Arany Jánosnak is mindössze csak nyolc osztálya volt, valamint még a helyszínen lévő élő jelenkori embert, szemben Arany
múltbeli történelmiségével, hogy Ádám sem éppen az egyetemek padjait koptatja, ennek ellenére döglesztő férfi, és bomlanak utána a nők. Mit foglalkozzon hát
efféle lexikális tudást nyújtó intézményekkel? Milliomos, és örökké az is marad. Vagy tegye le az érettségit, és iratkozzon be egy jónevű egyetemre, hogy ő
is lediplomázhasson? Folyamatosan visszatérő gondolataiban Kriszti zavarta meg:
– Na de mégis mi ez az osztályhangulat, mint amikor új osztály érkezik az iskolába, és a tanár, aki zavarán úgy próbál
enyhíteni, hogy egyenként felszólítja a diákokat, hogy felállva mutatkozzanak be, és meséljenek el mindent az életükről és a jövőbeli elképzeléseikről, az
egész olyan izzadtságszagú és erőltetett. Mindig is rühelltem az ilyen tanárokat – amikor elhagyta a száját a rühelltem szó, összeráncolt arccal
megborzongott egész testében.
– Én Gubacsi Ottó vagyok, tizenkilenc éves – vette át a szót Ottó, viszont a többiek nem figyeltek rá, Kriszti markolt egy
kövéret a ropistálból, majd szórakozottan ottmaradt a földön.
Ádám eközben az ablakhoz ment, és rágyújtott egy cigarettára. Kriszti suttogott valamit Noéminek halkan és inszolensen, aki
négykézláb odakúszott az ágyon a kislámpához, majd minden engedély nélkül meghúzva a zsinórt eloltotta a fényt, aminek köszönhetően ismét teljes sötétség
borult rájuk.
– Héj, mit csináltok? – kérdezte Ottó tettetett rémülettel.
– Túl sokat szeretne tudni a fiatalúr – nevetett lassan és pajkosan Kriszti, majd pedig a következő pillanatban Ottó egy
langyos finom kezet érzett a nadrágján matatni.
Két másik gyenge, ám mélyreható erőt kifejteni igyekvő apró kezet érzett a vállain. Ezek a kezek elkezdték masszírozni őt.
A dohányfüstből egy kevés bennmaradt a szobában, amely a sötéttől nem látszott, viszont szinte tapintani lehetett, és ez a füst most átjárta a szaglószervét.
Teljességgel megadta magát a sorsának, ennek az ördögi kísértésnek. Félig lekerült róla a nadrág, majd pedig az alsónadrág is siklásnak indult a bőrén.
Hangszálait tompán rezegtető sóhaj szállt fel a torkán, miközben fejét hátra szegte, és szemeit behunyva tette hasznavehetetlenné látószerveit. A sóhaj
felkapaszkodott a hűvös novemberi levegővel megtelt szoba dohányfüstös sötétjébe, miközben odalent térdei között egy szorgalmasan dolgozó, előre és hátrafele
ütemesen mozgó száj várta testüregének vitalitással teli felgyülemlett nedveit, mint felgyűlt életanyagot, amely végül, mint valami szellem, a feszültség
megalvadt energiáinak tartálycsövéből az ő, elsősorban táplálkozási funkciót ellátó gömbtartályába orientálódott. Kéjes nyugalom és céltalan élvhajhászatra
való törekedés lengte körül az egész szobát, miután Ádám elnyomta a cigarettát, becsukta az ablakot és tarkóra tett kezekkel hanyatt feküdt az ágyon.