Mary és szülei egy távoli vidékről költöztek a kis városkába, Bad City-be. Azért hagytak fel a vidéki élettel, mert azt gondolták, a városban több lehetőségük lesz, hogy életüket még jobbá tegyék.Házuk a város szélén álldogált. Szomszédjuk nem sok volt, azok is távolabb tőlük. Így teljes volt a nyugalom. Legalább is azt gondolták. A hatalmas házat, egy fiatal nőtől, Katharina Bross-tól vásároltak meg. Katarina kedves nőnek tűnt. Barátságos volt a családdal. A házban régen a nő szülei éltek. Régen meghaltak, és a nőnek a munkája miatt nem jutott ideje a ház rendben tartására, így kénytelen volt eladni. A család számára szimpatikus volt a fiatal nő, és a ház is nagyon tetszett nekik. Ez volt az első, amit megnéztek, és elsőre beleszerettek. Gondolkodás nélkül vették meg. Mondhatni vesztükbe ugrottak.
      A ház mögött egy erdő, egy kisebb régi temető, és egy elhagyatott vasúti sín helyezkedett el, egy rég bezárt állomással, amin a városnév tábla (Bad City) még fent volt. Igaz, kopott volt, és égtelenül nyikorgott, mikor a szél fújta, de azért ott lógott. Hozzá tartozott az állomáshoz. Igazából mivel nem zavart senkit, így nem is nagyon foglalkoztak vele. Ott volt, és kész. Az a vasúti vágányt már sok éve nem használták. Már régóta csak a rozsda járt rajta. A család nem is kérdezett erről semmit, szinte figyelmen kívül hagyták.
      A városiak fülébe, hamar eljutott a hír, hogy a régi Bross házba új lakók költöztek. Már is az lett a fő téma, vajon a család meddig bírja a kísértet házban. Mivel kicsi városka volt, így a pletykák is hamar mentek a környéken. Nyilván nem annyira terjedt, mint egy vidéki területen, ami még kisebb, de a városkában híres volt a Bross lakás.
      Egykoron, Arthur Bross volt az ottani vasútállomás egyik dolgozója. Szinte mindenki ismerte a vasutas férfit. Felesége is népszerű volt az ott élők körében. Kedves, segítőkész, dolgos emberek voltak. Mindenki kedvelte őket. Beszédes emberek voltak, szerették a társaságot. Ám egyszer csak rejtélyes módon nyomuk veszett. Az emberek, lányukra, Katarinára kentek mindent, hogy ő tette el láb alól a szüleit. A találgatásokból sokféle rejtéjes törénet született.
      Azt beszélték, Katarina csak meg akarta kímélni őket a szenvedéseiktől. Miszerint Arthur Bross esténkét hallotta, ahogy egy vonat el halad az ablakuk alatt, azonban soha nem látta. Valamint egyéb furcsa dolgokat kezdett produkálni, ami a család számára kellemetlen, és ijesztő volt. Azt is beszélték, hogy az öreg vasutas annyira belebolondult, hogy elvesztette munkáját, hogy szellemeket is látott, sőt azt is terjesztették, hogy őt magát is megszállta egy démon. Viselkedése egyre ilyesztőbb lett a család számára.
      Mary egy teljesen átlagos kislány volt. Legalább is eddig ő azt hitte, hogy átlagos. Barna haja, és ragyogó zöld szemei voltak. Közép magas, vékony testalkatú gyermek. Házuk udvarában még egy játszótérnek is biztosítottak helyet a kislány nagy örömére. Volt az udvaron csúszdája, hintája, mászókája, és a nagy kedvenc, a közepes méretű babaház, amit berendezett babái számára. Sok időt töltött ott. Az egyik kedvenc játéka volt. Szerető családban nevelkedett. Szülei dolgoztak, ő pedig iskolába járt, alsó tagozatra. Második osztályba. A férj, Albert, felesége Julia között nagy harmónia uralkodott. Sok éve voltak már együtt, és ez az összhang mindvégig megvolt köztük.
      Boldog gyermekkora volt, szülei igyekeztek mindent megadni egy szem gyermeküknek. Anyukája és apukája sokat babusgatták, szeretgették, becézgették őt. Minden este a szülők együtt fürdették, és közösen olvasták, és játszották el neki az esti mesét. Megtartották a szülinapi zsúrokat, és az ünnepeket is nagycsaláddal ünnepelték. Mary kedvenc ünnepe a karácsony volt. Ilyenkor mindig együtt díszítették a karácsonyfát, együtt készülődtek, sürögtek, forogtak a konyhában. Várták a nagyszülőket, és rokonokat.
      Az iskolában jó tanuló volt, sok barát vette körül a kislányt. Sokat játszottak egymással, hol Maryék lakásában, hol pedig a barátai hívták meg őt magukhoz. Szerettek együtt lenni, jól megértették egymást. Szinte soha nem vesztek össze, de azért persze ez is megesett. Ilyenkor mindig a szülők békítették meg őket, egy finom kakaóval, és egy kis sütivel. Ez mindig bevált. A harag, ami nem is volt igaz, hamar tovaszállt a gyermekekből. Miután megitták a kakaót, és megették a sütit, folytatták a játékot tovább.
      Az idő múlásával Mary szülei terveztek gyermekük mellé egy másik kisbabát. Erről Mary is tudott, és nagyon várta, hogy végre legyen egy kistestvére, akit majd ő is babusgathat. El is tervezte, mire fogja majd megtanítani, ha már nagyobbacska lesz a kistesója. Mindig azt mondta, majd ő kíséri óvodába, iskolába. Sőt, még a játékait is szívesen megosztja vele. Szülei nagyon büszkék voltak, hogy lányuk ennyire jólelkű.
      A szülők mindent megtettek azért, hogy mielőbb sikerrel járjanak. De a hosszú próbálkozás nem hozott eredményt. Aggódtak, és egyre feszültebbek lettek emiatt. Igyekeztek, hogy Mary ebből semmit ne vegyen észre. Azonban életükben ekkor lépett be igazán az a változás, amire álmukban sem mertek gondolni. Orvosról, orvosra jártak, míg Mary iskolában volt. Keresték, mi lehet az oka, hogy az asszonynak nem sikerül teherbe esnie, a sok próbálkozás ellenére sem. Vizsgálat vizsgálatot követett, de az orvosok nem találtak semmit a párnál. Nem értették, mi állhat az egész mögött. Boldog, kiegyensúlyozott családban éltek, jó munkahelyük volt, jól is kerestek. Nem volt köztük feszültség, nem veszekedtek. Még sportolásra is jutott idejük. A szülők egyre inkább ingerültté kezdtek válni. Ha egyszer minden rendben van velük, akkor miért nem sikerül? Érzéseiket már a kis Mary elől sem tudták takargatni. Nagyon szerették volna a kisbabát, és a sok csalódás, a rengeteg vizsgálat, az örökös falakba ütközés, már nem volt jó hatással rájuk. Egyre inkább stresszeltek, csak ezen járt minden gondolatuk. A boldog életük ekkor kezdett fenekestül felfordulni.
      A kis Mary életében is olyan változás történt, amire soha, eddigi élete során nem számított. Szülei, már nem azok a vidám, jókedvű emberek voltak, mit eddig. Szomorúak lettek, befelé fordultak. Az apján lehetett jobban észre venni, anyja igyekezett tartani magát, mert hát már volt egy gyermeke, akiről gondoskodnia kellett, nem hagyhatta magára saját bánata miatt. Elmaradozott az a sok sok szeretgetés, amiben eddig részesült. Mostanra csak egy egy puszit kapott, rövidebb ölelést. Vagy egyáltalán nem volt ölelés. Elmaradt a sok nevetés, kevesebbet játszottak, apja kezdte teljesen kihúzni magát a család életéből. Egyre többször járt el otthonról, a munkából később ment haza. Vagy ha otthon is volt, a hálóba vonult, és a telefonját nyomkodta. Mary nem volt buta gyerek, érezte, valami nincs rendben a szüleivel.
      – Anyukám – kezdte egyik este, mikor anyja elolvasta az esti mesét –, valami baj van?
      – Miért kérdezed ezt kicsikém? – kérdezte anyja meglepetten.
      – Igaz, hogy még kicsi vagyok, de érzem, hogy már nem vagytok olyanok, mint régen. Apa későn jött ma is haza. Régebben sokkal előbb itthon volt már, és játszott velem. Egy ideje nem játszik velem annyit. És ez nekem rosszul esik.
      – Ohh! Kicsikém! Apa nagyon sokat dolgozik mostanában – mentette ki az asszony a férjét, bár belül tudta, a kislány igazat beszél.
      – Csak fáradt, de hidd el, nagyon szeret téged – válaszolt anyja.
      – De anya! Valami nincs rendben. Elmondod, hogy mi az? – folytatta tovább Mary a faggatózást.
      – Nincs semmi baj Kincsem, hidd el! – zárta le anyja a beszélgetést.
      – Aludj jól szívem, holnap iskola. Szeretlek.
      – Én is szeretlek anya! – köszönt el a kislány, majd álomra hajtotta fejét.
      Miután anyja kiment a szobából, a nappali felé vette az irányt. Volt még dolga, amire most jutott ideje, hogy befejezze. Várta még a vasalatlan ruha, a férje munkaruháját is ki kellett vasalnia. A férje, egy jó hírben álló ügyvéd volt. Sármos, mindig kedves ember. Szerették is a kollégái, hölgy munkatárasai körében pedig nagyon népszerű volt. De soha nem használt ki egyetlen alkalmat sem, hű volt a családjához. Felesége tudta is, hogy férje bárkit megkaphat, de teljesen megbízott benne.
      Julia kedvtelenül kezdett bele a vasalásba. Albert ingjeivel kezdte, amit utána vállfára akasztott, ész a szekrényajtókra lógatott. Majd a nadrágok következtek. Közben nagy sóhajok hagyták el ajkát. Azon gondolkozott, miért nem lehet másodjára is gyermeke. Albert eközben az ágyon ülve meccset nézett. Igaz, nem nagyon fogta fel, mi történik a tévében, mert belül teljesen máshol járt.
      – Albert! – szólította meg Julia.
      – Albert! – szólt ismét, de a férfi meg sem hallotta.
      – Albert! – szólt Julia ezúttal fennhangon.
      – Mi az? Szóltál? – riadt fel Albert.
      – Már háromszor! – felelte Julia.
      – Ne haragudj, elgondolkoztam. Mit szerettél volna mondani?
Julia kikapcsolta a vasalót, és Albert mellé ült.
      – Szerinted mi lehet az oka, hogy Marynek nem lehet testvére?
      – Ha tudnám Julia, akkor most azt hiszem, nem itt ülnénk, hanem igyekeznék tenni ellene – felelte Albert kissé dühösen.
      – Megpróbáljuk újra? – kérdezte a nő.
      – Már százszor megpróbáltuk Julia! Miből gondolod, hogy most sikerrel járunk?
      – Nem tudom, csak nem szeretném feladni. Nem tudom ennyivel lezárni, hogy már százszor megpróbáltuk, és ennyi. Én nem érem be ennyivel.
      – Akkor mit szeretnél Julia? Mesélj, mit tegyek még? – mondta Albert, most már hangosan. – Nem tudok csodát tenni, hogy végre teherbe ess.
      – Halkabban kérlek, felébred Mary – csitította férjét Julia. – Nem azt mondtam, hogy csodát tegyél, csak azt, hogy ne adjuk fel. Ez nem hiszem, hogy olyan nagy kérés.
      – Elegem van Julia! – válaszolt Albert. – Elegem van a sok hiábavaló próbálkozásból – azzal felöltözött és elindult a kijárat felé.
      – Most hová mész? Albert?
      De a férfi nem felelt. Becsukta maga mögött az ajtót, és távozott. Julia nem értette az egészet. Férje még soha nem tett ilyesmit. Leült az ágyra, és halkan sírni kezdett. Egyszer csak Mary jelent meg az ajtóba, és halkan megszólította anyját.
      – Anya – suttogta.
      – Anya! – folytatta, mikor látta, hogy Julia nem figyel rá.
      – Mary? – emelte fel fejét a nő.
      – Hát te? Mit csinálsz itt? Már rég aludnod kellene, holnap iskolába mész.
Mary odaült anyja mellé, és a vállára hajtotta a fejét. Julia kedvesen átkarolta gyermekét.
      – Miért sírsz? – kérdezte a kislány.
      – Nem sírok! – felelte anyja.
      – De látom, hogy könnyes a szemed. Miért nem mondasz el nekem mindent?
      – Még kicsi vagy Mary! Vannak olyan dolgok, problémák, amiket a felnőtteknek kell megoldani, és nem a gyerekeknek. És ez most egy ilyen dolog kedvesem.
      – De anya! Én segíteni szeretnék neked. Nem szeretem, ha szomorú vagy!
      – Kedves vagy, de nem tudsz segíteni Mary! Most pedig gyere, visszakísérlek a szobádba. Reggel fáradt leszel.
      – Rendben! – fogadta el Mary anyja szavait.
Igaz, bántotta, hogy anyja nem vonja be a dolgokba őt. Mikor a szobába értek, Mary lefeküdt, és újra kérdezni kezdte anyját.
      – Anya!
      – Igen?
      – Betakarsz?
      – Persze kicsim!
      – Köszönöm! És ideülsz egy kicsit mellém, amíg elalszom?
      – Ideülök szívem!
      – Anya! Apa elment, igaz? – folytatta a kislány.
      – Igen Mary! Apa elment.
      – És hazajön?
      – Persze, hogy hazajön. Soha nem hagyna el téged.
      – Miért vesztetek össze? Kérlek meséd el?
      – Elég Mary! Ne faggass, kérlek! Légy szíves feküdj le, és alvás. Rendben?
      – De anya – a kislány nem adta fel.
      – Mary! Elég! – szólt anyja dühösen, majd felpattant az ágy széléről.
      – Jó éjszakát!
      – Anya… Még ne menj el… – de mire azt kimondta, anyja becsapta maga mögött az ajtót, magára hagyva a kis Maryt.
      A kislányt nagyon bántott, hogy anyja így kiviharzott a szobájából. Szerette volna, ha még marad, és megvárja, míg elalszik. Szerette volna, ha megsimogatja, babusgatja, puszilgatja. Ahogy régebben is tette. De ez ma este elmaradt. Ez volt az első este, hogy Mary könnyes szemmel aludt el.
      Julia visszaszaladt a szobájukba, és ismét zokogásban tört ki. Tudta, hogy ez nem mehet így tovább. Maguknak is, és gyermekének is árt ezzel a viselkedéssel. Meg akarta kímélni Maryt ezektől a dolgoktól, amiken most keresztülmennek. De a kímélet helyett, most már csak árt neki. Nem tudta mitévő legyen. Albert sem állt már mellette. Azt gondolta, az lesz a legjobb, ha letesz, a második gyermek témáról. Elengedi, és megpróbálja rendbe hozni azt, ami most elromlani látszik.
      Befejezte az elmaradt házimunkát, kivasalta a ruhákat, elmosogatott, elpakolt, rendbe tette a ruhákat. Későre járt, mikor végzett mindennel. El is fáradt. Letusolt, majd felvette hálóingjét. Még egyszer benézett Maryhez, aki addigra elaludt. Oda ment hozzá, és megsimogatta az alvó gyermek arcát.
      – Szeretlek! Minden rendbe fog jönni! Te vagy az egy szem kincsem, és érted bármire képes vagyok! – súgta a fülébe.
      Nézte a kislányt még pár percig, aztán kiment a szobából. Ahogy a háló felé tartott, ránézett az órára. Nagyon későre járt, és Albert még sehol nem volt. Nem tudta hová ment, és azt sem, mikor tér haza. Sóhajtott egy nagyot, és lefeküdt aludni. Hosszasan forgolódott, és minden féle gondolat suhant át a fején. Aztán végre nagy nehezen el is aludt.
      Reggel mikor felébredt, egyből az ágy másik oldalára nézett. Albertet kereste, aki békésen aludt mellette. Halkan kelt fel, nem akarta felébreszteni férjét. Kiment a konyhába, hogy reggeli kávéját elkészítse, és elcsomagolja Mary iskolai ennivalóját. Tízórait és uzsonnát csomagolt neki. A kislány az iskolában ebédelt, így azzal neki nem volt dolga. Miután a kávé lefőtt, Julia pohárba töltötte. Illetve csak akarta, mert annyira el volt gondolkodva, hogy a bögre kicsúszott a kezéből, és hatalmas csörömpölés közepette ért földet, ahol szintén nagyot szólt. Julia megszeppenve állt a cserép kupac fölött. Tekintete egyből a hálószoba felé irányult. Figyelte, hogy férje vajon felébredt e a zajra. És igen. Albert felriadt, és hangos zúgolódással ment a konyha felé.
      – Mi a csuda folyik itt Julia? – kérdezte ingerülten.
      – Bocsáss meg, nem akartalak felkelteni. Véletlen kiesett a kezemből a bögre.
      – Figyelj már oda kicsit jobban – teremtette le férje.
      Julia nem szólt semmit, lehajtott fejjel elkezdte összeszedni a cserepeket, amelyek itt-ott el is vágták a kezét. Feltakarította a cserepeket, fájó, vérző kezét lemosta a csap alatt, majd beragasztotta. Miután ezzel végzett, elővett egy másik bögrét, amibe kiöntötte kávéját. Majd leült, hogy megihassa. Szíve sajgott, szorított. Nem értette, hogy férje miért lett ennyire ellenséges vele.
      A kávé után elkészített Mary számára egy finom kakaót, amit minden reggel elkészít, és bevisz neki a szobába. Azzal ébreszti gyermekét, mióta él. Ez nem volt másképp ma sem. Vitte a kislánynak a meleg kakaót. Benyitott a még alvó kislány szobájába, és odaült az ágya szélére.
      – Jó reggelt! – suttogta a kislány fülébe. – Megérkezett a finom kakaód – mosolyogta, és közben simogatta a gyermek arcát, aki lassan nyitni kezdte szemeit.
      – Jó reggelt anya! – válaszolt Mary. – Köszönöm a kakaót. Tedd csak le kérlek, mindjárt megiszom – felelte, de érezhetően dühös volt anyjára, amiért előző este csak úgy ott hagyta őt.
      – Jót aludtál kisbabám? – folytatta anyja, de Mary nem volt beszédes kedvében.
      – Nem igazán.
      – Valami baj van Mary?
      – Azt szerettem volna, ha tegnap este itt maradsz, és megvárod, míg elalszok. Azt szerettem volna, ha adsz egy jó éjt puszit, ha átölelsz, ugyan úgy mint régebben. Arra nem számítottam, hogy rám csapod az ajtót, és magamra hagysz – válaszolt a kislány.
      Anyja szeme tágra nyílt, majd elszégyellte magát. Tegnap este valóban nem viselkedett túl szépen a lányával. Amibe akkor hirtelen bele sem gondolt, csak azt érezte, most azonnal ki kell mennie a szobából.
      – Igazad van Mary! Sajnálom, és szégyellem magam. Valóban ezt kérted, de én nem tettem meg. Bepótoljuk rendben?
      – Rendben – felelt a gyermek.
      – Gyere, öltözz fel. Előkészítem a ruhádat.
Míg Julia a szekrényben ruhát keresett, Mary kérdezgette.
      – Anya! Apa haza jött?
      – Igen kicsim, még alszik.
      – Átmehetek hozzá?
      – Menj csak. Addig ide teszem a ruhádat – válaszolta Julia, kissé aggódva.
Remélte férje nem teremti le a kis Maryt amiért felkelti. Mary boldogan sietett szülei szobája felé, ahol apja aludt. Nagy örömmel ugrott Albert mellé, aki erre felriadt ismét.
      – Apa! – fogadta a kislány, majd meg ölelte volna apját, de nagy örömben véletlenül megütötte a férfi arcát.
      – Mi az isten van már megint? – dühödött fel Albert. – Mary, nem tudsz vigyázni? Ezt nem hiszem el. Reggel pohár csörgésre riadok fel, most meg rád, hogy pofán versz. Hagyjatok már békén.
      – Ne haragudj apa! – kért bocsánatot a kislány. – Csak hozzád akartam bújni, mert tegnap este nem jöttél be hozzám.
      – Te ne haragudj szívem! Nem akartam veled kiabálni, csak megijedtem – válaszolt Albert bűnbánóan. – Gyere, bújj ide apádhoz – invitálta a kislányt.
Mary lelkesen ölelte meg apját.
      – Elkísérsz az iskolába apa? – kérdezte Mary.
      – Persze drágám. Máris felöltözök, és indulhatunk, ha te is készen állsz – válaszolt Albert.
      – Még fel kell öltöznöm nekem is – mosolygott a gyermek.
      – Hogy hogy? Nem így jössz? – viccelődött apja.
      – Buta apa – nevetett Mary –, hiszen ez pizsama, nem látod?
      – Valóban? Akkor nyomás öltözni! – nevetett apja.
Mary boldogon szalad ki a szobából, egyenesen az ő szobájába, ahol kikészített iskolai ruhája már várta. Gyorsan át öltözött, és sietett is vissza szüleihez.
      – Kész vagyok! – jelentette ki büszkén.
      – Te nagyon ügyes vagy! – válaszolt apja.
      – Elcsomagoltam az ennivalódat, tedd, el a táskádba kérlek – szólt anyja.
      – Már is anya! – mosolygott a kislány.
      Miután elpakolta ennivalóját, hamar fogat mosott, megfésülködött. Felvette cipőjét, kabátját. Mire mindennel elkészült, addigra szülei is menetkészek voltak. Együtt vitték Maryt az iskolába. Az iskola felé vezető úton, mindenki úgy tett, mintha semmi gond lett volna. Nevetgéltek, beszélgettek. Mikor megérkeztek, Mary lelkesen hagyta magára szüleit. Elbúcsúzott tőlük, és besietett az iskolába. Szülei pár búcsúszót még kiabáltak utána.
      – Vigyázz magadra, és legyen szép napod! Szeretünk! – hangzottak a szavak, de Mary csak integetett nekik a távolból. Ezután Julia és Albert kettesben maradtak.
      – Elviszlek a munkahelyedre – kezdte Albert.
      – Az jó lesz, köszönöm – válaszolta Julia.
      – Meddig dolgozol ma?
      – Délután kettőig. Ma rövidebb napunk lesz. Elég jól haladunk. Szóval el tudok jönni Maryért az iskolába. Te meddig dolgozol ma?
      – Még nem tudom. Elég sok munka jött most össze. Határidőre el kell végezni őket, és ma tárgyalások is lesznek. Nem lesz könnyű a mi nap. De még hazaugrok átöltözni, és csak utána megyek.
      – Rendben – válaszolt Julia, és közben azon gondolkozott, szóba merje e hozni, a tegnap este történteket. Végül megtette, lesz, ami lesz.
      – Albert? Hol voltál tegnap este? – kérdezte félénken.
      – Elmentem az irodába. Azt éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem. Ez már túl sok volt nekem Julia.
      – Arra gondoltam, hogy engedjük el ezt a dolgot.
      – Mire gondolsz? – kérdezte Albert.
      – A másodig baba dolgot. Nem akarom, hogy rámenjen az életünk. Eddig annyira jól megvoltunk, most pedig egyre rosszabb a helyzet. Nem akarom elveszteni a családomat. Nem ér annyit az egész.
      – Igazad van! Valóban nem alakultak jól a dolgok mostanában – gondolkodott el a férfi.
      – Mary is egyre többet kérdez, mert látja, nem úgy van a helyzet, mint ezelőtt.
      – Én nagyon szeretnék még egy gyermeket Julia, de így, hogy folyamatos kudarc ér minket, így nem tudom, merre induljunk. Már mindent megpróbáltunk, és semmi vált be. Lehet, hogy valamiért már nem illünk össze…
      – Ezt hogy érted Albert? – lepődött meg Julia.
      – Sehogy… Felejtsük el. Mennem kell Julia.
      – De Albert, ilyet nem mondunk csak úgy. Valami oka van, hogy ezt mondod.
      – Julia, szállj ki. Mennem kell.
      – Van valakid, igaz? – kérdezte a nő gyanakvóan.
      – Nincs Julia! Nincs senkim – felelte Albert.
      – Viszlát Albert! – szállt ki Julia, és becsapta maga mögött az autó ajtaját.
      Albert ezután elhajtott, és elindult haza felé. Miután hazaért, átvette frissen vasalt öltönyét, leült és gondolkodni kezdett. Nem tudom mitévő legyek… Hogyan tovább? Mi romlott meg egy pillanat alatt ennyire? A felhőtlen boldog életünkre hirtelen egy gondokkal teli sötét felhő szállt. Ha Mary megszületett, akkor miért nem lesz másik gyermekünk?
      Ahogy gondolkodott, észre sem vette, hogy mennyire elment az idő. Arra eszmélt, hogy telefonja csörögni kezdett. Janet volt, a bombázó, jó alakú, szőke hajú titkárnője. Amióta beütött ez a gond a házaspár életébe, Albert azon vette észre magát, hogy egyre többet gondol Janetre. Fantáziál róla, és amikor a közelében van, zavarban érzi magát.
      – Halló! – szólt bele Albert a telefonba.
      – Halló! Albert! Nem jössz ma dolgozni? – kérdezte Janet.
      – Úristen! Mennyi az idő? – tért magához Albert hirtelen.
      – Pont, annyi, hogy már rég itt kellene lenned Drágám! – felet Janet, az ő saját stílusában.
Janet mindenkit Drágámnak hívott, ez volt a szava járása. Azonban Albert nem volt közömbös a számára. El is tervezte, hogy majd a közelgő céges bulijukon megkaparintja magának.
      – Te jó ég Janet! Máris indulok!
      – De siess, már várnak rád.
      Albert villámgyorsan szedte össze magát, és már indult is. Bepattant az autójába, és gyors tempóban hajtott munkahelye felé. Gondolatai cikáztak a fejében. A vezetésre sem igazán tudott figyelni, páran rá is dudáltak. Albert pedig csak integetett, és mutogatott a többi szabályosan vezető autós társának. Dühösnek, és tehetetlennek érezte magát. Szerencséjére épségben megérkezett az irodába. Besietett, majd beszállt a liftbe. Mikor kiszállt Janettel találta szembe magát. Szőke göndörre formált fürtjei a vállára estek, ingjén keresztül is szembetűnő idomokkal rendelkezett, szoknyája pedig nem sokat takart formás lábaiból. Albert lélegzete is elállt.
      – Na, végre! Már nagyon várnak az irodában az ügyfeleid, sőt ez ügyvéd is van velük. Siess, nagyon türelmetlenek.
      – Megyek, megyek – kapkodott levegő után Albert, ezt Janet is észrevette.
      Látta a férfin egy ideje, hogy valami nincs rendben nála. Azt tervezte, hogy a nap végén beszél vele. Aztán egy kicsit bepróbálkozik nála. Albert az irodájába lépve igyekezett kedvesen fogadni türelmetlenül váró ügyfeleit. Igyekezett menteni magát, miért késett el ennyire. Amíg Albert tárgyalt, Janet a titkárnői feladatokkal múlatta az időt. A megbeszélés után Albert tárgyalásokra sietett. Látszólag kicsit sikerült összekapnia magát. Janet az estét tervezgette, hogy mit fog mondani Albertnek, ha végre visszajön az irodába. Munkaidő végéhez közeledve a többiek készülődni kezdtek. Azon a szinten Janeten kívül még két titkárnő társa dolgozott. Az évek alatt jól össze barátkoztak egymással, szerettek együtt dolgozni. Barátnők lettek, akik mindent ki is pletykáltak. Janet az asztalánál ülve várta Albertet.
      – Janet, te nem készülődsz haza? – kérdezte az egyik titkárnő társa.
      – Nem… még van egy kis dolgom, azt be kell fejeznem – válaszolt kissé zavartan.
      – Segítsek? Mit kell csinálnod? – kérdezte.
      – Ő… Nem nem köszönöm! Megoldom – hárított Janet.
      – Janet… Te titkolsz valamit igaz?
      – Én? Dehogy is. Tényleg van még dolgom.
      – Albertet várod igaz? – gúnyolódott barátnője.
Janet hallgatott.
      – Ejj, ejj, te lány! Albert családos ember. Ne gondold, hogy meg tudod őt kapni. Nagyon hű a feleségéhez. Kár beleélned magad kedvesem.
      – Talán mégsem. Meglátjuk – válaszolt Janet.
      – Ne csinálj butaságot. Magadnak ártasz vele Janet. Őt nem fogja meghatni, higgy nekem! – de erre a mondatra, nyílt a lift ajtó.
Albert lépett ki rajta.
      – Ne engedje el Albert! – kérte Janet barátnője.
      – Okosan Janet – szólt oda barátnőjének, és gyorsan elsietett.
      – Viszlát! – köszönt el Alberttől is.
      – Viszlát! – köszönt vissza a férfi.
      – Te nem mész, Janet? – nézett titkárnőjére a férfi.
      – De, de előbb beszélni szeretnék veled! – felet Janet.
      – Valóban? – lepődött meg Albert. – Fizetésemelést szeretnél? – nevetett.
      – Nem! – felet a nő, majd dekoltázsára nagyobb beláthatást tett lehetővé.
      – Akkor? – pillantott Albert a nő dekoltázsára.
      – Szép dekoltázs – folytatta.
      – Köszönöm! – válaszolt Janet.
      – Szóval! Látom rajtad mostanában, hogy nem vagy rendben. Valami gond van nálatok?
      – Ezt miből gondolod Janet? – lepődött meg Albert.
      – Furcsán viselkedsz, elkésel, zavarban vagy előttem, stb. Nem vagyok vak Albert.
      – Ezt én nem érzem Janet – válaszolt Albert.
      – Rendben! Te tudod! De ha beszélgetni szeretnél, tudod hol találsz – ezzel Janet felállt az asztaltól, és kifelé indult az ajtón.
      – Janet – szólt utána, majd felállt a székből.
A nő megfordult, és kérdően nézett a férfira.
      – Igen? – kérdezte Janet.
      Albert elindult a nő felé. Ahogy közelebb ért, Janet egyre gyorsabban vette a levegőt, teljes mellkasa belemozgott. Albertnek nagyon tetszett a látvány. Annyira közel ment a nőhöz, hogy testük szinte összeért. Hosszan, és mélyen néztek egymás szemébe. Így álltak hosszú perceken át. Albert legszívesebben leteperte volta a nőt, de tartania kellett magát. Janet átölelte Albert nyakát.
      – És most? Megcsókolsz végre? – suttogta halkan Janet.
      – Nagyon szeretnélek… De nem tehetem.
Albert észbe kapott, és visszament az asztalhoz.
      – Menjünk haza Janet. Hosszú napunk volt ma – kezdte Albert.
      – Ahogy gondolod Albert! – felelte Janet kissé csalódottan.
      – Ne légy csalódott Janet – szólt Albert, majd megsimogatta a nő arcát.
      – Meg fogod találni azt az embert, aki szívből szeret majd téged!
      – Jó éjt Albert! – köszönt el Janet, és csalódottan faképnél hagyta a férfit.
      Albert ott állt az asztal mögött, és hosszasan nézett titkárnője után. Majd leült, és gondolkodni kezdett. Észre sem vette, hogy már órák óta ül az asztalnál, és nem mozdul. Cikázó gondolatok söpörtek végig a fején. Össze volt zavarodva. Nem tudta mit érez, és hirtelen azt sem tudta, mit szeretne a továbbiakban. Elbizonytalanodott teljesen. Valahol talán haza sem akart menni. Otthon felesége és lánya már aggódva várt rá.
      – Anya! Apa sokára jön haza? – kérdezte Mary.
      – Remélhetőleg nemsokára itthon lesz – válaszolt Julia –, talán csak elhúzódtak a tárgyalásai.
      – Szólsz ha megérkezett? Addig megírom a leckémet – kérte Mary.
      – Szólok mindenképp, ha hazaért. Ha kész vagy, szólj légy szíves, leellenőrzöm a házidat.
      – Rendben anya! – ezzel Mary bement a szobájába, és nekilátott a házi feladat írásának.
      Julia aggódva sétált fel-alá a lakásban. Próbált a házimunkára koncentrálni, de nem sikerült neki. Férjére gondolt, hogy vajon miért marad el ilyen sokáig megint. Felhívni nem akarta, nehogy Albert úgy érezze, kételkedik benne. Így hát csak várt rá. Nehéz volt megállnia, de csak azért sem telefonált utána.
      Albert ránézett az órára, és nagy nehezen feltápászkodott székéből. Most már ideje elindulni. Otthon már biztos aggódnak miattam. Lesietett az autóhoz. Autójához lépve meglepetten látta, hogy szélvédőjére egy cetlit helyeztek.
      – Mi lehet ez? – kérdezte magában, majd levette a kis papírt, és kinyitotta.
Olvasni kezdte.

„Nagyon jó volt ma veled, csak azt sajnálom, hogy nem fejezted be, amit elkezdtél. Szeretném, ha nem itt fejeznénk be.”

      Aláírás nem volt, de Albert kitalálta, kitől kapta ezt a pár sort. Összegyűrte a levelet, majd betette a zsebébe. Ezután kocsiba ült, és elindult haza. Már elég későre járt, mire haza ért. Felesége és lánya azonban ébren várt rá. Belépve az ajtón azonnal magyarázkodni kezdett.
      – Sziasztok! Bocsánat, elhúzódott a munka, és nem tudtam előbb szabadulni!
      – Apa! – szaladt elé Mary boldogan, majd felesége is üdvözölte.
      – De jó, hogy végre haza jöttél. Már lezuhanyoztam, és pizsiben vagyok, látod?
      – Látom, és nagyon ügyes vagy. Milyen napod volt ma az iskolában? – érdeklődött az apja, és közben leültek a konyhában.
      – Nagyon szuper volt! – kezdte mesélni a kislány.
      – Dolgozatot írtunk, és tudtam mindent. A többi óra is izgalmas volt. Sok újat tanultunk. És a barátaimmal is játszottam – mosolygott a gyermek.
      – Örülök, hogy jó napod volt kislányom – mosolygott Albert.
      – Apa! Most már, mindig ilyen későn fogsz majd haza járni? Nagyon keveset látlak – váltott témát a kislány.
      – Nem szívem. Igyekszem előbb hazaérni hozzád, rendben? Csak tudod, apának néha több dolga van.
      – Redben apa! Mesélsz nekem esti mesét?
      – Persze, csak kérlek, engedd meg, hogy előbb átöltözzek.
      – A szobában várlak! – mosolygott Mary.
A kislány elszaladt a szobájába, hogy előkészítse a mesekönyvet. A házaspár kettesben maradt.
      – Neked milyen napod volt Julia? – kezdte Albert.
      – Elvoltam! – hangzott a rövid válasz.
      – Valami baj van? Rossza napod volt?
      – Igen! Elegem van már abból, hogy mostanában éjszaka jársz haza. Nem vagy velünk, nem vagy a lányoddal. Vár téged, veled akar lenni, te pedig nem foglalkozol vele – fakadt ki Julia dühösen, és hangosan, amit Mary is meghallott a szobájában.
Mary közelebb ment szobája ajtajához, fülét hozzá nyomva próbált hallgatózni.
      – Mi ennek az oka, mondd el! Maryt becsaphatod azzal, hogy elhúzódik a munka, de én már ezt nem veszem be Albert. Mi bajod van velem? Azóta vagy ilyen, amióta kiderült, hogy nem lehet másik gyerekem – Mary ezt meghallva teljesen ledöbbent.
Azt tudta, hogy szülei kistestvért szerettek volna adni neki, de a többiről fogalma sem volt. Csak azt vette észre, hogy a családban nincsenek rendben a dolgok.
      – Van valakid, igaz?
      – Ne ordíts Julia! Fogd vissza magad, és ne vádaskodj! Megmondtam, elhúzódott a munka. Ha nem hiszel nekem, az a te bajod – ezzel Albert faképnél hagyta a síró Juliát, és kiment a fürdőbe, ahol ledobta aznapi öltönyét, és otthoni ruhába öltözött.
      Julia annyira felzaklatta, hogy mikor öltönyét ledobta, teljesen kiment a fejéből, hogy a zsebébe tette a Janettől kapott cetlit. Ott pihent a zsebében, ő pedig kiment a fürdőből. Miután átöltözött, Mary szobája felé vette az irányt, hogy felolvassa neki az esti mesét. Mikor benyitott, a kislány szomorúan üldögélt az ágya szélén.
      – Valami baj van Mary? – kérdezte apja.
      – Miért veszekedtetek anyával? – kérdezte halkan.
      – Nem veszekedtünk kicsim. Tudod, néha a felnőttek között nem mindig mennek a dolgok probléma mentesen. Van, hogy bizonyos esetekben, már a hangosabb beszéd, amivel egyszerűbb megoldani valamit. Ha már bántja a feleket egy dolog, akkor kiabálni kezdenek. De ugyan úgy, mint ti a barátaiddal, ha össze is veszünk, utána mindig kibékülünk.
      – Meleg kakaóval, és sütivel? – kérdezte Mary mosolyogva.
      – Akár azzal is – mosolygott vissza apja.
      – Hol a mesekönyved? – kérdezte.
      – Itt van, tessék. Ezt választottam ma estére – adta oda a kislány a könyvet.
Egy hosszú, és számára kedves mesét választott.
      – Hű, de hosszú mese lesz ez ma – kezdte Albert.
      – Igen! Csak, hogy sokáig velem legyél ma este – válaszolt a gyermek.
      Apja ezen elgondolkodott, és hosszasan gyermekét nézte, majd átölelte. Jó szorosan. Aztán olvasni kezdett. Amíg Albert mesét olvasott Marynek, Julia a fürdőbe ment, hogy bekészítse a másnapi mosást. Mielőtt a gépbe teszi a ruhákat, átnézi, nem maradt-e valami a zsebekben. Nem volt ez másképp most sem. Egymás után fürkészte át a ruhák zsebeit. Mikor az öltöny volt a soros, kezébe akadt a kis összegyűrt cetli. Kinyitotta, és elolvasta.

„Nagyon jó volt ma veled, csak azt sajnálom, hogy nem fejezted be, amit elkezdtél. Szeretném, ha nem itt fejeznénk be.”

      Lélegzete elállt, iszonyatos gombóc keletkezett a torkában. Nagyon dühös lett, legszívesebben férje arcába vágta volt a kis fecnit. Kegyetlen sírás fojtogatta, de nyelte vissza könnyeit, nem akarta, hogy meghallják, hogy sír. Mérgében bedobta a cetlit a wc-be, és lehúzta.
      Miután bekészítette a mosást, lezuhanyozott. Eszébe jutott, hogy van eltéve neki egy olyan hálóing, ami nem közönséges hálóing. Már régen vette, férjének tartogatta, romantikus alkalmakra. Kitalálta, próbára teszi férjét. Miután végzett a zuhanyzással, törölközőbe csavarta megát, és a hálóba ment, hogy előkeresse eme bizonyos ruhadarabot. Mikor megtalálta, felvette, és rávett egy köntöst is. Majd befeküdt az ágyba, és várt Albertre. Aki nem is olyan sokára meg is jelent.
      – Mary elaludt! – szólt feleségéhez.
      – Ez szuper hír. Tartogattam neked egy kis meglepetést – kezdte, majd felállt, és elkezdte széthúzni köntösét.
Albert csak nézte, hogy mit csinál. A köntös egyszer csak földet ért, Julia pedig ott állt egy fehér, átlátszó csipkés hálóingjében. Ami nem sokat takart fedetlen testéből.
      – Hát… Ő… - nyelt nagyokat Albert –, ez nem semmi. Nagyon szép vagy Julia! – de hirtelen eszébe jutott Janet teste is.
      Összezavarodott. Janet teste feszesebb, kerekebb volt, mint Julia teste, idomai is teltebbek voltak, mint feleségének. Tudta, hogy Julia mit szeretne, de nem tudta, képes-e megtenni vele azok után, amin ma ment keresztül az irodába. Csak ez járt a fejében, hogy miért nem titkárnője áll előtte ugyan ebben a szettben, amit most felesége visel.
      – Idejössz végre Albert? – kezdte Julia.
      – Már nagyon régen voltunk együtt. Éppen itt az ideje…
      Albert odalépett feleségéhez, és átölelte. Julia belekezdett a dolgokba. Albertnek először nehezére esett ráhangolódni, de végül átadta magát. Azonban végig Janet járt a fejében. Jól érezték magukat, egészen addig, míg Albert el nem szólta magát. Már benne voltak a közepében, Julia azt érezte, hogy végre, olyan lehet minden, mint régen. A cetlit teljesen el is felejtette. Csak férjére koncentrált.
      – Janet… Fantasztikus vagy! – sóhajtott fel Albert.
Julia szeme kikerekedett.
      – Mit mondtál? – pattant fel hirtelen férje alól.
      – Julia! Azt mondtam – fuldoklott Albert.
      – Ne hazudj, de disznó! Azt mondtad, Janet! – kelt ki magából Julia.
      – Ki az a Janet?
      – Senki! Nem azt mondtam! – vágta ki magát Albert.
      – Te hazug! Nem elég, hogy megcsalsz, még hazudsz is?
      – Nem csallak meg Julia! Esküszöm.
      – Nem? Akkor elmondom, találtam egy cetlit az öltönyöd zsebében. Nagyon jó volt ma veled! Kár, hogy nem fejezted be, stb. Ezt mivel magyarázod Albert? – üvöltött Julia.
Ám az üvöltésre Mary is felébredt. Felült az ágyban, és figyelt. Hallotta anyja kiabáló hangját, majd apja hangja következett. Kicsit megijedt, vajon mi történhetett, ami miatt ennyire kiabálnak?
      – Nem tudom, hogy mivel magyarázhatnám Julia! Igen, valóban volt a zsebemben egy ilyen üzenet.
      – Elmagyaráznád, hogy mit nem fejeztél be? És ki ez a Janet? Mióta csalsz vele?
      – Fejezd be Julia! Nem csaltalak meg vele! Janet a titkárnőm. És igen, tény, hogy jól néz ki, és kedves, de nem történt semmi.
      – A titkárnőd mi? Remek. Akkor gondolom, hogy napi szinten látjátok egymást. Akkor most már értem, miért húzódtak el a tárgyalások, igaz Albert?
      – Na jó! Julia ebből elég lesz! Én lefekszem. Jó éjt!
      – Persze, feküdj csak le! Ez e legegyszerűbb, hogy kihúzd magad a megbeszélni való elől.
      – Veled nem lehet beszélni, mert csak üvöltesz.
      – Mit csináljak Albert? Nézzem tétlenül, ahogy tönkremegy az életünk? Ráadásul fogadjam el szép csendben, ahogy szeretőt is tartasz mellettem?
Erre Albert iszonyat dühös lett. Kipattant az ágyból, Júlia felé rohant, és erősen arcon ütötte a nőt.
      – Nem tartok szeretőt, fogd már fel. És ne idegesíts, mert megkapod a párját is világos? – fakadt ki dühösen a férfi.
      – Elegem van belőle, hogy állandóan nyavalyogsz!
      Julia hátra hőkölt az ütéstől. Leült a földre, és sírva fájó arcát fogta. Mary is hallotta a csattanást, és nagyon megijedt. Nem tudta, de sejtette, hogy egy pofon csattant el. Kimenni nem mert, de nagyon féltette anyját. Pár perccel később Mary egy hatalmas ajtócsapódást hallott, aztán végül csend lett. Halkan kinyitotta szobája ajtaját, és kilesett azon. Nem látott semmit. Kilopakodott. Majd meglátta a földön síró anyját.
      – Anyukám! Jaj! Mi történt?
Julia felnézett lányára, átölelte, és keserves zokogásba kezdett. Ahogy az anya felemelte a fejét, Mary látta, hogy arca tűzvörös. A megsérült arc részre rátette csöpp kezét.
      – Hozok rá vizes ruhát jó? – kérdezte.
      – Nem kell kicsim! Csak ülj ide az ölembe – kérte anyja, és szorosan átölelte a hozzá bújó kislányt.
      – Apa megütött téged igaz?
      – Igaz! – suttogta Julia.
      Mary nem szólt semmit, csak ölelte anyját szorosan. Albert miután elviharzott, autóba ült, és elindult céltalanul. Körbeautózta a várost. Ezzel próbálta magát lenyugtatni. Egészen hajnalig vezetett, közben a történteken gondolkozott. Haragudott magára, haragudott mindenkire. Mikor érezte, hogy kezd nagyon fáradni, hazafelé vette az irányt.
      A házba lépve csend volt. Mikor benézett a hálóba, látta, hogy Julia, és Mary együtt alszanak az ágyukban, szorosan összebújva. Nem ébresztette fel őket. Bement a kislány szobájába, és ott feküdt le aludni. De mielőtt álomra hajtotta volna fejét, körbenézett a színes gyerekszobába. Látta, hogy a kislány rajzai díszítik a falakat. Olyan rajzokat készített, amiken ők vannak hárman. Boldogan, amilyenek régen is voltak. Nem úgy, mint most.
      – Jó reggelt! – mosolygott Julia Maryre.
      – Jó reggelt anya! Nagyon fáj az arcod?
      – Egy picit igen. De nem számít. Azonban arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ma nem mennénk sehova? Együtt tölthetnénk ezt a napot. Mit szólsz?
      – Az pompás lenne! – lelkendezett Mary.
      – Rendben! Akkor telefonálok. Várj egy picit, mindjárt jövök.
      Julia felkelt, felvette telefonját, és betelefonált a munkahelyére, és kért egy szabadnapot. Majd betelefonált az iskolába is, és kikérte aznapra a kislányt is. Mivel arca elég csúnya volt, azt gondolta, így jobb, ha nem mutatkozik emberek előtt. Tudta, ha így meglátják, mindenki csak faggatni fogja, mi történt vele. Nem volt kedve magyarázkodni, csak egy kis nyugalmat szeretett volna. Felkeltek, felöltöztek, ágyban itták meg a reggeli kávét, és kakaót. Közben mesét néztek. Észre sem vették, hogy Albert a kislány szobájában alszik. Egy idő után a telefon csörgésre lettek figyelmesek.
      – Ez mi? – kérdezte Mary. Majd fülelni kezdtek mindketten.
      – A szobádból jön. Gyere, nézzük meg.
Mikor benyitottak, akkor látták, hogy Albert ott alszik, mellette pedig telefonja zenél.
      – Apád telefonja csörög – szólt Julia.
      – Gyere, hagyjuk. Majd észre veszi – felelte Mary, amin anyja meg is lepődött.
      – Nem kelted fel? – kérdezte lányát.
      – Nem. Nem akarom. Majd felébred rá, ha akar.
      Ezzel becsukták az ajtót, és visszamentek mesét nézni. Mary sem foglalkozott apjával a tegnap esti húzása után. Haragudott rá, amiért megütötte anyját. De a telefon folyamatosan csörgött. Janet volt az. Ugyanis Albert ismét késében volt a munkahelyéről. Amit már egyre kevésbé néztek el neki a főnökei.
      – Halló! – vette fel nagy nehezen Albert a telefont.
      – Hol vagy? Nagyon késében vagy! Már nagyon ki vannak rád akadva. Kapd már össze magad! – teremtette le Janet.
      – Mennyi az idő? – kérdezte álmosan a férfi.
      – 11 óra van Albert! Fél óra múlva kezdődik a tárgyalás. Tempó!
      – Uhh.. Bakker! Megyek. Sietek.
Albert kiugrott az ágyból, és átrohant a hálóban, ahol lánya, és felesége is mesét nézett.
      – De jó dolgotok van ma! – kezdte Albert kissé gúnyosan.
      – Hol van az öltönyöm?
      – Ahová tetted! – felelte Julia.
      – Ne szórakozz, késében vagyok! – dörrent Albert hirtelen.
      – Ez nem az én hibám Albert! Nem én járok minden este későn haza.
      – Azonnal kelj fel, és készítsd el nekem a ruhámat – rángatta ki Albert Juliát az ágyból.
A nő, a földre térdelt, ahogy Albert kirángatta gyermeke mellől.
      – Ne rángass! – förmedt rá Julia.
      – Azt mondtam, készíts ki a ruhát. Nem érted? – majd Albert megrángatta a nőt a hajánál fogva.
      – Ne bántsd az anyukámat! Azonnal engedd őt el! Te egy állat vagy! – kiabált rá Mary.
      – Mit mondtál? – indult el Albert a kislány felé, felemelt kézzel, de Julia elé ugrott, így a pofon az ő arcán csattant.
      – A gyerekre még egyszer ne merj kezet emelni te mocskos féreg! – förmedt Julia, most arca másik oldalát tartva a kezében.       – Itt van a ruhád. Öltözz, és takarodj el innen!
Albert dühösen felöltözött, és szó nélkül távozott. Az ajtót olyannyira becsapta, hogy a fölötte lévő kép leesett a földre.
      – Mary! jól vagy? – kérdezte anyja.
      – Apa nagyon fura! – mondta a kislány sírva.
      – Nem tudom, hogy mi történt vele! Nem volt ő soha agresszív.
      – Anya! Kezdek félni tőle! Költözzünk, el innen kérlek! – suttogta a kislány.
      – Kitalálunk, valamit hidd el! Ne félj! Neked nem eshet bántódásod, amíg én élek! Téged nem bánthat! – bújtak össze.