Szabadnak lenni


Cora a szobám falának támaszkodva, karba tett kézzel, hosszasan nézett.
      – Tényleg el akarsz menni? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
      – Persze. De nyugi, nem lesz semmi bajom – mosolyogtam, miközben a bőröndbe tömködtem a ruháimat.
      – Hihetetlen vagy Sienna! – széttárta karjait, és elindult a konyha irányába.
      – Ha te egyszer a fejedbe veszel valamit... – kiabálta túl az edénycsörgést.
      – Pápua Új-Guinea a lehetőségek tárháza, és nekem most ezekre a lehetőségekre van szükségem! Muszáj! Te is tudod.
      Becipzáraztam a behemót táskát, és utána mentem a konyhába. Cora, a legjobb barátnőm és lakótársam, aki most az aggódó anya szerepében tetszelgett, vacsorát készített. Az utolsót, amit együtt költünk el, mert reggel elutazok egy hónapra egy ismeretlen, vad világba. Már a gondolat is felvillanyozott.
      Karcsú alakja kecsesen billegett a sütő és a hűtőszekrény között. Rövid, fiúsra nyírt sötét haja kiemelte arca kislányos báját, barna szemeit, fitos orrát, és mosolygós száját. Könnyű nyári ruhát viselt, feltűnő, színes fülbevalókkal. Igazi nő!
      – És ha nem találsz semmi érdekeset? Felesleges veszélynek teszed ki magad – képtelen volt leállni.
      – Nem ismersz senkit. Ki fog segíteni, ha esetleg bajba kerülsz? – aggodalmaskodott tovább, miközben egy szép szelet húst pirított a serpenyőben.
Kellemes illatok terjengtek a konyhában. Összefutott a nyál a számban. A szekrényhez mentem, elővettem a tányérokat, és az evőeszközöket a terítéshez.
      – Ugyan már. Az egyetemen van néhány ismerős, és különben is, mobiltelefont már mindenki használ. Ráadásul nem leszek egyedül. Többen is részt vesznek a túrán, és remélem, találunk sok értékes dolgot, ami kihúzná a Kincstárat a bajból – sóhajtottam, ahogy a szeretett munkahelyem nehéz helyzetére gondoltam.
      Közben megterítettem, leültem az asztal mellé, arcomat két tenyerembe támasztottam, és úgy néztem Cora szorgoskodását.
      A Kincstár volt a mindenem. Egyfajta műkincskereskedés, kisebb múzeum féleségnek is mondhatnám, ahová az emberek nézelődni és vásárolni is betértek. Mindenféle régi tárgyakkal, vagy akár ékszerekkel is kereskedünk. Viszont az utóbbi időben semmi értékes nem került be hozzánk, a magánaukciók is elmaradtak, így jelentős bevétel híján a bezárás fenyegette az üzletet.
      A tulajdonos, Thobias Collins, egy nagyon kedves öregúr volt, olyan igazi tudósember, akit épp úgy vonzott a természettudomány, mint a történelem. Nagyon sok dolgot tanultam tőle, és rengeteg élményt köszönhetek neki. Az egyetemi éveim alatt kezdtem bejárni hozzá. Hamar összebarátkoztam az ősz hajú, szemüveges, bottal járó idős bácsikával, aki minden műtárgyhoz kapcsolni tudott egy történetet. Gyakran éreztem úgy, mikor nála voltam, mintha újra kisgyerek lennék, és esti meséket hallgatnék, melyek mindig egy elvarázsolt világról szóltak. Rengeteget beszélgettünk, segített a tanulmányaimban, és eligazodni a műkincskereskedők világában. De számomra ő nem csak egy egyszerű kereskedő volt.
      Mindent megmenteni, megőrizni. Ezeket voltak a mottói. Neki köszönhetően belőlem is megszállott régiségkereskedő és kutató lett. Az egyetem után, ahol művészettörténetet tanultam, azonnal felvett dolgozni, és megtanított mindenre, amire az iskola nem. Egyébként sem tudtam volna mit kezdeni magammal, így nagyon jól jött, hogy alkalmazott.
      Soha nem unatkoztam, a hobbim lett a munkám. Ha nem az üzletben, akkor valamelyik múzeumban vagy könyvtárban töltöttem az időmet. Olvastam, keresgéltem, tanultam, és ha valamilyen felfedezést tettem, azonnal rohantam Mr. Collinshoz, és lelkesen osztottam meg vele az információimat. Eközben ő sikeres üzleteket kötött a közös szerzeményeinkből. Az eladáshoz jobban értett mint én, így a vevőket többnyire ő intézte, míg én a munka szaladgálós részét vállaltam magamra.
      Kimondatlanul, de mindketten tudtuk, hogy ha tenni szeretnénk valamit a bolt megmentéséért, akkor az a feladat rám vár, hiszen ő túl öreg már ahhoz, hogy útnak induljon. Nem várta el tőlem, hogy ezt megtegyem, de segíteni akartam. Ha nem hozzák helybe a kincseket, akkor nekünk kell értük menni. Kötelességemnek éreztem, hogy megtegyem. Mr. Collinsért, az üzletért, magamért, és nem utolsó sorban a kaland kedvéért, amelyben nem sok részem volt az utóbbi időben.
      Rengeteget törtem a fejem, hogy hová lenne érdemes elutazni, ahonnan remélhetőleg nem térek haza üres kézzel. Így lett Pápua Új-Guinea a kiválasztott célpont. Elsősorban nem a régészeti leletek vonzottak, hiszen arra a legkisebb az esély. A sokszínűség és a felfedezésre váró területek azok, amik érdekessé tették számomra a helyet. Számtalan törzs él ott, különféle nyelvjárással, hagyománnyal, vallással, szokásokkal, melyek mind arra várnak, hogy valaki felfedezze, lejegyezze őket, majd begyűjtse művészeti és tárgyi emlékeit. A gyűjtők szeretik az ismeretlen, szokatlan alkotásokat. Csak akad ott számunka is valami...
      Ezen nagy reményekkel indulok útnak reggel, és minderről fogalma sincs szegény Mr. Collinsnak. Nem szóltam neki, hogy ne aggódjon, és ne tápláljon hiú reményeket, ha mégsem járnék sikerrel. Ami persze kizárt, de így láttam jobbnak. Úgy tudja hosszabb szabadságot vettem ki figyelmességből, hogy kevesebb kiadása legyen, és az én bérem se terhelje, ami részben igaz is.
      – Hiányozni fogsz! – tette elém az ínycsiklandozó falatokkal megpakolt tányért Cora, és megsimogatta a kezem, aztán leült velem szemben.
Ugyanezt mondta Mr. Collins is, mikor elköszöntem tőle. Mintha tudta volna, hogy nem csak sima szabadságra megyek.
      – Te is nekem! – tértem vissza el-elkalandozó gondolataimból.
      – De csak egy hónapról van szó, vagy annyi sem. Attól függ mi mindent sikerül begyűjtenem.
Mohón estem az ételnek.
      – Te, Cora. Ez isteni! Már nagyon éhes voltam.
      – Persze, hisz egész nap nem ettél, csak az utazást szervezted – nevetett.
      – Jobb lesz korán lefeküdni, de ahhoz, hogy jól aludjunk, kell egy pohár finom bor – és már ment is kivenni a hűtőbe nemrég bepakolt vörösbort.
      Az este további részében borozgatás közben újra és újra átbeszéltük, mit ne hagyjak itthon, rajta kívül kit hívjak, ha baj van, és ezerszer figyelmeztetett, hogy vigyázzak a férfiakkal, mert biztosan nem láttak még ilyen csodaszép rézvörös hajú tündért, mint én vagyok, és tuti mind rám mozdul majd.
      Nos, ettől az egytől nem féltem. Az elmúlt másfél évben férfi nem jött a közelembe, kivéve a szemüveges könyvmolyokat a könyvtárban, és az idősödő igazgatókat a múzeumokban. Ilyen helyeken meglehetősen nehéz ismerkedni.
      Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek igaza van, aki a pasizással nyaggat. Fiatal vagyok, még csak 24 éves, és két komolyabbnak mondható kapcsolatot leszámítva, csak néhány alkalmi partnerem volt. A külsőmre sem panaszkodhatok, mindenből a legjobbakkal áldott meg a sors. Vékony voltam, kellően formás, soha nem kellett aggódnom az alakom miatt. Hosszú, hullámos hajam réz árnyalata már általánosban különlegesnek számított, habár ott először csúfoltak miatta. Türkiz szemem apámtól örököltem. Ráadásul buta embernek sem tartottam magam. Egyszóval semmi oka nem volt annak, hogy a pasik elkerüljenek. Talán inkább – ha nem is tudatosan –, de én kerültem őket. Valahogy mindig volt fontosabb, mint például most a munkahelyem megmentése.
      A reggel rohanással indult, mert a tervezettnél fél órával később ébredtem. A telefonom jelzett ugyan, de félálomban kinyomhattam, és visszaaludtam. Később a szemem magától kipattant, és kiugrottam az ágyból. Megnéztem mennyi az idő, majd rohantam a fürdőbe zuhanyozni, öltözni. A hajam gyorsan összefogtam, és smink nélkül indultam a konyhába kávéért, ahol Corának kiabáltam, hogy keljen fel. Természetesen ő is elaludt. Úgy tűnik a bor megtette hatását.
      – Jézusom! Elaludtunk. Te már kész vagy? Főzök neked kávét – nyögte Cora a szobája ajtajából.
      – Már bekapcsoltam a gépet, hagyd. Hozom a táskáimat, te pedig öltözz! – beszaladtam a bőröndökért, kicipeltem őket a szobából, majd lassan kortyolgattam a Cora által kezembe nyomott forró kávét.
      – Siess, mert lekésem a gépet! – sürgettem.
Cora egy perc alatt elkészült, mindketten a cipőnket húztuk, közben újra elkezdte felsorolni mit ne hagyjak itthon.
      – Kérlek, ne! – nevettem.
      – Már mindent elraktam, és kétszer ellenőriztem. Indulhatunk.
      Cora sportosan vezetett a New York-i forgalomban, és viszonylag gyorsan kiértünk a repülőtérre. Érzékeny búcsút vettünk egymástól és megígértem, hogy azonnal telefonálok, amint megérkeztem. Mosolyogva integetett a kocsiból, mielőtt csikorgó kerekekkel elindult.
      – Őrült ez a csaj – gondoltam, és a fejemet csóválva behúztam a táskáimat az épületbe.
      Hogy ne legyen olyan megterhelő, ezért először Los Angeles volt a cél, majd másnap Port Moresby, Pápua Új-Guinea fővárosa. Az egyik több, mint 5, a másik egy 12 órás repülőút. Los Angelesben a repülőtérhez legközelebb eső hotelben szálltam meg. Ki sem mozdultam, a másnapi utazásra koncentráltam. Izgatott voltam, olvastam, próbáltam felkészülni arra, ami rám vár. Újra és újra áttanulmányoztam, hogyan jutok a szállodához, majd másnap az egyetemhez, ahol az egyik barátom a megbeszéltek alapján vár rám. Természetesen taxival megyek majd, de nem szerettem volna, ha becsapnak, és kerülő útvonalon visznek el a célomhoz.
      A 12 óra nem is volt olyan hosszú, mint gondoltam. Az út kellemesen telt, és aludni is tudtam. A repülőtérről kiérve nem volt nehéz taxit találnom. Egy fiatal srác volt a sofőr, aki tört angolsággal megkérdezte hová vigyen, és megjegyezte milyen nehezek a bőröndjeim. Persze, mert mindegyikben volt egy halom könyv.
      Szerencsére nem trükközött, és azonnal a szállodához vitt, majd adott egy névjegyet, hogy hívjam, ha szükségem lenne rá. Miután kipakolta a bőröndjeimet, azonnal ott volt a szállodai londiner, aki a bejelentkezés után segített feljutni a szobámba. Első dolgom az volt, hogy kinézzek a 7. emeleti szobám ablakán, mivel a taxiban a térképet bújtam, így semmit sem láttam a fővárosból. Port Moresby gyönyörű volt, akár a sziget maga. A modern szálloda hatalmas üvegablakai a Korall-tengerre néztek, ahol luxushajók ringatóztak a Fairfax-öbölben. Fényárban úszott a város. Minden a gazdagságot, nyugodtságot sugallta, ezért furcsa volt elképzelni, hogy a város mennyire nem biztonságos, főleg éjjel. Gyakoriak a lopások és a gépjármű feltörések. A tömegközlekedés pedig katasztrofális, ezért is választottam inkább a taxit.
      A turisták szempontjából fokozott biztonsági kockázatot rejtő országnak számított, mert egyes részein állandósultak a törzsi és etnikai harcok. Szóval egyáltalán nem csoda, hogy Cora ennyire aggódott az utazásom miatt.
      Leültem az ágyra, és felhívtam, hogy megnyugtassam, még épségben vagyok. Utána rögtön elnyomott az álom, és ruhástól elszunyókáltam egy rövid időre. Mikor felébredtem, először azt sem tudtam, mennyi az idő, és hol vagyok. Kicsit kómásan kipakoltam a táskákból, a szekrénybe akasztottam a nyári ruhákat, a sportosakat pedig szép sorban behajtottam. Kiválasztottam egy világoskék, bokáig érő nyári, lenge, pántos ruhát, lezuhanyoztam, rendbe tettem magam, majd lementem vacsorázni.
      A szállodában sok vendég volt, az étteremben majd minden asztalnál ültek. Odajött az egyik pincér, és elkísért az egyik üresen álló kétszemélyes asztalhoz. Felvette a rendelést, majd elsietett. Igyekeztem olyan ételt rendelni, amit ismertem, nem szerettem volna rögtön az első napon lebetegedni, valami „ki tudja miből készült” ételtől, ezért tengeri sügért rendeltem különböző zöldség köretekkel. A pincér azonnal hozta az italomat, és míg az ételre vártam, a holnapi napot tervezgettem.
      Már reggel 9-re az egyetemen szerettem volna lenni, ahol várt Ynigo, a Pápua Új Guinea Egyetem egyik tanára, aki a túrákat szervezi nekünk a törzsekhez, ahonnan – reményeim szerint – sok-sok érdekes műtárgyat gyűjtök majd be. Ott találkozunk majd a további résztvevőkkel. Az útikönyvek leírásai szerint csak a csoportos utazás a biztonságos az országban. A lakosság mintegy 20%-a lakik csak a városban, a többiek az erdőkben, völgyekben magas oszlopokra épített házakban, vagy különböző növényekből tákolt viskókban. 850 féle őshonos nyelv, számtalan törzs, vallás, és szokások, melyek veszélyesek egy idegen utazó számára.
      Nem töltöttem sok időt az étteremben. A vacsora elfogyasztása után rögtön a szobámba mentem, bebújtam az ágyba, majd végignyomkodtam a TV csatornákat. Aztán végül mégis inkább egy könyvnél maradtam, de néhány oldal után lecsukódott a szemem.