Nusquam falu lakói szokatlanul enyhe időre ébredtek. Február volt, mégis lekerült róluk a nagykabát. Ha nem hallottál még erről
a helyről, nem véletlen. Réges-régen történt ez az eset, hogy azóta él-e még ott valaki, azt nem tudom. De ezen a télen kezdődött az egész. Sok száz évvel
ezelőtt. Nusquam falu, nem hazudok, ha azt mondom, hogy a világ legeldugottabb helye. Nem egyszerű megközelíteni sem. Sőt! Leginkább lehetetlen. Északról és
északkeletről olyan magas hegyek veszik körül, hogy még a felhők is kalapot emelnek nekik. Sziklafaluk pedig meredek, megmászni lehetetlen. Ember azokat még
sosem mászta meg. A többi oldalról pedig áthatolhatatlan ősi erdő, ami elvágja őket a külvilágtól. Olyan sűrű az erdő, hogy a lónál nagyobb állattal, vagy
kocsival hamar elakadnánk. De az indok, amiért leginkább áthatolhatatlanok, hogy rejtélyes erdők ezek. Sok hiedelem és legenda lengi körül. Egyszerű kis fa,
vagy sárból tapasztott házak, léc vagy nádtetővel. Főleg ezeket látni a faluban. A falu lakóinak nagy része pedig egyszerű földműves, maguknak való emberek.
Meg vannak elégedve azzal, amit a természet ad nekik. Így két szabályuk van. Ne menj az erdőbe, és ne menj a hegyekbe. (Vagyis Praeter asszonyságnak több száz
szabálya van, csak házon belülre! Amit a két rosszcsont fia félóránként meg is szeg) Ezeket igazán könnyű betartani, kivéve, ha kamasz fiú vagy… na de erről
később. Igazán kedves népség, nem háborúznak senkivel, igaz nem is érintkeznek senkivel. Hogy mikor és hogy kerültek ide, nem tudja senki. Megint csak
legendák szólnak arról, mikor ideérkeztek még az erdők előtt. Növényeket termesztenek ebben az idilli medencében, és az erdő szélen gyűjtögetnek. A
növénytermesztésben sokat segít nekik az északi hegységből csordogáló apró folyó. Nem igazán széles, de sok helyen annál mélyebb, igen csak szeszélyes
örvényekkel. Ivó és öntözővízzel látja el őket. Az itt lakók ősei csatornákat ástak, melyeket a folyó tölt fel. Így könnyebb eljuttatni a vizet a földekre.
A faluban mindenkinek meg volt a szerepe. Volt polgármester, bár azon kívül, hogy mikorra rakják a szüreti ünnepséget, és a „szomszédhoz átnyúló körtefa
ágáról leeső gyümölcs kié” típusú ügyek döntésén kívül nem sok tenni valója volt, de azért szívesen pöffeszkedett a szerepben, és így nem igazán kellett
dolgoznia fizikai munkát (ami meg is látszott rajta), valamint mindenbe bele üthette a krumpliorrát. A hegyek előtti lankák alkalmasak voltak
szőlőtermesztéshez, ezt Vinum a helyi borkészítő és családja ki is használta. Borásznak nem mondanám, mivel konkurenciája nem volt, nem kellett fejlesztenie
a technikáját. A helybelieknek pedig nem volt választási lehetősége. Mondhatnám, issza, nem issza, nem kap mást. Kicsit savanyú, de már megszokták. A
lankáktól még kicsit feljebb, pár napi járóföldre, a hegyek lábánál volt néhány barlang. Ide minden tavasszal, ugyanakkor a falu legbátrabbjai egyszer
elmerészkedtek, hogy kézi kocsijaikat, vagy ritkán havas időben szánkóikat sóval és kibányászott ércekkel megrakodva tolják vissza. Amolyan beavatási
szertartás is volt a tizenhat évet betöltött fiúknak, akik rendszerint nagyon élvezték ezt a kirándulást, hiszen más izgalmas dolog nem igazán történt a
faluban. Legtöbbjük mégis gabonát, kukoricát termelt a folyó menti földeken, a hegyek árnyékában. Vagyis egyvalaki még említést érdemel. Piscator, a falu
első halásza. Azzal érdemelte ki ezt a nemes címet, hogy Ő tanította az embereket a halfogás rejtelmeire. Nem sokan foglalkoztak a halászattal, csak néhány
család a folyó mentén. Ők látták el a falut friss (vagy megkérdőjelezhetően friss) hallal. Fő táplálékuk a gabonafélék voltak. Piscator nem volt fiatal. Sőt,
egyértelműen a legöregebb a faluban. Bozontos fehér szakálla és haja volt, dülöngélő járásából látszott, hogy sántít az egyik lábára. Mindig térdig érő
csizmában járt halászhoz illően, és fekete nadrágban és kabátban, amelyeknek mindig halszaga volt. Állítólag fiatal korában sok kalandot megélt, bár a
helyieknek az is az, hogy ha elhagyják a láthatárt. Piscator nem a faluban élt. Magányos típus volt, jobban érezte magát szomszédok nélkül. A medence
közepén elég lapos helyen feküdt a falu, a folyónak pedig e miatt elég nagy volt az ártere. Nem egy évben meg is áradt, így a falubeliek annak idején
(körülbelül mikor a harmadik házukat vitte el a víz) megtanulták, hogy érdemes messzebb építkezni. Míg mások, akik halásztak, a faluban laktak, és csak
csónakházuk volt a parton. Piscator nem volt hajlandó sokat sétálni a folyóhoz minden nap, meg egyébként is nagyon jól elvolt ő magának. Csak Ő és a csónakja.
Szerette ezt a csónakot, toldozgatta, foldozgatta az évek alatt. Lehet vele egyidős is, csak éppen annyira kicserélődött már, nincs benne egy szálka sem az
eredetiből. Kis cölöp házát sose bántotta az ár, erős lábakon állt, és magasan. Nem volt még olyan magas vízállás, hogy akár a tornácáig is ért volna. A folyó
felől egy létra állt, ami egyenesen a csónakjához vezetett, a másik oldalon pedig egy keskeny és meredek deszka lépcső.
Így teltek az évek, generációról generációra szép nyugodtan Nusquam faluban. Az év háromnegyedében volt mit csinálni. Vetni,
aratni, tavasszal sót bányászni, hogy elég legyen egy évre. De ilyenkor a hideg téli estéken mindenki bezárkózott, hogy a jó meleg kandalló előtt vészelje át
ezt a sötét időszakot. Fanyalogva itták Vinum borát (bár felforralva, sok mézzel egész tűrhető volt) és meséket meséltek a gyerekeknek. Meséket sárkányokról,
manókról, és más különleges lényekről. A gyerekek pedig elhitték, hogy a környező hegyekben és erdőkben laknak ezek a lények, így ha odamennek, akkor rosszul
járnak. Meséket arról, hogy a koboldok körülbelül másfél méter magas lények, szürkés vagy zöldes bőrrel. Levágják az oda tévedő gyerekek fülét (vagy néha
orrát, ki hogy meséli) és a nyakukban hordják egy zsinóron. Hogy a sárkányok sokszor évszázadokat is átalszanak, és jaj annak, aki megzavarja nyugalmukat!
Annak idején őket is így nevelték, hát ezeket a meséket adják tovább. A legnagyobb mesélő maga Piscator volt, de a szülők nem szerették odaengedni hozzá a
gyerekeket, mert, ahogy a gyerekek, ezeket a meséket Piscator el is hitte, és ezt bőszen hangoztatta is, valamint nagy átéléssel, gesztikulációkkal mesélte.
Bolond vén halszagú öregnek tartották. Sosem hittek neki, amikor nagy ritkán bement a faluba, félig mezítláb, mert a manók ellopták az egyik csizmáját.
Valamiért csak a balt szerették ellopni. Ki érti őket? Vagy mire felkelt az összes halászhálóját kicsomózták. Így már nem is volt nevezhető hálónak, csak
egy halom zsinórnak. Minden ilyen csínytevést a manók számlájára írt. Hogy tényleg ők voltak e, vagy Praeter asszony rosszcsont ikrei, Tim és Tom nem fogjuk
megtudni. Az az egy biztos, hogy az ilyen „akciók” után mindig talált itt-ott a házban elejtve mogyorót. Furcsa. Ő személy szerint nem igazán szerette, nem
tartott otthon, és mivel leginkább az erdőben nőtt mogyoróbokor, nem is sok mindenki jutott hozzá, ritka csemegének számított.
Kanyarodjunk vissza a történethez! Február második fele volt, a tél harmadik hónapja. A leghidegebb fogvacogtatós hónap. Azaz
az lett volna. Ilyenkor általában az esti mesélés és borozgatás mellett az emberek leginkább hólapátolással ütötték el az időt. Az állataikat reggel hamar
lerendezték, kaptak enni, inni, a termőföld, szőlőtőkék pedig pihentek a hó alatt. Piscator pedig ilyenkor lékhorgászatra kényszerült. De nem. Most nem.
Valamiért két napja szokatlanul enyhe volt az idő. Mindenkiről lekerült a nagykabát. A folyó közepe is mintha szétnyílt volna, a jégpáncél kettévált, és
középen vígan csobogott, de a két partján a sekély vízben még tartotta magát a fagy. A falu lakói örültek a jó időnek, bár szokatlan volt, de örültek neki.
Praeter asszony férje Educo, ezen a reggelen még szívesen aludt volna a meleg dunna alatt hortyogva kis házukban, ha az ablakon
besütő napfény pont nem a szemébe süt. A bal oldalára fordult, oda majd nem követi a fény, a tarkóját meg had süsse, de Praeter asszony, aki épp a reggelit
készítette a szoba másik felében észrevette, hogy férje forgolódik. Nem volt nagy ház, ahogy másnak sem. Egy helyiségből állt csupán az egész. Lent a szülők,
fent a galérián pedig az ikrek, Tim és Tom aludtak. A helyiség másik felében pedig a „konyha” foglalt helyet a kandalló mellett, amiben most épp hangosan
pattogott a tűz.
– Látom ám, hogy ébren vagy! A fiúk még alszanak, ha már így felkeltél, akkor rendezd el az állatokat, adj nekik enni. Mire
végzel, készen lesz a reggeli is.
Educo valamit motyogott, de nem lehetett érteni, mert félig a párnájába mondta.
– Hallod, Te hétalvó?
És azzal Praeter asszony már le is kapta a dunnát férjéről. Educo nagy duzzogva felült, lábát beledugta bocskorába, megmosdott
az előző este odakészített vödör vízben, majd megszokásból levette a nagykabátját az ajtó melletti fogasról, begombolta, és megindult kifele. Leginkább a
kinti pottyantóst akarta meglátogatni, de úgy gondolta, ha már ott van, elvégzi a reggeli munkát, ígyis-úgyis meg kell etetni az állatokat. Ahogy kiment,
becsapta maga mögött az ajtót, gondolva, ha már Ő felkelt, a fiúk se lustálkodjanak, majd pár másodperc múlva újra nyílt az ajtó, csak egy kéz nyúlt be a
nagykabáttal a kezében, amit szépen visszaakasztott a fogasra. Mire végzett mindennel, az állatokat megetette, a pottyantóst meglátogatta, a fiúk már
szemüket dörzsölgetve ültek pizsamában az ebédlő asztalnál. 5 évesek voltak, göndör vörös hajuk volt, szeplős kis arcúak, és igazi rosszcsontok. Mindig
valami rosszaságon törték a fejüket, és keserítették meg a szomszédok életét. Jól csinálhatták, mert sosem sikerült elkapni őket, de lehet csak a
vakszerencsén múlt. Mégis mindenki tudta, hogy a sárba ledobált száradó ruhák, vagy a felborított tejes kannák az Ő művük. Meleg tej volt a reggeli és vajas
kenyér. Szerényen éltek a falubeliek, de megvolt mindenük. Educo nagydarab erős ember volt, munkától kérges kézzel és borzos barna hajjal. Nem volt egy
bőbeszédű, de jószívű. Híres volt egyszavas válaszairól. Most reggel is inkább csak magában morgolódott.
– Nincs ez így jól – mormogta.
– Hogy mondod szívem? – kérdezte Praeter asszony.
– Csak azt mondom, hogy nincs ez így jól.
– Micsoda?
– Februárban verőfényes napsütés és jóidő. Az erdő, a hegyek mintha ontanák magukból a meleget.
– Nem örülsz a jóidőnek? Miért nem tudsz örülni egy kicsit? Meleg van, itt a tavasz végre, virágzik lassan minden!
– Mert ez akkor sincs jól! Még a földnek pihenni kell. Nah, meg nekem is… Ez nem fog jót tenni a termésnek. A tavasz még egy
hónapra van.
Harapott egyet a vajas kenyerébe, majd tovább mormogott.
– Az öreg Piscator mesélte, még nagyapám idejében egy nyáron annyi eső esett, hogy elvitte az ár az összes búzát. Az emberek
éheztek, télre már kénytelenek voltak az erdőbe menni csapdával ejteni nyulat, és magvakat, bogyókat gyűjteni. Négy embert veszítettek azon a télen. Négyet!
Akik sohasem tértek vissza, akiket elnyelt az erdő.
– Csak nem hiszel annak a bolond vénembernek? Egyszer azt is mesélte, hogy fiatal korában sárkányt látott! Tudod, hogy minden
mesebeli lényben hisz. Lehet agyára ment az egyedüllét.
– Csak azt tudom, hogy az erdő veszélyes, és négy ember sosem tért vissza onnan.
– Attól még nem kell a falra festeni az ördögöt! Most jóidő van, később is jó lesz, és bő lesz a termés. Most siessetek a
reggelivel, mert utána pakolnék el, hozzatok vizet, ma nagymosás lesz!
Ezen a reggelen a falun kívül Piscator is már kint ügyködött, cölöpháza tornácán. A ház tornáca jól belógott a folyóba, így
neki csak egy létrán kellett lemásznia, és már a szeretett csónakjában is volt. Ő nem bánta a jóidőt, legalább nem kellett léket fúrnia, hogy halhoz jusson.
Leellenőrizte a hálóit, nem e tették tönkre az éjjel a manók, vagy az ikrek, majd lemászott a csónakhoz, hogy szemügyre vegye, este fogtak-e valamit a
rákcsapdák. Néhanapján szép nagy folyami rákokat fogott. Beevezett oda, ahol a kis pirosra festett fabóják jelezték a helyet, egyesével felhúzta a csapdákat,
de négy darab arasznyi rákocskánál nem volt több.
– Na, ezzel se laknak jól sokan – mormogta, majd egyesével visszaengedte a csapdákat.
Csak a part mentén volt már jég a víz felszínén, ahol sekélyebb a folyó. Alkalmas a halászáshoz, úgyhogy neki is látott.
Lehorgonyozott a folyó közepén, hálót vetett. Bedobta, kihúzta. Bedobta, kihúzta. Pár apró halacska akadt csak bele, azokat pedig visszadobta. Nemsokára
ismerős zaj csapta meg a fülét. Olyan hang, mikor a szeretett kis csónakja ki van kötve és a hullámzás a háza cölöpjeihez ütögeti. Halkan, de kihallotta
abból, ahogy a szél fúj a fűzfák csupasz ágai közt. Na de csónakja csak neki van a faluban, és történetesen pont benne ül a folyó közepén, tehát Ő nem lehet.
A képzelete, vagy a manók játszanak megint vele? Vénségemre megbolondulok – gondolta. Újra kivetette a hálóját, de megint hallotta az ismerős hangot. Csak
nyugtalanította a dolog. Mi lehet az? Fentebbről jött, amerről a folyó folyt. Behúzta az üres hálót, elővette az evezőt, és feljebb evezett a folyón a hang
irányába. Nemsokára meg is látta a hang forrását, egy ember méretű durván, vagy inkább hanyagul (egy fatörzsből) faragott kis csónak esett fogságba egy a
vízbe nyúló szomorúfűz gyökerei, másik oldalról pedig egy úszó jégtábla közé. Vajon mire lehet elég egy ilyen kicsi csónak? Felnőtt embernek biztosan nem.
Közelebb evezett. Még körülbelül öt méter volt közöttük, de a jégtől nem tudott közelebb menni. Evezőjével megütögette a jeget óvatosan, majd erősebben.
Nem tört be.
– Sajnos ezzel nem tudom feltörni a jeget – mormogta magában.
Mégis nagyon érdekelhette, hogy mi van benne, és főleg az, hogy honnan jött ez a kicsi csónak. Így lehorgonyzott, majd
óvatosan kilépett a jégre.
– Csak apró léptekkel, ez az. Elbír ez! Egyik láb a másik után. Egy lépés, kettő, jól van, jól van. Megy ez. Csak február van,
bírja ez még.
Amint felegyenesedett már látta, hogy a csónakban nagy fekete szőrme bundák vannak. Jó minőségű, talán medve lehet, vagy
rozsomák. Óvatosan csoszogva (bár sántikálva, mint mindig) tette meg ezt a pár métert, nem akart beleesni a még hideg vízbe. Odaért a kis csónakhoz, éppen
nyúlt a szőrméért, mikor az hirtelen megmozdult! Piscator megijedt, hátrált egyet a sánta lábával, amitől beszakadt a vékony jég és Ő derékig elmerült.
– Óh, a manó vigye el! – kiáltotta hangosan.
Most már mindegy, legalább kiszabadult a kis csónak. Magához húzta, hogy most már szemügyre vegye a tartalmát. Óvatosan nyúlt
a szőrméhez, manó, vagy kobold mozoghat benne? Lehet rá fog ugrani, leharapja az orrát? A kíváncsiság erősebb volt. Remegő kézzel bontotta ki a gondosan
behajtogatott fekete bundát. Először egy rózsaszín kis láb tűnt fel, aztán egy másik.
– Ez már kobold nem lehet.
Egy rózsaszín pocak, majd egy fejecske. Egy kisbaba! Ember kisbaba! Óh, és kisfiú. Hogy került ide a semmiből? Gyorsan
visszacsomagolta a bundába, kiemelte, akkor vette észre, hogy van még valami a csónakban a bunda alatt. Egy tenyérnyi fémdarab. Gyönyörű zöld és arany
színekben játszott. Egészen forró volt, Piscator csak a kabátja ujjával tudta megfogni, hogy ne égesse a kezét. Vizes zsebébe süllyesztette, magához ölelte a
babát, és visszasétált vele a saját csónakjához. Beletette, majd nagy nehezen Ő is visszamászott, deréktól lefele vizesen, úgyhogy minél gyorsabban
hazaevezett. A házhoz érve a babát halászhálójába tekerte a bundával együtt, magára erősítette, és felmászott a létrán.
– Gyorsan jó meleget csinálunk, biztosan Te is fázol. Én is átfagytam a jeges víztől.
Azzal jól megrakta a kandallót, száraz ruhát vett fel, a babával a karjaiban pedig a kandalló ropogó tüze előtt melegedett.
– Hát most mit csináljak veled? Én nem értek a babákhoz. Te pedig olyan pici vagy, nem lehetsz több pár naposnál. Azt sem
tudom, hogy maradtál eddig életben.
A kisbaba visszamosolygott rá, majd kis kezével megragadta Piscator bozontos fehér szakállát. A kandalló párkányán volt egy
kis fém ládika. Piscator óvatosan egy zsebkendőbe csomagolta a talált fémdarabot, ami még mindig meleg volt, és a széle borotvaéles, és úgy bebugyolálva
belerakta a kis fém ládikába. Amint megmelegedtek, Piscator visszacsomagolta a babát a bundába, Ő is felöltözött meleg ruhába, majd karjába vette, és
bebattyogott vele a faluba. Meg sem állt Praeter asszony házáig. Szerencsére a falu legszélén laktak. Educo a ház előtt fát vágott, a késő délelőtti
napsütésben. Hullottak a fahasábok a fejsze minden csapásánál. Egy csapás, egy tuskó. Tim, és Tom a hát előtt kergetőzött. Ők vették észre először a
vendégeket.
– Apa, apa nézd! Piscator jön! – harsogták egyszerre.
– Messziről megismerni sántikáló járásáról.
– Educo! Szép napot! A feleségedhez jöttem – kiáltotta fehér bajusza alól.
Educo felnézett, bólintott majd a ház felé biccentett.
– Neked is – mondta.
Őt most a favágás foglalkoztatta. Piscator bekopogott kettőt, de azzal a lendülettel már nyitott is be.
– Praeter asszony! Piscator vagyok!
Piscatort hellyel kínálták, majd szép sorban elmondott mindent töviről hegyire, hogy s mint találta a csónakot a babával
együtt. Előkeresték Tim és Tom régi bölcsőjét, vagyis csak az egyiket és belefektették a babát, aki egy kis meleg tejtől azon nyomban el is aludt.
Körülülték az ebédlőasztalt, Praeter asszony ringatta a bölcsőt. Educo és Piscator egy-egy bögre forralt bort kortyoltak. Tim és Tom pedig tőlük szokatlan
módon álltak a bölcső mellett, és ámulva egy szó nélkül bámulták a nyugodtan szundikáló babát. Ők voltak a legkisebbek a faluban, nem láttak még ilyen
kisgyereket. Halkan beszélgettek, szinte suttogtak.
– Felnevelhetném én – mondta Piscator.
– Ugyan már! Nem tudsz bánni egy gyerekkel, mit adsz neki enni? Csak nem halat? – válaszolta Praeter asszony.
– Azt mondjuk, hogy az enyém, most született.
– És senkinek sem tűnik fel, hogy eddig nem voltál terhes, nem volt hasad? – vágta rá Educo.
– Ezt nem lehet eltitkolni. Szépen bevisszük a polgármesterhez, a falu dönti el mi lesz vele.
– Jaj, csak remélem, jól döntenek. Tudjátok milyen babonásak ezek. Ha rossz ómennek veszik, képesek és kiteszik szegénykét a
vadonba az állatoknak. – aggódott Praeter asszony.
– Tim, Tom! Szaladjatok a polgármesterhez, mondjátok meg, fontos ügyben kéretjük.
A polgármester a falu közepén lakott a főtéren. A fiúk jól ismerték már az utat, ezerszer jártak erre, igaz csínyt tenni.
– Polgármester, polgármester! – Harsogták, majd megállás nélkül kopogtak, amíg ki nem nyitották az ajtót.
A polgármesterné nyitott ajtót. Ők máshogy öltözködtek, szép, színes ruhában, nem kellett aggódniuk, hogy elszakad, vagy sáros
lesz. A polgármesterné kék szoknyában volt, hozzá illő kabátkában, és hosszú szőke haja ki volt engedve, szoknyájába, pedig éppen járni tudó kislányuk,
Flava kapaszkodott, és bújt bele szégyellősen. Neki is anyjától örökölt hosszú szőke haja volt.
– Mi az fiúk, mi ilyen sürgős? – kérdezte az asszony kedves hangon.
– A polgármester bácsinak azonnal jönnie kell, nagyon fontos!
– Rendben, megmondom, de épp a délutáni teáját issza, így ha ez megint valami csíny, hát kikaptok, azt megígérhetem!
– Mi ez a hangzavar? – jött elő közben a polgármester is.
A polgármester nem volt különösebben magas, de ellenben pocakos és a kor meglátszott rajta, ugyanis felül már nem nagyon volt
haja, csak körbe, amit próbált átfésülni, hogy ne látszódjon a hiányosság. Mindig hosszú piros ruhát viselt, a derekánál díszes övvel megkötve. Vagyis ahol
nagyjából a dereka lehet.
– Jöjjön gyorsan polgármester bácsi! Az öreg Piscator egy babát talált a folyóban!
– Hogy mi? Ne vicceljetek velem Ti rosszcsontok!
– Nem viccelünk, édesanya küldött, hogy tessék jönni!
A polgármester hagyta a gőzölgő teáját, gyorsan kabátot vett, és elindult a fiúkkal együtt a falu határába. A feleségét
hajtotta a kíváncsiság. De persze el is kellett mondani valakinek gyorsan, úgyhogy Ő is kabátot vett és az összes útba eső szomszédhoz bekopogott és
robogott utánuk. Fél órával később már a falu apraja nagyja a faluszéli házikó előtt álldogált. Mindenki be akart tülekedni, de persze csak a polgármestert
engedték be, mint elöljárót, a többiek mind az ablakokon keresztül kukucskált be, már aki odafért.
– Hihetetlen! – mondta a polgármester.
– Tőlünk északra senki sem él tudtommal. Honnan jöhetett ez a gyerek? A hegyekből csak nem. Ott főleg nem él meg senki!
– Tudom! De a folyó hozta le, úgy éljek! – esküdözött Piscator.
– Ha csak nem… a manók!
– Na, témánál vagyunk! Én vagyok a polgármester és én azt mondom, manók márpedig nem léteznek!
– Márpedig a gyerek itt van, ez tény! És a legfontosabb, hogy eldöntsük, ki nevelje! – mondta Praeter asszony.
– Én és a férjem szívesen vállaljuk a feladatot! Egy gyerekkel több vagy kevesebb már nem számít.
– Mi? – kapta fel Educo a fejét.
– Igen, jól hallottad! Ennek a kisfiúnak szerető családra van szüksége.
– Álljunk meg asszonyom! – állt fel közben a polgármester az asztaltól.
– Legeslegelőször azt kell eldönteni, maradhat e, a fiú a faluban! Mi van, ha bajt hoz a fejünkre! Manók és koboldok nem
léteznek, de még valakié lehet a gyerek. És ha valakié, akkor keresni is fogják. Nem fogjuk veszélynek kitenni a falut. Azonnal falugyűlést kell össze hívni.
Este a templomban várunk mindenkit!
Olyan magasra emelte krumpliorrát, amilyen magasra csak tudta, és kiviharzott a házból. Kint a kíváncsi tömeg kérdezgette, de nem mondott Ő semmit, csak,
hogy majd este a falugyűlésen mindent megtudnak. Pár óra volt sötétedésig, de a falu egy emberként türelmetlenül toporgott a templomkertben. Mikor Praeter
asszony és családja megjelent, alig tudtak utat vágni maguknak, mindenki látni akarta a kis jövevényt. A templomban mindenki leült szépen, Praeter asszony és
a családja legelső sorba. A polgármester kiállt a falu népe elé, és kezdődött a vita.
– Honnan jött?
– Kié a gyerek?
– Ember egyáltalán? – kiabáltak be hol innen, hol onnan.
Órákon át tartott a gyűlés, egész késő estig. A fiatalabbak, mint Tim és Tom már aludtak szüleik ölébe hajtott fejjel. Több
kérdésben is szavaztak. Legelőször is, hogy maradhat-e, a gyerek. Ebben majdnem mindenki egyetértett, amint ránéztek édes kis pofijára.
– Emberek! – szólt a polgármester.
– Akkor most döntsük el, hogyan neveljük fel a gyereket! Ki nevelje?
– Neveljük közösen! – szólt valaki a tömegből.
– Igen! Mindenkinél egy hónapot! – vágta rá megint valaki.
– Egy gyerek nem élhet így! Nem egy zsák krumpliról beszélgetünk! – szólalt fel Praeter asszony parancsoló hangon.
– Majd mi felneveljük!
Ezt mindenki belátta, van benne igazság, különben is, nem mindenki vette volna szívesen a vele járó terheket. A falu döntött,
a gyermek náluk marad 16 éves koráig legalább. Utána maga dönti el. Piscator a babával talált fémdarabról nem szólt senkinek. Félt, hogy a falubeliek megijednek tőle, és miatta nem engedik
maradni a babát. Elég furcsa tárgy, és Ő sem tudta igazából mi is lehet.
Teltek múltak a napok, Praeter asszony sajátjaként viselte a kisbaba gondját, Piscator pedig pár naponta meglátogatta őket
(ami tőle nagy szó volt), hogy Ő is láthassa a babát. Egyik alkalommal Educoval épp a szokásos forralt borukat itták. mikor Praeter asszony közbeszólt.
– Piscator, gondolkoztam. Itt az ideje, hogy nevet adjuk, a gyereknek. Csak nem maradhat név nélkül! Balszerencsét hoz.
Educoval arra gondoltunk, hogy mivel Te találtad, adj neki Te nevet.
Educo bólintott.
– De mi is lehetne a neve? – gondolkozott szakállát simogatva.
Piscator eszébe jutott a forró fémdarab, ami azóta is a kis szelencében pihent a kandallója felett. A mesékben így írhatták le
a sárkányok pikkelyét. Csillogó, elpusztíthatatlan és borotvaéles szélű. Az is eszébe jutott, hogy a folyóban találta. A folyó ajándéka. Ő és a folyó
egyébként is különös kapcsolatban voltak. Egy sárkány a folyóból!
– Drake! Drake Flumine!