Egyik nap a nővérem felhívott, hogy szívesen meglátogatna. Megkérdeztem Katját, van-e rá lehetőség, hogy itt aludjon nálam. Nem kell a vendégszoba, jó neki az enyém, csak ne kelljen szállást vadászni, meg akkor mégiscsak egy helyen lennénk. Hétvégére jönne, így a munkába sem zavarna bele. Péntek este érkezik, vasárnap délután menne haza. Kiderült, hogy az őszi szünetben Frankfurtba látogatnak pont azon a hétvégén, mivel Peter szülei oda valósiak. Szuper, itt se lesznek, nem sok vizet zavarunk majd, meg ők sem. Megkértem tesóm, hogy hozzon pár ajándékot. Unokatesóm fazekas, egy csomó szép bögrét tud készíteni, amire ráírja a tulajdonos nevét is, vagy mintát fest rá, amit akarsz. Rendeltem tőle négy bögrét Peter, Katja, Martin és Nina felirattal, és egy pálinkás butykost, amit kiégetett, megtöltött szíverősítővel, és le is zárt nekem. Apám vitte hozzá a jó kis szilvapálinkát, 40 fokosat, igyon majd Peter ilyet is. Karácsonyi ajándéknak szántam. Ezek szállítását kértem Júliától. Számoltam a napokat, de még nagyon távolinak tűnt a találkozás. Megnéztem mit adnak a müncheni operában akkor. Meg akartam lepni a nővérem, hogy most én veszek jegyet valami előadásra, nem fordítva. Végre a legkisebb is előrukkol valamivel, nem mindig őt kell pátyolgatni, vagy neki megvenni valamit, mert nincs rá pénze. Persze mivel nem dolgoztam, hanem tanultam, honnan is lett volna... Smetana Moldva és Dvořák Új világ szimfóniája ment azon a hétvégi szombaton. Az új világ szimfóniát ismertem, tanultuk énekórán, és nagyon-nagyon tetszett. Az utolsó tétel különösen megragadott, egyik kedvencemmé vált. Cukkoltak is vele otthon. Csak azért a kedvencem, mert mást nem ismerek. Köszi. Megvettem rá a jegyeket, és Júliának csak annyit árultam el a telefonban, hogy hozzon elegáns ruhát is. Aznap reggel nagyon izgatottan ébredtem. Gyorsan elvégeztem a pénteki feladataimat, kitakarítottam, a mosás felgyülemlett így gyorsan kimostam azt is, szárítógép, vasalás, aztán azon kaptam magam, hogy már ebéd után vagyunk, hamarosan indulhatok az állomásra. A család csak másnap indult Frankfurtba, így Katja felajánlotta, hogy Júlia tiszteletére ehetnénk raclettet. Az meg mi? Sosem hallottam róla. A raclette lényege, hogy az asztalt körbe ülve mindenki maga készítheti el a vacsoráját. Az összes hozzávaló ki van készítve, de hogy mit mivel akarunk kombinálni, csakis rajtunk múlik. Előre fel kellett szeletelni a húst, és mint egy mini grillen, azon lehetett megsütni. De ez az asztal közepén van, így meleg az egész vacsora. Zöldségeket is szintén lehetett rá tenni, mint padlizsán, répa, ami tetszik. A sajt központi helyet foglal el az ételek listáján, mellette bagettek sorakoztak kis szeletekre vágva, de csemege uborka, gyöngyhagyma is került az asztalra. Nagyon meghatódtam. Milyen kedves gondolat! Együtt leülünk, mégsem vagyok olyan kívülálló, ha kíváncsiak a tesómra is. Persze aznap jött a koppanás, hogy akkor itt vannak a hozzávalók a vacsorához, gyere Luise, vágjuk fel, amit kell, segíts. Én barom! Tényleg azt gondoltam, hogy csak úgy egy kedves vacsorára invitáltak? Persze, előkészíthettem mindent hozzá. Kedves volt a gondolat, de a kivitelezés megint rám maradt. Már megint! Mindegy, megcsináltam, tesómért megérte, gyorsan elkészültem, aztán emberi fejet varázsoltam magamnak, átöltöztem, kabát, sapka, sál, cipő, és irány a metró megálló. Nächste Haltestelle: Hauptbahnhof. Leszálltam, fel a mozgólépcsőn gyorsan a kijelzőhöz. Épp bemondták, hogy RailJet vonat érkezik Budapest-Keleti pályaudvarról a 12-es vágányra. Begördült, megállt, az emberek pedig elkezdtek leszállni, és menni a maguk dolgára. Aztán megpillantottam Júliát. Csak egy kis bőrönddel érkezett, elvégre két napot tölt csak itt, nem kell annyi holmi. Megöleltük egymást, én szorosabban, mint szoktam, és a fülébe súgtam, hogy olyan jó, hogy itt vagy! Már korábban megvettem a metrójegyét, így azzal már nem kellett vacakolni. Kézen fogtam és elindultunk „haza”. Meséltem neki, hogy mi lesz a vacsora, hogy biztosan éhes már, és hogy megismerkedik ma mindenkivel, de holnap elmennek, így miénk a ház. Miután beléptünk az ajtón és megtörtént a bemutatkozás, elvonultunk egy időre. Ideadta a karácsonyra szánt ajándékokat. A pálinkát nem sikerült jól lezárni, eresztett a dugónál, ezért Júlia bőröndje és ruhái tiszta pálinka szagúak lettek. Először bosszankodtunk rajta, de aztán kitört belőlünk a röhögés, hogy ez annyira tipikus, és hogy ilyen is csak velünk történhet meg.
      Aztán Katja kopogott, hogy menjünk, mert mindjárt vacsora, segítsek a terítésben. Mentem, illetve mentünk, Júlia is besegített. Tudott németül, igaz régen használta, de megértette magát, tudott kommunikálni. Megvacsoráztunk, az este egészen kellemesen telt. Volt néhány pillanat, mikor a beszélgetés megakadt, olyankor gyorsan fordítottam magyarra, hogy értse mi a kérdés. Nyilván az én fülem rá volt állva a németre, ezt hallgattam két hónapja lassan, neki nehezebben ment. Láttam Katja szemében a rosszallást, hogy milyen bunkó vagyok. Az anyanyelvemen beszélek, mikor ő azt nem érti. Lehet nálunk ez magyaroknál elfogadott, de neki ez sértő. Ezt később közölte. Próbáltam elmagyarázni a körülményeket, hogy amit nem értett a nővérem, csak azt fordítottam le, de ő csak azt hajtogatta, hogy ez nem volt illendő. Mindegy, megszoktam addigra, hogy valami mindig rossz, valamit nem jól csinálok, ki kell javítani, ő jobban tudja. A vacsora után elpakoltunk, aztán tudtam, hogy másnap elhúznak a fenébe, addig is nyugtunk lesz. Szombaton bementünk a belvárosba, megmutattam a főbb nevezetességeket, beültünk a Mekibe egy kávéra, aztán megeredt a nyelvem és csak mondtam, mondtam a magamét, hogy milyen szar itt, hogy mindent én csinálok, hogy hiába próbálok jó pofát vágni az egészhez, már nem megy, hogy a fát is én hordom be, cipelek mindent, ha kell, ha nem. (De inkább kell) Hogy mennyire elegem van már ebből az egészből, legszívesebben itt hagynám a picsába. Júlia megkérdezte, miért maradok, ha ennyire rossz. Meglepett a kérdése. Minket úgy neveltek, hogy senkinek sem könnyű az élete, ne picsogjunk, csináljuk a ránk bízott feladatot, nem véletlenül kerülünk egy-egy helyzetbe, meg kell oldani. Aztán az is eszembe jutott, mi van, ha valami terve van Istennek azzal, hogy ideküldött? Hogy a gyerekeknek vagy Katjának igazán szüksége van rám? Vagy tanulok valamit ebből az egészből. Nem hagyhatom csak úgy itt őket! Meg én vállaltam, én akartam jönni. Senki sem tartotta a pisztolyt a fejemhez. És én akarok lelépni, megfutamodni? Számítanak rám, egy évet ígértem nekik, hogy maradok. Nem mehetek csak úgy el. Meg ha el is megyek, mi vár otthon? Egy évig lakjak a szüleimmel egy kisvárosban, ahol semmi munkalehetőség nincsen? Hallgassam az otthoni vitákat, veszekedéseket, amik elől menekültem? Nem! Az nem lehet opció. Akkor inkább ez. Gondoltam rá, hogy esetleg megszerzem akkor otthon a jogosítványt, de nálunk a lányok nem vezethetnek, csak a férfiak. Vagy beülhetsz a volán mögé, de akkor hallgathatod, hogy miért nem váltasz már, nem látod, hogy kettesben mész? Lefulladtál? Ránk várnak! Miért indexelsz olyan hosszan, miért csak ennyi ideig indexelsz stb. Akkor meg minek kiadni egy csomó pénzt rá, ha úgysem használom?
      Dőlt belőlem a panasz, a sok keserűség, Júlia meg csak hallgatta, hallgatta. Aztán mondta, hogy neki is feltűnt Katja erős személyisége, hogy valóban nem lehet könnyű vele ennyi időt eltölteni. Mert ha dolgozna egész nap és nincs otthon, még oké. De ha állandóan a nyomomban van, ellenőrizget és kérdezget, hogy LuIse, (megnyomva az i-t) felmostad már a lépcsőházat? (Nézd meg bakker, épp vasalok, szerinted mikor mostam volna fel?) akkor az tiszta idegőrlő. Hát ez az volt. Minden nap idegőrlő, nyomasztó. Rám telepedett, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy fuldoklok, hogy elég ebből, nem bírom. Olyankor elmentem, vagy bezárkóztam a szobámba, kis se mentem addig, míg fel nem húztak az emeletre. Inkább nem pisiltem, minthogy bárki hozzám szóljon egy percre is, vagy kitaláljon valami új, elvégezni való feladatot.
      A kávézás után hazamentünk, ebéd, pihenés, körbemutattam a házat, még egyszer elmondtam mi mindent kell itt csinálnom, ő serényen bólogatott, aztán készülődtünk az esti koncertre. Végre felöltözhettem igazán csinosan, nem kellett azon izguljak, koszos lesz-e a ruhám a takarítás miatt, vagy rácsöppen-e valami tisztítószer. Eltettem a jegyeket, majd elindultunk a metró irányába. Wettersteinplatz-Sendlinger Tor-Marienplatz. Onnan pedig elsétáltunk az operaház elé. Csodálatos volt az épület kívülről is, de a belső tér is megért volna egy misét. A ruhatárban leadtuk a kabátjainkat, majd helyet foglaltunk. Időben érkeztünk, pár perc volt a kezdésig. Júlia a Moldvát ismerte, én a másik darabot. Nagyon örült a jegyeknek. És én is. Jó volt valami kulturális eseményen részt venni. Aztán elkezdődött. A Moldva, amint a kis forrástól a tengerig megteszi az útját, úgy tették meg útjukat a könnyeim is az arcomon. Amint a fuvola az elején elkezdte a melódiát és rádöbbentem, hogy egy igazán érzelmes darabra jöttünk, sírni kezdtem. Sírtam, mert a zene minden feszültségemet kiadta magából, sírtam mert mintha az érzéseim lettek volna lejegyezve.
      Nem volt nálam zsebkendő, zavartam kotorásztam a táskámban, aztán Júlia felém nyújtott egyet, és átölelt. Nem ismertem ezt a zeneművet, de óriási hatással volt rám. A végén a vidám dallam, egy pillanatra elgondolkodtatott, hogy az én történetem vajon mennyire lesz happy end, de nem igazán tudtam bízni ebben. Aztán felharsant Az új világ szimfónia, az is csodálatos volt. Különféle képeket vetítettek a zenekar mögé, ahogy a hajó megérkezik a szárazföldre, aztán ott voltak a képek az őslakosokról is. Majd a zene abbamaradt, kihunytak a fények, és tapsvihar váltotta fel a pillanatnyi csendet. Az előadás után elszívtunk egy cigit, majd elsétáltunk egészen a Sendlinger Torig. Ott fel a metróra, és irány haza. Bedőltünk az ágyba, és néhány perc után már csak a szuszogásunkat lehetett hallani.
      Vasárnapra nem terveztünk különösebben semmit. Végül kimentünk az Englischer Gartenbe, más néven Angolkertbe, ami stílusa miatt kapta ezt a nevet. A park 427 hektár területű, és meseszép a rálátás a városra. Látszanak a Frauenkirche és más épületek tornyai. Futók haladtak el mellettünk, többen kijöttek sportolni. Júlia mesélt a munkájáról, arról, hogy éppen lakást akar venni, de minden drága, vagy ha olcsó, akkor nem megfelelő az elrendezés vagy az elhelyezkedés. Hallgattam, de olyan távoli volt ez még nekem. Nem tudtam átérezni ezeket a gondokat, a sajátom jobban aggasztott. Pedig nem én vagyok az egyetlen a világon, akinek nem pont úgy halad az élete, ahogy mondjuk eltervezte. A lófrálással, semmittevéssel gyorsan elment a nap, és egyre közelebb kerültünk a búcsú pillanatához. Összepakolt a kis bőröndjébe, majd kikísértem az állomásra, és megkerestük a helyét a vonaton. Megöleltük egymást, és jó utat kívántam. Csak miután lassan elindult a vonat a nehéz síneken, utána tört fel belőlem a zokogás. Potyogtak a könnyeim, nem érdekelt, hogy a járókelők engem bámulnak. Sírtam, mert az egyetlen támaszom, akivel anyanyelvemen megoszthattam a bajaimat, már úton volt Magyarország felé, ami nekem még oly távolinak tűnt.

      Egyik nap Katja megkérdezte, tudom-e már, hogy mikor szeretnék hazautazni karácsonyra, és meddig maradnék, mert egyrészt a Lufthansánál épp kedvezmények vannak, és ha időben foglalok jegyet, olcsóbb is lehet, mint a vonat, másrészt pedig ők január első hetében síelni mennek, jó lenne, ha nem is elsején, de viszonylag korán vissza tudnék menni az állatok ellátása végett. Még sosem repültem, nagyon izgatott lettem. Kicsit el is szomorodtam, mert így a vonaton az étkezőkocsiba talán mégsem ülök be egy jót falatozni, de gyorsabban hazaérek és repülök! És azért a Lufthansa nem egy rossz légitársaság. Megnéztük a honlapot, megegyeztünk a dátumokban, és Katja megvette a jegyeket. Ő fizette ki, és abban maradtunk, hogy majd a következő hónapban a fizetésemből megadom. Nagyon próbáltam spórolni, de be kellett látnom, hogy habár a 260 euró forintba átszámolva szimpatikus összegnek tűnt kezdetben, az kinti viszonylatban semmit sem ér. Kb. Egy nadrág 40 eurónál kezdődik, a vonaljegyek, belépők pedig megint csak nem az én havi fizetésemhez valók voltak. Így nem nagyon tudtam félretenni. Szerettem volna látni is a várost, kicsit benne élni, de ez csak akkor ment, ha áldoztam rá a pénzemből.
      Hogy ne agyaljak állandóan a helyzetemen, igyekeztem elfoglalni magam hétvégente is. Volt egy család, akiknek szükségük volt havonta egyszer valakire, aki vasal náluk. A férj valami fontos pozíciót tölthetett be, mert összegyűlt vagy negyven ing a mosások után, ami arra várt, hogy valaki simára vasalja, majd vállfára akassza. Katja említette, hogy az elődöm szívesen csinálta, ha van kedvem, én is mehetek. Vállaltam. Időmből kitelt, fizettek is érte. Mondanom sem kell, szintén szép nagy ház, nagy terek, fedett úszómedence, jól tartott öleb. Akkor láttam először kutyán pelenkát. Mondom már nekik is gyártanak, ez nem semmi. Bevezetett Mia a nappaliba, ott volt felállítva a vasalóállvány, és ott sorakozott a sok színes ing. Vörös, kék, barna, fehér, piros, zöld, fekete. Volt ott mindenféle. Nekiláttam a vasalásnak, és három óra elteltével végeztem is. Felmarkoltam a pénzt, és elindultam kifelé. Mia szólt a végén, hogy ha a takarításban is szívesen segítek, legközelebb arra úgyszintén lenne lehetőség. Mondtam, hogy oké szuper, aztán mentem.
      Otthon a netet böngészve ráakadtam a müncheni magyarokra. Mármint a müncheni magyarok azon csoportjára, akik rendszeresen találkoznak, és van cserkész csapatuk is. Gyerekkoromban cserkészkedtem, szerettem is, de a középiskolában valahogy abbamaradt. Gondoltam, ez egy jó lehetőség lenne, újrakezdeni itt, magyarok között lenni, ismerkedni. Kicsit talán a honvágyat is enyhítené. Megnéztem mikor van a találkozó, melyik szombaton, és elmentem. A vezetők nagyon kedvesen fogadtak, bemutatkoztam, ők is mondtak pár szót magukról. Aztán elmondták, hogy azért az itteni cserkészet más, mint az otthoni. Sokan már német-magyar családokban élnek, főleg németül beszélnek, és habár énekelnek magyar népdalokat, táncházat szerveznek, vannak témák, ez inkább egy olyan közeg nekik, ahol magyarul tudnak beszélgetni. A mostani beszélgetés témája október 6-a és október 23-a volt az aktualitása miatt. Többen 56-os magyarok leszármazottai, a forradalom után menekültek ide a nagyszülők. Látszott ezeken a cserkészeken, mennyivel másként viszonyulnak 56-hoz, mint mondjuk én. Nekem nem volt ott rokonom, nem érintett minket a megtorlás, csak a későbbi elnyomás. De az itteni leszármazottak, akiknek rokonai a kínzás és biztos halál elől menekültek ide, rajtuk látszott a feszültség, a megrendültség és az, hogy mennyire személyesen érinti őket a téma. Egészen ledöbbentett. A vége felé volt még egy-két cserkész játék, majd mikor véget ért a gyűlés, aki akart, elmehetett még beszélgetni egy beülős helyre. Sacival itt ismerkedtem meg. Új volt ő is, akkor járt itt először, akárcsak én. Takarítani jött ki egy magyar családhoz, hétvégente több felé is ment még dolgozni, hogy pénzt keressen. A nyelvet nem beszélte jól, de nem is volt rá szüksége. Minden esetre a társaságra neki is igénye volt, így került szintén a cserkészekhez. Kérdeztem, jön-e ő is még meginni valamit a társasággal. Habozott kicsit, de aztán igent mondott. Elmentünk tehát egy közeli helyre, ahol mi teát rendeltünk, a fiúk söröztek. Kicsit játszották előttünk a fejüket, de látszott, hogy ez egy összeszokott társaság, és mi kívül esünk belőle. Senki nem kérdezte meg tőlünk, mit keresünk ott, kik vagyunk. Szerintem le is néztek kicsit, hiszen mi nem ott éltünk végérvényesen, nem oda születtünk, csak megjelentünk, kimentünk dolgozni. Olyan munkát végezni, ami az ő szemükben is alantas. A hierarchiai rendszerük alján helyezkedtünk el. Nagyon zavart, hogy itt is csak kívülálló vagyok. Hogy ide sem lehet beilleszkedni, mert már foglalt a pálya. Magyar vagyok Németországban, nem pedig németországi magyar. Így csak olyannal tudtam barátságot kötni, aki hasonló cipőben jár. Saci szerény volt, alkalmazkodó, csendes. Elgondoltam vajon ő, hogy bírta volna Katjánál? Némán tűrte volna ő is a feladatokat, csicskáztatásokat. Fát lehetett vágni a hátán. A fiúk busás borravalót hagytak ott a fizetésnél, mi Sacival összekotortuk az aprónkat, fizettünk és eljöttünk.
      Csalódottan mentem haza, úgy éreztem ismét kudarcot vallottam. Ismét egy sikertelen próbálkozás. Mit csináljak még? Már ebből az erőlködésből is elegem volt. A müncheni magyar misékre továbbra is eljártam, jó volt a szentmisét magyarul hallgatni, a cserkészek közé többet viszont nem mentem.
      Katja említette még a múltkor, hogy nem messze tőlünk lakik egy magyar nő. Először úgy értettem, hogy egy német származású magyar nyelvtanár az, de aztán kiderült, hogy magyar, aki itt ment férjhez, és tanár. Orsinak hívták, és korábban ő is Katja házának egyik szobáját bérelte. A kölcsönös szimpátia hamar kialakult, és többször meghívtak magukhoz vacsorára. Alig negyven éves, alacsony, szemüveges, barna hajú nő, a férje Moritz magas, határozott, jó kiállású férfi. Mind a ketten nagyon kedvesek voltak. Moritz tudott magyarul, így hol német, hol magyar nyelven folyt a társalgás. Az egyik vacsora alkalmával mikor elmeséltem a tapasztalataimat Orsinak, elmondta, hogy Katja neki is sok volt. Mikor bérlő volt, mindenbe belekötött, hogy ne vegye magasra a fűtést, mert milyen sok lesz a számla például. Igaz, hogy fizetett a szobáért, de azért a számára megfelelő hőmérséklet nem volt rendben. Aztán mondta, hogy most már azért látja, hogy a németeknél mások a szokások, más a rendszer, de egy magyar szereti a 25 fokot, és nem fog dideregni a 21 fokos szobában. Erre elmeséltem, hogy én mindig elfelejtettem letekerni a fűtést mikor szellőztettem, mert arra a tíz percre eszembe sem jutott azzal bíbelődni, meg nem gondoltam, hogy abba rokkanna bele a család. Arról nem is beszélve, hogy mi sokkal nehezebb körülmények között nőttünk fel, mégsem szólt rám senki, hogy csavard le a fűtést, míg szellőztetsz. Elvégre az nem tart órákig. Ez is egy tipikusan olyan helyzet volt, mikor semmi keresnivalója nem volt a szobámban, ami elvileg az én privát szférám, de valami ürüggyel mindig megjelent, és talált rá indokot, hogy megszóljon. Mert náluk németeknél ez ugye nem szokás... Legutóbb azért volt a szobámban, mert a TV felett van egy polc, és az édességeket oda helyezte el, mert a gyerekek ide biztos nem jönnek majd be, nem fogják kilopkodni a finomságokat. A 200 nm2-es házban sehol máshol nem volt erre lehetőség, csak nálam. Ugye nem baj, nem zavar? – kérdezte. Én hülye meg bólogattam, hogy dehogy. Miért is lenne baj, hogy ha egy zacskó chipsre vágysz, akkor hozzám kelljen bekopogtatni. Néha tényleg azon gondolkodtam, hogy egy negyven éves nőnek ezt magyarázni kell, hogy helló, van egy rakat hely a házban, muszáj itt tárolni az édességeket? De nem szóltam. Nem mertem vállalni a konfliktust. Féltem. Egy idegen országban, egy idegen városban féltem mi lesz velem. És ha kitesznek? Hova menjek? Sehol nem tudom meghúzni magam. Vagy én is az út szélén várom majd meg, míg a szüleim ideérnek? Bár mehetek vonattal is, de ez akkor nem jutott épp eszembe. Nem voltam elég bátor tizennyolc évesen ahhoz, hogy szembe szálljak vele. Úgy éreztem, én vagyok gyenge, én vagyok túl érzékeny. Próbáltam magamra hárítani a helyzetet, hogy Katja kedves, Katja próbál velem figyelmes lenni. Még a novemberi kirándulásukra is elhívott a Boden tóhoz. Akkor csak nem olyan szörnyű itt! Csak nem olyan rossz ennél a családnál, ha magukkal visznek, hogy megismerjem Németország egy szeletét.
      Orsiban az volt a legjobb, hogy mivel élt ott, átélte hasonlóan a dolgokat, mint én. Persze ő nem takarított, hanem fizetett az ottani szobáért, de Katja stílusát ismerte és tudta, hogy nem túlzok. Én pedig tudtam, hogy ő tényleg érti miről beszélek, és nem tart panaszkodónak. Valahogy szóba jött a fogyókúra téma is, mondtam, hogy eléggé zugevő lettem, folyton kívánom az édességet, és fel is szedtem vagy öt kilót. Mesélte, hogy ő léböjt kúrát csinált, de az édesanyja egészségügyis volt, és ő felügyelte a folyamatot. Vérnyomást mért, és ez egy elég speciális kúra volt. Hát én ezt biztos nem tudtam volna beiktatni az életembe. Próbáltam többet mozogni, hasizmozni mikor senki nem volt otthon, de nem volt motivációm. Egy idő után elengedtem ezt az egészet.
      Kaptam kölcsön tőle pár könyvet, olvasgattam is azokat, de aztán inkább visszavittem. Nem volt se kedvem, sem erőm még némettel foglalkozni.
      Zakiaval nehezen tudtuk összehozni a következő találkozót. Az ikrek lebetegedtek, sokat keltek éjszaka, nagyon fáradt volt. Átmentem hozzá filmezni, neki sem volt kedve kimozdulni, így megnéztük a Füle nincs nyulat, jókat röhögtünk rajta. Közben ettük a pattogatott kukoricát, vettünk két sört, és azt ittuk. Zakia szobája a pincében volt, de ugye az ottani pincéket nem úgy el kellett elképzelni, mint nálunk, ahol a krumplit tároltuk a műhely alatt. Normális lépcső vezetett le, nem kellett egyensúlyozni, hogy mindjárt elvágódok, ha nem figyelek, és ott volt kialakítva egy szuper kis rezidencia. Irigyeltem érte. Igaz, hogy az én szobám a földszinten volt, de utáltam. Szombaton sem tudtam tovább aludni hét óránál, mert egyrészt hallottam, ahogy a gyerekek az emeleten a fejem felett felébrednek és bedübögnek a szüleik szobájába, másrészt mikor lejöttek reggelizni, ott zörögtek velem szemben a konyhában ajtó híján. Bár nem tudom, hogy ha lett volna ott ajtó, becsukják-e vajon. Mindenesetre nem tudtam visszaaludni már, persze pisilnem is kellett, így ha kimentem a fürdőszobába, már lőttek a visszasomfordálásomnak. A filmezés után megbeszéltük, hogy mihelyst lesz rá lehetőség elmegyünk moziba, ugyanis most jött ki a második része a megtekintett romantikus vígjátéknak, és a vicces sztori és pazar alakítások után egyértelmű volt az érdeklődésünk és lelkesedésünk a második rész iránt. Nyilván a helyes színészek is sokat nyomtak a latba. A lényeg, hogy a Karlsplatzon találkoztunk, a Mathäser moziba mentünk. Mozi után sétáltunk még egy kicsit. Vacogtak a fogaink, de nem akartunk még hazamenni, vissza a valóságba. Tíz perc után mégsem bírtuk tovább, majd' szétfagytunk, elköszöntünk egymástól, és ment ki-ki a maga otthonába. Mikor hazaértem épp vendégek voltak a családnál. A gyerekek már aludtak a szobájukban odafent, a társaság a nappaliban foglalt helyet. Ahogy a konyhának, úgy a nappalinak sem volt ajtaja, a nevetések, beszélgetések mind-mind beszűrődtek a szobámba. Elég fáradt voltam, bebújtam a takaró alá, próbáltam felmelegedni, feljebb csavartam a fűtést, mert mikor elmentem hazulról, lecsavartam, de nem tudtam elaludni. Olyan hangos és vidám volt odakinn a társaság, hogy félálomból mindig megébredtem. Tudtam, hogy ez megint egy szerencsétlen eset, természetes, hogy a szülők vendégeket hívnak meg az otthonukba, de semmi tekintettel nem voltak rám. Legalábbis nem éreztem. Vagy ennél még az is jobb lett volna, ha nekem is a pincében alakítanak ki egy szobát, mint Zakia esetében. Ez is lehetett volna opció, alkalmas tér rendelkezésre állt. De mintha ott se lettem volna, úgy folyt a társalgás, a hangzavar. Mindegy, nem baj. Megszoktam. Fél 12 felé ez is véget ért.