőművésznek lenni. Mert bizony ám, önálló művészeti ággá is előlépett! Műtermek jöttek létre, hivatásos fényképészek működtek. A közönség
pedig ünnepnek, kitüntetésnek vette, ha fényképeszkedhetett. A fényképezőgépek fejlődésével, a labortechnika kifinomulásával azonban
kiteljesedhetett az amatőrök világa is. Mobilizáltabb lett. Kiléphetett a szűkösebb, zártabb terekből. Jó, még így is sok szakértelmet,
befektetést és türelmet kívánt. Ha egy kép nem sikerült, vagy akár egy egész tekercs filmnegatív, az egy életre elvette a kedvét a kísérletezőnek.
Még a tehetősebbek is inkább hívtak fényképészt, vagy műterembe jártak fotózkodni, mint hogy felvállalják a macerás, költséges babramunkát,
amit akkoriban a fotográfiák megkívántak. Ezért is ritkák a családias, közvetlen fotók azokból az időkből, és azért is, mert fénymérőkkel,
precízen működő mechanikákkal kellett bánni, és azokhoz érteni. Nem volt apelláta, ha a fényviszonyok, a fílmérzékenység, fókusz, a rekeszérték,
a záridő nem egyeztek jól össze, a felvétel semmit nem ért. Akkor csupán idő és pénzpocséklás volt a vele való foglalatosság! Ha egy felvétel nem
sikerült, sokszor csak a sötétszobában derült ki órákkal vagy napokkal később.
Szemben a fényképezés mai formájával, amikor is az automatikák már alig engedik, hogy ne sikerüljön egy fotó. És
nem is csak egy, hanem ezer számra ismételhetőn és azonnal „előhívhatóan”.
Van egy mondás, ami régente is érvényben volt és ma is érvényben van: „Egy kép többet mond ezer szónál.” Lehet
benne valami, mert ha egy képre ránézünk, el kezd beszélni...
Az elődeink tehát másként élték meg a fényképezés mibenlétét, mivel nem volt olyan általános jelenség, mint
mostanság. Egykor tehát, nem is készült mindenkiről fotó, hiába létezett már a fényképészet. Ma meg már úton-útfélen /i>„vesznek” minket kamerákkal,
ha kell, ha nem.
A régi képek folyamatosan semmisülnek meg, nem menti meg őket az ezüst sem, pedig értékes családtörténeti és
kordokumentumokat hordoznak. A közöny elhatalmasodik irántuk. A legújabb generációk nem tartanak igényt a szülők, nagyszülők, dédik holmijaira.
Hogy ez jó vagy rossz-e, azt mindenki maga dönti el, de az emberiség szemszögéből tekitve, ez veszteség. A kultúránk része lett a fotózás is,
akárcsak a festészet. (Az egyéb régiségekről, régészetről nem is szólva.) Közös kincsünk. Egy fotórégiség olyan, mint a múlt teleportálása a
jelenbe. A legautentikusabb üzenet, mivel a fény, ami az objektívon át bejutott a régi sötétkamra belsejébe, előzetesen megjárta az akkori
világot, mielőtt a film fényérzékeny rétege foglyul ejthette volna.
Jelen fotóalbum anyaga magyar vonatkozású és a XX. sz. első feléből származik, és ki volt dobva...