Pár hónappal ezelőtt történt, elkezdtem sírni a Tesco-ban, miközben a fagyasztott élelmiszerekkel megrakott, hatalmas
hűtőszekrények között járkáltam. Nem egyike volt az amolyan “színházi” könnyezéseknek, hanem igazi, lelkem mélyéről jövő segélykiáltás, orrfolyással,
dagadt szemekkel. Félre kellett tolnom a bevásárlókocsit a hentes részleg felé, hogy zsebkendőt keressek a kabátom zsebében.
Nem tudtam megmondani, hogy mitől, talán azért is, mert február volt, ami már önmagában is jó ok az összeomlásra. Egy éve
halt meg az anyám, Ricky fél éve ment el az egyetemre, Sarah pedig megházasodott, és így egy rendes hétfői napon a bevásárlóközpontban elborultak az
érzelmeim, mert az élet már soha nem lesz olyan, mint amikor a gyerekek még otthon voltak.
Grant még mindig hordozta magában a tüskét, úgy éreztem, soha sem fogja megbocsátani nekem, amit a házasságunk elején
elkövettem, holott azóta már több, mint huszonhat év telt el.
A kezemmel eltakartam a számat, nehogy kitörjön belőlem a zokogás.
– Mrs Peterson, jó napot! – köszönt rám egy fiú a hentespult másik oldaláról. Nem is fiú, hiszen már felnőtt férfi, ugyanabba
a baráti társaságba tartozott, ahová Sarah is, és az évek során több tucatszor járt a házunkban. Korcsolyázni, szánkózni, sporteseményekre, de még a szombat
esti discoba is együtt ment a csapat. Brad a neve, jutott hirtelen az eszembe, Brad Simon. Hangját hallva felhagytam a hisztérikus és zaklatott hölgy
viselkedésével, és kihúztam magam. Brad elmosolyodott, és megkérdezte, hogy vagyok.
– A sertésszelet nem győzte meg igazán, látom! – mondta, s én lenéztem a kezemben lévő lefóliázott két sertéskarajra,
miközben arra gondoltam, vajon hány ember sírja el magát az élelmiszerboltokban a hús minőségét látva.
– A karaj rendben van, igazán pompásak – válaszoltam, és gyorsan megtöröltem az orromat, majd Brad arra volt kíváncsi, mi
van a lányommal. – Sarah remekül érzi magát. Férjhez ment, New Yorkban él, és babát vár – feleltem.
Igen, nagymama leszek, mondtam magamnak, holott még nem vagyok ötven éves sem.
– És Ricky?
– Szeptemberben kezdte meg az egyetemet, de ahogy észrevettem, mindennel szeret foglalkozni, csak a tanulással nem –
válaszoltam, és nagyon jól tudtam szimulálni a nevetést.
Abban a pillanatban, hála istennek, egy idősebb férfi, tán a főnök jelent meg, mondott valamit, mire Brad mosolyogva
megvonta a vállát, és elindult egy üvegfallal borított helyiség irányába, ahol több hentes is tevékenykedett.
– Adja át üdvözletemet Peterson professzornak! – mondta távozáskor, és már el is fordult, így amikor a szemem ismét
könnyekkel telt meg, már nem volt ott.
Másnap mindezt elmeséltem a pszichológusomnak a sertéskarajtól kezdve egészen a Braddel való beszélgetés végéig. Meghan
Reissnek hívják, azóta ismerem, hogy anyám meghalt, kéthetente egyszer találkozunk, hogy közösen elemezzük életem banális és nem banális eseményeit.
Már hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy abbahagyom, mert szerintem a terápia nem működik, de aztán a kanapéján ülve szóba sem kerül a dolog.
– Sírni kezdett a Tesco-ban? – kérdezte Meghan. – És hogy érezte magát?
– Nos, először is zavarban voltam – feleltem neki.
– Nem, nem erre voltam kíváncsi, hanem inkább arra, hogy maga szerint mit jelenthet, hogy éppen ott, a mirelit áruknál,
sertéskarajjal a kezében kezdett el sírni? Mit jelképeznek azok a sertésszeletek?
Meghan ötvenhárom éves, egyenes barna haja van, kasmírpulóvereket, hosszú szoknyákat, és a pulóverekhez illő zoknit visel.
Nagyon alapos vásárlónak kell lennie, hogy összeillő zoknit és pulóvert válasszon. Egyszer azt mondtam neki, hogy soha sem nevet a poénjaimon. Ő azt
válaszolta, hogy a humor segítségével elkerülöm az igazi érzések kimutatását. Akkor mit javasol helyette, kérdeztem, de nem értékelte, egy fintorral
elintézte a válaszadást.
– Hogy mit jelképeznek a sertésszeletek? Főzést, vacsorát, ilyesmit – feleltem a kérdésére, mire Meghan olyan arcot vágott,
mintha valami egetverő baromságot mondtam volna. – Számomra a vacsora az összetett érzések befogadója – kezdtem magyarázni. – A vacsora az a pillanat,
amit mindig a legjobban szerettem. Ilyenkor mindig együtt volt a család, néha még egy refernciapontként is működött a házunk, mert gyakran nálunk gyűltek
össze a fiam, vagy a lányom barátai is, és én olyan kiváltságosnak éreztem magamat, megtiszteltetésnek vettem, hogy mindennek a középpontjában lehettem.
Imádtam a zenét és a zajt, valamint az összes bonyodalmat. Volt, helyesebben még ma is meg van, az a hosszú tölgyfa asztal karcolásokkal, jelekkel, ahol
készültek a házi feladatok, a rajzok, tele volt mindennel, úgy nézett ki, mint egy csatatér a sok rádobált füzettel, könyvvel, ceruzákkal, tollakkal és
papírcetlikkel. Hallgattam őket, ahogy beszélgettek, pletykáltak, viccelődtek, miközben én a mesekönyveket illusztráltam, vagy éppen főztem. Amikor
elkészült a vacsora, félretoltunk mindent, és bevittem a nagy tál húsos spagettit, vagy a rakott padlizsánt, szendvicseket. Igazi nevetgélős, boldog
légkörben zajlottak azok a vacsorák.
Megpróbáltam elmagyarázni Meghan Reissnek, hogy számomra ez valami újdonság volt, amelyet tinédzserként soha sem tapasztaltam
meg. Kaliforniában születtem, és ott nőttem fel, egy frissen épült házban, tolóajtókkal és úszómedencével a kertben. Autókkal, motorokkal játszottunk,
versenyeztünk, nyáron reggeltől estig a tengerparton sütkéreztünk, és azt hittem, hogy csak a moziban lehet látni olyan furcsa helyet, mint New Hampshire,
ahol korcsolyázni lehet a tavon, jégkorongozni, szánkózni, síelni. Grant számára ez volt a normális, hiszen onnan származott. Egy anya és egy apa, két
gyerek, egy fából épült nagy ház, fatüzelésű kandalló, és a verandán hintaszék.
– Most minden más – folytattam. – Már nem ismerem fel a saját életemet.
Csendben ültünk a stúdiójában, és az ablak szürke üvegére verődő ónos esőt hallgattuk.
– Tudom, hogy mire gondol – törtem meg a némaságot. – Azt hiszi, hogy önsajnálat, de nem az. Egy női magazinban olvastam,
hogy a menopauzás nők többségének fel kellene használniuk az egykori egészségügyi betétekre fordított időt a rák és hasonlók gyógyítására, viszont legtöbb
ötven feletti nő a menstruáiós betét helyett inkontinenciásat használ, és nem takarít meg semmit sem az időből.
Meghan Reiss megdöbbent arcot vágott, amelyről azt olvastam le, mintha csak azt kérdezte volna tőlem, hol olvastam ezt a
baromságot. Pedig alaposan belegondolva, nem az. Sőt. Az inkontinenciás betéteket napjában legalább kétszer-háromszor kell cserélni, ráadásul minden nap,
viszont a mentstruációsakat csak havonta egy hétig, tehát ha a ráfordított időt elemezzük, nem hogy marad időnk, hanem inkább több idő megy el vele.
Mindenesetre folytattam az érvelésemet.
– Grant szerint most, hogy több időm van mindenre, szenteljem magamat a művészetnek. Mintha a könyvek illusztrációja nem
lenne egyfajta művészet maga is. Hagyjak fel a gyerekkönyvekkel, és kezdjek el festeni, mint Monet, Picasso, Botero, és még sorolhatnám. Ő azt gondolja, ez
az a valami, amit mindig is akartam, de amit nem engedhettem meg magamnak, mert minden este vacsorát kellett készítenem.
Meghan a térdén tartott párnán dobolt a tollával.
– Tudja, Isabelle, néha a nők ezt a pillanatot használják arra, hogy helyreállítsák a kapcsolatukat a férjükkel. Végülis
Grant is ugyanazt a fázist éli át, igaz?
Íme, megérkeztünk a probléma középpontjába. Nem arról a hülye sertélkarajról van szó, sem a mesekönyvekről, hanem mindez arról
szólt, hogy egyedül vagyok. Grant, az úgynevezett férjem, testet és lelket vet bele a könyvírásba, és nincs ideje sem rám, sem másra. Számára csak a
történelem létezik, különösen a szakszervezek létrejötte, és azok munkássága. Véleményem szerint, ha mágneses rezonancia vizsgálatot készítenének Grant
agyáról, akkor csak gyári főkönyveket, fejezetcímeket, jegyzeteket látnának a felvételeken.
Amióta Grant írja azt a könyvet, már kora reggel veri a számítógépet, és este későn hagyja csak abba. Időnként kétségbeesve
morog, miközben átolvassa az aznapi munkáját, és úgy tűnik, hogy a saját mondatai elolvasásától fizikailag szenved. Még a vacsora is elveszítette egykori
közösségérzetét, csendes és jeges lett.
Egyik este tizenkét perc abszolút csend után azt mondtam neki:
– Van valami emléked az előző életünkről? Tudod, amikor még gyerekeket neveltünk, és ehhez hasonló dolgok…
Grant felemelte a tekintetét az asztalra tett ételről, egy pillanat alatt kizökkent a gyárak és szakszervezetek világából,
pislogott, és csodálkozva nézett rám, majd megfogott egy szendvicset, és száraz hangon, komoly arckifejezéssel azt mondta:
– Emlékszem, egy lány csatlakozott hozzánk, igaz? – ráncolta a homlokát, majd megköszörülte a torkát. – Várj csak, mintha
lett volna egy fiú is. Vagy tévedek?
Örültem, hogy meghallotta a kérdésemet, és a régi humorát hozta.
– Nos, igen. A lány Sarah, a fiú pedig Ricky, és gyakran kiöntötték a tejet.
– Ó, igen… Tényleg… és mi történt velük? Tudsz róluk valamit? – kérdezte Grant még mindig tök komolyan.
Ezt egy pár percig tartó tisztességes beszélgetés követte. Grant úgy tett, mintha emlékezne arra, hogy Ricky elsőéves
egyetemista New Hampshire-ben, azon az egyetemen, ahol ő történelem professzorként dolgozik. Tudta, hogy Sarah huszonhárom éves, tavaly összeházasodott
Theoval, és kisbabát vár. Egy ideje már egyedül van New Yorkban, mert Theo egy dokumentumfilmet készít Braziliában az ottani árvaházakról.
Grant arcából azonnal rájöttem, hogy hibát követtem el, amikor ezt szóba hoztam, mert ez a téma tele volt veszélyes
hajtűkanyarokkal. Grant azt mondta, hogy hiányzik egy kerék annak az idióta Theonak az agyából, hogy megértse, a felesége terhes, mellette kellene lennie,
és nem Braziliában.
– Theo vissza fog térni a szülésre – jegyeztem meg, hogy megnyugtassam.
– Úgy legyen! – mondta Grant, majd arcon csókolt, és felment az emeletre, hogy megküzdjön a negyedik fejezettel.
Miután rendbetettem a konyhát, készítettem egy teát, és amikor felvittem Grantnek, éppen magában motyogott. Egy pillanatra
megállt, felsóhajtott, levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, majd felém nyújtotta a karját, hogy elvegye a kezemben tartott fehér
porceláncsészét.
– Hogy megy? – kérdeztem tőle, mire megvonta a vállát, majd felolvasta az utolsó bekezdést abból, amit írt, ami egy
1908–as sztrájkról tett említést, és idézett a munkások vezetőjének beszédéből.
– Szerinted milyen? – nézett rám, mire èn azt feleltem, hogy érdekes, bár őszintén megvallva, abszolút hidegen hagyott a
téma. Gyengéden megmaszíroztam a vállát, amit Grant némán tűrt, és továbbra is összehúzott szemmel fürkészte a monitort.
– Tudod, hogy mire jöttem rá? – kérdeztem, miközben hüvelykujjammal a nyakát maszíroztam. Felnyögött, hátravetette a fejét,
és lehúnyta a szemét. – Amikor gyerekek vannak a családban, időnként olyan dolgokat kell tenni, amiket talán nem is akarsz megtenni, de aztán felfedezed
benne a szórakózás élményét. Mint például a szánkózás. Gyerekek nélkül soha senki se megy szánkózni. Tudod mit? Nem vagyunk olyan idősek, és vannak
szánkóink. Talán egy délután, hétvén szánhatnánk rá egy kis időt, megfeledkezhetünk az itthoni tennivalókról, kimegyünk és szánkózunk a dombon, mint
egykor.
– Szánkózni? Tréfálsz velem? – nézett rám döbbenten, amin eléggé elcsodálkoztam, hiszen ő volt az, aki a leghidegebb
napokon is húzta a gyerekeket, hogy maximálisan élvezhessék a hóesést és a telet.
– Nem lenne szórakoztató?
– Menj egyedül, ha szánkózni akarsz! – mondta.
– Ez egy eléggé nyomasztó ötlet, egyedül szánkózni. Rosszabb, mint egyedül tekézni. Valaki még könyvet is írt róla,
hogy mennyire szánalmas.
Grant fintorogva húzodott el, és olyan hangon, mintha egy diákját oktatná, azt mondta:
– Isabelle, talán nem vetted észre, hogy van egy irandó könyvem. Látod ezeket a papírhalmazokat, és ezt a naptárt itt
előttem? Nem igazán vagyok olyan ember, aki jelenleg egyéb tennivalókat keres. Ha nem bánod, visszatérnék az íráshoz.
– Persze, hogy nem bánom, csak azt hiszem, időnként szórakoznunk is kell.
– Izabelle, nekem ez az új szórakozási módom – mondta, és közel hajolt a képernyőhöz, mintha ezt akarná ellenőrizni, hogy a
betűk még mindig ott vannak-e, ahol előzőleg hagyta őket.
Pár percig ott álltam, és figyeltem a tükörképünket az ablaküvegben. Olyan boldognak tűntünk odabenn a meleg szobában a
lámpa sárga fényénél, egymás mellett! Nyugodtnak, biztonságosnak, miközben Grant a homlokát ráncolta, a válla feszült volt az idegességtől, én pedig egy
hatalmas, tátongó ürességet éreztem a szívemben.
Aznap délután, mielőtt elhagytam Meghan Reiss studióját, azt mondtam neki, hogy soha többé nem fogok már a gyerekeimmel
szánkózni, és soha nem fogok millió dolgot megtenni, mint korábban. Életem drámai módon megváltozott. Meghan felkelt, felkapcsolta a villanyt, és azt
mondta:
– Ez nagy változás, Isabelle, de mit gondol, mit jelent ez?
– Azt hiszem, azt jelenti, hogy nem akarok többé férjhez menni – válaszoltam suttogva.
– A fenébe is, Isabelle, ezt mindenképpen elemezni kell. Attól tartok, hogy lejárt az időnk a mai napra, de két hét múlva
beszélünk róla.
Bólintottam, és arra gondoltam, ha megtudná, hogy szerelmes vagyok egy másik férfiba, azon aztán lenne mit elemeznie.
Az illető férfit Jeremynek hívják, és többé-kevésbé huszonhat éve nem beszéltünk egymással. Már tudom, hogy Meghan mit
mondana nekem. Megkérdezné tőlem, hogyan hihetné el, hogy ez egy igaz történet, nem pedig csak a képzeletem szüleménye. Azt mondaná, hogy a szerelemnek
nyereséget kell hoznia, egyfajta társadalombiztosításnak kell lennie, nem pedig titokzatos és káprázatos erőnek, ami eláraszt és büszkeség nélkül hagy.
Meghan Reiss soha sem értené meg, hogy ez a szerelem milyen pozitív hatással van a lelkemre, és azt sem, hogy Jeremy itt van velem, betelepedett az elmémbe,
és semmivel sem kevesebb számomra, mint Grant azidőtájt.
Talán mindannyian álmodunk egy olyan emberről, aki a lenyügöző múltból fakad, ott ül hivatlanul, hogy megfigyeljen bennünket.
Éjszaka az álmaidban, nappal a gondolataidban, kanapén vagy az állomáson szeretkezve, vagy rohanni és nevetni a futballpályán, elmélkedni olyan dolgokon,
amelyeknek nincs semmi értelme. Azt hiszem, senki sem értené ezt meg, csak Martha, aki ismeri az egész történetet, s annak minden mozgatórugóját,
magasságait és mélységeit. Tud a Granttal kötött kompromisszumról is, és azokról az éjszakákról, amikor úgy érzem, hogy Jeremy karjai ölelnek át, holott
valójában összegömbölyödve fekszem Grant mellett, aki horkol, és valószínűleg szakszervezeti felvonulásokról és transzparensekről álmodik.