A szelídgesztenye erdő fái halványzöldbe és okkersárgába öltöztek. A nap mézszín sugarai az avarig lecsorogtak a mohafoltos barna
ágak, és a langyos őszi széltől billegő levelek között. Barnabás örömmel sétált a fák között, ezt az évszakot szerette a legjobban, amikor ünnepi pompába
öltözik az erdő, s a fák alatt tüskés gubacsaikban gesztenyék tömege várja, hogy fölszedjék. A lombok között itt-ott bekukkantott a kék ég is, az esőfelhők
messze északon maradtak. Barnabás telerakta zsákját, majd vállára vetve cipelte az erdő szélén álló házába.
De… Álljunk meg egy percre! Ki is ez a Barnabás, aki a derűs őszi gesztenyeerdőt járja? Ő bizony egy derék barnamedve, méghozzá a
nagy medvék családjából, kiket az északi hegyen túl medvedzeneknek, itt a meleg délen mareskalloknak hívnak. E medvék ruházata – mivel bundájuk megvédi őket
az időjárás viszontagságaitól – vastag, díszes övből állt, melyen a jobb mancs felől egy tölgynyelű szekerce lógott. (Csak tűzifaaprításra és a fából ácsolt
mareskall ház felépítésére használta.) Másik oldalán bőrzacskó volt teli gesztenyelisztből sütött mézes kenyérrel, és hosszúkás tökből készült butykos, amit
egyéb híján forrásvízzel töltött.
Medvedzenföld tiszteletre méltó nemzetségei között a legelőkelőbb család a dióföldi Mézpergető volt, a családfő Mézpergető Klerenc
sok évvel korábban elhagyta az északi tájat, és átkelve a Sziklaszeri hágón követőivel Avelánia dombjaira vonult. Mivel ott a mogyoró hamar elfogyott,
továbbmentek, így értek a hatalmas kasztalínyiai erdőséghez. Épp nyárelő volt, a magas fák derékszögben elágazó ágait fényes, sötétzöld levelek takarták,
köztük szőrős borostyánszín gubók sokasága csüngött, énekes madarak füttyétől volt hangos az erdő. Klerencnek – kit utóbb az „Öreg” megtisztelő jelzővel
illettek – igen szívéhez nőtt a hely, s a szelídgesztenyefák utolsó ligetei közt emelt házat, a vele tartó mareskallok pedig e ház köré építkeztek. Barnabás,
Öreg Klerenc kölyke, jogutóda volt, ám a mareskallok ügyes-bajos dolgainak intézése helyett szívesebben csavargott az erdőben, járta a távoli dombokat,
kutatott vadméhek mézelő odúi után. S mikor eljött az ősz, mint jelen esetünkben is, boldogan vállalkozott az avar közt heverő makktermés összegyűjtésére.
Barnabás háza a régi út mellett állt, vastag farönkökből és faragott gerendákból épült zsúptetővel. Az utat levélszőnyeg borította,
a gesztenyefák sora kísérte. Úgy mondják, ezen érkeztek meg Öreg Klerenc és társai északról, hisz arra egészen a nagy hegyekig visz, vagy még tovább is. Dél
felé átszeli az erdőt, és Klerencvárig kanyarog. (Így nevezték a betelepülés óta városnyivá duzzadt medve erősséget.) Barnabás letette a sarokba a gesztenyés
zsákot. A kerek faasztalon vékony tölgyfalap hevert, tegnap hozta a Klerencvári futár, Kacska Lábadzon. Atyja küldte, ősi medvedzenföldi rúnákkal vésték belé
az üzenetet:
„Kedves Kölköm, Barnabás! Ha elfelejtetted volna, emlékeztetlek rá, négy nap múlva lesz a Gesztenye Taposás Ideje itt nálunk. S mint
minden évben, ekkor tartjuk meg a bocsok felnőtt medvévé avatását, a Szekerce Átadását. Elvárlak népünk nagy ünnepére, mint a kasztalínyiai mareskallok
fejedelme, Te nyújtsd át az ifjú mackóknak az első fejszét. (Érkezett óföldröl nyolc hordóval jófajta íriszi ser is.)
Szeretettel, Atyád: dióföldi Mézpergető Klerenc”
Barnabás rossz szokása szerint jobb mancsával vakargatni kezdte bal fülének tövét. Hiszen más tervei voltak, azért gyűjtött annyi
gesztenyét, azért őröltetett belőle illatos, sűrű lisztet a klerencvári molnárral. Égetett agyagbödönben állt a tavaszi gesztenyeméz, benne az omlós lépviasz.
Mert Klerencfia Barnabást mindennél jobban hatalmába kerítette a vágy, hogy elinduljon a ház mellett kanyargó úton a zord északnak, őseinek földjére. Hogy
végül Medvedzenföldre érkezve a legnagyobb városában, Íriszben a vén tölgyfák alatt a tarka kövekből kirakott utcákon sétáljon. Láthassa a gránitkútból
fakadó hideg Grizilinda-forrást, és kortyoljon a messzi földön híres Mókás Medvedzen csárdájának seréből. Megtegye azt az utat, melyet atyja is járt, csak épp
ellenkező irányba.
