1935. február 24-én születtem. Szüleim a társadalom középosztályába tartoztak. Anyám egy ortodox zsidó családból való, mely Szlovákiában élt és magyar anyanyelvűek voltak, de az első világháború után, amikor szülőhazája Csehszlovákia lett, átköltöztek Budapestre. Apám Győrben született a múlt század kezdetén, 1900-ban. Édesapja meghalt pár hónapra születése után, így nagymamám újra férjhez ment. Édesapám megmaradt nagyapám nevével, bár született neki két fiú testvére, Menzel Géza és Sanyi.
Apám, István, jó tanulónak bizonyult a középiskolában, de a numerus–clauzusz (első antiszemita törvény Magyarországon,) nem engedte őt helyi egyetemen érvényesülni. Nagyanyám eladta a házat, amit örökölt nagyapámtól és így apuka Németországba utazott, ahol négy évig tanult, mint textilmérnök. Amikor végre kézhez kapta a diplomáját, hazajött Győrbe és az ottani textilgyár alkalmazta alacsony fizetéssel. Sok kutatás után apám felfedezte, hogy Budapesten működő Kistext (Kispesti Textil Gyár) keres vezető szakembert a fonodájába.
Így került apám Pestre.
A Kistext vezérigazgatója, Ágoston Manó, a következő Peszách (zsidó húsvét) alkalmából meghívta édesapámat nővéréhez, ünnepelni az Egyiptomi kivonulás ünnepét. Nagyanyám, anyám oldaláról szeretett volna férjet találni legkisebb lányának, Ernának, így jövendő édesapám és édesanyám egymásmellé lettek ültetve.
Rövid időn belül az új fonodavezető és a lány, akinek férjet kerestek, megbarátkoztak, egymásba szerettek, és megházasodtak. Első lakásuknak a Kistext területén lévő üres villát kapták. Így megoldódott szüleim lakásproblémája és a vezérigazgató úr állandó mérnököt szerzett, aki a gyár területén lakott.
Bátyám, (nyugodjon békében) 1929-ben született. Hat évre rá rám került a sor, és világra jöttem. Szüleink átköltöztek Kispestről Budapestre egy nagy öt emeletes házba, ami szintén az Ágoston család tulajdonát képezte. Így kerültem négy éves koromba az Üllői - Út 89/a bérházba az 1em/2-be, ahol négy hatalmas szoba volt. Ebből egy szoba képezte a gyerekszobát, míg a másik oldalán a lakásnak volt szüleink hálószobája. A két szoba között volt az úgynevezett úriszoba és ebédlő. A gyerekszobában volt egy kép, amin egy asszony volt lefestve. Én, a 4 éves kisfickó elhatároztam, hogy ez isten képe. Persze ezt nem mertem volna elmondani édesanyámnak, aki vallásos zsidónak született. A két ágy, bátyámé és az enyém be voltak építve a szekrénybe. Persze este az ágyakat lehúzta Eszti, a cselédlány, reggel pedig visszakerültek oda, ahol ez előbbi este voltak.
Bátyám és én születésünk után meg lettünk metélve a zsidó szokás szerint. Ez csúnya nehézségeket okozott később, amikor el akartuk titkolni zsidóságunkat. De hát addig még sok víz fog lefolyni a Dunán.
Nem sokkal új lakásunk elfoglalása után, anyám elvitt a közeli óvodába. Itt tanultam meg először milyen nehézségekkel jár zsidónak lenni. A keresztény srácok kizártak a játékokból. Néha már megjegyzések is repültek felém: „büdös zsidó.” Ha egyedül mentem haza, akkor igyekeztek lelökni a járdáról, talán egy elhaladó lovas kocsi áldozata leszek. Rövid idő elteltével édesanyám elhatározta, hogy óvodából Eszti, a szakácsnő fog hazakísérni.
Lassan megtanultam a keresztény szokásokat. Keresztet vetni, imádkozni a Miatyánkot, térdelni néha, ha szükség volt rá. Az óvónő vallásos keresztény volt, aki haragudott, ha bántottak, mert zsidó vagyok. Ugyanakkor minden ima előtt lelkünkre kötötte, hogy „Csonka Magyarország, nem ország, egész Magyarország Mennyország.”
Otthon megmondták, nem szabad nekem keresztet vetni amikor elhaladunk keresztény templom mellett, bár a hazafiasság terén szüleim is egyetértettek a Horthy rendszer politikájával.
Ugyanakkor hamar felfedeztem, hogy van nekünk egy szép zsidó templomunk a Páva utcában és egy családi imaházunk a Tompa utcában. Itt ellentétben a keresztény templomokkal, fel kellett venni egy sapkát, amikor bementünk. Voltak imák, amikor a gyerekeket kiküldték, mert halottakról imádkoztak. Nekünk hála Istennek még az egész családunk életben volt.
1942-ben elkezdtem iskolába járni. Az iskolám a Szvetenai utcában volt található, és az egész osztályban, csak még egy Fischer nevezetű srác volt rajtam kívül zsidó. Első nap édesanyám otthon megkérdezett:
– Hogy telt fiacskám az első napod az iskolában?
– Nem akarok odamenni! Mindenki utál ott engem!
– Senki sem utál téged. Meséd el nekem, hogy mi történt.
Képtelen voltam. Néztem édesanyámat és zokogtam.
– Mond el nekem, hogy mi bánt.
Rövid életemben már megtanultam okosabbnak lenni, mint a helyzetem.
– Anyukám, miért olyan kegyetlen rossz zsidónak lenni? – kérdeztem.
Anyám a kezét rátette a vállamra. Megölelt, és homlokon csókolt.
– Hallgatlak fiacskám.
Most már meg voltam nyugodva. Lelkemben éreztem a komiszságot, ami velem történt az első napon az iskolában. A tanító néni, akinek a kötelessége lesz mindannyinknak második édesanyja lenni, szétosztotta az első könyveinket. Ezután visszament a dobogóra az asztala mellé. Megkérdezte az első sorban ülő fiút, hogy mi a neve.
– Hajós – jött a válasz.
A tanító néni, akit Szabó néninek kellett hívnunk, odahajolt a fekete táblához, és lerajzolt a krétával egy csónakot.
– Hajós, ez lesz a te jeled, míg megtanulsz írni–olvasni. Tegyél egy ilyen rajzott a könyved második oldalára.
És így tovább. Galamb kapott egy madarat, Lakatos egy kulcsot. Az én sorom jött.
– Mi a neved fiacskám?
Bátran felálltam és feleltem:
– Singer Iván.
Szabó néni odament a táblához és két háromszögből egy Mágén Dávidot rajzolt. Igen, a krétát kicserélte fehérről sárgára.
– Te Singer, zsidó vagy?
– Igen, izraelita vagyok.
Az egész osztály nevetésbe tört ki.
– Anyukám, én nem akarok ebbe az iskolába járni!
Anyámnak szintén könnyek jelentek meg szemeiben.
– Ne félj, ez nem fog újra előfordulni. Holnap veled megyek az iskolába, beszélni fogok a tanító nénivel. Megígérem, hogy megváltoztatja a te jeledet.
Másnap reggel anyám kísért el Eszti helyett az iskolába. A hóna alatt szorongatott egy nagy csomagot. Én bementem az osztályba, anyám kint maradt és várt a Szabó nénire. Amikor Szabó néni jött be, az ő kezében szorongatta a csomagot, amit anyámtól kapott. Ima után leültünk.
– Singer, mostantól kezdve e te jeled hal lesz. Fischer, te kapod a zsidócsillagot. Ne felejtsétek el, hogy 10 órakor mindketten felmentek a második emeletre zsidóhittanra.
Ezzel az ügy be volt fejezve.
Nem volt lezárva!
Lassan elkezdtünk tanulni, írni és olvasni. Nem tudom, hogy olyan jó tanuló lettem volna, vagy a csomagok megváltoztatták a helyzetemet, de Szabó néni más képen, bánt velem, mint Fischerrel. Néha, amikor bejött az osztályba, anyuka régi ruháit hordta.
– Iván, olvasd ezt fel az osztálynak, vagy Iván, magyarázd meg ezt, vagy azt a többi tanulóknak.
Kint az utcán magolás után más atmoszféra fogadott. Ott Singer voltam, a zsidó.
– Ez nem vetett keresztet ima után! Nem borul térdre, ha Jézus Krisztusról van szó. Tudjátok miért? Mert ők gyilkolták meg Isten fiát!
– A zsidók keresztény vért kevernek a maceszba húsvétkor!
– Őket kell okolni, ha felmegy a kenyér árra, vagy nincs hús az asztalunkon!
Mindezek után rendszerint véres orral érkeztem haza. Otthon, minden normálisnak bizonyult. Eszter megmosta az arcomat, édesanyám nem is vette észre, hogy véres volt, amikor hazajöttem. De ha megkértem Esztit, hogy jöjjön el az iskolába értem, rendszerint szegényke nem ért rá, olyan elfoglalt volt.
Ő egy hithű katolikus volt, aki próbált engem rábeszélni arra, hogy barátkozzak össze az osztálytársaimmal. Én próbálkoztam, Istenem mennyire megpróbáltam, de nem sikerült. A tízóraim felét szétosztottam a többi gyerek között, de ez sem segített. Hittanórán megkérdeztem a tanító bácsit:
– Miért olyan nehéz az én sorsom?
– Mutasd meg nekik, hogy te képes vagy mindenre. Bizonyítsd be, hogy te jó tanuló vagy.
Én próbálkoztam, de hiába. A környéken véres kezű nyilasok laktak, akik antiszemitizmust oltottak a gyerekeikbe. Éjszakáként zöld nyilaskeresztek jelentek meg a házak falain. Nappal lemosták őket, de meddig... Egyszer megkérdeztem a hittantanárunkat:
– Miért ölték meg a zsidók Jézust?
– Mi nem tettük ezt, a Rómaiak ölték meg őt.
– Kik a Rómaiak?
– Fogsz róluk tanulni később.
– De az osztályban azt mondják...
– Ez antiszemitizmus!
Még egy szót tanultam. Pár év múlva ez a szó megölhetett volna engem és az egész családomat. Szerencsémre voltak Igaz Emberek, akik megmentettek.