Mégsem haltál meg


A lány felébredt, és csak homályos árnyékokat látott. Füléhez is csak hangfoszlányok jutottak el.
      – Nehezen, de túlélte.
      – Legyengült a szervezete. A babát sajnos elveszítette.
      – Babát, milyen babát? – egy nő hangosan kiabált.
Egy fehér köpenyes alak zavartan magyarázta:
      – Asszonyom, a lánya terhes volt. Nem tudott róla?
      – Nem, nem tudtam róla! – kiabált a nő, aki ezek szerint az anyja volt.
De ő ki volt? Arról fogalma se volt.
      – Beszéljen hozzá, hallja önt.
      – Már két hete beszélek hozzá, de hiába. Ön nem esne kétségbe a helyemben? Van magának gyereke? – üvöltött a nő, akit az anyjának gondolt.
      Az orvos – annak kellett lennie – zavartan motyogott valamit. Azt nem értette. Vagy ismét elaludhatott. Próbált logikusan és összeszedetten gondolkodni. Ha fehér köpenyesek vannak, és orvosok, akkor valószínűleg kórházban van.
      Valami történt vele. De mi? És ki ő egyáltalán? Van egy anyja. Volt egy gyereke. De csak volt. De kitől? Mintha olvastak volna a gondolataiban, egy női hang említette a „vőlegény” szót. Ezek szerint volt egy vőlegénye. Terhes volt a vőlegényétől, de valószínűleg elvetélt.De miért nem emlékszik többre?
      Érzékelte, vagy inkább látta, hogy egy fiatalembert tolnak oda hozzá tolószékben. A fiú odahajolt hozzá. Ekkor megjelent egy szörnyű kép: Több férfi lefogja, levetközteti, az egyik durván lefeszít ujjáról egy gyűrűt. Mindene fáj. Kívülről nézi magát. Egy nő, akit több férfi lefog, és valamit üvöltöznek. Több nyelven is üvöltöznek, de ő mindegyiket érti. Amit ki tud venni a szavakból, az az, hogy kurva. Több nyelven is üvöltik. Erőt vesz magán és elkezd kiabálni:
      – Ne érj hozzám, takarodj innen. Rohadék! Rohadékok! A gyűrűm! Hol a gyűrűm? Nem akarlak látni többet! Tudata ismét visszatért a kórterembe. Nagy sürgés-forgás támad körülötte. Mindenütt kiabálják:
      – Felébredt! A lány – aki ő – felébredt.
      Még azt is látja, hogy a fiatalember a tolószékben kezébe temeti arcát és sír. Valaki vígasztalóan átöleli. Ő is oda akar hozzá menni, ő is vígasztalni akarja. Át akarja ölelni, de nincs hozzá ereje. Ismét kiesett a tudata. Mikor felébredt, az ágya mellett egy nagy csokor virágot talál.
      – Ezt kitől kaptam? – kérdezte volna.
De nem volt ott éppen senki.
      – Ezt kitől kaptam? – ismételte meg újra hangosabban a kérdést.
Berohant egy fehér köpenyes férfi, és egy nő.
      – Ezt kitől kaptam? – kérdezte immár harmadszorra.
      A két fehér köpenyes zavartan néz össze. Lehet nem hallják mit mond. Vagy talán nem értik. Még látta ,hogy telefonálnak. Ezután újra elaludt. Nem tudta, hogy álmot látott-e vagy a valóságot. Bejött hozzá egy fiatalember és átölelte. Beszélt is hozzá. De ő képtelen volt válaszolni. De érezte, hogy könnyes a szeme.
      Majd újra előjött a rémisztő kép. Ahogy megragadják a testét. Elkezdett kiabálni. A fiatalember sírva kiment. Mintha valaki vígasztalta volna. Ismét hallotta a vőlegény és a gyerek szót. Majd ismét elaludt. Mikor újra felébredt a nő – akiről azt gondolta az anyja – ült mellette és fogta a kezét. A fehér köpenyesek is ott voltak. A virágot viszont már nem látta. Az első mondta, amit ki is mondott:
      – Hol a virág? Hová tűnt a virág?
A fehérköpenyesek zavartan és értetlenül néztek. Az anyja – illetve akit az anyjának gondolt – pedig szomorúan mondta:
      – Elhervadt kicsim. Nem tudott már várni rád.
      – Hogy-hogy nem tudott?
A nő csak némán ölelte, a két fehér köpenyes viszont zavartan nézett össze ismét. Majd az anyja megszólalt:
      – Magyarul beszélj kicsim.
Ezek szerint akkor ő magyar. Vagy mégsem? Akkor az előbb milyen nyelven is beszéltem? – gondolta, de túl fáradt volna ahhoz, hogy ki is mondja hangosan. A fiatalember reménytelenül felsóhajtott.
      – Ezek szerint nem ismer meg. Vagy nem emlékszik rám. Vagy nem szeret már.

      Hilda bevágta maga mögött az ajtót. Szokás szerint az utolsó pillanatban érkezett. Még két perc volt becsengetésig. Gyorsan bevágodott a helyére az utolsó padba. Barátnője, Annabell, mosolyogva üdvözölte. A nagy lendületben először észre sem vette, hogy valaki ül a padja tetején.
      – Takarodj a helyemről! Egyáltalán ki vagy te, és mit keresel itt? – üvöltötte le az idegen jóképű, de elég zilált külsejű fiút.
A fiú nem ijedt meg Hildától, hanem szertartásosan meghajolt:
      – Engedje meg hölgyem, hogy bemutatkozzam. Lóze Lóránt vagyok, és én leszek az önök új osztálytársa. Utólagos engedelmével beszélgetésbe elegyedtem a barátnőjével.
      – Szia, én meg Kovács Hilda vagyok! – nyújtott kezet sietve Hilda is.
      – Bocs, nem akartam bunkó lenni, de ez itt az én helyem! – tette még hozzá.
      Nem tudták tovább folytatni az eszmecserét, mivel megérkezett „Brigi mama” – azaz Bringó Ábrahámné – az osztályfőnökük. Aki matematikát – nem túl népszerű tantárgyat – tanított nekik. A színjátszós osztályban meg különösen nem volt népszerű tantárgy a matek. Sokan furcsállották is, hogy az osztályfőnök pont matematika szakos. De Brigi mama jófej volt. Megbocsátották neki, hogy matekot tanított, ő meg megbocsátotta a diákoknak, hogy nem remekeltek belőle. A színházat viszont imádta. A „gyerekei” minden előadásán az első sorban ültek férje, Ábri, bácsi mellett. Hol nevetett, hol könnyezett, az az éppen aktuális darabtól függött. De egy dolog ami biztos: izgult diákjaiért. Amúgy nem Brigittának, hanem Marikának hívták. De Marika néninek túl snassz lett volna hívni. Főleg a drámatagozaton! Azért azt nem bánták, hogy a matekot csökkentett óraszámban – heti két órában – tartották.
      – Fogadjátok szeretettel új osztálytársatokat, Lóze Lórántot! – mutatta be a fiút hivatalosan is a tanárnő.
      – Felvett név? – érdeklődött Páni Kinga az osztály fontoskodója.
      – Nem, tényleg így hívnak. Van valami problámád ezzel? – reagálta le a srác.
      – Nekem semmi, de nem biztos, hogy nyerő ilyen névvel. Főleg, ha te is drámai pályára készülsz.
      – Gyerekek, csend legyen, majd szünetben megbeszélitek – szólt rájuk Brigi mama. – Te meg szépen keress magadnak helyet! Pont párosan vagytok, úgyhogy egyedül kell üljél! – fordult Lóránthoz.
Lóránt beült az utolsó padba a Hildáékkal párhuzamos padsorban. És zajosan kutakodott a táskájában.
      – Basszus, nincs meg a matek cuccom! – kiáltott fel hangosan.
      A tanárnő szelíden rászólt. Ő meg bűnbánó esdeklő szemekkel nézett vissza. Majd ezt követően a tanárnő elmerült a kétismeretlenes egyenletek világában. Közben az osztály csendes elfoglaltságba merült. Legtöbben a következő drámaórára készültek. Annabell megszorította Hilda kezét.
      – Baj van? Nem szoktál ilyen lenni – kérdezte aggódva barátnőjét.
Hilda sírva fakadt.
      – Nem én lettem Júlia!
      – Hogy hogy? Ezt nem értem! Hisz te voltál a legjobb! Te mondtad legjobban Júlia nagymonológját – döbbent meg Annabell. – Úgy, hogy Rigó jancsi szerint kövér vagyok!
      – Ezt így szó szerint mondta?
      – Nem, de ez volt az értelme! Úgy mondta – utánozva a drámatanár hangját – elismerem, hogy te szavalod legjobban Júlia nagymonológját, de khm… az alakod…
      Mi tagadás, Hilda tényleg nem volt karcsú. De stílusa és temperamentuma miatt idáig mindig minden szerepet megkapott amit csak szeretett volna. És tényleg jól játszott. Volt kitől örökölnie a tehetségét. Édesanyja színházi dramaturg volt a helyi kis költségvetésű színházban. Édesapja pedig színész. Bár őt nem ismerte.
      – Egy könnyű kis kalandból jöttem! – adta elő mindig lazán születési körülményeit.
      Egyedül csak a legjobb barátnője, Szirtes Annabell, tudta, hogy korántsem veszi ő olyan lazán a dolgokat, mint ahogy előadja. Mert előadni azt mindig tudott. Született érzéke és tehetsége volt a drámához. Annabell sokkal csendesebb volt. Talán ő volt az egyedüli csendes ember az osztályban. Az ellentétek vonzzák egymást. Lehet, ezért is voltak Hildával a legjobb barátnők. Annabellnek a nyilvános szereplés is kicsit gondot okozott. Kivéve akkor, ha zongorázott, vagy énekelt. Mert ezekben igen tehetséges volt. Sokáig gondolkodott, hogy zeneművészeti szakközépiskolába, vagy inkább drámatagozatra menjen. A drámatagozat győzött. Persze az is közrejátszott, hogy Déryné Gimnázium helyben volt. És nemcsak a drámatagozat volt erős, hanem a humán szak is.
      – Ha nem birok drámázni, majd humánus leszek! – mondta mindig az anyukájának.
      Ez a családjukban már szállóige lett. Az osztályuknak viszont nagyon is jól jött Annebell zenei tehetsége. A zenés-táncos daraboknál ő vitte a prímet. Neki volt a legjobb hangja az osztályban. És egyedül ő tudott zongorázni. A fiúk próbálkoztak a gitározással, de csak egy-két akkordot tudtak. De inkább hódításra és általában menőzésre használták a tudásukat. A zenében kevéssé jártasok is levették, hogy gyönyörűen játszik. Többek között Hilda is. Ő azt is tudta, hogy mennyit gyakorol egy-egy fellépés előtt. Sokan már csak a kész „terméket” látták, illetve hallották. Hilda m eghallgatta a darabokat, a drámához adott is némi instrukciókat. Mivel a zenei aláfestést minden esetben össze kellett hangolni a darabbal. Vagy a darabhoz kellett hozzá igazítani a zenei aláfestést. Ahogy vesszük. Cserébe pedig Annabell is meghallgatta Hilda előadását. Segített neki szöveget tanulni, végszavazott. Júlia nagymonológját is hányszor, de hányszor meg kellett hallgatnia. Ő is tudta kívülről, de nem tudta volna soha úgy elszavalni olyan átéléssel, mint Hilda. És tessék, erre nem ő lett Júlia! – gondolta Annabell bosszúsan.
      – Amúgy, meg kösz, hogy megvártál! – utalt Hilda a tegnap délutáni meghallgatásra, ahol nem várta meg a barátnője.
      – Bocs, ne haragudj! De nem tudtam, hogy olyan sokáig fog tartani. Megígértem anyukámnak, hogy segítek neki takarítani. Ha tudtam volna, hogy vígasztalnom kell, ott maradtam volna.
A meghallgatás amúgy tényleg kettőtől négyig tartott. A diákok pontosak voltak, de a drámatanár szokás szerint megint késett. A tanárnő meg közben kiszúrta, hogy a lányok beszélgetnek.
      – Mi a baj Hildus? – kérdezte együttérzően Hildától.
Többek között ezért is szerették a diákok. Mert nem kezdett el üvöltöni és főleg nem szólította ki Hildát a táblához, hanem együttérzően kérdezett.
      – Egy jó tanárnak együttérzőnek kell lennie a diákjaival! – ezt volt a szakmai hitvallása.
      – Főleg egy drámatagozatos osztályban a mataktanár osztályfőnöknek! – egészítette ki ilyenkor a férje is nevetve.
      – Kicsit összejöttek a dolgok tanárnő, de sebaj, megoldom! – vágta rá Hilda.
Nem akarta az egész osztály előtt bevallani az égését. Főleg azért, mert voltak kárörvendői. És ott ült az első padban Páni Kinga – „becenevén” Pánik Inga –, aki lenyúlta tőle a szerepet.
      – És még be is ismerte, hogy ezért a második legjobb, azaz Kinga kapja! – suttogta tovább Hilda a barátnőjének a storyt.
      Most kicsit halkabban, mert nem akart visszaélni a tanárnő türelmével és jóindulatával. De Kinga az első padban ígyis meghallotta – vagy talán megérezte, hogy róla van szó – és kárörvendően vigyorral nézett hátra.
      Hilda és Annabell egyszerre intettek be neki. Szerencsére a tanárnő ezt nem látta. A másik sorban ülő új fiú viszont győzelem jelet mutatott, és rákacsintott Annabellre. A lány elpirult. Amikor kicsöngettek és mindenki rohant ki, a tanárnő odahívta magához Hildát, és megkérdezte, hogy mi a baj. Ez mindig így volt. Bármelyik diáknak bármi problámája volt, Brigi mama mindig négyszemközt beszélte meg vele. Amikor Hilda körülnézett, hogy meggyőzödjön róla, mindenki kiment az osztályból, sírva elmesélte a tanárnőnek is a kudarcát. Brigi mama egyetértett vele, és megígérte, hogy beszél a tanár úrral.
      – De ne várj csodát! Tudod, hogy milyen öntörvényű a „Jani”! – tette még hozzá.
      – Tudom tanárnő, hogyne tudnám! – sóhajtott szomorúan Hilda.
      Mert még azt is hozzá kell tenni, hogy teljes legyen a történet, hogy Hilda fülig szerelmes volt Rigó Jánosba, a fiatal drámatanárba. Ezért is érintette olyan érzékenyen a dolog, és bántódott meg annyira. Úgy érezte, hogy nem csak mint nőt, hanem mint diákot is megalázták. Nem csak mint tanár a diákot utasította vissza, hanem a férfi mint nőt. Lehet, hogy ez nem is fogalmazódott meg benne ennyire tudatosan. Hiszen tizenhét éves volt. De a tanárnő talán tudta. Vagy nem tudta, csak érezte, hogy itt többről van szó mint egy szerep. Mint egy színdarabbeli szerep. Ez az életbeli szerep.
      – Mondhatok még valamit Hildus? És remélem, hogy nem fogsz megsértődni – kezdte finoman.
Hilda rosszat sejtve bólintott.
      – Mondja tanárnő, ne kíméljen!
      – Hááát, ha egy picit tényleg megpróbálhatnál fogyókúrázni!
      – Ha megkapom a szerepet, akkor nádszálkarcsú leszek! – ígérte meg Hilda rezignáltan.
      Mikor Hilda udvariasan elköszönt a tanárnőtől, szerette volna kiönteni a lelkét Annabellnek. De amikor kiment a folyosóra, barátnőjét elmélyült beszélgetésben találta az új fiúval. Csendesen odament hozzájuk, de nem vették észre. Láthatóan egymással voltak elfoglalva. Na, szép! Nem elég, hogy a Júlia szerepét, de még a legjobb barátnőmet is lenyúlják előlem! – gondolta dühösen és elkeseredetten.
      Így visszament az osztályba, magához vette sminkkészletét, és bement a mosdóba megigazítani a sírástól erősen elmázolódott sminkjét. Mert a következő óra a dráma lesz. És nem akart kisírt szemmel mutatkozni „Rigójancsi” – azaz Rigó János drámatanár úr – előtt. Meg más előtt sem. Legalább a büszkesége maradjon meg.
      De még bevonult a WC fülkébe sminkelés előtt egy „jót” sírni. Álcázásul természetesen lehúzta. Mikor kijött, Kingával találta magát szemközt, aki önelégülten vigyorgott rá. Szó nélkül elkezdte volna magát sminkelni, de Kinga rosszindulatúan beszólt neki:
      – Nem is értem, hogy minek sminkeled magad, amikor nem is te leszel Júlia. Én is sminkelhetném magam, de én anélkül is szép vagyok! És nem vagyok olyan dagadt, mint te!
      Hildának ökölbe szorult a keze, és legszívesebben behúzott volna Kingának, de csak szó nélkül rányújtotta a nyelvét. Még pont eszébe jutott, hogy Kinga is majdnem olyan dagadt mint ő. Csak valahogy jobban álcázza. Vagy talán mégsem annyira? Erről is szeretett volna beszélni Annabellel, de a jelek szerint neki most más kötötte le az érdeklődését.
      Mikor bejött a TANÁR, még akkor sem jöttek be. De nem sokkal utána kipirult arccal és sűrű elnézést kérések közepette beestek. Annabell boldogan mosolyogva huppant le mellé. Nem akart olyan önző lenni, hogy ne örüljön együtt barátnőjével. ”V” betűt mutatott a kezével neki. Viszont az óra miatt feszült volt. Nagyon, nagyon nem volt kedve aszisztálni Kinga sztárolásához. De nem csak neki volt rossz ez az óra. Az egész osztály felkavarta Rigó Jani drámai bejelentése:
      – Gondolom, hogy már megismerkedtetek új osztálytársatokkal, Lóze Lóránttal.
Az osztály egy emberként unottan bólintott. Mert akkor még nem tudták, hogy mi következik.
      – Nem tudom, elmesélte-e, hogy a Budapesti Déryné Gimnázimból jött át ide a miénkbe. Kiemelkedeőn tehetséges diák. Ezért az idei vizsgadarabunkban ő játssza Rómeó szerepét!
Erre a bejelentésre aztán mindenki felhördült:
      – Na ne! Ha olyan tehetséges, miért nem maradt akkor ott? Szemétség!
      – A Rómeó szerepére holnapra tervezett meghallgatás ezért értelemszerűen elmarad – folytatta a tanár szemrebbenés nélkül nem törődve a diákok nemtetszésével.
      Az összes fiú kiakadt, hisz majdnem mindenki jelentkezett rá. De a legdühösebb Géza volt, aki biztos volt benne, hogy megkapja. És vele együtt ahány lányt csak akar. Ő volt ugyanis az osztályban az alfa hím. De most az új fiú által veszélyeztetve érezte státuszát. Fenyegetően végigmérte. Lóránt állta a tekintetét.
      Legalább neked nem mondták, hogy kövér vagy Rómeónak! – gondolta Hilda szomorúan, de egyébként azon kívül maximálisan együttérzett a fiúkkal. Még Gézával is, akit egyébként a túlzott egója miatt nem annyira kedvelt. Helyesnek helyes volt, de olyan konszolidált módon. Lórántból meg valami vadság sugárzott. Hilda úgy gondolta, hogy őt az érett férfiak érdeklik. Bár Rigó tanár úr ellene irányuló szemét megnyilvánulása talán megváltoztatja hozzáállását. Legalább azt érezte, hogy nincs egyedül. Az osztály egy emberként utálja most a tanár „urat”. Mondjuk Brigi mama biztos lecsendesíti őket. Mert rá mindig hallgatnak. Két embernek volt egyedül kedve a mai drámaórához: Kingának és Lórántnak.
      – Akkor a két főszerelőt kérem, hogy olvassa össze a szerepeket!
Lóránt feltette a kezét.
      – Igen, Rómeó! – szólította a tanár.
      – Rómeó az anyád kínja, te egy lúzer vagy! – szólt be Géza.
Lóránt nem nagyon törődött vele.
      – Lehetséges lenne, hogy Annabell legyen Júlia? – kérdezte ártatlan arccal Lóránt.
      – Nem, nem lehetséges, neki a zenei aláfesté a feladata – válaszolta rezzenéstelen arccal a tanár.
      A többiek pedig ismét felhábortak. Annabell csak pirult. Hilda nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Végülis azon nevetett ahogy Kinga elsápadt. Legszebb öröm a káröröm! No meg az is eszébe jutott, mekkora égés lenne most, ha ő lett volna mégis Júlia, és Mr. Rómeó meg le akarná cserélni.
      Mikor végre megkezde a próbát a két főszereplő, mindenki látványosan mással foglalkozott. Volt aki kiment egy rögtönzött cigi szünetre. Mert voltak akik dohányoztak. Hildát se tartotta volna vissza semmi. csak valahol még mindig azt remélte, hátha Brigi mama mégis szól az érdekében, és Rigó Jani megszánja, hogy rossz döntést hozott. És akkor az előadásig koplalni fog. De annyi lázadást most még megengedett magának, hogy elfogyassza tízóraiját. Az anyukája által sütütt kakaós csiga nagyon finom volt. Talán ezért is lenne olyan nehéz lefogynia?
      Máskor mindig megkínálta Annabellt is. Barátnőjén viszont nem látszott meg semmi, ő szerencsés alkat volt. Bármit megehetett, nem látszott meg rajta. Most is automatikusan megfelezte és nyújtotta volna felé. Viszont látta, hogy barátnője csillogó szemmel nézi Lóránt alakítását. Miért is nem vagyok meglepve? – gondolta bosszúsan.
      Így aztán úgy döntött, hogy inkább egyedül eszi meg a sütit. Jólesett evésbe folytania a bánatát. Finom volt. Máskor nem evett volna kedvenc tanára előtt. De most minden mindegy alapon megszegte a saját maga alkotta tilalmat. Valahogy mindig azt remélte, hogy a TANÁRÚR egyszer mélyen a szemébe néz, megfogja a kezét és…
      Ábrándozását a csengő hangja szakította félbe. Szünetben elvegyült a többiekkel, együtt szidták az új fiút, aki elvette tőlük az esélyt, hogy Rómeók legyenek. Már azt is beszélték, hogy mindannyian bojkottálják a darabot. Még Kinga is részt vett a beszélgetésben, pedig – mint azt már láttuk – nem igazán kedvelték egymást Hildával. De most őt is bealázták azzal, hogy Rómeoó nem őt akarta Júliának.
      Csak Annabell és Lóránt nem vettek részt az össznépi beszélgetésben. Elmélyülten beszélgettek. Hilda érezte, hogy nem lesz ez így jó. Itt nem is arról volt szó, hogy „ejtette” volna a barátnője. Hanem inkább arról, hogy a jelenleg nagyon nem népszerű új fiú oldalára állt. Amúgy jó volt az osztályközösségük. Időnként Kingának vagy Gézának voltak durvább megnyilvánulásai, de amúgy minden okés volt. Összetartottak. És most is összetartanak. Az új fiú ellen. Féltette a barátnőjét a többiek haragjától. És valami miatt nem volt neki szimpatikus Lóránt. És nemcsak a Rómeó szerep lenyúlása miatt. Vagy amiatt, hogy a barátnője a továbbiakban nem vele fogja tölteni az idejét. Itt valami többről volt szó. Ő maga se tudta egyelőre, hogy miért.
      Eltelt ez a nap is. A drámaóra volt a nap csúcspontja. Ott történt a dráma. LOL! Onnan már csak lefelé vitt minden. A többi óra unalmas és álmosító volt. Szokás szerint. Szünetekben Annabell változatlanul Lóránttal beszélgetett. Amikor indultak volna haza barátnőjével – egyfelé laktak és mindig együtt jöttek és mentek – Lóránt csatlakozott hozzájuk.
      – Engedélyükkel hazakisérem a hölgyeket! – hajolt meg előttük színpadiasan.
      – Te is erre laksz? – kérdezte kissé bosszúsan Hilda.
      Hazafelé menet tényleg szeretett volna végre egy jót beszélgetni a barátnőjével. Talán ennyi most már igazán jár nekem! Eddig toleráns voltam és örültem a boldogságodnak, de engem több mint két éve ismersz, ezt az alakot meg még fél napja sem! – gondolta, de inkább nem mondta ki. Annabell pedig mosolyogva pukedlizett:
      – Megtiszteltetés számunkra, hogy egy ilyen úriember szegődik hozzánk kísérőnek, és megvéd a hölgyekre váró veszélyektől – válaszolta Jane Austin stílusban.
      – Nem tudtam, hogy a büszkeség és balitéletet is előadtátok! – vette fel a fonalat Lóránt.
Hilda kérésére, hogy erre lakik-e, nem válaszolt. Vagy direkt vagy véletlenül. Ki tudja.
      – Megengedi hölgyem, hogy vigyem a táskáját? – kérdezte ismét „Mr. Darcy” Annabelltől.
      Hilda elfordult, és halkan egy boát imitált. Az arra járó többi osztálytársa jót nevetett ezen. És hívták, hogy menjen velük. Igaz, nem abba az irányba tartottak amerre Hildáék laktak. Az eddig Lóránt bűvkörében lévő Annabell csodák csodája észrevette, hogy barátnője másik irányba megy és utánaeredt.
      – Te meg hová tüntél, gyere velünk! – invitálta volna.
      – Megbeszéltük, hogy bemegyek anyához a színházba! – kamuzta Hilda, mert nem akart látványosan megsértődni.
Lenyelte a „Nem akarok zavarni”, vagy a „Nem tartom nektek a gyertyát” megjegyzéseket.
      – Ok, majd beszélünk! – búcsúzott tőle mosolyogva Annabell.
      Hilda a többiekkel fesztelenül csevegve ért be a városközponba. A téma nagyrészt a szerepek és Lóránt volt. Örült, hogy Annabellről – egyenlőre – nem mondott senki semmi rosszat. Mondjuk ezen kívül sokat ökörködtek is. Mivel fiatalok és egy kicsit – vagy nagyon is – bolondok voltak. Meg drámatagozatosak.
      A Déryné SzÍnház előtt elbúcsúzott a többiektől, és tényleg beugrott az anyukájához. Egyébként is szeretett bejárni a színházba, ahová – őszintén hitte és remélte –, hogy nem sokára színészként fog bejárni. És nem Kemenes Hilda dramaturg lányaként. Persze így is szeretett bejárni. De inkább délelőtt a próbákra. Természetesen – anyja révén – minden darabra szabadjegye volt. De ő jobban szerette a próbákat. Amikor csiszolódik a darab, és összecsiszolódnak a szereplők is. Végülis ők is azt csinálták az osztályban. Próbálták a darabot, és csiszolódtak a szereplők. Amikor a színpad szabad volt délelőtt, itt is próbáltak. Főként a milliő miatt, mivel az iskolának saját színházterme is volt. De mégis más volt a feeling egy működő szinházban, mint egy iskolaiban. Ezt pont a drámatanár mondta, akire Hilda per pillanat nagyon nem akart gondolni.
      Bement a mellékutcából nyíló művészbejárónál. Szeretett ott bemenni, és nem a puccos főbejáraton. Mert a művészbejáró elég lepukkant volt. De azt a közönség nem látta. A színház kis költségvetéséből ennek a felújitására már nem futotta.
      Egy-két színésszel – akik jöttek ki a próbáról – mosolyogva üdvözölték egymást, és váltottak pár udvarias szót. A délelőtti próbának már vége volt, a színpadon már csak két technikus beszélgetett. Hilda imádott bemenni a színpadra. Magába szívta annak – kissé poros – levegőjét. Úgy érezte, hogy a falak mesélnek. A falak beszélnek hozzá. Hány és hány színész lábnyomát őrzi a színpad. Hány és hány ember fordulhatott meg itt. Beült időnként az üres nézőtérre is. Annak is megvolt a maga hangulata. Az illata. Réges régi premierek közönsége. Ottfelejtett viccek, nevetések. Szinte hallotta őket. Az épület több mint százéves volt. Itt mintha megállt volna az idő. Látta maga előtt a régi divat szerint öltözött dámákat, és a molyirtószagú öltönyös cvikkeres urakat. És a mai parkoló helyén a hintójuk várakozott rájuk. Vagy a konflis? A kocsisok beszélgetése és a lovak nyeritése…
      Most azonban nem mesélt neki semmit a színház. Se a színpad, se a nézőtér. Úgy látszik, hogy az ő komor hangulata átsugárzott kedvenc helyére is. Magával hozta a suliból a rosszkedvét. Így elindult inkább az anyja irodája felé.
      Idősebb Hilda épp valamiről értekezett a rendezővel. Aki nem ismerte őket, azt gondolhatta, hogy vitatkoznak, esetleg veszekszenek. De Hilda tudta, hogy mindketten igen temperamentumosak, és csak a legújabb darab dramaturgiája a téma. De azért kopogott, mielőtt belépett volna.
      A rendező szokás szerint „Hildácska jól megnőttél” szöveggel indított. De az anyukája levette rögtön, hogy nincs most jó passzban. Előző este a válogatásról hazajövet már elsírta, hogy nem ő lett Júlia. Együttérzett vele, de ő is megjegyezte, hogy tényleg fogynia kéne.
      – Ha gondolod, süthetek teljes kiörlésű lisztből is kakaós csigát! – jegyezte meg kedvesen.
      – Ok anya, tedd azt, csak kakaó legyen benne! – válaszolta megadóan.
      – Ja, és kevesebb cukrot is teszek bele! – tette hozzá még az anyja.
Hilda elmesélte neki Lórántot, és hogy lenyúlta a Rómeó szerepét. A nélkül, hogy résztvett volna bármilyen válogatáson, hopp, az ölébe hullott. Meg a barátnőjét is lenyúlta.
      – És melyik miatt vagy jobban kiakadva?
      – Háát, nem is tudom.
      Idősebb Hilda ismerte a lányát, mint a tenyerét. És általában mindent megbeszéltek. Rigó tanár úrról is tudott. Anyja nem tartotta többre egyszerű kamaszos rajongásnál, amit majd idővel kinő. Ha egyszer találkozik egy korban hozzá illő fiúval. De tudta és érezte, csak nem mindig merte kimondani, hogy talán ehhez le kéne kicsit fogynia. Csak inkább nem mondta makacs és temperamentumos lányának. Mert néha tartott heves reakciójától. Meg megértette azt is, hogy most amúgy is ki van bukva a szerep miatt is.
      – Ki is ez a fiú pontosan? – kérdezte kíváncsian.
      – Lóze Lórántnak hívják, és a Pesti Déryné Gimiből jött – hadarta el Hilda egyszuszra amit tudott. – És rohadt nagy egóval rendelkezik! – tette még hozzá mérgesen.
      – Ja, és lenyúlta a barátnődet!
      – Ja, anya a számból vetted ki a szót!
Kemenes Hilda most komolyan nézett a lányára.
      – Adnotok kell neki még egy esélyt!
      – A tanárok is ezt mondták, de én rohadtul nem értem. Mégis miről beszélnek?
      – Igazuk van a tanároknak, viszont Annabellnek azt üzenem, hogy vigyázzon vele. Bár szerintem okos lány, és általában tudja, hogy mit csinál. Bár a szerelem néha elveszi az emberek eszét.
      – Anya, te tudsz valamit amit én nem, igaz?
      Az anyja nem mondott erre semmit. Mint színházi ember, kapcsolatban volt a drámatagozatos gimi tanáraival. Meg ugye az osztályfőnök is nagy színházrajongó volt. Meg a város is kisváros volt. Így voltak infói, amit nem mindig osztott meg a lányával. „Nicht vor dem Kind”. Azt mondta mindig, hogy ezt az ő érdekében teszi, és nem kell neki mindig mindent tudnia. Azt sem akarta, hogy Hilda kivételezettnek érezze magát, anyuci kislányának, aki beleül a készbe. Ezt Hilda sem szerette volna. Egyedül akarta elérni, amit elér, és nem azért, mert az anyukája támogatja.
      Most talán mégis szerette volna, ha idősebb Hilda beszél a tanár úrral Júlia érdekében. A tanár urat is jól ismerte. Már csak azért is, mivel gyakran vitt diákokat a színházba. És nemcsak Hilda osztályából, hanem másik évfolyamokból is. A négy évfolyamban volt egy-egy drámatagozatos osztály.
      Nem laktak annyira messze, de kocsival mentek haza. A rövid úton Hilda nem nagyon szólt egy szót sem. Az anyja sem erőltette a csevegést.Mindent a maga idejében! – gondolta bölcsen.
      Másnap reggel Hilda szokás szerint várta Annabellt a házuk előtt. A gimi – és barátságuk – kezdete óta együtt mentek minden nap iskolába. Annabell kicsit messzebb lakott, de útba esett Hildáék háza. Ott is volt, csak nem egyedül. Lóránttal kézenfogva jöttek. Hilda önkéntelenül is elfintorodott. Ez soha nem kopik le róla? Esetleg már Annabellnél is aludt volna? Á, azt a szülei úgysem hagynák – elmélkedett magában.
      – Á, látom, a hölgynek nincs nagyon kedvére, hogy elkisérem Önöket az iskolába! – vetette fel ismét a Jane Austinos stílust a fiú. – De ha annyira nincs inyére a társaságom, az utca túloldalán is foytathatom utamat!
      Hilda legszívesebben lekevert volna neki egy nyaklevest tenyérbemászó stílusa miatt. De tudta, azzal csak olajat öntene a tűzre. Egy darabig azt gondolta, inkább átmegy ő a másik oldalra. De azt sem akarta, hogy a barátnőjének választani kelljen köztük. Meg tulajdonképpen semmi rosszat nem tett neki a fiú. És semmi rosszat sem mondott neki. Így erőt vett magán és rámosolygott:
      – Szia, neked is jó reggelt! Tökre örülök neked.
      Én megpróbáltam. Rajtam ne múljon! – gondolta Hilda. Próbált volna a fiúval beszélgetni, de végig hallgatnia kellett az egoista színházi élményeit. És természetesen mindig minden darabban ő volt a főszereplő. És ő vitte a hátán a darabot.
      – Akkor mégis miért jöttél el Pestről? – tette fel neki a logikus kérdést.
      – Amiért te nem akarsz lefogyni! Amúgy közöd? – válaszolta gorombán Lóránt.
Most Hilda sírva tényleg átment a másik oldalra. Annabell meg utána. Majdnem elütötte egy autó is.
      – Ne haragudj, Lóri nem úgy gondolta. Csak tudod, nem szereti ha faggatják. Nagyon-nagyon érzékeny.
      – Azt látom! Mint a WC csésze (idézet A Zabhegyezőből. A szerk.)
Annabell azonban nem hallotta meg barátnője hangjában az iróniát és a szarkazmust.
      – És képzeld, mikor reggel kimentem, már ott állt a házunk előtt. És tegnap megvárta amíg beérek a kapun, és csak azután indult el.
      – Amúgy ő hol lakik? – kérdezte gyakorlatisan Hilda.
      – Jaaj, most mondtam, hogy nem szereti, ha faggatják!
      – Mindenesetre azért örülök, hogy nem hívtad be magadhoz! Már azt hittem, nálad is aludt!
      – Jaj, nem mertem volna behívni. Nagymamán otthon van. Így is kérdezte, hogy ki volt az a jóképű srác, aki hazakísért. Még jó, hogy nem csókolt meg.
      – Még jó! – tette hozzá Hilda is.
      – Ja, de amúgy igen! Tegnap a folyosón! Ez volt az első csókom! Csodálatos volt. Csak ne látott volna meg Rigó Jani bennünket. Irtó ciki volt.
Hilda erre csak sóhajtott, és közben arra gondolt, bár csak őt látná meg valaki Rigó Janival csókolózni. Ja, de lehet az neki az állásába kerülne! – jutott eszébe egy gyakorlatias gondolat.
      – Egyenlőre annak is örülnék, ha mégis megkapnám Júlia szerepét. Bár egy ilyen seggfej Rómeó mellett...
      Lóránt közben durcás képpel bandukolt az utca másik oldalán. Mikor odaértek az iskolához odament – odarohant – Annabellhez, és az összes beérkező diák és tanár szeme láttára lesmárolta. Majd amikor végre levegőt kaptak mindketten, odalihegte a nyakába:
      – Hiányoztál kicsi szivem!
      – Te is nekem!
      – Valóban végtelenül hosszú volt az a félóra az iskoláig – mondta félhangosan Hilda.
      – Parancsol hölgyem? – vette fel megint a Hilda számára rohadtul idegesítő Jane Austini stílust.
      – Boá! – imitálta Hilda a hányást, majd bement a többiekkel a suliba, akik szintén csatlakoztak a boázáshoz.
A párocska nem sokkal utánuk érkezett el nem szakadva egymástól. Annabell észrevette, hogy a padján egy nagy csokor rózsa hever.
      – Mikor rakhatta ide ez a drága? – nézett ábrándosan Hildára.
      – Hiszen együtt jöttünk a suliba! – folytatta tovább ábrándozását.
      – Én nem tudom, de rohadt pacsuli szaga van az biztos! – válaszolta Hilda kissé bosszúsan.
      – Olyan, mint egy sírcsokor! – tette hozzá Kinga, akivel most Hilda kivételesen egyetértett.
      – A kriptajelenethez lesz? – kérdezte irónikusan – és elég logikusan – Géza.
      Hilda arrébb söpörte a virágot, mivel az átnyúlt a padjára. Annabell pedig egy meghatott „köszönöm”-öt mondott a mellettük lévő padsorban ülő szerelmének. Az első órájuk angol volt. Hilda és Annabell szerették ezt a tárgyat. Különösen most volt érdekes, mivel – az aktuális darabhoz igazodva – a Rómeó és Júliát olvasták angolul. Lóránt nem hazudtolta meg magát. Minden előzmény nélkül letérdepelt Annabell elé és tökéletes kiejtéssel – és átéléssel – mondta el neki Rómeo nagymonológját.
      Bár az osztálynak ezalatt a másfél nap alatt nem igazán sikerült megkedvelnie őt, mégis egységes tapsban törtek ki. Még Hilda is csatlakozott. És közben arról ábrándozott, hogy neki is elszavalja ezt valaki egyszer. „Véletlenül” épp Rigó János TANÁR URAT képzelt el. Az angoltanár pedig beírt Lórántnak egy ötöst. Csak csodálkozott, hogy nem találja a nevét a naplóban. Kicsit szórakozott volt, és nem vette észre, hogy egy új diák az illető.
      A következő óra – az ének – szintén fontos volt a drámaszakos diákoknak. Lóránt itt is előadta magát, elénekelt Annabellnek egy gyönyörű szerelmes dalt. Senki sem ismerte ezt a dalt az osztályból, de gyönyörű volt. Az énektanár viszont kicsit vaskalaposabb volt, és kiküldte Lórántot az osztályból. Lóránt dacos arccal kivonult, és bevágta maga mögött az ajtót. Most vette csak észre Hilda – és talán a többiek is – hogy mintha a tegnapi ruháját viselné. És az a dohos szag is eltűnt, ami a rózsaillat mellett még érződött a környékén. Nagyon csodálkozott ezen, mivel Annabelt kifejezetten finnyásnak lehetett mondani. Barátnője utána akart menni Lórántnak, de Hilda visszafogta.
      – Maradjon meg kicsit a józan eszed! Ha beleugrik a kútba, te is ugrassz utána? – dorgálta meg barátnőjét.
      – De mi van, ha nem jön vissza? – kérdezte Annabell aggódva.
      – Hová menne? Különben is az az ő baja, ha nem jön vissza, te ne keveredj bele az ő baromságaiba, jó?
Annabellnek könnyes lett a szeme, és látszott, hogy nagyon megbántódott.
      – Te ezt nem értheted, mert még nem voltál szerelmes! – szúrta oda neki.
      – Hogy hogy nem, amikor én egyfolytában az vagyok Rigó Janiba! Két nappal ezelőtt te nem voltál még szerelmes. Csak óvodáskorodban, ha jól tudom!
      – Lányok csendesebben, mert mentek ezután a szemtelen új kölök után! – szólt rájuk az énektanár.
      – Bár csak mehetnénk! – sóhajtott szomorúan Annabell.
      Lóránt igazolatlan órát kapott, de az őt láthatóan nem zavarta. Cigiszagúan jött vissza, és elég szakadt farmere zsebéből kilógott az öngyujtó. Annabellt most nem zavarta a dohányszag, pedig eddig mindig panaszkodott a füstszagra. Meg nagyon nem szerette, ha az apja dohányzott. Az anyja is megparancsolta neki mindig ilyenkor, hogy szellőztessen. Most meg…
      Mit tesz a szerelem? – töprengett Hilda. És eszébe jutott, hogy Rigó Tanár Urat is látta már dohányozni. Sőt, egyszer egy szivarra is rágyújtott. És milyen jól állt neki, milyen férfiasan állt a kezében. És hogy pöfékelt… – ábrándozott tovább.
      És rögtön eszébe jutott, hogy a következő óra a drámaóra lesz. És elkezdett reménykedni, hátha az osztályfőnöküknek sikerült beszélnie mégis a tanár úrral és mégis ő lehet Júlia. Bár Rómeót elnézve...