A vacsora végeztével Maria elvonul a gyerekekkel, hiszen Holly elég nyűgös már így estére. A jó éjt puszikat követően
hármasban maradunk Sterling-gel, és a nagynénémmel. A férjem jóllakott elégedettséggel dől hátra a székében. Mindent elpusztít a tányérjáról, míg én alig
eszem pár falatot. Viszont a bor kellőképpen a fejembe száll. Ha most fel kéne állnom, szerintem összecsuklanék, mint egy marionettbáb.
– Köszönöm a vacsorát – fordul Cassandra felé mosolyogva Sterling. – Nagyon finom volt! Köszönöm a szívélyes
vendéglátást!
– A vacsora, szégyenlem, de nem az én érdemem, hanem Glória-é, a szakácsnőmé! – szabadkozik a nagynéném. – Már a telefonba
is megmondtam, hogy a család tagja vagy. Szívesen látunk.
Elfut a pulykaméreg. Megragadom megint a borospoharat, és ahogy a számhoz emelem, pofákat vágva ismétlem meg Cassandra
szavait. Persze csak tátogva, de Sterling tekintete rögtön rám siklik. Idegesít, hogy a hátam mögött szövetkeztek ellenem. Nem tudom, hogy mire számítsak.
Egy dobásból kimaradtam, és stratégiailag elvesztem.
– Akkor dicsérd meg majd helyettem is – mosolyogja kedvesen Sterling.
Tud tenyérbe mászóan viselkedni, és most pont ezt teszi. A tekintetünk összetalálkozik. Látom rajta, hogy élvezi, hogy
kényelmetlenül érzem magam a közelében. Most Sterling-et figurázom ki, ami egy kicsit hangosra sikeredik, így már Cassandra is felém fordul.
– Aranyom, baj van? – aggodalmaskodik a néném.
– Nem, miért? – teszem az ártatlant.
– Egész vacsora alatt csendben voltál, de a bort bitang módon vedelted. Most meg magadban beszélsz – ecseteli
Cassandra.
– Semmi gond sincs – mosolyodom el kínomban. – Olyan jól megértik egymást, nem akarom megzavarni ezt a kis idilli
állapotot.
A hangom, biztos vagyok benne, hogy szemrehányóan hat, mivel Sterling önelégült arccal mered rám. Neki szegezem dühös tekintetem.
– Talán mondtam valami vicceset?
– Oh, dehogy! – mosolyogja továbbra is.
Legszívesebben belemásznék abba az átkozottul sármos képébe.
– Most pont úgy viselkedsz, mint egy sértődött kisgyerek.
– Na, pont te mondod? – kérdezek vissza cinikusan.
Mielőtt elharapózhatna köztünk a beszélgetés, Cassandra feláll az asztaltól.
– Későre jár már fiatalok. Visszavonulok. Jó éjt!
A teraszra vezető ajtó felé fordítom a fejem, akkor veszem csak észre, hogy ránk sötétedett, és odakint már a fáklyák
lobogó lángjai világítanak, miközben a lágy, langyos fuvallatban táncolnak. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttünk el hármasban, de éreztem, hogy
nekem éppen elég. Eljött az ideje a távozásnak. Nem akarok kettesben maradni a férjemmel.
– Még egy-két dolgot elrendezek a konyhában – jegyzi meg sokat sejtetően Cassandra.
– Segítek – pattanok fel, de megszédülök, így az asztal szélébe kapaszkodom.
– Maradj csak! – pirít rám a néném.
Ő ellibben az asztal mellől miközben Sterling illedelmesen feláll, majd újra helyet foglal. Nyomasztó csend telepedik ránk.
A szívverésem felgyorsul, és a végtagjaimba enyhe remegés kúszik. A véremben hiper sebességgel száguld az alkohol, ezzel lángra lobbantva a testemet.
Kényelmetlenül fészkelődni kezdek a széken.
– Csak nem menekülni próbáltál? – köt belém fölényeskedve a férjem.
A szemeim elkerekednek amikor feláll az asztaltól, és lassan mellém lép. Kifordítja a székemet, hogy az arcom felé nézzen,
majd rátámaszkodik a karfákra. Ezzel most sarokba vagyok szorítva. Nem volt menekvésem.
– Nem menekülök előled – nyelek egy nagyot.
Sterling egyre közelebb hajol felém. Úgy érzem, hogy elszívja előlem az összes levegőt. Az orrunk szinte összeér, és persze,
a testem is fellázad az elnyomás ellen. A combjaimat ösztönösen összeszorítom, amit persze rögtön észre is vesz, és kaján vigyorral jutalmaz. Már
megkevertem az életem, nincs visszatáncolás. Válni akarok, és ettől Sterling sem tántoríthat el. Bár, meg kell jegyezzem, hogy nagyon ügyesen keveri a
lapokat.
– Ez most komoly? – vigyorog a képembe, amitől teljesen lefagyok.
Sterling ügyesen növeli rajtam a nyomást, és olyan közel hajol hozzám, hogy az ajkaimon érzem forró leheletét.
– Akkor miért vagy itt Elena?
– Hogy távol legyek tőled – zihálom.
– És az nem menekülés? – kérdez vissza.
– Ott a pont – adom meg magam a szabadulás reményében.
– Miért harcolsz ellenem folyton?
– Nem tudom – vallok szint.
Tényleg nem tudom, hogy miért rontok el mindig mindent.
– Nem értelek – sóhajtja. – Talán túl közel kerültem hozzád? Akaratlanul átléptem egy határt, ami miatt megszólalt a
vészcsengő a fejedben?
– Nem erről van szó! – hárítom.
Nem akarok továbbra is a férjem közelében maradni.
– Akkor miről van szó? – értetlenkedik tovább Sterling. – Egy kapcsolat a közös munkától fog működni!
– Ne oktass ki, hogy mi a jó kapcsolat alapja – förmedek rá, és ezzel kissé előre hajolok, támadó jelleggel.
– Akkor magyarázd meg, hogy miért akarsz tőlem elválni? – emeli fel rám a hangját.
Kezd rajtunk felülkerekedni a sértettség és a fájdalom! Nem bírom tovább, kifakadok!
– Magamra hagytál életem legfájdalmasabb időszakában. Azt hittem mellettem leszel, hogy ezt ketten oldjuk meg, de ezzel is,
mint mindennel, egyedül kellett szembenéznem – érzem, hogy a kimondott szavak gombócot formálnak a torkomban.
– Sajnálom – szegi le a fejét mély megbánást tanúsítva. – Hibáztam.
Bűnbánó tekintetétől az izmaim ernyedni kezdenek. Az enyhülés fázisába lépek. Már nem a harag tombol bennem, sokkal inkább a nem megélt fájdalom.
– Most már mindegy – suttogom elcsukló hangon.
– Nem írom alá a papírokat – támad rám. – Nem engedlek el. Szükségem van rád. Szeretlek, jobban, mint hinnéd. Harc nélkül,
nem adom fel.
Fogalma sincs, hogy most mennyire boldog vagyok. Pont ezeket a mondatokat akartam hallani a szájából. Hogy tudjam, kellek
neki, mint a levegő, hogy nélkülem nem tud lélegezni. De, nem adom be egykönnyen a derekam. Most nem!
– Vigyázz, meg ne ártson a sok erőlködés a kicsi szívednek! – gúnyolódom.
– Amiatt te ne aggódj! Inkább azt döntsd el, hogy mit akarsz! – figyelmeztet. – Nekem is fáj, hogy meghalt a gyermekünk,
de ebbe a fájdalomba nem temetkezhetsz bele teljesen. Fiatalok vagyunk, és még nagyon sok gyerekünk lehet, csak győzzed kihordani, mert biz Isten, én
annyit csinálok neked, amennyit kiejtesz a szádon! Egészségesek vagyunk…
– Már aki – vágom közbe bántó jelleggel.
Szándékosan bele akarok tiporni a lelkébe. De fel sem veszi a szavaimat.
– De lehet még gyerekünk, ha akarjuk! – nyomatékosítja az álláspontját.
– Nekem nem kell olyan férfitól gyerek, aki a legkisebb nyomás alól is elmenekül!
– Azt sem tudod, hogy hol voltam, és mit csináltam – csattan fel dühösen, majd kiegyenesedik.
– Akkor világosíts fel – pattanok fel a székből, és rögtön előtte termek.
A mellkasom a mellkasának feszül. Az orrlyukai kitágulnak ahogy dühösen veszi a levegőt. Az izmai megfeszülnek, de az arca rezzenéstelen marad. Egy álló
háborúba csöppenünk.
– Most nem – hárít.
Egyszerűen kihátrál a számadás alól. Itt lenne a lehetősége, hogy tisztázza a helyzetét, de nem teszi meg.
– Látod, folyamatosan ezt csinálod! Engem számon kérsz, de ha rólad van szó, magyarázatot nem adsz! Várj csak! Kitalálom!
Úgy felemésztett a bánat, hogy kurváknál kerestél vígaszt, igaz?
Észre sem veszem, és már szinte kiabálom a szavakat.
– Nem kurváztam! – kiabál vissza ő is Kihoztam a béketűréséből. – Miért ez az első, ami eszedbe jut rólam?
– Egy fertőzés okozta a fiunk halálát. Ha nem fekszel össze fűvel-fával, még mindig élne! – üvöltöm teli torokból.
– Persze, ez is csak az én hibám lehet, igaz? Tény, hogy lefeküdtem Anna-val, de semmivel sem vagy jobb nálam! Két rúdon
táncoltál aranyom, semmivel sem vagy jobb, mint egy ócska kurva!
A szívembe mintha kést mártana. A szememre könnyfátyol borul, és a fülemet már csak egy hatalmas csattanás rázza fel.
Mire feloszlik a szemeim elé leereszkedő lila köd, akkor szembesülök Sterling vörösen duzzadó arcával. Pofon vágtam, amitől egyből csöndben maradt!
– Rohadj meg! – suttogom erőtlenül.
Forró arcomat elönti a bánat könnye. Remeg kezem, lábam. Nem várom meg, hogy feleszméljen. Egyszerűen elsétálok mellette
vállammal taszítva rajta egyet. Szapora léptekkel sietek a szobám felé, de már hallom a mögöttem csörtető dühös lépteket. Pillanatnyi előnyöm pont arra
volt elegendő, hogy Sterling orrára csapjam a szobám ajtaját.
Végre átadhatom magam annak a fájdalomnak, ami elöl egészen Provence-ig menekültem. A könnyeim záporként hullanak alá. Az
ágyamra roskadok, és úgy bőgök, mint még soha. A fájdalom, amely a mellkasomat mardossa, szinte felemészt.
Sterling tajtékozva rohan be a két szobát elválasztó válaszajtón. A francba! Elfelejtettem bezárni azt a rohadt ajtót!
Felemelem a fejem, és lemerevedik ahogy rám pillant. Nincs kedvem tovább vitatkozni, vagy egyéb szidalmakat elviselni.
– Takarodj innen! – üvöltök rá teli torokból.
– Nem! – kiabál rám, amitől megrökönyödöm.
Bevallom, ínamba száll a bátorságom. Már nem uralom az eseményeket, és ez megrémít.
– Mi a francot akarsz? – pattanok fel az ágyról, és azon nyomban előtte termek.
Reszketek.
– Téged – feleli nyugodtan.
Amint kimondja, lemerevedek. Kap is az alkalmon, és nyomban megragadja a karjaimat, fordít rajtam egy lazát, és a falnak
présel, de olyan erővel, hogy a fejem is koppan. Az ajkai ellenvetést nem tűrően erőszakosan tapadnak rám oly erős vágyat ébresztve bennem, hogy már előre
tudom, eszem vesztem tőle. Ugyanannyira szükségem van rá, mint neki rám. Felesleges is lenne letagadnom. Bár durva, és már-már erőszakos, de most érzem
életemben először igazán, hogy akar engem. Éreznem kell, hogy az eszét veszti tőlem, és ettől az állatiasságtól teljesen bezsongok.
Merevedő férfiasságát nekem préseli, amitől a lábam közé tódul a vér. A bőröm bizsereg az érintése nyomán. Nyelve hevesen
tör utat magának, és vesz birtokba. Ha küzdenék sem tudnék ellenállni. Több mint egy hónapja nem voltam férfival. Senki sem törhet pálcát felettem, mert
rágerjedek a férjemre.
Sterling ajkai az államra, majd egyenesen a nyakamra vándorolnak. Mohó tenyere a mellemre siklik, és satuként fogják
közre az ujjai, a duzzadó szövetet. Felszisszenek, mire felkapja a fejét, és megtorpan.
– Baj van? – úgy kérdezi, mint akinek fel sem tűnik, hogy mekkora hévvel támadt nekem.
– Csak durva vagy! – sóhajtom.
Kétségbeesetten végigmér, majd lassan, finoman elenged. Most fájóbb volt a távolságtartása, mint a durva érintése. Zavarban van. Idegesen a hajába túr.
Önmagával is harcol, nem csak velem.
– Talán jobb, ha ezt most hagyjuk! – szólal meg zavartan.
– Hogy mi van? – csattanok fel.
Azt hiszem rosszul hallok.
– Ez a kis kirohanásom nem volt a terveim között, hiszen még is csak nemrég szültél – mentegetőzik.
– Muszáj volt emlékeztetned, igaz? – támadok vissza.
– Bocsánat – hajt fejet.
Hátatfordít és átgaloppozik a saját szobájába. Pillázok egy ideig utána, majd hitetlenkedve utána iramodom. Ahogy belépek a
szobába, azon nyomban meg is bánom. A szemeim kikerekednek a látványtól. Ott áll előttem félmeztelenül. Azon nyomban megsemmisülök. Tekintetem nyomban a
kockás hasára siklik, és a kidolgozott mellizmaira. A karján felfutó tetoválásaira, és a jóvágású arcára. Úgy állok ott, mint egy nyálát csorgató fúria. Ő
csak döbbenten mered rám, és várja, hogy megszólaljak, de szégyenszemre nem jön ki hang a torkomon.
– Akarsz valamit? – szakít ki a valóságba.
– Mi volt ez az előbbi? – vonom kérdőre dühösen.
– Megkívántalak, de mivel elkapott a hév, és nem tudnék uralkodni magamon, inkább meggondoltam magam – magyarázza kicsit
lekezelően.
A szavai elutasítanak, de a szemében ott tombol a vágy ahogy végigmér mohó szemeivel, viszont a teste rezzenéstelennek tűnik. Jobban uralkodik magán,
mint hittem, és ezzel alaposan összezavar.
– Várj, ezt most nem értem – rázom meg a fejem.
– Már nem akarom, ilyen egyszerű – mosolyodik el.
Jól szórakozik a dühödt ábrázatomon.
– Jó éjszakát.
– Mi van? – csattanok fel. – Most mit kezdjek ezzel? – mutatok végig a testemen.
A hangom sértődött és durcás.
– Lenne pár tippem, de ügyes lány vagy te, megoldod! – gúnyolódik.
Biztosan buta fejet vágok, mert közelebb lép hozzám, megragadja a csuklómat, és a szájába veszi a középső ujjamat.
– Mondanám, hogy megmutatom mit kezdj ezzel, de szerintem magadtól is rájössz, hogy hova dugd!
A döbbenettől kiszárad a torkom, és égeti a forró levegő. A testem ettől a kis ingertől is lángra lobban, és a lábam között
felgyülemlik a feszültség. Sértődötten rántom ki a csuklómat az erős markából, és hátrálni kezdek.
– Tudod mit? Majd megoldom, nem is kellesz ehhez!
Bevágom a két szobát elválasztó ajtót, és elfordítom a kulcsot. Most már nem tudja rám törni az ajtót. Még hallom, ahogy
megjegyzi nézheti-e a műsort, de elengedem a fülem mellett. Nehogy már azt higgye, hogy a farkával sakkban tarthat. Tény, hogy vele élvezetesebb a dolog,
de talán így jobb is. De nem táncolok úgy, ahogy ő akarja. Végülis nemsokára már úgy sem leszünk házasok, így lesz a legjobb.