Sivár világban, lehunyt szemekkel
vándorolva életről életre, szeretve,
szenvedve, hol eltévedve, sötétben
tündökölve, a nap fényénél
vacogva, fázva, kopár hegyek tetején
magányosan állva, csak várva...
Szintelen minden, s elvész
Isten fénye eme egyhangúságban,
fegyverre, szólított már megannyi
jelszó, s vérvörösre festve eget,
földet, vándorol a lélek, kezét fogva
megannyi sorstársnak kísérnek a túloldalról vissza.
Most meglelve, sors kerekét forgatva,
melyik út visz vajon a kezdetekhez vissza,
hol még nem volt bosszúság, s nem fájt
a kimondott szó, mely eget takarva
űz szüntelen, s vad lettem a kopár hegyek
hideg tetején...
2014. március 4.