
A gránittömböt, amire Savarakatana épült, a viharos tenger hullámai ostorozták. Észak-Venszében megszokott volt ez a hirtelen
zimankóssá váló ősz eleji idő. A nagyterem keskeny ablakain alig szűrődött be fény, ám a falakra sűrűn aggatott mécsesek és kátrányszagú szövétnekek elég
világot adtak a társaságnak, kik a helyiség közepén álló tölgyfaasztal körül ültek. Az asztalfőt nem más foglalta el, mint a hírneves Kékgúnyás Pöklencs,
Savarakatana ura. Jobb mancs felől köpcös foxi ült, foltos köpönyegét kigombolta, az észak-venszei torony könyvtárosa volt ő, Bőfalvi Töpprencs, mellette
három filigrán üregi nyúl kuporgott, pörkölt magot rágcsáltak folyamatosan. Ketten a közeli Nyúldombokról jöttek, név szerint: Rescseny és Csesznyik szürke
irhájuk a vállukra vetett köpönyeg fölött a nyakuknál vöröses színű, a távolabbi Málnásföldről származó Kesnyik sárgásszürke szőrű. Mindhárman megszeppenve
pislogtak az asztalfőre, barna fülük a hátukig lógott, látszott, hogy akkor bárhol szívesebben lettek volna, mint Pöklencs ravasz, vizslató tekintete előtt.
Balra tőle daliás éveiben bizonyára megtermett mezei nyúl görnyedt, egykor sűrű, okkerbarna, hasoldalán fehér bundáját a kor megritkította s ezüstös színűre
őszítette, köpönyegét reszketve összehúzta, vaksin pislogó szemén jókora frejháveni ókula éktelenkedett. A Kékgúnyás mellett titkárként eltöltött hosszú évek,
bizony meglátszottak Vakondlyuki Tapsin.
A pincemester épp akkor hozta a kupákat – vidám, kerek képű szamédi mackó –, Pöklencs elé ezüstserleg került, olajosan bíborló
euklidioni mazsolaborral, a többiek bronzkupát kaptak. A foxi jót húzott a nemes itókából, s meglepően erőteljes hangon vakkantotta:
– Egybegyűlt híveim! Nagy elhatározást szültek elmémben a nyárutói napok! Egy akadémiát alapítanék, mely a kiművelt kobakok mellett a
jövő rétori funkcionáriusait is kinevelné, kiváló céhmestereket képezne, s nem utolsósorban a felállítandó seregünknek hadvezéreket adna. Ti vagytok
Savarakatana bölcsei, mondjátok, miként tudnánk e nemes célhoz a pórias anyagiakat előkeríteni? Minden javaslatot kíváncsian várok, halljam!
– Főméltóságú uram, kincstárunk ha nem is kong az ürességtől, de emlékeztetlek: dicső tornyod építése alaposan kisöpörte. Olyan
területre volna szükség, amit olcsón, akár bérleményként tudnánk hasznosítani – Vakondlyuki reszketeg hangon szólt, Pöklencs mégis felhúzta orrát:
– Titkár uram, tudom jómagam is, hogy nem bővelkedünk anyagi javakban, de nemsokára érnek a szent ligetekben a mandulafák, nemes
gyümölcsük minden rétori vidéken nagy keresletnek örvend. Az alapítandó kampusz helye nem lehet távolabb Savarakatanától járónapnyi földre.
A vén nyúl idegesen törölgette ókuláját:
– Ha az építendő létesítmény közelsége ennyire fontos néked méltóságos uram, úgy ismerek egy telket kőhajtásnyira Venszétől. Az
Oxy patak partján, gazos, kivadult vidék, tán a szamédieknek nincs szüksége rá.
– Vakondlyuki Tapsi, ez nagyszerű javaslat. Hé, ajtónálló! Gyere gyorsan, írunk egy tekercset, megbízást a legjobb pallérnak; a
föld alól is kerítsétek elő Falvájó Klancs mestert! – vakkantotta lelkesen a foxi.
A Kékgúnyás lendülete átragadt a jelenlévő nyulakra is, csupán a kövér kutya morogta:
– Akkor már csak három dolog hiányzik, sesztercius, dénár és garas…
A foxi dühösen letorkolta:
– Töpprencs magiszternek fölhívnám figyelmét, hogy itt most csak én tréfálkozhatok!
Pöklencs hátratett manccsal rótta a szűk toronyszobában a köröket, a berendezés igencsak puritán volt, somfából készült kárpitozott
székek, nehéz diófa asztal, a fal mellett díszesen faragott pohárszék, a rideg kőfalon egy régi térkép az ismert világról, de úgy, hogy középpontjába a
kartográfus Vensze szigetét rajzolta. Az asztalon több tekercs hevert, díszes pecsétjeik feltörve. Az egyik ülőalkalmatosságon Vakondlyuki mester gubbasztott,
lesunyt fülekkel hallgatta a foxi panaszáriáját:
– Titkár uram, hát nem én vagyok a létező világokban az egyetlen, aki élő bizonyíték az óidők legendáira, aki ügyes kézzel formálja
az újabb idők históriáját, aki a Hatalmasok közé soroltatva vállamon hordom világunk gondjátbaját? S most, mikor csekélyke segítséget kérek e csalóka világ
fejedelmitől, csak díszes tekercsekbe vésett és kellemkedő szavakba csomagolt elutasítást kapok! Mily hálátlanság! Annyit sikerült kipréselnem abból a
fösvény szamédiből, hogy a part menti gyomneveldét átengedte a kampusz építése számára, de más adományt azt nem küldött, pedig az országa éke lehet ez a
létesítmény!
– Méltóságos uram, Tottelotte fejedelem úgy érvelt, hogy már támogat egy épülő létesítményt északabbra Brígiában, nem érti, miért
kell egynapi járásra még egy…
Pöklencs dühösen vakkantva szakította félbe az öreg nyúl makogást:
– Piha! Ne védd még te is azt a medve kufárt! Falvájó vezetésével már alapoznak a kőművesek, s én azt mondottam nekik, hogy emeletes
lesz az a kampusz, most meg a földszintre is lassan elfogy a sesztercius. Azt ne is említsd! Látom a vaksi szemedben, hogy a felállított rézborda dandár
árendáját javaslod megkurtítani. Nem! Most, hogy végre van Savarakatanának számottevő védereje, azt nem építhetem le. Öreg titkárom, más javallatot eszelj
ki!
Vakondlyuki reszketve vette a levegőt, az ókula lecsúszott helyéről, köpenye sarkával idegesen törölgetni kezdett. Piszkosfehérbe
őszült homloka ráncba szaladt, csorba metszőfogai kivillantak, ahogy megszólalt:
– Pöklencs uram, talán volna még egy opció. Itt fekszik déli szomszédunk, teli kalmárral és egyéb jómódú népekkel…
A foxi fölhúzta orrát, ám kisvártatva megvakarta kobakját:
– Látod Vakondlyuki Tapsi, ezért vagy te a rétorság első tanácsosa! Már írom is az üzenetet a duxnak! Nyakas egy bakfi az tény, de
ha majd megjelennek a dokkjaik fölött a viharfelhők, a hajók nem tudnak kikötni és szakad a nyakukba a jég, biztosan jobb belátásra tér!
Mint kiderült, konokabb juh volt a dux, mint ahogy Pöklencs gondolta volna, értékes hét telt el. Vensze déli részét soha nem
tapasztalt orkánok sújtották addig, amíg rongyokba öltözött, megszaggatott szakállú kos kopogtatott alázatosan Savarakatana vasalással erősített kapuján.
Hátát foltozott zsák húzta, a kapuőr már el akarta kergetni, mikor az arra járó Töpprencs megdöbbenve nem dörmögte:
– Megállj strázsa, nem látsz a szemeddel? Dél-Vensze ura az ki bebocsájtást kér! Szaladj a Kékgúnyásért!
A foxi is meglepődött a piszkosfehér bundájú toprongyos juh méltóságon, aki alázatosan helyezte el a lábánál a puttonyt, benne sok
szépen csengő dénárral és seszterciussal: a kikötői kereskedők és céhmesterek „adományát”.
A többi fejedelemtől csak ímmel-ámmal érkezett valami, Barnabás király egy hajórakomány épületfát küldött a Medvégy hegységből.
Tottelotte rapinumi égetett téglát juttatott el sok társzekérrel, a mocsári foxik ügyes munkás mancsokkal, a küttenbergi kőművesek szakértelmükkel segítették
az építkezést. A rétori vidékek népének „adakozását” később Pöklencs garasoknak hívták.
Sajnos még így is csupán földszintes kampusz készült el, a nebulók konviktusa pedig permanensen épült az első tanítási évben,
méghozzá a rendbontó és hanyagabb tanítványok jelentős közreműködésével. Portoxia egy évvel később nyitotta ki kapuit, mint Brígia, később a rétorság
meghatározó tanintézményévé vált egészen Kékgúnyás Pöklencs elhunytáig, de még napjainkban is működik, bár első magiszterei, sőt növendékei is rég a
legendás foxi mellett szürcsölik az égi nektárt.