Amikor még kicsi voltam, abban reménykedtem, hogy egyszer majd felbukkan az igazi apám. Gyakran megnéztem a
postaládát, tán érkezett tőle egy képeslap, de nem jött soha semmi. Aztán amikor csörgött a telefon, abban a hitben voltam, hogy ő az, és engem
keres. Egyszer az anyámnak is kifejeztem ezt a kívánságomat, de aztán soha többet nem hozakodtam elő vele, örökre megtanultam a leckét.
Egy óvodai rendezvény után történt, ahol a többi gyerekkel voltam a színpadon. Katicabogár jelmezt viseltem. Ahogy
mentünk le a színpadról, ott álltak az apukák, és lufival vagy virággal várták a gyereküket. Azon az estén hazafelé tartottunk, amikor
megkérdeztem, hogy apám mikor jön el az óvodai szereplésemet megnézni. Anya válasza az volt, hogy Giorgio mindig eljött, és ezután is el fog
jönni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a többi gyereknek az igazi apukája jött el, akit apunak, papinak szólítanak. Te is hívhatod Giorgiót apunak
is, papinak is, amelyik neked jobban tetszik, mondta anyám, mire én hangosan kifakadtam, hogy Giorgio nem az igazi apám, hol van az én igazi apám,
őt akarom! A válasz azonban elmaradt. Sem anyám, sem Giorgio nem válaszoltak nekem, az út hátralévő részét némaságban tettük meg. Én azonban ez
után az eset után is gondoltam az igazi apámra, csak a róla való kérdezősködést hagytam abba, mert nem akartam, hogy anya és Giorgio olyan furcsák
legyenek, mint akkor voltak.
Gyakran elképzeltem apámat a gigantikus virágcsokrokkal, amelyeket egy napon majd hoz nekem. Bár ez az én titkom volt, de a vágy sokkal erősebb
volt, mint valaha. Végül feladtam az álmomat, amihez olyan sokáig ragaszkodtam, és a személyére úgy gondoltam, mint a Mikulásra vagy a húsvéti
nyúlra: túl szép, hogy igaz legyen.