Valahol nagyon messze, mindentől távol barátságtalan hegyek és dombok közt, hosszan és lustán egy keskeny folyóvölgy
nyújtózkodik. Párás és mélyzöld színeivel úgy ragyog, akár a smaragd, amit a kopár, szikkadt test ölel. A magasból nézve egy apró zöld festék pöttynek tűnik
csupán, amit véletlenül, vagy inkább, valami kortárs festőművész cseppentett oda az unalmas homokszínű festővászonra. A völgy mélyén több százéves fák között
egy aprócska patak csordogál, amit valahol az útja végén mohón szomjazva elnyel a végtelen homoktenger. Partján, hol vizét vastaghúsú növények levelei
simogatják, nagyon-nagyon régen egy kövekből épített házikó lapul, ami valójába a hatalmas fák miatt tűnhet kicsinek…
Szegény öregasszony mindig csak eddig jut az álmában, még soha nem tudta végigálmodni azt, pedig hát elég régóta él. Ősei
egykoron, egy csendes kerek erdő közepén telepedtek le, de ahogy elsuhant pár évszázad, szinte észrevétlenül odalopózott mellé egy egész kis város.
Minden reggel körbesétálta a kicsinek nem mondható telkét, csodálattal nézte az égbe nyúló tölgyfáit, hallgatta a nyárfalevelek
zizegését, és nosztalgiával emlékezett a kinti budik egykori helyeire. Hát igen, mert mikor megtelik ugyebár, csak odébb kell rakni... egy kicsit, mintha egy
nagyon lassú csigaháza lenne, meg amúgy is, urbanizáció ide vagy oda, ő akkor is ragaszkodott a meg szokott dolgaihoz. Nem vette tudomásul, hogy körülötte a
világ teljesen megváltozott. Volt már Ő annyi féle rendszer polgára, és az is igaz, néha az ellensége is, számtalan módon próbálták őt befolyásolni, hol
kedvesen, hol fenyegetően, nemegyszer erőszakosan, de ő dacolt mindennel, mindenkivel. Háborúk jöttek-mentek, a csizmák csattogását, a bakancsok dobogása,
a lovak nyerítését, a lánctalpak csikorgása váltotta fel. Ő mindenre fittyet hányt, és csendesen tengette életét. Kertjében mesés virágok, számtalan gyógyfű,
gomba mellett, csoda, áldás és némi varázs is lapult. Rossz nyelvek szerint, bár mondani csak suttogva merték, a birtok nem más, mint egy istentelen átokkal
sújtotta Boszorkány Tanya. Hát igen, mint minden pletykának, ennek is volt alapja, de az előítéletekkel szemben a Boszorka, persze csak akkor, ha Nőről van
szó, akár még angyal is lehet. E képesség anyai ágon öröklődik, viszont a tudását csak tanulással és megfigyeléssel lehet csak elsajátítani. A néni
leánykorában, úgymond tetszetős teremtésnek számított, de mára az idő oly mély ráncokat vájt a homlokára, hogy ha nem lenne elég alapos, mentálhigiéniai
szempontokból bizony meglehet, hogy a szántásszerű barázdákba moha, vagy ne adj isten, valami pázsitfűféle is megtelepedne. Néhány kérője ugyan akadt az
eltelt évek folyamán, mint a távolból felélje sodródó csónakok, melyek kikötöttek nála, majd nem sokkal később odébbálltak. Valójában csupán csak egyetlen egy
férfi töltötte ki a szívét szerelemmel. A többi nem volt egyéb, mint futókaland, érzelmi fellángolás, vagy csak arra volt jó, hogy felettese némiképp a
mérhetetlen magányt. Az udvarlók száma a mai világban nem is számít olyan soknak, főként, ha figyelembe vesszük az év-per-pasi arányt, és azt a tényt, hogy
fénykorába akár celeb is lehetett volna, bár akkoriban a média fogalma kimerült annyiba, hogy valaki vagy valakik obszcén rajzokat karcoltak a kocsma meszelt
falára.
Egy igazi nyálkás, ködös őszi reggelen valami sejtelmes belső késztetés által sugallt konok gondolat biztatására elhatározta,
hogy rendet tesz a padláson. Sietve megitta a figyelmeztetően gőzölgő forró kávéját, mint sem törődve az égető fájdalommal, ami mint túlfűtött gőzmozdony
suhant végig a torkán, és amitől percek múlva is pamacsokat eregetett, mintha valami miniatűr, aprócska gejzír tombolna a gyomrában. Belebújtatta lábait egy
fűzők nélküli vastag mamuszféleségbe, amit főként arra használt, ha sietős dolga akadt a „csigaházban”, meg amúgy is, nem hiányzott neki a felfázás, és
felkapott egy ütött-kopott mellényt is. Dús fehér haját, amibe egy piros tincs virított – mint minden rendes boszorkánynak –, egy virágmintás kendő alá
tuszkolta, és szinte önkívületi állapotban nekiiramodott a kamrába lévő padlás létrának. Meglepően fiatalosan gyűrte le a seprűnyél vastagságú, szú rágta
fokokat, és mikor kinyitotta a csapóajtót, az évtizedek által összegyűjtött por és piszok hullott a nyakába, mintha az eltelt évek, csintalanságból hordta
volna oda neki, és csakis erre a pillanatra várva. Egy hatalmasat trüsszentett, és meglehet, hogy nem csak fent jött ki némi pára. Kidugta fejét a négyzet
alakú nyíláson, mint valami kíváncsi mezei pocok, megvárta, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Törött tetőcserepeken, beszűrődő fénysugárban a
porszemcsék táncoltak, kicsit olyannak tűnt neki, mintha távoli, csillagköd fátyol lenne. Egy darabig ott állt a két világ között, mert valljuk be, a padlás
olyan, mintha az ember a mennybe menne, vagy lehet olyan érzés, mintha egy másik univerzumban lépnénk át? Ha ez valóban így van, akkor az öregasszonyé
bizonyára az is volt. Egy időkapszula. A múltjának, tárgyi emlékeinek raktára, és a sok haszontalannak tűnő lom között volt olyan is, ami fájó érzést keltett
benne, és olyan is akadt, ami a veszteséget. Tekintette a tulipánokkal díszített faládát kereste. Kereste? Pontosan tudta hol van, pont ott, ahol vagy ötven
éve hagyta. Óvatosan lépett át a lenti világból, érdekes, mikor az ember nem a „földön” áll, akkor valahogy másképpen megy, kicsit próbál könnyebbnek lenni,
nem mintha számítana, de valahogy nyújt egyfajta biztonságérzetet. A faládával szemben egy hintaszék állt, hogy miként cipelte ide annak idején, arra nem
igazán emlékezett. Nagyon masszív, a század előtti bútordarabból nem sajnálták az anyagot az egykori mesteremberek. A látványától, szakmáját értő vérbeli
régiségkereskedőnek is benedvesedne a tenyere, mint egy kamasz gyereknek, mikor az első aktus lehetőségének elérhetősége kézen fogható közelségbe kerül, bő
kétórás nyelves csókolózás és tapizás után. Szertartás szerű mozdulattal húzta le róla a szarvas mintás takarót, ami szinte makulátlan tisztasággal óvta meg
az eltelt évek piszkától. A széket kicsit közelebb húzta a ládához, hogy kényelmesen elérje annak tartalmát, majd lassan, könnybe ázó szemekkel belezuhant a
székbe, reszkető kézzel nyitotta ki a ládát, és oda sem nézve ki vette belőle a legfelső levelet.
Egykoron hófehér boríték, mára okkersárga „ruhát” öltött. Tustollal írott címzés alvadt vér benyomását keltette benne, régi
módú hímesen rajzolt betűk, mintha a szerelme hangján szólna hozzá. „Sárga Pirtincsia, Kerekberek Fő útcza 1”. Végig cirógatta a papír bőrét, és egy
pillanatra szinte érezni vélte a szerelme kezének érdes, de meleg tapintását. Egy könnycsepp úgy csorgott le arca ráncain, mintha higanycsepp lenne, a
mellénye alá bújva a szívéig folyt, majd szétáradt testében a fájdalom. Kihúzta a levelet oly óvatosan, mint aki attól tartana, hogy annak tartalma szétgurul,
és soha többé nem találja meg. Kettéhajtott levélen kissé átütött a tinta, és a hajtásnál, már be is repedezett. Mielőtt elkezdte volna olvasni, egy nagy
levegőt vett, bár, nem mintha tudna változtatni rajta, meg amúgy is, betéve tudta azt a kis versikét, amivel a szerelme oly régen elbúcsúzott tőle.
Álmaim, mint papírhajó, miből a valóság galacsint gyúrt,
és hanyagul,
a bánatom tócsájába vet.
Teli a szívem.
Teli van veled.
Üres kezem,
búcsút int neked.
Ne lásd az arcom.
mikor mennem kell
A reggelek,
most már nélküled jönnek el.
Ne lásd, hogy sírok
ezért csak írok
neked.
De gondolok rád,
itt vagy bennem.
Odabújok hozzád,
mikor becsukom szemem.
– Jaj, Sanyi, a rohadt életbe... miért mentél el, és hová? – tört ki az öregasszonyból, aki hirtelen legalább még tíz ével
öregebb lett.
– Ezért jöttem fel? Hogy fájjon? Hogy emlékezzek? – mondta az egyik szarufa alatt kuporgó, fésülködő asztalhoz tartozó,
megrepedt tükörnek, amibe a sápadt arcú tükörképe a vastag porréteg alól nézett vissza rá.
Egy méretes kaszás pók takaros hálót szőtt köré, és kíváncsian bámulta őt. A néni próbált felállni a székből, neki is
veselkedett, de pár centi után visszahuppant. Csontos újai között a levél minden szívverésnél rándult egyet, a lassan bezáródó szemhéjai közül rögvest
agy két tucat könnycsepp rög szökött ki, majd szétszaladtak arca ráncai mentén, ami a padlás porával keveredve egy maszatos kis gyerek benyomását keltette.
Hagyta, hogy a lehunyt szeme egy mozivászon legyen, melyen most is, mint oly sokszor már, szépia színekbe peregni kezdtek az élete emlékképei…
Úgy emlékszik, mintha tegnap lett volna. A nyarat a keresztanyjánál töltötte a fővárosban. Szinte minden nap tettek egy kis
sétát a közeli Ligetbe, olyankor felvehette a legszebb ruháját, igaz, ezzel volt neki kettő. Ezt is keresztanyustól kapta, mondván, „amíg a városban vagy
édes lányom, addig úri hölgy leszel, nem pedig parasztlány. Itt amúgy is a ruha teszi az embert!" Észrevette szinte egyből a változást, mert az úri emberektől
kezdve a lovászfiúkig kalapot emelve, mosolyogva, előre köszöntek neki. Nagyon tetszetősnek érezte benne magát. Csupa fodor, meg bodor, és a fűző úgy kiemelte
a melleit, mint a falujába a szomszédasszonynak, aki a nyitott ablakon kihajolva kirakta őket a párkányra. Kicsit pironkodott is érte, és mindig azt nézte,
hogy mikor kacsint ki valakire valamelyik bimbója. A legfurább viszont – amit csak keresztanyusnak mert megsúgni – az a bugyogó volt, ami ehhez a ruhához
dukált. Még sosem volt rajta e féle fehérnemű, sőt úgymond, semmilyen se – mert odahaza a lányok, nem hordanak ilyesmit– és az volt a legviccesebb benne,
hogy azon a helyen egy hatalmas lyuk tátongott. Meg is kérdezte keresztanyust, hogy ez meg minek ide, mert értelmét, nem igen látta.
– Te kis butus, azért van rajta, hogy ha el akarsz menni a toalettre, akkor ne kelljen teljesen levetkőznöd – válaszolt
szelíden az asszony.
– Mármint a budira? – kérdezett vissza.
– Hát persze, de mi itt a városban toalettnek hívjuk – válaszolta keresztanyus.
– És mi van, ha mellé megy? – kérdezett vissza ő.
– Kimosod – mondta mosolyogva, és a szőke hullámos haját kissé összekócolta neki.
Most is mint mindig, a kedvenc padjukon ültek, amit hála az égnek egy árnyas fa alá helyezett valami nagy okos, de az is lehet,
hogy a fa nőtt mellé. Már augusztus vége volt, és a Liget lombos lakói is kezdték érezni a változást, ugyan a leveleik még zölden integetnek a majdnem forró,
késő nyári szélben, de már korán sem voltak olyan üdék. Kissé bágyadt volt minden, ők is, máskor csak kedvesen fecsegtek, időként fel-fel kacagva, főleg azon,
hogy némely hölgy miféle kalapot hord, meg azon is, hogy egyes feminista nők – ezt a szót nemrég tanulta – nadrágot hordanak, meg monoklit, és úgy
viselkednek, mint a férfiak, igaz mikor véletlenül kicsit mélyebbet szívnak a cigarettájukba, hangosan köhécselni kezdenek, és nem egy esetben a bokrok mögé
menekülnek, ki tudja miért? De keresztanyus, most idegesen feszengett, mert ma reggel nem jött a postás, sőt délben sem. Egyetlen fia önként jelentkezet
hadszolgálatra, hiába rimánkodott neki napokon át, hogy ne tegye, meg hogy kisfiam, nézd meg mit tett apáddal a háború! Oda az egyik lába! Ha szerencséd lesz,
neked a másik lesz oda, és akkor járhatok akár egy pár cipőben is. De az apja büszkén tekintett fiára, bár igaz, egy szót se mert szólni. Azóta eltelt egy
félév, és ezidáig mindössze két levelet kapott, és azt is persze gondosan cenzúrázva. A háború javába tombolt, de túl messzi még ahhoz, hogy a hétköznapokon
meglátszódjon. Egyedül az utcán peckesen sétálgató fiatal egyenruhások szaporodtak meg, akik kissé szemtelenül, hol fütyörészve, hol pedig szavakkal fejezték
ki tetszésüket szinte minden nő láttán, bár némely hölgy kifejezetten megörült a bókoknak, de többség csak mosolyogva elfordult. Az idősebb férfiak, akik
átélték már az előző világháború poklát, sajnálkozva nézték őket, ők már tudták, hogy mi vár rájuk, most rajtuk a sor, és azt is sejteni vélték, hogy a város
nemsokára átalakul egy hatalmas kaszárnyává.
Keresztanyus még alig múlt negyven, neki nem volt piros tincs a hajába, de mégis hihetetlenül jó megérzései voltak. Hirtelen
felpattant a padról, és meglehetősen izgatottan felkiáltott:
– Megjött a postás!
– Akkor menjünk haza? – kérdezte Pirtincsia.
– Igen! De lehet, hogy ismét tévedek, és csak a remény súgja… – de keresztlánya szavába vágott.
– ... hogy levelet kaptunk Andristól. Én is érzem! – felelte lelkesen a lány.
– Keresztanyu, most azonnal menjünk! – kiáltott fel izgalmában.
Egész nyáron erre a levélre vártak, végre valami hír a fiúról. Nincs rosszabb annál, mint nap mint nap egy levélre várni,
főleg, ha egy szem gyermekéről van szó egy aggódó anyának. Azon nyomba felpattantak a padról, és sietős léptekkel, majdhogynem futva szedték a lábukat.
Ilyenkor, mikor az embernek sürgős dolga akad, szinte törvényszerű, hogy minden járókelő szemben jön vele, úgy cikáztak a népek között, mint a libák, akik
cefrévé rohadt epret ettek a fa alól. Nagy igyekezetükben hol egy pipát vertek ki némelyek szájából, hol pedig nyalókát, a gyerekek kezéből, amitől Pirtincsia
igencsak meg fog lepődni, amikor otthon keresztanyusnál leül a konyhába a hokedlire, mert valamiként az egyik pálcikás édesség ráragadt a csodás szoknyájának
ülepére. Átrobogtak a tó feletti hídon, ám hirtelen keresztanyus megtorpant, mert egy csendőr és annak lova útjukat állta, és mindenek tetejében, a
szolgálatban lévő állat ép az arcába prüszkölt.
– Komisz jószág – dörmögött félhangosan anyus, de persze a rend éber őre sem hagyta ezt szó nélkül.
– De sietős Hölgyem! Nem zebra ez a ló, hogy átgázoljon rajta!
– Jaj, elnézést kérünk – mondta Pirtincsia –, tudja meg, jött a postás, azért sietünk! – szabadkozott a lány.
– Hát igen, a postások, már csak ilyenek, jönnek-mennek, de attól még nem kéne megkergülni! – de közbe arra gondolt, hogy ha
a neje, így fellelkesülve várná a postást, akkor becsomagolná egy papírdobozba, és visszaküldené anyósához, Pilisvörösvárra.
A „hölgyek” nem igen törődtek azzal, hogy mit morog a bajusz pandúr, már csak néhány háztömb, és hazaérnek. Teljesen
kimelegedtek a sietségtől, patakokban folyt róluk a veríték, és kis híján Pirtincsia bugyogója a bokájáig csúszott, és fogalma se volt arról, hogy miként
kell azt illendően visszarángatni az eredeti helyére. Épp mikor ezen gondolat végigsuhant benne, széles mosoly kíséretében szembejött velük a postás...
– Jó napot Asszonyom! Az imént kapott egy levelet a fiától, beraktam a ládába – mondta boldogan a postás.
A két nő egyszerre válaszolt:
– Tudjuk!
Postás kissé meglepő képet vágott azon, hogy ezek meg honnan a francból tudják? Sokszor próbálta már a nőket megfejteni,
de lassan rá kellett jönnie, hogy ő erre teljesen képtelen, a végén arra a következtetésre jutott, hogy minden nő lelke mélyén bujkál egy kis boszorka.
Nem is olyan buta ez a postás.
Keresztanyus szinte kettétépte a levélládát, még szerencse, hogy férje otthon volt, mert különben simán berúgta volna a
bejárati ajtót, még így is az egyik lazább üveglap egy pillanatra előre bukott, de végül sikerült megkapaszkodnia az ajtókeret egy kiálló fa szálkájában, és
a nagy ijedelmében kissé bepárásodva visszacsusszant a helyére. Férje a konyhában ült, épp egy kis füstölt kolbász véget nassolt, és mintha egy dizájner
mikrofon lenne a szája előtt, megszólalt.
– Téged meg mi lelt, utoljára akkor néztél így rám, mikor rád jött a szülés?!
Az asszony úgy lobogtatta a levelet, mint Petőfi a tizenkét pontot.
– Levél a fiunktól – felelte könnyes szemmel.
Erre a férje is félretette a kolbász csonkot, és a levél felé kapott, de félúton meggondolta magát, mert rájött, hogy ha ezt
megtenné, a legjobb esetben is gipszbe öntött kézzel töltené a következő öt hetet. Így hát csak ennyit mert mondani.
– Nem kéne kibontani és elolvasni?
– De, persze, rögvest... és ha rossz hír van benne? Inkább csak nézegessük, és gondoljunk arra, hogy telis-teli van jobbnál
jobb hírekkel – hadarta az asszony.
– Na, ha nem mered kibontani, akkor majd én megteszem! – szólt rá mérgesen a férje.
– Gáspár! A múltkor is, mikor te bontottad fel, csak csupa rossz dolog volt benne!
– Ja, Lajos a disznó, amit a nővéred szomszédja nevelt nekünk levágásra, elpusztult, mert az a zabagép keresztben akarta
lenyelni a csöves kukoricát!
– Szerinted ez nem rosszhír? – vágott a szavába.
– Nekünk nem, hisz akkor fizetem volna neki, ha a böllér nyuvassza ki – szólt egyre idegesebben a férj.
– Keresztanyus – mondta kedvesen Pirtincsia –, adja ide nekem a levelet! Ha két tenyerem közé szorítom, megsúgja, hogy mi áll
benne. Kérem szépen! Ha rossz hír, akkor csak szép csendben leteszem ide, az asztal sarkára. Jó így?
– Nem bánnom lányom, te olyan vagy, mint az anyád – súgta halkan anyus.
Ezzel átnyújtotta neki a levelet. Pirtincsia nagyon óvatosan, mintha egy kisded lenne, megsimogatta, és ebben a pillanatban a
piros tincs a hajában lángolni kezdet, miként a hulló csillag felcsillan, majd ahogy jött a varázs, úgy el is illant.
– Hazajön Anyus! Nemsokára, igaz, csak három napra, és két éjszakára, de hazajön, és van benne egy fotográfia is. Ő és a legjobb barátja.
– Köszönöm neked kedves lányom! – mondta sírós hangon anyus, és örömében homlokon csókolta a lányt.
Remegő kezekkel bontotta fel a borítékot, és ahogy kihúzta a levelet, kirántotta vele a képet is, ami nagyon lassan,
jobbra-balra hintázva ereszkedett, a konyha ezerszer felsúrolt kövére, de Pirtincsia utána kapott, és még időben elkapta, akkor látta meg először Sándort.
Olyan erővel söpört végig rajta a vonzalom, hogy lábaiból kiröppent minden tartás, és a legközelebbi hokedlire huppant, ekkor tört ketté a nyalóka fa
pálcikája, és ekkor tört pálcát az örök szerelem a sorsa felett....
***
Hideg szél fújt be a cserepek alatt, mely libabőrt szórt szét a néni testén, lassan kinyitotta szemeit, nem akarózva bár, de
visszatette a levelet a ládába, gondosan becsukta a tetejét, végigsimította azt, és közben Sándorra gondolt.
– Visszajövök hozzád – súgta neki azon a kedves, de még mindig lányos hangján.
Erőt vett magán, felállt a hintaszékből, betakarta a széket, és mielőtt lemászott volna a létrán, visszanézett, még mindig
sírt. Hogy lehet valakinek ennyi könnye? – gondolta magában.