Péter tiszteletes kialvatlanul indult el otthonából reggel. Napok óta nem aludta ki magát tisztességesen, ennek ellenére
továbbra sem volt hajlandó kávéval indítani a napját. Egyfajta rögeszméjévé vált, hogy nem eshet a reggeli kávé rabjául, hogy neki fel kell tudnia ébrednie
serkentőszer nélkül is, mert a szervezet természetes úton való ébredése az egészséges. Nem akart semminek sem a rabjává válni még harminc éves korában.
Lelkész létére egészen fiatalosnak találta magát, amikor tükörbe nézett. Legalábbis, amikor hivatásának a hivatalos öltözetébe bújt, ebbe a klerikális
fehérgalléros hosszú fekete köntösbe, és kizárólag csak azokban a pillanatokban, amikor Isten házában a valamennyi tőle idősebb híve, és felebarátja a
fapadokban imára kulcsolt kezekkel, gyöngyfüzérekkel a nyakukban, görnyedt háttal és csodára szomjazó tekintetekkel ücsörögnek előtte, amint ő az emelvényen
hirdeti az igét. Viszont mikor megszabadult ezen öltözékétől, és civil ruházatában hódolt a hobbijainak otthonában, vagy akárhol máshol, már határozottan a
korosodás ösvényére lépett férfit vélte felfedezni önmagában. Talán többet kellene dolgoznia? Biztos, hogy az életében olyan komoly tragédia következett
volna be néhány átvirrasztott éjszaka által kialakult gyűrött ábrázata okán, hogy a munkába kellene menekülnie? Nyilván nem lesz mindig úgy, hogy zsinórban
egymás után ennyi sok éjszakát átvirraszt, e történéssorozatnak is megvan a maga egyszerű oka. Ebből pedig nyilvánvalóan nem lehet rendszer. Orsi, az
unokahúga. hívta át ismét magához, mert problémái adódtak az utóbbi időben az életével, a lelkivilágával. és úgy általában az addikcióit kiváltó dolgokkal.
Két nap előtt ott is aludt nála, amikor már harmadik hete nélkülözte a heroint, amiről tudta jól, hogy záros határidőn belül felőrli szervezetét, és
elpusztítja. Tudatában volt annak, hogy nem mehet úgy tovább, ahogy addig, mert az a véget jelenti, hisz bármennyire is hihetetlen volt még számára az ő
korában, tizenkilenc évesen, hogy nem fog örökké élni, amikor már észlelte a saját testén a rossz irányba történő elváltozásokat, a mintegy előrehaladott
öregedés folyamatát, a megsárgult bőrét és a helyenként feketedő fogait, akkor realizálta magában a tényt, miszerint felgyorsította azt a bizonyos
folyamatot, amely bizony magához a halál nevű, általa ismeretlennek gondolt folyamat irányába sodorta. Bepánikolt, és önmagának fogadkozott, hogy bármilyen
áron is, de még mondhatni időben felhagy az önmérgezéssel, hogy legyen ideje akár visszacsinálni mindazt, amit életvitelével önmaga ellen elkövetett. Nem
akarta elhinni ugyanis, hogy ez még az ő életkorában lehetetlen. Ezekben az időkben nagyon nagy szükséget érzett őrá, a nagybátyjára, mert amióta az apja
meghalt, öt évvel ezelőtt, az anyja pedig alkoholizmusában egy nincstelen bárénekessel összeköltözött, egyedül csak is rá számíthatott. Az a tény, hogy
lelkész volt, csak hab volt a tortán, minden egyes vele töltött beszélgetés spiritualitással mélyen átitatottnak, és rendkívül tanulságosnak bizonyult
számára, és ezek a találkozások mintegy isteni magaslatokba repítették őt. Ezekben a pillanatokban legalább komolyan el tudta gondolni, hogy valaha képes
lesz felhagyni azzal a bűnös életvitellel, amelyben része van már idestova három éve. Az rendben volna, hogy az olyan hosszadalmasra nyúló beszélgetések is,
mint amilyen a tegnapelőtti is volt, amikor is késő éjszakától hosszú órákon keresztül egészen a kora hajnali óráig cserélték egymással a szót, számára
nagyon tanulságos, mintegy életmentő is tud lenni, viszont ez mégsem mehet így örökké – gondolta. Az egészsége fog rámenni, majd pedig az egész élete.
Mégsem utasíthatja vissza a heroinfüggő unokahúgát, az embertelenség lenne, nem csak ővele szemben, de voltaképpen bármelyik kábítószerfüggő felebarátjával
szemben is, viszont feltétlen meg kell tudni húznia egy bizonyos határvonalat, amit semmi szín alatt sem léphet át többet. Napközben az ideje nagy részét a
templomban tölti, és egyre ritkábbak azok a késő délutánok és esték, amikor teljes magányában elmélyedve önmagára szentelhet időt. Kiváltképp ezek az idők
lehetnek veszélyesek egy addiktív szereken élő számára, amikor is minden héten újabb törvényt hoznak, és nem tudni, hogy mivel terrorizálják a világ
lakosságát védekezés és prevenció címszavak alatt. Vezetés közben a saját életén és unokahúga sorsán morfondírozott végig, míg be nem fejezte azt az utat,
amelyen érzése szerint csukott szemmel is képes volna már végigvezetni akár. Lassan és érzéssel leparkolta autóját a templom oldalán, mintha ő maga lenne a
balatoni szellő, amely fizikai érintkezés nélkül navigálja a vitorlásokat. Szinte senki nem tartózkodott sem a templom udvarában, sem pedig a környéken.
Fél kilencre járt az idő. A hátsó ülésein elhelyezett imakönyveit kezei közé vette, majd elindult velük a bejárat fele. Apróbb teendőit jött elintézni,
és nem is számított arra, hogy embertömeget, vagy egyáltalán néhány kóbor lelket is fog találni ezekben a korai órákban a templom közelében. Egyébként
sem volt meghirdetve olyan alkalom, amelynek apropóján embereknek kellene szállingózniuk Isten házának irányába. Teljesen hétköznapi dolgait végezte, úgy
mint megvizsgálta a padok és az emelvény állapotát, a perselyek tartalmát, a takarító munkájának eredményét, majd bevonult a privát dolgozószobájába, amely
nem is annyira szoba volt, mint inkább egyfajta kolostori imádkozó helyiség a triviális és puritán, minden tekintetben szegényes berendezésével. Ezen a
helyen évszázados könyveket tartott, többnyire imakönyveket és bibliát, magyar és latin nyelvűeket is egyaránt, és egy laptopot. Itt tartotta a noteszét is
az íróasztal felső fiókjában, amelyet most előkotort és fellapozott, hogy napi programjait ismertesse önmaga reggeli, még viszonylag kába eszmélete részére.
Féltizenegyre szentmise volt beírva, délután egy órára pedig egy esküvői próba, amely nem fog tovább tartani másfél óránál. Aznapra már nem lesz több
feladata, és hogy ha a szokásos utómunkálatokat letudja, oszt és szoroz, kivon és összead, egészen korán hazaindulhat. Igyekszik majd úgy intézni a napját,
hogy Orsi ne háborgathassa, hiszen bármennyire is szereti őt, egy szabad délután végre neki is kijár, azt senki sem tagadhatja meg tőle. Nyilván nem is
gondolhatja komolyan a lány, bármekkora vélt problémája is akadna, hogy jogot formálhasson zsinórban már a negyedik napon áthívni magához őt. Nagyon
szívesen funkcionál lelkipásztorként és vezetőként, valamint egyfajta pszichoterapeutaként a számára, csak nem a hét minden egyes napján. Azért mindennek
meg van a határa… Ki fogja kapcsolni a telefonját, és meditálni fog, hogy Istenének hangját újból megszólaltathassa magában. Egyébként olyan régen beszélt
már vele, mivelhogy beszélt már vele több ízben is, amely diskurzusok minden esetben a már alaposan betanult imádkozásokkal kezdődtek, és valamiféle
teljesen személyes, szavak nélküli, mintegy telepatikus kommunikációvá teljesedtek ki, de feltétlen csak olyan esetekben jöhettek ezek a nagy találkozások
létre, amikor megszállt saját békességének kis szigetén, amikor a testetlen lélek utat tört magának az állandóságban, és szólította egyetlen igazi
feljebbvalóját, őt, a Teremtőt. Az utóbbi időben olyan sokat dolgozott, hogy ő, mint Isten szolgája, aki éppen azért választotta ezt a pályát, mert
felismerte önmagában a fénylényt, a rengeteg lótás-futástól és ráaggatott lelki terhektől eltávolodott a Teremtőtől. Meg kell vetnie ahhoz ismét az
alapokat, hogy újfent kialakulhasson a kapocs, és hiteles pásztora lehessen a Teremtő nyájának, és közvetítő halandó és halhatatlan közt. Amint ilyeneken
töprengett a szentmisén saját beszéde alatt, miközben a szája, amely száj már beszélt és énekelt, amely száj már jól ismerte a betanult zsoltárénekek minden
egyes betűjét, és rögtönzött szöveg elbeszélése alatt is képes volt olykor gondolataival elkalandozni, elhatározta, hogy még sem megy haza rögtön az esküvői
próba után, hanem meglátogatja Kornél barátját, aki általában otthon dolgozik a saját kis dolgozószobájában, mint programozó és fizikus. Mivel Péter
életében nem volt nő már viszonylag régóta, ezért szóba se jöhetett az, hogy randevút szervezzen magának egy újabb, vagy pedig már egy jól megszokott,
esetleg általa még szeretett és nagyra tisztelt hölggyel. Jóllehet még házasodhatott volna is éppenséggel, ugyanis evangélikus lelkész volt. Szerette a
nőket, de élethelyzetéből fakadóan mégis általában saját maga vette kézbe állati vágyódásainak forrását, hogy úgyszólván megoldja a „problémát”. A lelket
már gyerekkorától kezdve valami magasabb rendű jelenségnek képzelte el, mint az anyagot, mint a húst, csontot, izmot, bőrt és szövetet, amelyek nem is
létezhetnének szellem és öntudat, valamint az tudatból fakadó gondolatok nélkül. Azt vallotta, hogy mivel nem állat, ennél fogva képes uralkodni az
ösztönein, és ahelyett, hogy annak engedve lemondana rengeteg felemelő spirituális élményről, ajándékról, inkább lemond arról az egyről, testi sóvárgásainak
tárgyáról azért, hogy minél teljesebben részt vehessen a szellemi élet rejtelmeiben, és az igazi, éteri atyjának, a Teremtő Istennek a szolgálatában
állhasson. A teljes önmegtartóztatás híve sose volt, no persze, melyik lelkész is volt az valaha a világtörténelemben? Míg másoknak fogadkoztak, hogy őket
aztán nem viszi kísértésbe az ördög, a négy fal sötétéjében aztán valahogy mindig utat törtek maguknak a test örömcsatornáin átmorajló életcseppek.
Egyszerűen csak huszadrangúnak ítélte meg ezt a legtermészetesebb állati vágyat, és mindent, ami hozzá rendelhető, miközben pontosan jól tudta, hogy a
Teremtő bárányai, akik a templomban is mind körül veszik, abból az örömteli cselekedetből származnak, amely minden állatnak is a sajátos módszere a
replikációra. Máskülönben nem adta volna meg ezt a lehetőséget a Teremtő, hogy ha valóban bűn volna művelni… Esetleg a Sátán adta volna meg, mint ahogy
tanítja is a biblia? Utolsó barátnőjével, Nikivel, akivel együtt is éltek egy ideig, egyszerűen kihűlt a kapcsolatuk, mint ahogy az olykor lenni szokott, a
kapcsolatuk, amely még az egyetemen lobbant fel holmi szükségszerű diáklét maradványként.
Felhívta Orsit, hogy közölje vele szándékát, miszerint át szeretne ugrani hozzá legfeljebb egy órácskára, folytatni a
legutóbbi alkalommal megkezdett eszmecserét, és bizonyos területeket illetően útbaigazítást és felvilágosítást kérni. Orsi alig egy félóra autóútra lakott
tőle a plébániától, Győr belvárosában, egy régi építésű társasházban. Orsi értésére adta, hogy az egykor megkezdett beszélgetésük folytatására ideje fél
hattól kezdve lesz, tehát fél hattól kezdve bármikor csengethet a lakásán, ő nagyon szívesen fogadja. Péter hazaugrott délután fél négy tájt, miután lassú
inspekciót végzett a plébánia állapotát illetően az esküvői próba után, és összeszámolta a perselyben fellelhető adományokat, melyeket végül kiürített, és
gondosan elzárt az irodájában levő széfjébe. Otthon fél négy tájt megejtette az ebédjét, amire egyébként odabent a plébánián szokott sort keríteni, majd
egy rövid pihenés után elindult a belvárosba Kornél barátjának lakására. Kornél fogadta őt, egy rövid ujjú pólóban és papucsban az ajtóban, miután a kapun
a megszokott mechanikus módon beengedte őt, ő pedig felvitette magát a felvonóval. Örömmel ráztak kezet egymással, mivel már több hete nem látták egymást.
Kornél egy harminckét éves féri volt, akiben Péter tulajdonképpen csak azért látott férfit nagyra nőtt srác helyett, mert a rengeteg ülőmunkától és
viszonylag kevés testmozgástól kezdetleges pókhasat eresztett. De egyébként a haja nem őszült sehol, az arcán csak minimális mennyiségű és alig, csakis
egyedül nagy világosságban észrevehető ráncos gyűrődések húzódtak, de a közlésmódja, beszéde nem volt éppen olyan, mint egy felettébb komolyan vehető
felnőtt férfiemberé. Legalábbis a közlésmódja vele, és általában a barátaival szemben. A testsúly, különösen, hogy ha az látványosan meg is mutatkozik,
időnként képes az emberből a valóságosnál többet és komolyabbat faragni, mint ami. Méltóságot ad mindenesetre, jóllehet Kornél megszenvedte e méltóság
forrásának a látványát, és az általa kiváltott légszomjat, ami hosszas lépcsőzések idején uralkodott el rajta. Ilyen áron ő inkább nem szeretett volna
méltóságos lenni. Miután helyet foglaltak ők ketten odabent a konyha kényelmes, bőrrel bélelt bárszékein – Kornél természetesen jóval otthonosabb
taglejtésekkel és mozgással, mint Péter, aki még továbbra sem volt képes teljesen fesztelenül viselkedni az ő lakásán annak ellenére, hogy már legalább
tizenöt alkalommal tett látogatást nála –, és mind a ketten kezükbe vették a szénsavas eper ízű üdítővel teletöltött poharakat, Kornél egy kissé bűnbánóan
ránézett Péterre, mint aki nem egészen biztos benne, hogy ami olyan nagyon kikívánkozik belőle közölnivaló, azt valóban érdemes-e közölnie lelkész
barátjával. Interfészen dolgozott, egyedüli magyarként egész Magyarországon, ugyanazon az interfészen, mint amelynek tökéletes megvalósításán Amerikában
egy bizonyos dollár milliárdos üzletember a saját cégével munkálkodik már egy ideje. Szinte beteges módon vált rögeszméjévé a gondolat, hogy az ember és a
robot egyesülésének előbb-utóbb mindenképpen el kell jönnie, mint valami sorszerű és kikerülhetetlen, eleve elrendeltetett eseménynek, és hogy ha már ezt
minden áron be kell bölcsen ismerni, minden erejével azon volt, hogy ez még az ő életében következzék is be. És mivel történetesen a szóban forgó
szakterületnek a szakértője volt, és mert nem szerette volna a dolgot a vak véletlenre bízni – amely vak véletlen a számára az Elon Musk szakavatott kezei
által több tízezer kilométerre zajló munkálatokat jelentette, csak mert ő nem lehetett ott, és nem ügyelhette fel a munkát, mert csak is egyedül saját
magában bízott, még a papíron tőle zseniálisabbnak ítélt szakemberekben sem bízott meg, és mert ennél fogva rendkívül türelmetlen volt, eszelős fénnyel a
szemeiben –, megkísérelve a lehetetlent nekilátott a terv megvalósításának. Mondhatni még mindig csak a projekt elején tartott, még ha nem is időben értve,
a tervek kivitelezésében mindenképp. Az idő, amikor benne volt nyakig egy projektben, szinte teljesen megszűnt számára létezni, csak úgy, mint a mátrixon
túli éterben, elveszítette a jelentőségét. Természetesen határidők mindig is voltak és lesznek ebben a szakmában is, ám ahol a kreativitás elvárt dolog, ott
tudvalevő a terméket tűkön ülők számára is, hogy siettetni nem lehet az ilyen jellegű forradalmi munkát. Bűntudattal a szemeiben meredt Péterre, mivel a
szakterületük pontosan ellentétes jellegénél – és ugyanakkor rendkívül hasonló célzatokat tartalmazó tulajdonságainál – fogva tökéletesen tisztában volt
vele, hogy mások tervei alapján készülő kreálmánya a fiatal atyának a nemtetszését fogja jó eséllyel kiváltani. Péter, mint a lelkek pásztora természetesen
meglehetősen rossz szemmel tekintett a projektre, és már akkor nemtetszését fejezte ki, amikor először értesült a neurolinket illető forradalmi tervekről.
Kornél már összeszámolni sem volt képes, hogy hány vitájuk lehetett nekik ketten ebből az eltérésből fakadóan, ám ezek a viták mindig bőségesen tartalmazták
a logikára teljes mértékben támaszkodó érveket, és mindig készek voltak saját álláspontjuk rugalmas módosítására, esetlegesen annak teljes feladására
kíváncsian, hogy ha fennállt a meggyőzés veszélye. Szomjazták a másik érvét, miközben rendkívül csökönyösen kapaszkodva saját világnézetükbe teljes
mellszélességgel védelmezték azt, vágytak arra, hogy valami rendkívüli logikai csavarral elfogadtassanak velük valamit, amiben szerettek volna hinni,
csak éppen még nem éreztek hozzá valami apróság híján létjogosultságot. Ez pedig inkább Kornélra vonatkozott, semmint Péterre, a Teremtő földi
helytartójára, a buzgó evangélikusra. Mert aki hisz, aki szinte már tudni véli, hogy mi az igazság, hogy mi vár az emberre odaát és mi volt a sorsa
leszületés előtt, amikor is még nem volt kifogyasztva általunk a felejtés kelyhe, az egyáltalán nem akar olyasmiben hinni, ami számára csak ürességet,
teljes nihilt tartalmazhat. Kornél, aki alapvetően súlyosan materialista, empirista, agnosztikus és szkeptikus volt minden vallásirányzatot és hozzájuk
kapcsolható filozófiai irányt illetően, valójában nagyon is hinni akart, ennél fogva pedig nem kis mértékben volt kíváncsi természetű, ugyanakkor gyakorta
enyhe gúnnyal a hangjában és tiszteletlen megvetéssel beszélt a lélekről meg az istenbe vetett hitről.
– Nagy, és komoly lépést tettem előre a neurolink megépítését illetően.
Mihelyst megtette ezt a vallomását, a tulajdonképpeni első lépést, viszonylag megkönnyebbülve, kiengedve a levegőt odáig
dagadó mellkasából, állt egyhelyben tovább, várva a biztosra vehető választ. Azt is biztosra lehetett venni, hogy lelkész barátjának válasza nem éppen
pozitív kicsengésű lesz, sőt mi több, az ő olvasatában azzal, amit mondott, istenkáromlást követett el.
– Addig-addig játszotok Istent, addig-addig játszotok a tűzzel, amíg komoly bajba nem sodorjátok az emberiséget. Megmondtam,
hogy nagyon veszélyes, amit csinálsz.
– Elkerülhetetlenül bekövetkezik az emberek összekapcsolása a gépekkel. Sorsszerű, eleve elrendeltetett. Hiába állsz ki és
prédikálsz az embereknek arról, hogy miképpen kellene élniük, az emberek végül csak úgy élnek, ahogy. Mindaz amit elmondasz ott, több fejjel a hallgatóság
felé tornyosulva, azt kell hogy mondjam, valóban cizellált és megindító, mintegy érzelmekkel teli lelki táplálék, és az ember ezt el is teszi magának,
hazamegy könnyű lélekkel, megtisztultan, majd másnap szépen lassan teljesen megfeledkezve minden általad elmondottról, éli tovább ugyanúgy a hétköznapi
gyarló bűnökkel teli életét, mint addig, még nagyobb felhatalmazást érezve életmódjára, mint bármikor korábban, hiszen csak a vasárnapot kell megvárnia,
hogy meggyónja bűneit, hogy kiteregesse szennyes lelkét, akár a puszta hallgatásával a színes, gótikus, fényt alaposan megszűrő ablakokkal bélelt Isten
házában, hogy aztán ismét megszabaduljon cipelt terheitől. Így megy ez, te is pontosan jól tudod. Sőt, talán igyekeznek még hétközben bővíteni is a
bűnlajstromot, hogy ne hiába járjanak oda. De ugyan, miért lenne Istentől idegen dolog legintelligensebb teremtményeinek összekapcsolása a gépekkel? Hiszen
azt mondod, Isten teremtménye minden, amit ezen a Földön felfedezni és tapasztalni csak lehet. Így tehát bele kell értenünk ebbe a gépeket is, önmagában
minden lehetőséget, amit csak fel lehet használni. Már pedig a mesterséges intelligenciát nagyon sok mindenre fel lehet használni, ami ott hevert egykor a
földön, csak valakinek észre kellett vennie, és fel kellett emelnie onnét. Voltaképp a szilícium völgyről beszélek. Mindez tehát már előre bele volt
kódolva az emberiség sorsába, előre meg volt írva úgyszólván. Ez barátom predesztináció.
– Tévedsz. Az Internet, meg minden, ami a mesterséges intelligenciához köthető, a sátánnak, az ördögnek a műve – szakította
félbe teljesen fellelkesedett barátját Péter. – Legalábbis a biblia modern értelmezése szerint feltétlen így van. Vegyük például ezt a teljesen aktuális
helyzetet.
– Mire gondolsz?
– Arra gondolok, hogy környezetszennyezésre és vírusterjesztés kockázatára hivatkozva rövidesen eltörlik a készpénzt, és azzal
a bizonyos chippel lehet majd csak venni és eladni, amit beléd juttatnak valamiképpen. Te is tudod, hogy miről beszélek most, ennek a módjába ne is menjünk
bele, melyen még mindig jókat derülnek magukat rendkívül okosnak gondoló alulművelt emberek. A biblia már a kezdetek kezdetén kinyilatkoztatta, hogy aki
felveszi az ördög bélyegét, egyedül csak is az lesz képes eladni és vásárolni, rajta kívül más nem. Ám ezeknek az embereknek a lelke végérvényesen el fog
kárhozni. Na már most, ez a bizonyos chip is a mesterséges intelligencia terméke akar lenni ugyebár…
– Tehát azt akarod ezzel mondani, hogy amin jómagam is ügyködök Elon Muskkal együtt, az voltaképpen az ördögnek a műve?
– Azt akarom mondani, hogy mindaz, amit csinálsz, az az emberi lélek, mint isteni szikra teljes felszámolásához fog elvezetni.
Mert lelket van mód és lehetőség létrehozni a te általad is már emlegetett technikákkal, de szellemet, no, hát azért az egy lényegesen más dolog… –
Péter belekortyolt egyet a poharába, olyan taglejtéssel, amellyel mintha azt mondta volna: Ámen.
Úgy istenigazából csak Kornél szerette volna meggyőzni Pétert, a szellem és az isteni erő kimagasló módon való ismerőjét,
amely csaknem teljesen lehetetlennek tetsző vállalkozásban valódi kihívást látott, ebben a minduntalan feltörhetetlennek bizonyuló kemény dióban, fiatal pap
barátjában.
– Mire gondolsz egészen pontosan? – kérdezte.
– Nézd, nem vagyok én teljesen tájékozatlan a területeden azért, mert lelkész vagyok. Már mint, ami a technológiát és a
transzhumanizmust illető terveket illeti. Bizonyos értelemben éppen a szakmámból kifolyólag igyekszek képben lenni az ezekkel kapcsolatos újdonságokkal.
Éppen a szakmámból kifolyólag érdekel. Nyilván te sokkal jobban értesz hozzá, én pedig valami gyűlölettel átszőtt csodálattal nézek fel sátáni világodra,
és igyekszem átlátni a ködös homályon.
– Persze, én nem is feltételeztem, hogy te ne lennél naprakész a témát illetően – szabadkozott félig-meddig udvariasan,
félig-meddig kendőzetlen őszinteséggel Kornél. – De, folytasd kérlek a gondolatmeneted.
– Szóval, viszont tisztában vagyok vele, hogy mindent az emberiség kárára fognak felhasználni. Voltaképpen önmagában már az
egész világháló és okostelefon történet, tehát alapvetően a mesterséges intelligencia az ördög trójai falova, emberi lényekre ártalmas jelenség. És hogy
mire is lehet számítani a jövőben? Én azt nagyon is jól tudom… A mesterséges intelligenciával ugye bár képesek létrehozni egy globál komputert, ami lát
mindent. Teremteni szándékoznak egy mindent látó szemet. Egyszerűen rá akarják csatlakoztatni az internetre az embereket, mint emberi lényeket. A tudomány
egy kaptár tudatként próbálja mindezt elmagyarázni. Az emberek azt hiszik, hogy ez egy tudományos fantasztikus összeesküvés elmélet, de nagyon tévednek,
mert ezt már rég meghaladtuk. Ez a technológia már itt van! A kísérletek már lefolytak, és működőképesnek bizonyultak. Ez egy első vonalbeli technológia,
ami a Google virtuális rendszerét váltaná le. Hamarosan itt lehet, és elég borzasztóan hangzik! Az agy megteremti és leképezi az általad érzékelt
univerzumot, és kivetíti ezt az univerzumát maga köré, mint egy buborékot. Szeretnénk ezeket a párhuzamos univerzumokat felhasználni arra, hogy
kiszámíthassunk dolgokat, amelyek hatással vannak ránk. Meg akarjuk ragadni ezeket a párhuzamos valóságokat abban az absztrakt térben, ahol léteznek, és
beleprogramozni egy mikrochipbe. Minden, ami kapcsolódik az internetre, kapcsolódik erre a köztes hálózatra is, és minden, ami csatlakozik a köztes
hálózatra, az látható lesz ezen a kapcsolt környezeten is. Testet kell öltenie minden adatunknak és tudásunknak egy működő modellben. Úgy képzeljük el, mint
egy archívumot. Mintha építenénk egy új Microsoft-ot vagy Google-t az agyunk számára, ahol összegyűjtöttünk minden valaha létezett információt, és feltöltjük
ebbe a környezetbe. Rendszerezzük azt, és létrehozunk algoritmusokat, amivel összeköt-ük ezeket az adatokat. Amikor képesek leszünk felfedezni az agyunk
belsejét, az lesz az igazi nagy áttörés. Most csak kívülről képesek mérni és megfigyelni amit az emberek látnak, de ezzel a módszerrel be lehet lépni az
agyba, és meg lehet figyelni, hogy az agy hogyan épít fel egy világot. Tehát minden olyan adat alapján, amit feltölt az ember Instagramra, Tik-Tokra vagy
Facebookra, virtuálisan leképeznek egy avatárt, egy személyt, és ezzel majdhogynem teljesen imitálni és szimulálni tudják azt a fajta lelkiséget, ami
jellemző az emberekre. Tehát nem szellemiséget, mert arról, mint ahogy azt már az imént mondtam, itt most szó sem lehet. A testiségre már egyébként is
hatnak, de még a lelkiségre is különböző máglyákkal, hamis vallásokkal, embermanipulációkkal, viszont ez itt most egy következő szint lesz, ahol a
technológiát bevetik. Egy projektként indították útjára ezt a gondolatiságot egy egyetemen 2006-ban, és a világ szimulációt már 2007-ben tesztelték. Ez
magában foglalta az összes embert ebben a világmátrixban, ahol mindenki egy csomópont, és minden csomóponthoz hozzá van rendelve egy avatár, és egy
azonosító. Ez nullától huszonnégy óráig valós időben figyelt minden egyes embert a rendszerben. Minden szó és byte olyan, mint egy rádióadás, és egyéni
frekvencia. Ez a rádiófrekvencia olyan, mintha rá lenne helyezve a személy egyéni, testi és tudati rezgésére, ez esetben a DNS-ére. Teszik ezt különböző
laborokkal szerződve.
– Oké, ez valóban bekövetkezhet… Egyébként ezt nagyon szépen összefoglaltad, valóban figyelemre méltó a tájékozottságod.
Viszont nem értem, hogy miért látsz ebben az egész jelenségben ördögtől valót? Mindezt én is elmondhattam volna neked, de nem így, ilyen pesszimista
hangvételben adtam volna elő, mivel mindez, amit mondtál, forradalmi és világmegváltó!
– Ezt nem kérdezheted komolyan. És amit a kérdés után mondtál, azt pedig nem mondhatod komolyan… Ilyen világot akarsz? Ilyen
világban akarsz élni? Ahol lesz lehetőség laborokat bérelni személyzettel? És említették már spermabankok közreműködését is, ezek tökéletes helyek arra,
hogy DNS-re lebontva leprofilozzanak bizonyos embereket. Az egyén örökítő anyagából származó információból meghatározzák az egyén finom hullámszerkezetét.
A kinyert adatokból aztán tovább finomítják a technológiát, összekötve rádióhullámokkal és mikrohullámú audiohatással, és minden egyéb technológiai
képességeikkel ráhangolják ezt a frekvenciát a célszemély saját egyéni DNS rezgésére. De ez még egy alacsonyabb szintje ennek a technológiának. Ennek az
igazi Grálja a DNS rezonáns frekvencia alkalmazása. Ez közvetlenül a DNS-re hat a távolból, ugyanazon az összetett hullámformában, amelyben a célszemély
DNS-e van. Ez arról szól, hogy megszerzik az ember DNS-ét, amit betáplálnak egy szuperszámítógépbe, és a biokóddal hatást gyakorolnak a szervezetére.
Innentől igazából bármilyen mintát képesek átküldeni bárkinek, ami betegségtünetként jelenhet meg, mert teljes hozzáférésük van az ember
biorezonanciájához.
Kornél elnevette magát miközben az ablakhoz gyalogolt, és gyakorlott mozdulatokkal rágyújtott egy cigarettára. Amikor
otthonában dohányzott, mindig háttal fordult a nyitott ablaknak, és gondolataiban mélyebben elmerült, mint bármikor máskor. Tekintetén látszott, hogy
ezúttal igen mélyre ás, hogy a megfelelő módon képes legyen barátja értésére adni, hogy a prognózisában, amelyről ő pontosan jól tudta, hogy rövid időn
belül valósággá érik, nincsen semmi ördögtől való és félelmetes.
– Te attól tartasz, hogy Orwelli világot fog mindez elhozni az emberiség számára – állapította meg kieregetve száján a
szürkésfehér füstöt egy pszichoterapeuta bölcsességével.
– Nem tarthatok attól, ami már most van és fennáll.
– Jó, ez sokkal inkább nézőpont kérdése már amit mondasz – füstölt a szájával Kornél, miközben kihajította a cigarettacsikket
a nyitott ablakon, amit mindig olyankor művelt hamutálbirtokos mivolta ellenére, amikor a nyitott ablaknál dohányzott, mint aki erős késztetést érez arra,
hogy ezt tegye, amint a természettel és az anyafölddel minimális kapcsolatba is kerül, gondolván azt, hogy a cigarettacsikk úgyis lebomlik a tulajdon
bölcsőjében.
Odalépett az asztalhoz, és nagyon komolyan, keresztbe fonva egymás előtt a kezeit leült Péter mellé, támadó szögben fordulva
szembe vele, mintegy rézsútosan. Tekintetén és testbeszédén látszott, hogy nagyon komoly eszmecserére készül, hogy amit addig tulajdonképpen félvállról
vett füstölve az orrlyukain és a száján, annak most már végre teljes figyelmet fog szentelni.
– Van ember manapság, aki még mindig azt gondolja, hogy Orwell 1984-e mindössze csak egy fikció? – kérdezte Péter.
– Nem gondolom ezt, hiszen bizonyos tekintetben még meg is haladta a jelenlegi tudomány Orwell előrelátó fantáziadús fikcióit.
Viszont te ugyanabban a tévedésben élsz, mint oly sok más ember Orwellt és az ő életművét illetőleg.
– Mire gondolsz?
– Arra gondolok, hogy az általa prognosztizált jövőképnek az eljövetelét nem, mint valami borzadályt fogja megélni az
emberiség, hanem tulajdonképpen észre sem veszik, úgy fog bekövetkezni, mintegy a saját kényelmüket fokozandó jelenségként. Tulajdonképpen ez hosszú és
hosszú ideje már folyamatosan következik be minden egyes újabb és újabb pillanatban.
– És ebben te gondolom látsz valami csodálni valót – következtetett Péter, egyszerre tüzetes alapossággal és valami iszonyatos
undorral az arcán, amely nem Kornél személyének szólt, hanem mindannak, amit képviselt.
A Kornél arcára kirajzolódott áhítat, és mintegy fanatikus és vallási imádat tevékenységét képező orwelli terve irányába váltotta ki ezt az undort belőle.
– Valójában igen. Egészen pontosan abban látok csodálni valót, hogy ezt a természetszerű jelenséget, amely ténylegesen előre
meg vagyon írva, és már több kihalt emberiség is keresztül mehetett ezen, mi az életünkben megéljük. De még akár azt is, hogy letölthessék a tudatunk egy
adathordozóra, mondjuk ember formájú robottestbe vagy virtualitásba, melyek teljesen kézenfekvők lennének, és örökké, az idők végezetéig éljünk.
– Van mind ebben valami beteges – jelentette ki állító módban egy pszichiáter hanghordozásával Péter, akit minél inkább
dühített barátja eszelős, homloka alját súroló fennakadt fehéres tekintete, hogy még jobban felhergelje magát és belelovallja magát a vita hevébe, annál
szigorúbban követte a figyelmével. – Amikor ilyeneket mondasz, mindig jussanak eszedbe azok a fontos kérdések, hogy van-e élet a halál után? Mi lesz velünk,
mi lesz legszebb érzéseinkkel, legjobb meggyőződéseinkkel? Honnan jöttünk, hová megyünk, és mi dolgunk a földön? Mindig jusson eszedbe az, hogy nekünk itt a
földön karmikus feladatunk van, és hogy ha elfogadod az örök élet elixírjeként felkínált megoldást, akkor azzal az ördög ajándékát fogadod el. Miért
feltételezed azt, hogy azok, akik felkínálják számodra ezt a megoldást, szabadon hagynak majd a legszebb érzéseiddel, gondolataiddal és meggyőződéseiddel
létezni? Hiszen, ahogyan azt már kifejtettem neked, manipulálni fogják majd a tudatod. Ennek az egész rendszernek ágyaznak most meg ezekkel a hülye
intézkedésekkel védekezés címszó alatt.
– Csak hivatali kötelességből mondod ezt most – fonta össze karjait mellkasán lenéző magabiztossággal Kornél, miközben
hátradőlt a székében.
– Amikor örök életről beszélsz, elfelejted, vagy talán soha nem is tudtad, hogy az ember lelke örökké él. És ennek semmi köze
nincs most ahhoz, hogy én pap vagyok, és hiszek-e Istenben, vagy nem. Vallásos meggyőződés nélkül élő, agnosztikus emberek halál utáni élményei azonnal
hívővé avanzsálták őket. Több ilyen emberrel volt már dolgom. Ma már kevesen tudjuk, hogy a lélek halandóságának eszméje viszonylag újkeletű. A lélek
halhatatlanságát az ember az ősi időkben életünk alaptényeként fogadta el. Az emberré válás kezdeteitől az ősember eltemette halottjait, és temetkezési
szokásai azt bizonyítják, hogy a Homo Sapiens nem fogadta el a halál tényét véglegesnek, hanem úgy gondolta, hogy az élet valamiféle módon tovább
folytatódik. Igen, ne nézz így rám, lelkészként Darwin tudományos nézetét sem vetem el teljesen, amely egyébként több sebből vérzik. De most a kedvedért
fogadjuk el, mint fellebbezhetetlen és kikezdhetetlen igazságtételt kész tényként. Tehát, jellemző például, hogy a halottakat guggoló testtartásban nyugat
felé, a leszálló Nap irányába állították. Ezzel a halál utáni élet meggyőződésén túl még azt is kifejezték, hogy az ember halála és a napnyugta között
kapcsolatot látnak, és ez a kapcsolat természeténél fogva azt is magával vonja, ahogy a napnyugta után jön a napkelte, a halál után teljes bizonyossággal
jön az élet. A legősibb felfogás, a mágikus rendszer a lélek, az élet halhatatlanságát vallotta. Ebben az ősi, természetes magas kultúrában a lélek a
Természet alapvető, lebírhatatlan megnyilvánulása, a Természetet egyetemesen átható életelv átlényegülése, emberi alakban testet öltése. Az emberiség
egyetemes őshagyománya szerint, amely a néphitben is megőrződött, lelkünk a földi élet után a lélek eredeti otthonába jut, ahonnan az élet fakad: a
csillagvilágba, a mennybe.
– Tudod, hogy én nem szeretem az ilyen ezoterikus sallangokat, hogy menny. Nem akarlak megsérteni, de tudod, az én szakmámban
az ilyen megnevezéseket ki szokták nevetni – szakította félbe Pétert Kornél tárgyilagos fölénnyel.
– Ők mit nem szoktak kinevetni, talán egyedül csak is a saját vélt nagyszerűségüket nem. Egyébként meg ezek a fogalmak mind
képletesek. Vagy talán azt hiszed, hogy mi papok az Istent egy felhőn csücsülő szakállas bácsiként vizualizáljuk?
– Nem, én egyáltalán nem hiszem, és nem hittem ezt… soha még csak bele se gondoltam, hogy hogyan képzelhetitek őt el.
– Ez egyfajta leegyszerűsített mesebeli kódnyelv a közemberek részére. Egyébként az is legalább ugyanilyen komoly probléma,
hogy az emberek a bibliának a szövegét is szó szoros értelemben veszik.
– Mondd meg nekem, mi késztet manapság egy fiatalembert arra, hogy papnak szegődjön? – kérdezte Kornél hirtelen éles
váltással, átmenet nélkül, összeráncolt homlokkal, őszinte kíváncsisággal az arcán.
– Mások nevében én nem nyilatkozhatok, de ami engem illet… nos, azt gondolom, hogy egyféle belső erkölcsi és világnézeti
meggyőződés.
– Nem a család és a környezet? – kérdezte Pétert hitetlenül Kornél, szinte be sem várva válaszát, tüstént.
– Talán mások esetében az a késztető erő, nem tudom, de engem a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolt a család. Egyébként
pedig szerintem már említettem, hogy apám mérnök volt, anyám orvos. Ezek pedig a legkevésbé olyan szakterületek, amelyek mindennapos űzése arra az
elhatározásra juttathatná a szülőt, hogy lelkésznek szánja a gyermekét. Az öltet, hogy pap leszek, abszolút az én szuverén döntésem volt. Tudtam, hogy vagy
lelkipásztorként, vagy egy módon vihetek még fényt a világba, még pedig villanyszerelőként. Villanyszerelő viszont semmi esetre se szerettem volna lenni.
De őszintén, azt gondolod, hogy az embereknek nincs szüksége egy-házi vezetőkre, lelkipásztorokra? És itt most nem a középkori meg ókori egyiptomi zsarnok
papokra gondolok, akik a királyok háta mögött navigálták az egész világot!
– Hogy könnyebb legyen az élet számukra, hogy lelki megnyugvást nyerjenek? – kérdezte Kornél egy kissé bizonytalanul.
– Például. De mondhattam volna a halál utáni életet is. Pontosabban az élet utáni újabb életformát.
– A micsodát? – Kornél ismét összeráncolta a homlokát.
Világosan látszott, hogy ezúttal két homlokegyenest más életszemlélet áll szemben egymással.
– Miért, te mit gondolsz, mi lesz azután, miután biológiai értelemben meghalsz?
– Mi lenne? Semmi…
– Nagy feketeség? Sötétség?
– Azt gondolom, hogy még csak az se. A sötétség is valami.
– Az örök sötétséggel azonosítják a semmit. És a semmi az nem valami?
– Ez már filozófia.
– Mindenesetre tudomány. Mindenesetre már nem ezotéria, mint amitől annyira távol maradni kívántál. Ez kérlek kvantumfizikusok
szakterülete. Még maga Einstein is foglalkozott érdemben a témával.
– Az agyműködés megszűnik, a test vérkeringése leáll, és egyenlő leszel egy kődarabbal.
– A tested igen.
– De hát az agy a test része, a lélek és a tudatosság pedig az agy terméke – vágta rá ellentmondást nem tűrve Kornél, mint
kutató a lélekboncoló lelkésznek, de mégis úgy, fél mosollyal a száján, mint aki maga sem hisz teljesen ebben a tudományos körökben még mindig egyetlen
elfogadható magyarázatban.
– Azt te csak gondolod. Egyébként éppenséggel még csak megütődnöm se nagyon kellene azon, hogy ezen az állásponton helyezkedsz
el, de én történetesen mégis csodálkozom. Akarod tudni, hogy miért?
– Őszintén szólva én még csak azt sem tudom, hogy miért nem ütődsz meg min? – nézett lelkipásztor barátjára Kornél
zavarodottan. – Összekuszálsz… de igazából a te dolgod az, hogy min ütődsz meg és min nem.
– Nem kellene megütődnöm azon, hogy a lelket meg a tudatot az agyból eredezteted, hiszen reális beállítottságú kutatóember
vagy, a mesterséges intelligencia és a gépek kiváló ismerője. Ellenben hogy ha azt veszem alapul, hogy a legnagyobb tudóselmék, akik manapság megdöntögetik
az évszázados, idézőjeles axiómákat, tökéletes ismerői a kvantumfizikának, és tökéletesen tisztában vannak azzal az axiómával, hogy az energia, a rezgés
előbbre való bármilyen anyagnál, ami egyébként nincs, ami önmagában összesűrűsödött rezgés, tehát szintén rezgés, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy
csodálkozom, amiért az agyból eredezteted a lelket és a tudatot, és az agyra nem mint valami adóvevőkészülékre, számítógépre tekintesz.
– A kvantumfizika voltaképpen nem is igazi tudomány, tudós berkekben egyáltalán nem komolyan vehető. Nem véletlenül nem
foglalkozik vele érdemben a tudomány – felelte Kornél önérzetesen, a sértett és kizökkentett kompetencia bajnokaként, aki nem is igazán a kvantumfizika
felemlegetésével nem ért egyet, hanem azzal a ténnyel, hogy ezt éppen egy pap teszi.
– A modern tudomány? Dehogyisnem.
– A modern tudomány mindig azt a nézetet szajkózza, amelyik megfelel az éppen világvezető hatalmat betöltő oldal irányzatának.
Értem ez alatt az Egyesült Államokat. És ez barátom, jelenleg már nem a republikánus jobboldal… tehát rövidesen teljes szemléletváltás várható a mainstream
vonalon. – Kornél, aki kijelentésével az addig regnáló amerikai elnök leváltására célzott, diadalmasan vigyorgott, mint a tudomány lovagja, aki megvívta és
megnyerte csatáját az áltudományok általa ismert legnagyobb szószólója ellen.
– Badarság – legyintett Péter nyugodtabb hangon. – A lélek meg a szellem kérdése a legkevésbé sem politikafüggő. Kutatásaim
során rájöttem ugyanis, hogy a lélek és a bioelektromágneses tér között sok figyelemreméltó hasonlóság található. Igen, ne nézz így rám, egy lelkipásztor is
végezhet kutatásokat, pusztán kíváncsiságból, szellemének igényes természetéből fakadóan. Tehát, hasonlóság található, olyan hasonlóság, amely hasonlóság a
materialista felfogás számára a legnyilvánvalóbb. Az elektromágneses tér is illékony, mint a lélek. Látszólag testetlen mind a kettő. A lélek pedig nem más,
mint az élettevékenység irányítója, s ha testetlen, elillanhat, a halál után is fönnmaradhat. És ami az élettevékenység irányítása számára fontos: az
elektromos erő rendkívül hatékony. Ha két ember karnyújtásnyi távolságra állna egymástól, és mindegyiküknek egy százalékkal több elektronja lenne, mint
protonja, a taszító erő elég lenne egymilliárd felhőkarcoló száz kilométer magasba emeléséhez! A hétköznapi életben persze ritkán lép fel észrevehető fizikai
taszítás vagy vonzás az emberek között. Ennek az az oka, hogy elektronjaink és protonjaink száma szinte pontosan egyenlő, de nem teljesen pontosan. Mégis,
fésülködés vagy kézfogás közben gyakran tapasztalhatjuk, hogy elektromos szikrák ugranak elő, ami mutatja, hogy az emberi szervezet egésze általában kicsi,
de jelentős elektromos töltéssel bír. Fontos tudni, hogy az elektromos erők szerepe sejtjeink szintjén még jóval nagyobb. A leglényegesebb, hogy szervezetünk
egységes szerveződését nem is tarthatja fenn más, mint a bioelektromágneses tér. Ha szervezetünk egységes és központi szervezőerejét léleknek hívjuk, akkor
fontos észrevenni, hogy az egységes szerveződésnek át kell tekintenie, és össze kell hangolnia szervezetünk összes sejtjének folyamatait. Ilyen
áttekintőképességgel és irányítóképességgel éppen az elektromágneses tér rendelkezik. A sejtekben zajló folyamatokat a legújabb kutatások szerint az
elektromágneses tér irányítja. Az általad egyébként annyira nagyra becsült és tiszteletben tartott fizika épp úgy egy végső elvre vezethető vissza, mint az
élet. A fizika végső elve a legkisebb hatás elve. A biológia végső elve a Bauer-elv, az életelv. A fizika végső elve azt jelenti, hogy minden fizikai létező
az adott kezdeti feltételekből indulva a legkisebb hatás elvének megfelelő viselkedést tanúsít. De hogyan képesek a fizikai tárgyak a fizika végső elvét
követni? Hogyan képesek viselkedésüket egy szellemi elvhez igazítani? Miféle belső érzékelésre van szükség ahhoz, hogy minden körülmények között éppen a
fizikai törvényeknek megfelelő viselkedést tanúsítsák? A materializmus nem tagadhatja meg a fizika törvényeit, mert azok nélkül a fizika tökéletesen
hatástalan lenne. De honnan erednek a fizika törvényei? És hogyan képesek érvényt szerezni maguknak? Ezekre a kérdésekre a materializmus azért nem tud
választ adni, mert a törvények, az elvek nem fizikai létezők, és ezért vizsgálatuk kivezet a materializmus köréből. Minden fizikai létező képes feltérképezni
környezetét, mozgási lehetőségeinek összességét, és ezek közül választja ki a fizikai viselkedéshez tartozót. Ez természetesen azt jelenti, hogy a fizikai
törvények érvényességéből kikerülhetetlenül következik, hogy a fizikai tárgyak viselkedését egy szellemi tényező irányítja. Ha pedig a szellemi irányítás
fizikai tény, és a világ szellemi irányítását maga a fizika igazolja, legvilágosabban éppen a legvégső szinten, a fizika végső elvének szintjén, akkor azt is
beláthatjuk, hogy a biológiai létezők, az élőlények viselkedését a fizikai testek viselkedéséhez teljesen hasonlóan egy másik szellemi elv irányítja. Ha
pedig ez így van, akkor még a bioelektromágneses tér is csak a lélek ruhája, bár talán a legközelebbi, legalsó ruhája, legfinomabb fehérneműje. Életünket
tehát nemcsak a bioelektromágneses tér, hanem még alapvetőbben ez a végső elv, az életelv alkotja. A lélek tehát lényegében azonos az életelvvel! Ha
meggondoljuk, lelkünk mélye felé haladva számunkra egyre fontosabb tartományokra bukkanunk. Lelkünk legmélyén találjuk a személyünk számára legfontosabb,
legszemélyesebb létezőt: életerőnket.
– Minden kétséget kizáróan rendkívül felkészült lelkész vagy! – húzta el a fejét a levegőben elismerően Kornél.
Hogy feldolgozza az elmondottakat, hagyott egy kis szünetet, majd pedig, mint aki fenyegetődzik, felemelt mutatóujjal, mintegy a miheztartás végett
kijelentette:
– Nekem lassan indulnom kell, mert még feladat vár rám. Egyébként meg fáradt vagyok, elfáradtam ebben a komoly, kétségtelenül
érdekfeszítő kommunikációban. Rövidesen lepihenek. De vedd tudomásul, hogy maholnap megépítem a robottestet, amelybe belekerül majd az emberi tudat, mert
hidd el, hogy más milyen formában nem létezik az öröklét, makoghatsz te akármit az örökkévalóságról… már bocsánat. Ez pontosan arra lett kitalálva
elméletben, és arra a célra lesz megvalósítva a gyakorlatban, hogy feltaláljuk azt, ami még nincs, és soha nem is volt! – szemei eszelősen villogtak a
fénytől, amely felgyulladt bennük, akár egy saját ihletében tobzódó, az őrület határán táncoló virrasztó művésznek.
Péter lassan felállt az ülőhelyéről, és olyan pozícióban függesztette fel mozgását Kornél előtt, amely merevedett állapot
által tűzszünetet közölt felé, mint aki éppen kikászálódott az aktuális szerepéből, amit talán még túl is játszott, és készülődött hazamenni, lepihenni.
Csak a kezét nyújtotta barátja felé, és annyit mondott neki:
– Viszlát.
Kornél joviálisan ajtót nyitott neki, mint ahogy az elvárható egy vendéglátótól, hogy aztán visszaüljön a már jól
felmelegedett székébe, összeszedje a gondolatait, melyek a félbehagyott beszélgetésből félig-meddig már elpárologtak, visszagöngyölítse azokat a forráshoz,
majd hogy összeszedetten összegezzen mindent, ami odáig vezethet, hogy kiötöl valami forradalmit, valami más által még sohasem látott és gondolt nagyszabású
kreatív megoldást, amit egyébként nem lehet erőltetni, vagy fellobban magától egy gyanútlan pillanatban, vagy nem. Az elkövetkezendő fél órában
megvacsorázott, lezuhanyozott, majd lefeküdt az ágyára relaxálni kellemes halk távol-keleti zene kíséretében, amibe lassacskán belealudt. Péter ezalatt
hazament, egy kicsit rendezgetett otthon a polcain és íróasztalán, amit soha nem vitt túlzásba, viszont napi szinten minimális mennyiségben igényt tartott
rá. Már nem vacsorázott, mert későre járt, és mert nem volt éhes. Nem kívánt ételt a gyomrába. Pizsamába öltözött, térdre borult puritán kis hálószobájában
az ágyával szemközt a komor fehér falon húzódó Krisztus feszület előtt, és imádkozott. Elmormolta a miatyánkot, ezt minden este szokás szerint megcselekedte,
mintegy a teremtőnek való hálaadás jeléül, majd aludni tért. Ellenben Kornéllal, ő nem tépelődött elalvás előtt semmin sem, hanem a megnyugvás által, amit
az imából nyert, amely minden este valami minden emberben ősi, szunnyadó fényt gyullaszt fel a lelkében, bizalmasan mosolygó lélekkel aludt el. Ilyen
napszakban mindig tudta, hogy most nem az élet és a halál, az erkölcsi kérdések megfejtésének ideje van, hanem a mindennel kibékült ember tiszta fejének és
tudatának törlése következik majd újbóli feltöltése az égiek, az angyalok által, amely ellen hiábavaló bármit is tenni, és nem is kell. Pontosan úgy aludt,
mint ahogy egy bűneiért megbocsátást és feloldozást nyert pap szokott aludni.